Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Erősen gondolj valamire!

Az Egyenlítő, mint valami gumicső, folyton a lépteim közé akad. Minden egyenlítő ilyen. Csak akkor ilyen, ha megközelítem. Különben a szokásos borotvaéles, kényes, láthatatlan vonal: egyik felén múlttal, másikon a jövővel. Mivel én a jelenben vagyok, még sosem léptem át, csak sétálok rajta. Élvezem, hogy duzzad, egyre duzzadtabb lesz a taposástól. Egyébként nyilvánvaló, hogy a sors helyezte ide. Modern felfogású történelemtanárunk szerette mondogatni, hogy a sors olyan, mint a tűzoltóság: ki kell hívni. Aki bár gondolatban átlép egy másik idődimenzióba, azzal a fontos idegenséggel találja magát szemben, ami a mítosz. Most éppen a múlt-mítosz és a 2000-mítosz között ténfereg egy elvadult kor emberisége. Az ég kék és tél van. Még soha nem képzeltem ki magam ebből a századból. Még nem értem rá kiérezni magam ebből a télből sem. Az ég kék és szél van. A filozófiától a folklórig a mítoszról soha senki nem tudott lemondani, de a mítosszal mindenki mostohán bánik. Amióta az emberi elmét saját származásának kérdései foglalkoztatják, a felelethez két forrásra ‧támaszkodhatott: a hagyományra, mely szájról szájra szivárog, még a rögzítési csúcstechnikák korában is, ellenállhatatlan hitellel, építő és butító hitellel: még egészen elhallgatott korok, kiirtott vagy beolvadt népek, holt nyelvek is feleselnek, fújják tovább a maguk akár meg is cáfolt igazát, új, különös vegyületekben rejtőzve munkálnak, hatnak tovább, a másik az írott emlékezet, mely olyan fölényt érez az elsővel szemben, mint az akadémikus az analfabéta iránt. Pedig mindkettő klasszikus formája a mítosz, legyen az bármilyen hamvas-primitív vagy csiszolatlan domesztikált, végeredményben fikció, csak a lépték kulcsát kell megtalálni hozzá, tudománnyá tűnik a hit, hitté hitelesedik a ‧tudomány. A cipőm orrát nézem: bizonyos cipőorr-madártávlatból előtte kavicsok a századok sírkövei, s szélnek érzem a múló időt. Az emberiség igazi határai azok a korlátok, melyeket tulajdon intuíciója elé szab koronként; melyekkel tulajdon szellemi képességeit blokkolja, társadalmi formát keresvén eredendően természeti adottságának, az értelemnek. Gátak, melyet először csakis a kívánság, az álom, a képzelet tesz átjárhatóvá: Ezek az ideiglenes gátak nyilván vízgyűjtőmedencéket, tárolókat hoznak létre maguk mögött, melyek csordultig megtelvén aztán vízesésszerűen zúdul hozamuk a következő időkbe. Mikor kérdésre utókor felel, állította ugyanaz a kiábrándultan bölccsé öregedett vidéki történelemtanár, akitől először hallottam mint szakkifejezést azt a szót, hogy mítosz. Addig, ha meg kellett volna neveznem, én is legfennebb mesének mondtam volna. Mert akkor a meséről se tudhattam még, hogy például Hamupipőke története először az egyiptomi mitológiában fordul elő. S a többi hős se ott jánosvitézkedik először, ahol észrevesszük. Ilyen tekintetben Homérosz sem volt végállomás és Shakespeare is csak feldolgozó. A demitizálással pedig csínján: valamire akkor mindig az a legjobb képlet, valaki mindig kinő a korok arcán, lehet csak látomás, de fontos. Valahol várnak az önkívületre pazarolható indulatok. Örök lovak. Felkaphatok rájuk, s gyerünk körüllovagolni a díszlet előtt, mely végtelent játszva forog. Mindig valami dicsőbbre vágyunk, a csapatok élén, napbarnítottan, frissen vasalt zubbonyban, mögöttünk a diadal pozitív érdemével, felvonulni énekelve, bevonulni Trójába, Rómába, Nándorfehérvárra, Borogyinóba, megdobogtatni az emberek szívét, megnyerni őket annak, hogy a lelkesedés még ügyünk igazához teszi azt is, hogy szépek, fiatalok vagyunk, egyedül méltók a győzelemre. Az elesettekre most nem szabad gondolni! Majd foglalkoznak velük a régészek… Vagy ez nem elég? Akkor fogj hozzá mélyeket lélegezni. A fegyelem az értelem igazi forradalma. Erősen gondolj valamire. Nem, nem valami egzotikus lelkigyakorlat, tornászó vallás vagy testgyakorló filozófia. Én is csak elkezdeni szeretném. Valami okos, hasznos, vagy csak szép felvállalásának becsületben megőszült mítosza az egész. Szél, mely átfúj a mesebeli erdőn, alig említik, észre se vehető mindig. De van. Nem is hiszem, hogy bele lehet kapcsolódni még. Tragédiákba vezet mindig ez a tévhit. De az is, hogy már késő belekapcsolódni, folytatni, megőrizni, továbbítani. Csak állandóan hallszik valahonnan: „… Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem s igaz ügyem felől a kétkedőket. (Hamlet)



« vissza