Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy keresztény Európa égi mását és valóságképét keresve

Egy keresztény eszme- és gondolatkör jegyében megjelenő Európa: a nemzetek egységes Európája – az Erasmus által egyenesen „Egyesült Európai Államok- nak fogalmazott – európai álom már évszázadok óta része az európai történelemnek és történetírásnak. Elég ennek csak néhány ismert elemére utalni. Dante a monarchiáról szóló művében újból és újból ír a pápai és császári Európáról. Erasmus a latin nyelv mellett Európa egységének zálogát látja a kereszténység remélt megújulásában.
A Schuman-nyilatkozat (1950. május 9.), az alapító atyák, Schuman, Adenauer, De Gasperi és Jean Monnet és mások elvi állásfoglalásaikban nem hagynak kétséget aziránt, hogy náluk az új Európa – a leendő európai integráció jogi és morális architektúrája – az európai keresztény értékek és hagyományok folytatása.
Felfedezőút egy keresztény Európába – ez a tárgya annak a nagy feltűnést keltett könyvnek, amelyet Weiler professzor írt egy több mint kétezer éves történetről: Európáról és a kereszténységről (J. H. H. Weiler: Ein Christliches Europa – Erkundungsgänge, Pustet, München–Salzburg, 2004.)
Érdemes végigkísérni a szerzőt, hogy mit látott és tapasztalt a bizonnyal izgalmas felfedező útján.
Nem tudom, van-e valaki aki ezt az álmot így megírta: a „keresztény Európát, ahogy Weiler munkájának címe szól, a jog, a filozófia és erkölcs, a vallások, a köztörténet olyan nagy tudásával, az emberi kultúra főbb áramlatainak és csodáinak olyan átfogó ismeretével és kritikus elemzésével, a valóság tényeinek olyan tiszteletével, a logikus gondolatfűzés olyan meggyőző rendszerességével, a történeti folyamatok és fordulatok, az esélyes víziók olyan empatikus felismerésével és nyomon kísérésével, a mindenkori jobb jövő útjainak olyan ex post facto és a mai jövő javára is való helyeslésével és védelmével – igen, nem tudom, van-e valaki, aki ezt az európai álmot, a keresztény Európa égi mását és valóságképét ilyen káprázatos esszében megírta volna, mint ez a Dél-Afrikában született, régóta Amerikában élő jogász professzor, aki a New York University és más egyetemek nagyra becsült tudósa, rabbi szülők gyereke és a zsidó vallásban gyökerező hagyományok művelt őrzője, az alkotmányjog és az „európajog számos művének szerzője, és szerzője ennek a könyvnek is, amiről már számos írás megjelent, mert rövid néhány év alatt már közel húsz nyelvre lefordították. Ez az írás a magyar nyelvű kiadást szeretné ösztönözni, túl azon, hogy előre ízelítőt ad róla a magyar olvasónak.
Az európai keresztény eszmetörténethez és valósághoz imigyen kívülről jött útkeresővel van dolgunk (könyvének német alcíme is beszédes: Erkundungsgänge – tájékozódások, felfedezőutak).
Az európai kultúrkör olvasói számára különleges abban lehet, ahogy mintegy kívülről mutatja, fedezi fel számunkra, ahogy ő látja a kontinens történelmében a keresztény Európát.
E sorok írója – aki elég hamar rátalált erre a könyvre – szeretné e felfedezőutak teljes hálózatát egyszerre bemutatni, mint egy jó magaslatról, a nagy szellemi táj egészét láttatni, mint Goethe fogalmazott valami hasonló élményében „a csillagokat az égen és az őzet az erdőben. De hát az egyidejűség egyszerre nem megy. Mégis a könyv az európai álomról egyfajta égboltnyi káprázattal borít el bennünket, engem is, azzal együtt, hogy Európa-ügyekben nem tartozom az aluliskolázottak közé.
Tessék hát olvasni, és hagyni a szellemi élmények útjait beépülni nemzeti és európai kultúránk hálózatába. Az egyes részek, fejezetek és címek már magukban is szólnak arról, hogy mi van beljebb.

 

Keresztény gyökerek az Európai Alkotmányszerződésben – miért nincsenek, ha vannak?

 

Hadd szóljak hát itt magam is a felfedezőutaknak legalább néhány szakaszáról.
A mű születésének külső történeti okát az Európai Unió Alkotmányszerződése adta. Az Alkotmányszerződést az Európai Unió tagállamainak aktív részvételével az Európai Konvent dolgozta ki és 2003. június 13-án és július 10-én konszenzusban hozott döntésével az Európai Tanács elé terjesztette. Az Unió tagállamainak képviselői – államfők és kormányfők államfői felhatalmazással – az Alkotmányszerződést 2004. október 29-én Rómában aláírták. Az Alkotmányszerződés a tagállamok által szükséges megerősítéssel (ratifikálással) léphet hatályba. Weiler munkájának külsődleges okát a tervezett Alkotmányszerződés azáltal adta, hogy Európa az Alkotmányszerződés preambulumában végül is szégyellte bevallani saját szellemi-kulturális örökségét, amikor is európai örökség gyanánt csak a vallási-kulturális hagyományokról szólt, de nem vallotta meg Európa keresztény múltját és gyökereit.
Sokan mintha szégyellnék Európát, ahogy kulturális, spirituális és erkölcsi értékeiben azzá lett, amivé: évezredek történelmi-emberi erőinek mozgásában, az állandóan megújuló emberi életminőség keresésében, annyi sok önmagát pusztító erő és esemény ellenére azzá, ami ma Európa – Európában és a világban, ami ma az európai ember és kultúra.
Sokan mondják azóta is, hogy nehéz lesz így szeretni az új európai architektúrát. Meg történelemhamisítás is kiretusálni az elődöket és alkotásukat a családi fényképről. Hogy ez ésszerű és adekvát európai cselekmény volt-e, elfogadható magatartás-e, megfelel-e nemzeti és európai önbecsülésünknek, könyvében a felfedezőutakon – erre keresett választ a szerző.
Induló, mintegy stratégiai célkitűzését a következő mondatban fogalmazza meg: „A könyv egy meghatározott (nem megnyugtató) helyzetet elemez és ezen keresztül egy víziót vázol fel, nevezetesen a keresztény Európa megnyugtató vízióját. Nem egyfajta evangelizációs cél vezeti. Európa igazi identitását keresi és akarja megmutatni – mondja.
Látni kell, arra a tényre épít és következtetésekre jut, hogy Európa kulturális-szellemi világának nemcsak a humanizmus és felvilágosodás elvei-értékei, hanem a keresztény tradíció is része. Ennek elutasítása Európa múltjának tagadását is jelenti. Az igazi agnoszticizmus elve és követelménye az, amelyben együtt van a laicista és a keresztény értékek közössége, toleráns együttélése.
Weiler mélyreható alkotmánytörténeti elemzéssel bemutatja a tényt, hogy ez a koegzisztencia, az ennek megfelelő alkotmányos intézmények és szabályozási elvek az állam, a társadalom, az egyes emberek és közösségeinek viszonyrendszerére nézve részei az Unió nemzeti alkotmányainak.
A laicista és keresztény szemlélet toleráns együttélése a vallásszabadság dolgaiban is nemcsak a vallás gyakorlásának szabadságát jelenti, hanem a vallásnélküliség és a nem gyakorlás természetes szabadságát is. Ez így része a keresztény Európának és európai alkotmánytörténetnek.
A pragmatikus intézmény- és szabályrendszerek alkotmányjogi struktúrájában, az alkotmányok egyes fejezeteiben meg is van ez a laicista és keresztény együttélés.
Ezt tételezi Weiler a valóságnak megfelelően az Európai Alkotmányszerződésre vonatkozóan is.
Az ember – a szerző és annyi sok polgár és olvasó – ezzel való ellenkezése ott kezdődik, hogy a preambulumban az ő személyiségének keresztény spirituális mivoltát, önazonosságainak egy meghatározó részét nem létezőnek tekintik, tagadásba veszik. Az ő keresztény gyökerei nem lehetnek az európai alkotmányosság tápláló forrásai.

 

Európai alkotmánytörténeti tanulságok

 

Világos a szerző okfejtése, midőn elfogadhatatlannak tartja ezt a tagadást: a preambulumnak, az alkotmányok preambulumának az az alkotmányos szerepe, hogy a legáltalánosabb emberi-társadalmi értékek szimbolikájával kifejezze egy nép lelki-spirituális hagyományai szerinti arcát, a közösség szellemi-erkölcsi önazonosságának meghatározó sajátosságait.
Ha Európa – az EU tagállamainak – alkotmánytörténetét egészében nézzük, a preambulumokban megjelennek a vallási-kulturális hagyományok körében a keresztény gyökerek.
Weiler eredeti alkotmányszövegrészek idézésével beható elemzésben láttatja, hogy sok tagállam, egyebek között Németország, Írország, Görögország, Olaszország, Lengyelország, Anglia alkotmánya megvallja keresztény hitét. Másokról megállapítja, hogy a francia modell szerint ilyen hivatkozás keresztény vallási gyökerekre nincs. A végkövetkeztetése ebben az összefüggésben aztán az, hogy az Európai Alkotmányszerződés preambulumában az igazi és adekvát megoldás az lenne, ha a kulturális-egyházi hagyományok megnevezése mellett a keresztény gyökerekről is olvashatnánk.

 

Zsidó-keresztény és muzulmán értékek Európa térképén

 

A szerző felfedező útjain szép és valójában könnyű felfedezéseket tesz, amikor a keresztény Európa térképéről szól: a keresztény hit és kultúra elterjedéséről, Pál apostol térítő útjairól, a katedrálisokról, Szent Ágostonról, Dantéról, a kolostorokról, irodalomról, zenéről, építészetről, iskolákról, egyetemekről szól.
Elemzéseiben elvándorol, kritikus értékítéletek kimondásával, a keresztény Európa sok bűnéhez, a zsidókkal és muzulmánokkal szembeni vétkekhez is. Szakadékokhoz, amelyekhez az európai kultúra oly közel vitt bennünket. Hogy mégis így tud beszélni keresztény Európáról, külön mély egyéni vallomása is a szerzőnek. A mentségek, amiket talál: mindhárom vallás az egyistenhit vallása, a keresztény egyházak számszerű és térbeli kiterjedtsége, a zsidó és muzulmán hit és kultúra az európai kultúra részévé vált, az antiszemitizmus és a holokauszt nagy bűneinek megvallását, a kiengesztelődés katarzisát a pápai enciklikák is közel hozták mai európaiságunkhoz. Ezzel összefüggésben kell azt is mondani, hogy vallási alapon Törökország EU-tagságát tagadni a felebaráti szeretet tagadása volna, és a politikai kereszténység pragmatizmusa ellen is szólna.
Marad hát még annyi a keresztény múltból és az újra sarjadó jelenkori keresztény értékekből, hogy nem volna jogosulatlan állítani az Európai Alkotmányszerződésben, hogy az Európai Unió Európa kulturális, humanista és keresztény vallási hagyományaiból meríti örökségének értékeit.
Romano Prodi, még mint az EU Bizottság elnöke így fogalmazott: „meg vagyok győződve, hogy a vallás egyike Európa fundamentális értékeinek, és hogy Európa története és a kereszténység története elválaszthatatlan egymástól (European Consortium for Church and State Research, Year 4 – Issue 4, April 2004, p. 2).
Mindazonáltal az Alkotmányszerződés „keresztény gyökerek nélküli szövegének jóváhagyásával Prodi is elfogadta a kompromisszumot, hogy a preambulum „csak az európai kulturális, vallási és humanista hagyományokról szóljon, abban a reményben, hogy a keresztény gyökereknek lesz majd jobb folytatása, és az Alkotmányszerződés megfogalmaz és véd számos olyan értéket, amelyek a keresztény hagyományokban gyökereznek.

 

Az európai identitás – kulturális és morális értékek – az Alkotmányszerződésben általában

 

A weiler-mű egy további nagy vonulata a fenti logikailag jól záró gondolatmenet után most már az, hogy pragmatikusan miért is olyan jelentős a szerepe egy, a keresztény értékeket is magába foglaló preambulumnak, és hogy hogyan lehetne látni-tételezni, segíteni (és nem befolyásolni, amit a szerző nem tekint se dolgának, se szándékának, hanem csak láttatni akarja) a keresztény értékek megvalósulási esélyeit a jövő Európájában és annak jogi architektúrájában, az európai integráció, a nemzetek Európájának kiteljesedésében.
Az alkotmányok preambulumának egyik szerepéről szólva Weiler, mint láttuk, világossá tette azt az általánosan elfogadott véleményt, hogy egy közösség, egy nemzet morális, kulturális, történeti, nemzeti és politikai identitását az alkotmányok közvetlenül a preambulumban, illetve preambulum jellegű bevezető nyilatkozatokban fejezik ki. Ez történt az Európai Alkotmányszerződésben is.
Az Európai Unió esetében a preambulumnak van egy további fontos szerepe. Az nevezetesen, hogy kiszabadítsa az európai álmot a piac, a tőke, az áru, a kereskedelem, a technológia, a közlekedés, a kommunikáció konvergáló terrorja alól. Ezek persze mind fontos elemei az európai integrációnak. Az új Európát a jogi, gazdasági és általános közbeszédben is sokáig csak Közös Piacnak hívtuk. A jogi architektúrában kultúráról és más morális értékekről alig esett szó.
Az évtizedek múlásával és a tényleges igények tudatosulásával az újabb nagy szerződésekben (Maastricht, Amszterdam, Nizza, Athén, az Alapjogok Chartája), az európai gondolkodásban és politikai állásfoglalásokban kibontakozott annak természetessége, hogy az Európai Unió nemcsak gazdasági, hanem kulturális közösség is, amely az európai nemzetek etikai-szellemi értékeinek kohéziója nélkül nem tud létezni.
Így jutunk el oda, hogy Európa etikai közösséggé akkor és azáltal lesz, ha akarja saját történetének értékeit. Ez az „akarja van most megírva az Alkotmányszerződés preambulumában, bár a keresztény gyökerekre való utalás nélkül, a következő főbb értékek „nevesítésével:
– Európa évszázadok óta létrehozta a humanizmus sok értékét, az emberek egyenlőségét és szabadságát, az értelem érvényesülését;
– Európában élnek a kulturális, vallási és humanista hagyományok;
– az ember jogainak sérthetetlensége, elidegeníthetetlensége;
– a jog elsőbbsége a társadalmi életben;
– a civilizáció, a haladás és a jólét útja Európa polgárai javára, beleértve a szegények és gyengébbek iránti szolidaritást;
– a kontinens nyitottságát a kultúra, a tudás és a szociális fejlődés területein;
– a demokrácia és a transzparencia a közéletben;
– a béke, az igazságosság és a szolidaritás előmozdítása a világban;
– a sokszínűségben az egység, a nemzeti identitás, a jövő közös építése;
– felelősség a jövő generációk sorsáért.
Mindezek meghatározó elvi-politikai-etikai tartalmat adnak az Alkotmányszerződés nagy intézményrendszerének, az új európai architektúrának, az általános célkitűzéseknek, az úgynevezett szabadságoknak, az intézmények (a parlament, az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, a Bizottság, a Központi Bank, az Európai Beruházási Bank stb.) feladatainak és jogosultságainak, a közösségi politikáknak, a közösség és a tagállamok kapcsolatrendszerének, a döntéshozatali mechanizmusnak, a jogforrások és az Európai Bíróság, a nemzetközi kapcsolatok minőségének az Unió és az Unió többi európai állam kapcsolatrendszerének, különösen pedig az „Unió Alapjogi Chartájának.

 

Értékek az Unió Alapjogi Chartájában

 

Az Uniónak ez az új intézménye, melyet az Alkotmányszerződés is rendelkezései közé emel, a Charta az, amely az európai álmot – az integráció jogi – politikai – gazdasági-társadalmi és szupranacionális szervezetek architektúráját és működését – az etikai, kulturális, szellemi és spirituális értékek, elvek és elvárások normatív megfogalmazásával az európai örökséget kiteljesítő gazdasági és kulturális közösséggé hivatott tenni.
A chartában az Alkotmányszerződés preambulumának fent már megnevezett főbb érték- és identitásmeghatározó általános deklarációi térnek vissza, de teljesebb technikai megjelenésben és normatív megvalósulási igénnyel.
A charta intézményeiről hosszú volna itt részletező képet felvázolni, hiszen az Alkotmányszerződés 61.-től a 114. cikkig tartó, terjedelmében is tekintélyes normaanyagáról van szó.
Arra, hogy ezek mennyire pozitívan tükrözik az európai örökség erkölcsi-vallási hagyományait Weiler argumentációjában, alább még érdemes lesz visszatérni.
Ebben a weileri argumentációban láthattuk, hogy van jogosultsága a zsidó-muzulmán kultúrával is gazdagodott keresztény Európáról beszélni, és a keresztény gyökereket az európai alkotmányos elvek között megnevezni.

 

Az európai és a keresztény látókör

 

Az argumentáció következő lényegesebb elemeit érdemes itt még számba venni. Hogy tudniillik annyi európai értékével a vázolt európai értékrendet valló irodalomnak, politikának, sajtónak, történetírásnak, fórumoknak és intézményeknek ki kellene törniük, ahogy Weiler fogalmaz, abból a „keresztény gettóból, amit visszahúzódásukkal, nem elég határozott társadalmi, politikai és kulturális jelenlétükkel maguk építettek. A Vatikán szava erős volt, de a tagállamok konventbeli képviseletében a hazai politikai-kulturális elit ereje a keresztény gyökerekre utalás érdekében alig volt hallható. „A kereszténység nincs jelen az európai integráció látókörében – fogalmaz Weiler (I. rész, VI. fejezet) – és Európa, úgy tűnik, nem lép szignifikáns formában a keresztény látókörbe.
Gondolatvilágának és kultúrájának forrásvidékére figyelemmel több mint érdekes, hogy Weiler felfedezőútjának jelentős szakaszain nemcsak meglátja a keresztény forrásokat, hanem azok eredetéig megy. Annak, hogy valójában mik is a forrásai és hogyan bontakoznak ki és jelennek meg a mondottak szerinti keresztény hagyományok az európai kultúrában és végül az Európai Alkotmányszerződés intézményeiben és az Európai Unió Alapjogi Chartájában.

 

Keresztény eszmetörténet – a gyökerektől,

a Genezistől és a tízparancsolattól máig, Schumanig és az enciklikákig

 

Ezek a gyökerek és források ott vannak a kezdeteknél, ahol az Ige emberré lett, hogy a weileri gondolati folyamat részeként meg is nevezzük az üdvtörténet és az európai kultúra legősibb forrásait.
Az Úr a teremtés és a teljesebb emberré válás folyamatában beleírta az emberbe ember mivoltunk és sorsunk legáltalánosabb törvényeit. A Genezisben a tízparancsolatban, a két kőtáblán, az Ószövetségben és az Újszövetségben megírt törvényekben és erkölcsi parancsokban, az antikvitásnak már a Krisztus utáni első századokban kereszténnyé minősült tanaiban, Szent Ágostonnak Az Isten városában, majd a későbbi századok királyi törvényeiben, Szent István Intelmeiben, a Magna Chartában, az Aranybullában és a még későbbi alapjogi alkotmányos forrásokban, amelyekben írásos formát is öltött az európai örökség etikai értékrendje.
Weiler kétszer kettő négy módjára néven nevezi a teremtésben az Úr művét, hogy az embernek, életének és jövőjének rendjéhez az isteni törvényeket is a lelkébe írta; hogy a maga képmására alkotta; hogy töltse be a földet, de hogy vigyázza is ezt a földet; hogy szeresse Istenét és felebarátját; hogy személyiségének emberi méltóságával vigyázza utódait, családját; hogy éljen békében és együttműködésben közösségeivel; hogy védje az életet és házastársát, vagyonát; tisztelje a törvényt, tisztelje a jót, a szabadságot, az igazat, az igazságosságot, a szépet, segítse a rászorulót.
Ezek a legősibbek a törvények és parancsok között, amelyek a keresztény Európa etikai értékrendjét alakították és máig hatóan alakítani hivatottak.
Így – ilyen morális értékekkel és kibontakozásával – éltek Európa, az európai ember, közösségei, országai és nemzetállamai az eddigi századokban. A jogilag is kifejezett morális értékrend közben jelentős mértékben laicista nyelvezetet öltött. De azért az ősi keresztény gyökerek maradtak „minden gondolat alján, ahogy a költő szólt első szerelméhez.
Persze okkal írja a szerző, hogy az az imigyen majdnem keresztény erkölcsű Európa borzalmas dolgokat is zúdított Európa népeire: inkvizíciót, vallásháborúkat, világháborúkat, népirtásokat, holokausztot, hogy csak a súlyosabbakat nevezzük meg. De ehhez az Európához tartozik az is, hogy katartikus bűnbánatokban és fogadkozásokban ezeket a bűnöket megvallotta és ezzel kivetette őket az európai örökséget mégiscsak meghatározó, általánosan az embert és jövőjét hordozó hajójából.
Korunk nagyfokú laicizmusa is toleráns, egyfajta teremtő dialógusban van a keresztény Európával.
Heisenberg a politikai kereszténységben látta a keresztény Európa mentségét, amikor azt mondta, hogy bár az emberek nagy része és a politikum nem kötődik a vallásos hit teológiai és hitéleti rítusaihoz és előírásaihoz, de az európai örökség erkölcsi értékeit (a jóságot, becsületet, igazságosságot, az emberi méltóság tiszteletét, a békét és így tovább) a társadalom élete és működése javára zsinórmértéknek tartja; ez olyan mágneses erő, amely ha egyszer kimerül, nem lesz merre mutasson a nyugati ember iránytűje, akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel, rosszabb az atombombánál, a koncentrációs tábornál is (W. Heisenberg: A rész és az egész, Budapest, 1975, 281–282. l.)
És ezzel ott vagyunk, amit Weiler úgy tételez, hogy a második világháború után az alapító atyák az európai architektúrához, a keresztény értékekhez nyúltak vissza: a békéhez, a kiengesztelődéshez, a szolidaritáshoz, az együttműködéshez, a toleranciához, a szubszidiaritáshoz, a másság tiszteletéhez, a keresztény etikai értékekhez, hogy mi jó, mi a rossz, miért érdemes élni, a vallási elvárásokhoz, a kultúrák és hagyományok erejének vállalásához.
Robert Schuman egyenesen úgy fogalmazott, hogy az integráció Európája a kereszténység elvei, a szó keresztény értelmében vett általános demokrácia megvalósulásában ölt majd testet, a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz, de történetileg a megvalósulás esélyeit hordozza; a modern demokrácia, írja a schumani gondolatvilág jegyében, eszmeileg és időrendben szorosan kötődik a kereszténységhez; vele együtt formálódott korszakról korszakra, sok-sok próbálkozáson át, nemegyszer tévedések és a barbárságba való visszahullás árán. (R. Schuman: Európáért, Pécs 2004, 52–53., 61., 67. l.).
Schumannal szemben Weiler nem megy át egy fajta proaktív – keresztény Európát erősítő – szerepkörbe. Ahogy írja, ilyen Don Quijote-szerepre könyvével nem vállalkozott. Weiler arra vállalkozott, hogy keresse, mi is a keresztények véleménye az európai integrációról. Mint láttuk, erről elég sokat elmondott. Amiről még behatóan ír és itt is szólni indokolt, az a keresztény egyházak, főleg a katolikus egyház társadalmi tanítása.
Ezt a legújabb európai emberi-társadalmi-politikai-kulturális folyamatokról és történésekről szóló keresztény társadalmi tanítást Weiler az elmúlt évtizedekben kiadott pápai enciklikákban látja.
XIII. Leo 1891-ben kelt enciklikája, a Rerum novarum főbb újdonságait is felidézve, II. János Pál két világszerte figyelmet keltett nagy alkotása, a Redemptoris missio (1990) és a Centesimus annus (1991) című enciklikája áll Weiler vizsgálódásainak, ha szabad ezt mondani, bemutatójának előterében. Kár, hogy II. János Pál Ecclesia in Europa – Quelle der Hoffnung für Europa című, 2003. június 28-án kelt apostoli körlevele sem Weiler könyvének megjelenése sem az Alkotmányszerződés konvent-vitájának lezárása (2003. július 10.) előtt nem válhatott az Európa jövőjéről szóló gondolkodás részévé. Ez a szerepe bizonnyal beépül majd Európa jövő gondolati és eszmei világába. Annál inkább, mert nemcsak továbbviszi az egyház társadalmi tanításának az előbbi enciklikákban megjelenő értékeit és elveit, hanem általánosabb jövőképet, az ember és Európa megújulásának, hitbéli, erkölcsi, kulturális és politikai megerősödésének reményét is hirdeti.
Weiler bemutatja, hogy a pápai források milyen értékekben, milyen elvek jegyében-mentén látnák az európai architektúra keresztény, végül is az európai ember és közösségei számára általában is üdvös alakulását.
Itt csak a legfontosabbakat soroljuk:
– a magántulajdon és társadalmi kötelezettségei; a szükséges közösségi tulajdon felelős működtetése, béke és kiengesztelődés; együttműködés; szolidaritás; a munka és a munkás igazságossága, érdekvédelme, a participáció; az állam pozitív szerepe a gazdaság, a politikai-szociális célok alakításában a piac és a verseny erői között; a bérek és a család igényeinek harmóniája; az élet, az emberi személyiség és az ember méltóságának, a szabadság, a vallás- és gondolatszabadság tisztelete és védelme; a demokráciadeficit feltöltése az ember és közösségeinek érdekeivel; a nemzetek arányos és méltó képviselete; az emberi jogok tisztelete és védelme; az egészség védelme; a kultúra, a tanulás, a természeti és épített környezet harmóniája, ezek esélyeinek erősítése a fenntartható fejlődés jegyében.
Súlyos elvárások impozáns listája. Weiler hangsúlyozza, hogy ezek koncepciójával az egyház cselekvést nem erőltet Európára, az Európai Unió intézményeire; megáll a közösség és az emberek lelkiismeretének kapujánál; az egyház felajánlja évezredes eszmetörténetének tanulságait; nem foglal állást ilyen vagy olyan meghatározott kormányzati-politikai struktúra avagy állam mellett, miközben természetesen helyesli és tiszteli a demokrácia és szabadság jegyében működő országok szuverén rendjét.

 

Keresztény értékek és újkori európai eszmetörténet az Alkotmányszerződésben,

különösen az unió Alapjogi Chartájában

 

Weiler ebben a szemléletben végül arra a következtetésre jut, hogy mindezektől az Európai Unió architektúrája –, nagy intézmény- és szabályrendszere nem lett dominánsan keresztény.
Fentebb már láthattuk, hogy Weiler az európai eszmetörténet milyen sok más értékének (a humanizmus, a felvilágosodás, a laicizmus stb.) kibontakozását látja az európai architektúra konkrét intézmény- és szabályrendszerében, az Alkotmányszerződés preambulumában és egész jogi struktúrájában.
Amit mondani jogosnak tart, hogy mindezek „alján a vázolt keresztény értékek és elvek megjelennek, így különösen az „unió Alapjogi Chartájá-ban is. Hogy tényleg jól lássuk itt is a fáktól az erdőt, nevezzük meg a charta főbb intézményeit. Ki-ki így maga is láthatja, hogy az „erdőnek mennyire keresztény a színezete, mennyire van egységben benne a laicista és keresztény értékvilág. Igazában ezt tekinthetjük Weiler keresztény Európát felfedező útjai egyik legfőbb tanulságának.
Íme a charta értékrendjének főbb „szereplői:
Az emberi méltóság és személyiség sérthetetlensége; az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz való jog; a magán- és családi élet tisztelete és védelme; a vallás- és szólásszabadság; kulturális, vallási és nyelvi sokféleség tisztelete; diszkrimináció tilalma; idősek és gyermekek védelme; művészeti és tudományos szabadság; tulajdonhoz, foglalkozás megválasztásához, vállalkozásokhoz való jog; a szolidaritás kötelezettségei; munkavállalók érdekvédelme; tisztességes és igazságos munkafeltételek; egészségvédelem; oktatáshoz való jog; szociális biztonsághoz való jog és segítségnyújtás; környezetvédelem; demokrácia és választójoggal részt venni a közéletben; a mozgás és tartózkodás helyének megválasztása; bírói védelem a jogállamiság feltételeivel; ártatlanság vélelme (due process).
A weileri eszmetörténeti felfedezőutak egyfajta végkövetkeztetése szólhatna arról, hogy az itt vázolt chartaértékrend egyes főszereplői történetileg és tartalmilag mennyire épülnek rá az előbb vázolt, kereszténynek alakult értékekre. Anélkül, hogy részletes összehasonlító elemzésbe bocsátkoznánk, a két „értékleltár annyit prima facie is mutat, hogy a keresztény gyökerek vitathatatlanul részei az európai eszmetörténetnek, kulturális és erkölcsi értékrendszernek, az Alkotmányszerződésben alkotmányjogi szabályozásban is megfogalmazott Alapjogi Chartának, végül is függetlenül attól, hogy a „keresztény gyökerek explicit módon nem, mert implicit módon vannak jelen az Alkotmányszerződésben.
Európának lélekre is szüksége van, idézi Jacques Delors-t Király Miklós Európa keresztény gyökerei és az Alkotmányszerződés című tanulmányában (Budapest, 2005). A döntően anyagi célok – egységes piac, gazdasági fejlesztés és együttműködés, verseny, közös politikák és a többi fő cél – mellett Európának egyre inkább szüksége lett arra, hogy az integráció és jogi architektúrája kulturális és erkölcsi értékekkel is -feltöltődjön. Hogy megtalálja a lelkét felfedező útjain, ezt kereste Weiler is. Sok mindent talált számunkra is. Megtalálta egy keresztény Európa részben égi, részben valós mását: az Alkotmányszerződésben is. Király Miklós szerényebben zárja írását: „Minden hiányossága ellenére az Alkotmányszerződés átfogó szabályozásával, az alapvető jogok kodifikálásával mégiscsak kísérletet jelent Európa lelkének keresésére.



« vissza