Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hatalmi játszmák és áldozataik

A késő ősz hozott néhány jó előadást a budapesti színházi világban. Szigetként a középszerűség tengerében. Mintha a nyáron feltöltődtek volna, hogy friss szellemi energiával tehetségesebbet alkossanak. S mintha valamennyiüket korunk rideg valósága kezdte volna végre izgatni. A pénz hatalma és a hatalmi trükkökkel szerzett pénz. A politikai machinációk, intrikák a hatalom árnyékában, a gátlástalan pénzhajhászás és a karriervágy gátlástalansága.
Mindez ott sűrűsödött a Magyar Színház Nick Dear-darabjának előadásában, mely már címében hordozta a Hatalom szót. A fordulatos történelmi drámában, szellemes párbeszédek és dramaturgiailag „jól kicentizett jelenetek során át, a Napkirály ádáz és gátlástalan machinációit követte nyomon a kortárs angol színész-író. Iglódi István áttekinthető kor- és kórképet adott XIV. Lajos áskálódások szabdalta udvaráról, a hatalmi játszmákról, melyek amúgy napjainkig végigkísérték a történelmet. A Magyar Színház előadásában a főszerep a király válláról voltaképp az általa – hálátlanul – elveszejtett, végletesen hiú és vesztére dúsgazdag első miniszter (azaz kancellár) Fouquet vállára kerül, akit Szakácsi Sándor, tündöklésének és bukásának, kegyenc és kegyvesztett voltának hatalmas ívfényében pazar sokszínűséggel láttat. Szemlátomást nagy igyekezettel alakítja Őze Áron a szeszélyes, hullámzó hangulatok, s az erősbödő ambíciók vezérelte Napkirályt, ám a nagy mecénás vibráló személyiségénél erőtlenebb marad. Bámulatos méltósággal játssza végig a gyermek Lajos mellett még régensként uralkodó, majd a hatalmat Mazarin halálakor fiára átruházó felséges asszony szerepét Béres Ilona, olykor a magánember gyöngeségeit is megvillantva.
Kis magyar vadkapitalizmusunk köszön vissza G. B. Shaw Barbara őrnagyának Stúdió K-beli előadásában. Parányi színpadán Fodor Tamás, az egykori Egyetemi Színpad legjobb hagyományainak, az őszinte igazságkeresés és a kifejezés szabadságának, pontosságának szellemében dolgozik mindmáig. Megengedi magának, hogy grotowskii és szó szerinti értelemben vett „szegény színházában csak a tartalmas mondandó és a művészi érték érdekelje. A Barbara őrnagyban kellő szöveg-operáció után szatirikus pamfletet visz színre a pénzszerzés mámorító hatalmáról. Ez a jótékonykodást is maga alá gyűri, melyet jó adag önámítással a fegyvergyáros elhagyott lánya, Barbara (Homonnay Katalin erőteljes alakításában) a Szív Gárda őrnagyaként gyakorol a hajléktalanok amatőr színjátszásra „nevelésével. A család többi tagjai, akik a róluk lemondó, pénzhajhász, dúsgazdag apát addig megvetették, rendre hozzá szegődnek. A társadalom elesettjei, a hajléktalanok pedig immár „szellemi táplálék híján tengetik tovább életüket. Fodor Tamás a fegyvergyáros szerepében vitriolos öniróniával, szellemes távolságtartással karikírozza szerepét, amelybe a mai, mohó vadkapitalisták karakterét is becsempészi.
A hatalom csúcsáról, azaz a kancellári székből egyenesen a börtöncellába, majd a vérpadra zuhan Robert Bolt művében Morus Tamás, VIII. Henrik válásának és újraházasodásának meggyőződéses ellenzője, aki nem hajlandó a pápának tett esküt a kicsapongó uralkodó bizalmáért megszegni. Eperjes Károly a Budapesti Kamaraszínház Tivoli játszóhelyén a karakán egyháztudós és magas világi méltóság tisztségében naivul követi lelkiismeretének parancsát, amikor szembeszáll a hatalommal. Apró gesztusok, rebbenések során át érzékelteti megpróbáltatásait anélkül, hogy ennek harsány hangot adna. Lassan ébred a valóságra, a fenyegetettségre, de derekasan állja, amit saját tisztessége és sorsa reá szabott. Minden ízében hiteles, amint végigjárja kálváriáját, és családjának unszolására sem alkuszik meg az életéért. Eperjes sugárzó színművészete képes megidézni Morus Tamás történelmi nagyságát, és példát mutatni amorális korunk útvesztőiben. Partnere, Andai Györgyi, komplex alakításában nem titkolja Morus feleségének nagyravágyását, amiként Karácsony Zoltán (az áruló Richard Rich), Bozsó Péter (a gátlástalan karrierépítő Cromwell), a visszafogott, ám sokat sejtető Cs. Németh Lajos (Wolsey bíboros), Haás Vander Péter (a féltő barát, Norefolk hercege), Szabó Margaréta (az apjának nemességét méltányoló, érzékeny fiatal lány) – hiteles családi, társadalmi környezetet teremtenek Morus tragédiájának kibontakoztatásához. A vendégrendező Goldstein Imre (a mesterkélten könnyed-bohókásra hangolt király – Kerekes József – szerepét leszámítva) sokatmondó, tartalmas előadást kínál.
A lényegre csupaszítva, még az ibseni szövegből is jócskán lefaragva, de szellemében igencsak magvasan vitte színre Peer Gynt históriáját Zsótér Sándor, a Krétakör Színház vendégrendezője. Persze erősen megterheli a gondolkodásra rest néző fantáziáját, de annál jobban serkenti asszociációs készségét. Majdhogynem díszlet nélkül, egy 2–3 négyzetméteres, forgatható parkettkorongon játszva-egyensúlyozva, kevés, expresszív mozdulattal, metaforikus állatmaszkokkal, jelzésekkel viszi végig színészeit a helyszínekben oly változatos történetet. Az itteni apró játéktéren leegyszerűsítve-megidézett színek epikus mozzanatai és lírai töltése is megjelenik. A címszereplő Gyabronka József többnyire moccanatlanul ül, vagy néhány apró lépést tesz, miközben mesebeli mérföldeket, ha nem kontinenseket hagy a háta mögött, s a Thália Színház stúdiójának piciny nézőterén magunk is részesei leszünk a képletes és darabbeli nagy utazásnak. Peer gyötrelmes és kalandos külső-belső pokoljárása végén – otthon, elhagyott ifjúkori szerelmének, a hűségesen várakozó Solvejgnek (Sárosdy Lilla) az ölében és a halálban önmagára lel. Annyi emlékezetes Aase anyó – (Gobbi, Törőcsik) után Csákányi Eszter merőben más, fiát korholva, gyöngéden szerető, vitalitástól duzzadó, majd bánatában halálba hulló anyát alakít, amint Peer a hátán halálba ringatja – megrendítő.
Idei színházi élményeim közül vitathatatlanul az Örkény Színház Élektrája magasodik ki. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-főrendezője, Bocsárdi László – kinek neve, budapesti vendégjátékaik okán, nem ismeretlen a magyar közönség előtt – vitte színre az Euripidész és Szophoklész tragédiája nyomán újraszerkesztett, megkurtított és korunk idegzete számára töményebbé tett Élektrát – szuggesztív megjelenítő erővel. Köztudott, hogy a romániai, így a legjobb erdélyi magyar színházak művészete merőben eltér a konzervatívabb, szövegcentrikus és –, valljuk be, meglehetősen avítt, inkább szórakoztatásra szánt anyaországi színjátszástól. Erőteljes látványeffektusokkal, a testi kifejezőerő fokozottabb kihasználásával, a társművészetek már-már egyenrangú bevonásával (mozdulatművészet, zene, képzőművészet) összetettebb és élményszerűbb, inspirált előadásokat teremt, hogy a nézőnek ne csak az értelmére, hanem az érzelmeire-érzékeire is egyaránt hasson. Valósággal záporoznak a színpadról érkező ingerek a publikumra, hogy ne tudja kivonni magát (ösztöneiben sem) az előadás során történtekből, a játéktér „inspirációs erőteréből, ahogy Dobai Péter mondaná.
Az Élektra ólomszürke, nehézfém falak zárta térségben (díszlet: Bartha József) játszódik, mintha az élet alagsora, a pokol tornáca vagy puszta börtön volna (lásd: Hamlet – Dánia). Ebben szenvedi végig sanyarú sorsát-küldetését-bosszúra szomjas, nyomorúságosan kitaszított életét a gyilkos királynő, Klütaimnesztra és a meggyilkolt király, Agamemnón lánya, Élektra, míg meg nem érkezik a rég várt, egyszemélyes „felmentő sereg fivére, Oresztész képében, s a bosszú terhét, sorsfeladatát, a trónbitorló Aigisztosznak és anyjának elveszejtését vállára nem veszi, és végre nem hajtja. Igen, itt is a hatalom mámora a tragédia mozgatórugója. A testvérpárt is a hatalomba mámorosodott király taszítja ki.
Hámori Gabriella korábbi, kifejezetten nőies szerepeihez képest (lásd Nyina a Sirályban) jóval keményebb feladatot kapott ezúttal, és derekasan helytáll. Szűkre szabott, takarékos, de annál beszédesebb mozdulatokkal, finom arcjátékkal jelzi lelkének forrongását, indulatainak lefojtását – kiváltképp Oresztésszel való találkozása, pattogó dialógusai során. Csöppnyi, fájdalmas lírát csempész anyjával, Klütaimnesztra-Pogány Judittal való szembesülésekor, aki új férjének, a trónbitorlónak a kedvéért taszította el.
Oresztész képében Mácsai Pál érettebb és bensejében filozofikusabban viaskodó, hiteles királyfit jelenít meg a hagyományosnál, akinek indulatait nyers mozdulatai, érzelmeit gyöngéd taglejtései fejezik ki megszánt nővére, Élektra iránt. Kettejük kisemmizett és bosszúszomjas sors-összeforrottságában van egy villanásnyi jelenet, amikor a rendező már-már a testvérszerelem ösztönének csírázását sugallja búcsú-összefonódásukban.
A zárt játéktér beszédes bejátszását Horváth Csaba sokatmondó, puritán, archaikus mozdulatvilágban fogant koreográfiája biztosítja, a négytagú, terhes nőket imitáló, bábszerűen, tetőtől talpig szürke selyembe burkolt kórus mozgatása változatos, vészjósló atmoszférát keltő énekbeszéde (zene: Könczei Árpád) teljesíti ki a sötét tragédiát. Minden elvégeztetett, hisz az anyagyilkosság után nem lehet nyugton élni, ha mégoly jogosnak is ítélték a férjgyilkos királynő elpusztítását. Jövőjük nincs, legfönnebb a holt lelkeké. A jövő: a kar – a nép, a nemzet – négy asszonyának élete, akik örök Évaként, méhükben hordozzák a jövőt.



« vissza