Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az idő festője

 

Csernus Tiborról

 

A magyar művészeti élet tele van mítoszokkal, legendákkal. S a legendák többnyire ellenőrizhetetlenek. „Így nem tud festeni senki, mint Csernus – s ezt sokan, egyre többen kezdik felismerni – mondja Lajta Gábor festő, művészeti író a németországi Panoráma Múzeumban, Csernus Tibor képei előtt állva. Igazat mond vagy túloz, erről most, a Ko-Gart galéria március 12-ig tartó nagyszabású kiállítása kapcsán bárki meggyőződhet. S szerencsés egybeesés, hogy a Duna Televízióban február elején bemutatott portréfilmből magáról a festőről is képet kapunk, aki több mint négy évtizede, 1964-ben végleg elhagyta Magyarországot. „Szerettem volna az európai festészet nyomára bukkanni – mondja tűnődve, de nem tudja, vagy már nem is akarja negyven év múltán azt a fojtogató, nyomasztó atmoszférát felidézni –, ami távozásra késztette. Lehet, hogy jobb lett volna otthon maradni? Mit festettem volna otthon? – teszi fel a kérdést látszólag szórakozottan, választ sem várva, mint aki csak magában beszél. A művész a mintegy egyórás filmben egyébként szinte végig önmagával tusakodik. A forgatás, a stáb csak ürügy, hogy Csernus átgondolja az életét s reflektáljon néhány általa fontosnak tartott dologra. Litográfustanoncként került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol olyan mesterek közül válogathatott, mint Bernáth Aurél, Szőnyi István és Berény Róbert. Válogathatott, mert bármelyikük szívesen vállalta volna az isten áldotta tehetséget. Szerény hely volt az a főiskola, emlékszik vissza, de átmelegszik, kivirul az emléktől. S „húzó lélekkel emlékszik vissza a kollégákra, Kokas Ignácra, Mácsai Istvánra, Szinte Gáborra, Kovács Tiborra stb.
Csoda, hogy én még élek – mondja csúfolkodva, ironikusan, mikor rádöbben, hány halottja van korosztályának. S egyfajta önirónia valamiféle kívülről látás végig átszövi az olykor leheletnyit érzelmes, „öregemberes emlékezést. A gyerek és az öregember egyszerre, esszenciálisan van jelen a nyolcvanéves festő személyiségében. Ettől olyan megkapó, olyan élvezetes hallgatni, látni, beszéljen bármiről: költészetről, moziról, a látomás erejéről – amely szerinte költészetnek, festészetnek egyként lényege. A látszólag csapongó asszociációkból mégis összeáll a pályakép az élesen elkülönülő stílusváltásokkal: avantgárd, hiperrealizmus, Caravaggio-hatás. A furcsa kis öregember nagyon nagy festő – ez kiderül az avatottan válogatott és fényképezett festményekből. S hogy mi olyan vonzó koboldszerű lényében? Valószínűleg a személyiség szabadsága varázsolja el a portréfilm nézőit.
Hogy mit festett volna, ha itthon marad – ez aligha megválaszolható kérdés. De hogy ennyire intakt, ennyire érintetlen nem maradhatott volna, a valószínű. Egy döntéseiben megküzdött, de szabadon választott élet és szabadon alakított életmű sugárzik a képernyőről, s teszi Az idő festője című portrét emlékezetessé, s emeli ki a hasonló vállalkozások sokaságából.
Keserű Judit szerkesztő-rendező megérezte, hogy nyugodtan rábízhatja a filmet Csernusra. Elég, ha figyel, kisegít, ott van, mint egy tapintatos vendég. Néha ez a legtöbb, amit egy portréfilm alkotója tehet. És persze készül, akár évekig, hogy aztán láthatatlan maradhasson.



« vissza