Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Homo Magicus

 

Horányi Károly: Eredet és jelkép

 

Nemzeti önismeret dolgában – finoman szólva – nem állunk jól. Régtől fogva szaporodnak adósságaink, mert „az idők, ki tudja miért, hosszú évtizedek óta nem kedveznek az önmagunkkal, történetünkkel való elfogulatlan szembenézésre. Nehéz megmondani, mit fed pontosan a korszellem szó – talán az eszmék időben történő mozgását, egy-egy domináns gondolat megjelenését jelenti –, az ellenben jól látható, hogy állami önállóságunk elvesztésétől fogva az önemésztés, a bűntudat, a pusztulás hol valódi, hol képzeletbeli réme ott kísért a közgondolkodásban, azaz annak valaha kitüntetett területén, az irodalomban. A protestáns prédikátorok khiliazmusa, a sorskérdések ugyanúgy megérintik a mélyen katolikus Széchenyit, mint később Adyt, Németh Lászlót, Illyést, Kodolányi Jánost, vagy egy-egy költeményében Nagy Lászlót. Hazánk volt már bokréta Isten kalapján, de a magyarság bűnös népként, Hitler utolsó csatlósaként (copyright: Rákosi Mátyás, 1948) ült a vádlottak padján is.
Horányi Károly Eredet és jelkép című könyvének első fejezete Kodolányi János sokáig tilalmi listán lévő, idevágó művének, a Zárt tárgyalásnak és utótörténetének ismertetésével indul. A rendhagyó – esszéisztikus részleteket és drámai párbeszédeket egyaránt tartalmazó –, 1943-ban megjelent írás a világháborús felelősséget, a háború utáni eshetőségeket veszi számba. Egyik elemzője – Albert Gábor – szerint azonban nincs valódi utóélete, mert a későbbi kommunista hatalom nem tudta sem húzásokkal, sem cáfolatokkal „domesztikálni tételeit. Ezek közül a tételek közül a legkellemetlenebb úgy hangzik, hogy a két szélsőség, a nácizmus és a kommunizmus formájában ugyan némileg elüt, ám lényegében nem különbözik egymástól, míg a polgári éthosz halott. A politikai krízisre határozott kulturális megoldás lenne válasz, a visszatérés vagy felemelkedés abba a szellemi szférába, amit Kodolányi a világegyetem transzcendentális-szimbolikus visszatükröződésének – ha úgy tetszik: megalkotásának – tart, amelynek csúcsán a homo magicus áll.
A Zárt tárgyalást többen érezték problematikus műnek – Horányi Károly fontos véleményeket idéz Csűrös Miklóstól Bata Imréig –, az igazságnak azonban tartozunk azzal, hogy kimondjuk, Kodolányi tisztán, szenvedélyesen, egyértelműen beszél. Nem munkája, sokkal inkább a kor – jelesül a szocializmus – volt problematikus, amelyben az ideológiai tilalomfák veszélyessé, máskor lehetetlenné tették a valódi vélemény vállalását. Kodolányi írásának politikai megállapításai nehezen vitathatók, így nem igényelnek különösebb boncolgatást, legföljebb rehabilitációt, míg eszméinek eredete, az akkor újszerű, mára viszonylag széles körben elterjedt tradicionalizmus annál inkább.
A tradicionalizmus esetünkben azt jelenti, hogy Kodolányi János a kezdetektől saját koráig az emberiség teljes kulturális hagyatékát számba véve építi fel világképét, alkotja meg műveit. Ebbe a szellemi univerzumba beletartozik a Gilgames-eposz és a Kalevala, a Biblia és a pogány magyar hitvilág, Frobenius és Jung, Dante és Dosztojevszkij, a katedrálisok és a jurták, a poklok és mennyek. A tradicionalizmus nem ellentéte a modernitásnak, hanem alapja. Elég talán Hamvas Bélára hivatkozni – Horányi Károly más összefüggésben ezt teszi –, akinek Karneválját bajos volna az avítt konzervatív munkák közé sorolni. Kodolányi közvetlen szellemi rokona (itthon) Várkonyi Nándornak, Weöres Sándornak, Hamvasnak, bár történelmi tárgyú műveivel nem lépett ki a konvencionális regénykeretek közül. Bizonyos határok között azonban akár némely posztmodern kísérletező előfutárának is tekinthetnénk, látva, miféle archaikus beszédmód jellemzi történelmi alkotásait (vö. itt-ott Esterházy Péter némely kísérletét), milyen régi magyar nyelvemlékeket sző munkáiba (vö. vendégszöveg-kedvelők hada). A vendégszöveg feladata azonban nyilván más Kodolányinál, mint a posztmoderneknél. Nála a kor hangulatának stilisztikai megelevenítésén, az ősi és mai folyamatosságának biztosításán van a hangsúly, a vendégszöveg természetesen simul az alaptextusba. Fogása olyan inkusztrációs technikára emlékeztet, amely ahhoz, hogy létrehozzon egy alkotást, felhasználja a régmúltból fennmaradt értékes nyelvi mozaikokat. (A Boldog Margitból szemelgethetünk efféle csemegéket.) A posztmodern alkotásokban a vendégszöveg gyakorta a megszakítottságot, új dimenzió feltárulását, esetleg addig észre nem vett azonosság meglétét hivatott jelezni, több-kevesebb sikerrel. Mindezzel azt akarom csupán mondani, hogy nincs olyan nagy távolság hagyomány és modernitás között, miként azt az esztéta és kritikusfélék bölcselme képzeli.
Horányi Károly kitűnő érzékkel sokkal inkább az eszmei, mintsem politikatörténeti háttér feltárására vállalkozik, azaz munkájában a lényegre helyezi a hangsúlyt. Telitalálat a könyv címe, az Eredet és jelkép, ami dióhéjban magában foglalja az író gondolkodásának sajátosságait. Kodolányinak számos kortársával együtt alapélménye volt Ortega és Spengler egy-egy könyve, A tömegek lázadása és A nyugat alkonya. Mindkettő ideillő gondolata úgy summázható, hogy a tömegember kiesve a kultúrából a civilizációban landolt, ahol elveszítette a transzcendencia, a „magasság iránti igényét. A metafizikát lecserélte a haladás gondolatával, majd nem hagyta tovább az elit által vezetni magát, hanem bejelentette saját igényeit, mégpedig a silányság jegyében. (Spengler úgy véli, a civilizáció a kultúra organikus, élő formáinak szervetlenné válása, leépülése.) A kultúra valódi közösségeket hozott létre, míg a civilizációban – Kodolányival szólva – ál-kollektívummá alakult a közösség. A kultúra nála élő, szerves megnyilvánulása a szellemi létnek, ugyanúgy, mint Spenglernél, míg a civilizáció merev, holt kerete. Természetesen akadnak másféle interpretációk a kultúra és a civilizáció szerepének megítélését illetően – Szerb Antal például az intenzitás és extenzitás különbségében látja a lényeget –, számunkra azonban Kodolányi felfogása a fontos.
Mielőtt azonban átadnám a szót Horányi Károlynak, talán nem lesz fölösleges, ha ejtek néhány mondatot a bevezetőben emlegetett korszellemről, a harmincas-negyvenes évek uralkodó eszméiről. A témának kitűnő monográfiát (Uralkodó eszmék Magyarországon, 1939–1944) szentelt a történész Juhász Gyula, amelyben idézi Kodolányi társadalmi programját. Az író számon kéri a politikacsinálóktól az elmaradt forradalmat, a földreformot, a szövetkezeti rendszer kialakítását (a bankszféra és a nagyüzemek szövetkezeti kezelésbe vételét, magyarán a kizsákmányolás mértékének csökkentését). Kodolányi ismerte a skandináv országok szövetkezeti mozgalmainak, népjóléti intézményeinek eredményeit, azaz nem utópiákat fogalmazott meg. Később a kommunista ideológusok minden megoldási kísérletet elvetettek, sőt üldöztek, ami nem a marxista-leninista üdvtan jegyében fogant, de ez nem változtat azon, hogy a korszellemben legföljebb látens módon voltak jelen eszméik. A kor valóban jelentős, széles körben ható gondolkodói olyanok voltak, mint Szabó Dezső, a Magyar Szemle élén álló Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre (mögötte a radikális Előörs és Féja Géza), az irodalmi mércét megszabó Babits, a középosztály tág körében ható Márai, vagy az irodalmárnak és politikai gondolkodónak egyaránt számottevő Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János. Utóbb a hivatalos ideológia ugyan igyekezett meghamisítani az egykori értékrendet, ám ez minden erőfeszítése ellenére sem sikerült. Jellemző, hogy Juhász Gyula könyvének névmutatójában a később meghatározó baloldali gondolkodók, költők, mint teszem azt József Attila, Révai József nem, vagy csak elvétve szerepelnek: Révai egyszer, József Attila egyszer sem.
Kodolányi János, bár több fontos írását a szocialista rezsim elzárta a nyilvánosság elől, azok között a mérvadó alkotók között szerepelt, akit – értelmiségi körökben végzett vizsgálatok tanúsága szerint – sokan irányadónak tartottak saját nemzeti álláspontjuk kialakításakor. Nem tartozik ugyan szorosan a témához, de tanulságos felidézni egy több mint húsz éve készült felmérést, amely arra keresett választ, kik azok az élő, magyar személyek, akik legerőteljesebben befolyásolják a megkérdezettek gondolkodását. A sorrend a következőképpen festett: Kádár János, Csoóri Sándor, Sütő András, Aczél György, Hanák Péter, Nemeskürty István, Pozsgay Imre, Hankiss Elemér. Hat év múlva, a megismételt adatfelvételt követően, így módosult a lista: Sütő András, Pozsgay Imre, Hankiss Elemér, Csoóri Sándor, Csurka István, Konrád György, Spiró György, Hanák Péter. A már nem élő személyek sorrendje pedig a következőképpen alakult az első mintavételnél: Illyés Gyula, Széchenyi István, Ady Endre, József Attila, Németh László, Petőfi Sándor, Bibó István (megjegyzem: ekkor hivatalos hazai kiadásban még nem voltak hozzáférhetőek a munkái), Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Veres Péter; majd 1989-ben: Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Lukács György, Kodolányi János, Jászi Oszkár, Féja Géza, Kovács Imre, Révai József.
A felsoroltak a szokásos politikai – jobb és bal – felosztáson, valamint a többség által elfogadott történelmi személyiségeken túl, elgondolkodtató irányzatokat rejtenek egy-egy név mögött. Jelzik, azaz jelezték az arra illetékeseknek, a közvélemény-formálóknak, kik és mely tendenciák ellen kell fellépni a későbbiekben, ha saját képükre akarják gyúrni az ország szellemi képét. Ha ez mégsem sikerült teljes mértékben, akkor az nem kis mértékben olyan alkotóknak köszönhető, mint Kodolányi János.
Horányi Károly Kodolányi gondolatvilágának legfontosabb vonását, a transzcendenciában gyökerezettséget – igen jó érzékkel és érdekfeszítően – a Máraival folytatott vita keretén belül mutatja be. A polémia tárgya Márai röpirata volt a nemzetnevelésről. Márai – nem árt újra és újra leszögezni – kiváló stiliszta, érzékeny moralista, ám véletlenül sem eredeti gondolkodó. (Moralizmusának hitelességét ugyan kétségbe vonták kommunista kortársai, mivel nem írta alá a József Attila által küldött, a halálbüntetés eltörlését követelő – Sallai és Fürst kivégzését megakadályozandó – ívet. Nagy könnycseppek csorogtak le orcáján, emlékszik vissza a szemtanú, Szántó Judit, de ezzel elért szolidaritása határához.) Márai a nemzet – általában az emberiség – nevelésében, a magasabb műveltség elsajátításában látta a sokak által felismert általános válságból való kilábalás lehetőségét. A kultúra meghatározásában, az emberi autonómia mértékében, másként az autonóm ember vonásainak fölvázolásában azonban alapvetően eltért a véleménye Kodolányiétól. Horányi címválasztása – amint már említettem – Kodolányi gondolkodásának alapjaira irányítja a figyelmet. Az eredet, akárcsak Hamvasnál, a transzcendencia. Horányi a Vízözön című regényből hoz idézetet: „Mint minden eszme, ez is úgy támadt magától, ősnemzés útján, mintegy kiszakadva a világegyetemből. A gondolkodás, az eszmék eredete tehát – ebben az értelmezésben – metafizikai, mindenképpen emberen túli. Ebből az eredetből keletkezik az a jelképrendszer, amiből kultúra születik. A régi ember – állítja Kodolányi – transzcendens jelképrendszerben gondolkozott, a mai okban és okozatban. Ez a gondja Márai racionalizmusával. Mielőtt azonban továbblépnénk, tegyünk egy finom megkülönböztetést. Ennek a racionalizmusnak nem az irracionális gondolkodás az ellentéte. Másról van itt szó, arról, hogy a racionalizmus nem képes behatolni abba a tartományba, ahol már nem filozófiai, hanem a lét transzcendens lényegét érintő vallási, lélektani kérdések várnak feleletre. A racionalizmus azért képtelen idáig eljutni, mert a lélek – nevezzük így – metafizikai kínjaira, kétségeire, dilemmáira nincsenek elméleti válaszok, csak a tudatot és tudattalant egyesítő, kiegyensúlyozó, átélhető jelképek. Horányi Károly érveinek, idézeteinek, fejtegetéseinek – magyarán könyvének – alapvető érdeme e mágikus dimenzió folyamatos érzékeltetése.
A kultúra és civilizáció különbsége, a transzcendencia és a lapos felvilágosodás ellentéte hasonlóképpen megjelenik az író gondolkodásában, mint Hamvas Béláéban. „Kodolányi szemlélete – írja Horányi Károly – feltesz egy aranykori tökéletességet, normát, amelyhez képest a későbbiek tudása megromlik, a transzcendenshez való viszonya meggyengül. Hiba volna azonban Kodolányi és Hamvas törekvéseit egy kalap alá venni, miután jelentős eltérés mutatkozik nem pusztán alkatukban, de szándékaikban is. Kodolányit szenvedélyesen érdekelte a magyarság történelme, a társadalom problémái, míg Hamvast ezek kevésbé, vagy más módon érintették meg. Sorsukban, írói habitusukban azonban számos azonosságot fedezhetünk fel. A kezdeti – bár különböző mértékű – siker után egyaránt megtapasztalhatták a szocialista rendszerben a mellőzöttséget, a nélkülözést. Hamvas és Kodolányi a homo magicusok, véletlenül sem a szakmányban dolgozó íródeákok közé tartoztak. Mindkettőjükben erős hajlam élt a misztikum, a transzcendencia iránt. (Kodolányi azt írja életrajzi visszaemlékezésében, hogy mi, Kodolányik, mindnyájan egy kissé misztikusok vagyunk.)
Horányi Károly jelentős teret szentel a korszellem, a Kodolányi-portré – a homo magicus – kevésbé ismert, vagy homályba merült vonásainak újrarajzolása mellett a barátokkal, harcostársakkal való kapcsolatnak, valamint – fel-felvillantva – a család helyzetének. Kodolányi a Sötétség című elbeszélésével korán kivívja ugyan Móricz Zsigmond és Mikes Lajos elismerését, ám ez nem lendít anyagi helyzetén. „Kelenföld és Vajszló után, ekkor Püspökladányban éltek – írja Horányi – megalázó és kilátástalan nyomorban, hasztalan küzdve a hivatalosságnak irányukba mutatott bizalmatlanságával.
Kodolányi kétszer tapasztalta meg a nélkülözést. Miután a kommunisták magukhoz ragadtak számos hatalmi pozíciót, megkezdődött az azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal tartó igazoltatási folyamat, melynek kulcsszavai a vállalom, nem vállalom, elhatárolódom, megtagadom. Nem csupán a kommunisták támadták. Zilahy Lajos lefasisztázta és Kovács Imre szintén ütött feléje néhányat. A parasztpárt vezetői nem álltak ki mellette, időszerű, taktikai okokra hivatkozva. A szovjet megszállást követően kezdetét vették a sajtórágalmak Németh Lászlóval, Máraival, Hamvassal, Szabó Lőrinccel, Kodolányival szemben. A közös sors, az üldöztetés elmélyítette az utóbbi két alkotó barátságát. Mindketten lázadók voltak – állítja Horányi –, de másként: Szabó Lőrinc lázadása megmaradt az egyéni sors keretei között, míg Kodolányié alapvetően közösségi indíttatású volt. A kommunista hatalom ideológiai, míg néhány mérsékelt képességű pályatárs személyes, egzisztenciális okokból igyekezett a perifériára szorítani, elhallgattatni mindkét szerzőt. Némelyek szerint Magyarországon a valódi küzdelem sohasem szellemi irányzatok, hanem a tehetségesek és a tehetségtelenek között folyt, folyik. Utóbbiak mindig felsorakoztak – jól felfogott érdekükben – az éppen aktuális hatalom zászlaja alá. Példás opportunizmusuk átsegítette őket az átmeneti nehézségeken, majd hangyaszorgalommal megalkották a maguk és maguk-félék ellenállói legendáját, háttérbe szorítva erkölcsi, irodalmi értékeket, különös élvezettel azok képviselőit és létrehozóit.
Szabó Lőrinc, Kodolányi János (és mások) példája ékes bizonyítéka annak, hogy a kor szellemi élete magánlakásokba szorult, magánbeszélgetésekben, magánlevelekben kapott teret. Kodolányi visszatérhetett volna az irodalmi nyilvánosságba, ha hűségnyilatkozatot tesz, elhatárolódik egykori önmagától, amire természetesen nem volt kapható. 1946-ot követően hat évig nem jelent meg írása. Akarattyára költözött, ahol kertet művelt feleségével. „Mivel korábban írói munkája biztosította megélhetését, fizikai állapota, helyzete másfajta munkavállalást nem tett lehetővé – írja Horányi Károly –, ezután semmilyen jövedelme nem volt. Az író félrehúzódott, de nem gőgjének – miként rásütötték –, sokkal inkább hajlíthatatlanságának következtében. Több társában csalódva megbántódott, megkeseredett. Bizonyosan ugyanígy reagált volna minden érzékeny és normális ember a helyében. Azonban a körülmények ellenére igyekezett megőrizni derűjét, alkotókedvét.
Kodolányi valódi, múlhatatlan és kimondatlan bűne az volt, hogy újraalkotta, élővé tette a magyar mítoszt. Az Árpád-ház pogány szakralitását ugyanúgy megelevenítette, mint a későbbi szent királyok és királylányok hitét, az ősöket felkutató makacs szerzetesekét, az országot újjáépítő uralkodókét. Példát adott valamiről, amit nemzeti helytállásnak nevezhetünk, ha kedvünk tartja. Az olyan politikai hatalomnak, amely saját képére akarja formálni az országot – szokásos, elodázhatatlan üdvtana szellemében –, soha nem lesz kitüntetett írója Kodolányi János. (Mindössze zárójelben jegyzem meg: egy ép nemzeti érzésű közösségben már régen elkészült volna a Julianus barát mellett a Boldog Margitról és A vas fiairól szóló filmtrilógia.)
Horányi Károly könyvének befejező részében Kodolányi János Veres Péterhez írott levelét idézi, majd ismét a mítosz szerepét veszi szemügyre az író világképében. Kodolányi úgy vélte – Horányi szerint –, hogy korának fogalmi zűrzavara „a metafizikai koordináta-rendszer hiányából fakad. Ennek a koordináta-rendszernek a mitológia szálaiból kell szövődnie. A mítosz abszolútum, az őstudásból származó a priori igazságok kifejezése a kor nyelvén – Kodolányi olvasatában –, vagy másként a kultúrát, etikát és esztétikát megjelenítő szimbólumrendszer. Veres Pétert ugyan arról akarja meggyőzni, hogy jelenük mítosza alapvetően nem különbözik az archaikus mítoszoktól, ám ebben téved. A lélektani igény a mítosz iránt valóban örök, a modernista mitológia ellenben korhoz kötött. A szocialista propagandának – Oleg Kosevojaival, Ságvári Endréivel, Szamuely Tiboraival, Zoja Kozmogyemszkaja-szerű álhéroszaival –, ha átmeneti időre is, de sikerült megteremtenie a maga hamis mítoszait, míg éppen az a hagyománnyal való élő kapcsolat veszett el, ami a kultúrát jelentette.
Hasonló a helyzet a haladás, a technika mítoszával. Barthes az ötvenes évek végén felfigyelt erre, mikor Mitológiák című könyvében a gótikus katedrálisokat az akkor új Citroënhez hasonlította, mondván, mindegyik tökéletes, „égi eredetű, továbbá „olyan csönd hordozója, amely részese a csoda birodalmának. Eltekintve attól, hogy az Isten házában más szólal meg, mint egy autó berregő motorházában, egyetérthetünk a francia gondolkodóval, amennyiben egy kis előtaggal, az „ál hozzátételével módosítjuk gondolatmenetét, megkülönböztetve a műszaki haladás álmítoszát a valódi mítoszoktól. Napjainkban a helyzet – az imént idézett két példához viszonyítva – tovább romlott. Debilisek, deviánsok hadából lehet sztár, azaz a korunk tömeghérosza. (Aki kételkedne, annak azt ajánlom, kapcsolja be a televízióját.)
Kodolányi nem különböztette meg elég határozottan a mitológia – szigorúan jungi értelemben vett – archetípusait, bizonyos újra és újra felbukkanó mitikus elemektől. Olyanoktól például, mint a hármasság (a szentháromság és a dialektika hármas tézisrendszerének párhuzamára hívta fel Veres Péter figyelmét), ami ősi, prehumán evolúciós örökségünk, ösztöneinkben hordott kód, legalábbis a matematikai pszichológiával foglalkozók szerint. Hasonlót tapasztalhatunk a jóról és rosszról, Krisztusról és Antikrisztusról, a zsidó és marxista eszkatológiáról szóló fejtegetéseiben, ahol nem veszi észre, hogy az igazság, a jó és a rossz nem a kollektív tudatban kikristályosodó ítélet többé, hanem a tömegmanipuláció végterméke. Horányi világosan látja: Kodolányi szemléletében a kultúra mindig mitikus, illetőleg szimbolikus. Azt szintén észreveszi, hogy az a jelképrendszer, amit az írónál gyakran a kultúra szó fed, éppen most veszíti el egykori jelentését. Relativizálódik, ami a közeli megszűnés biztos tünete. A technikai civilizációban – írja –, amely „a különféle társadalmi rendszerek alapja, az ember nem képes tájékozódni, mivel nem megy végbe az egyén és a közösség életében a kultúra realizálódásának folyamata, nem az ember lesz úrrá a tapasztalati valóságon, hanem a mindennapi valóság lesz úrrá őrajta. A modern kor társadalmaiban egyre kevésbé érzik és élik a kultúra szimbolikus elemeit, éppen ezért az egyén számára minden relatívvá vált.
A kulturális jelképrendszer elemeit a fogyasztási szimbólumok elkezdték kiszorítani. Tudjuk, napjaink mítoszteremtői – a homo magicusok helyett – a reklámfőnökök. Sokan ma már mindent kultúrának neveznek, ami megszületik és nyilvánosságot kap, függetlenül annak értékétől. Kodolányi János ezért kétszeresen fontos a számunkra. Egyrészt azért, mert történelmi regényei – jóhiszeműen – nem helyezhetők el pró vagy kontra politikai mezőben. A magyar múltnak azt a részét idézik meg, amely miatt nem kell bűntudatot éreznünk, sőt, büszkék lehetünk az egykori nagyságra, ami nyilván zavarja a nemzetpolitikai minimál art – „merjünk kicsik lenni – prófétáit, de ezt nem vehetjük sajnos figyelembe. Másrészt Kodolányi jól érezte, hogy a cselekvés módjának racionálisnak, de a nemzeti megújulásnak mitikusnak kell lennie. Mindkét célt szem előtt tartotta, ha kellett mint publicista, ha kellett, mint szépíró. Az itt és most azonos súllyal van jelen munkásságában az időtlen, az örök imperatívumával. (Utóbbiban Horányi Károly joggal rokonítja Hamvassal.)
Kodolányi történelmi regényei szerfölött időszerűek, miután láthatóan komoly igény van a magyarság eredetéről, őstörténetéről, középkori históriájáról szóló művekre. (Félő ugyanis, hogy előbb-utóbb megszületnek azok a könyvek, amelyekből kiderül, Jézus Krisztus nem zsidó, nem pártus, hanem bukovinai székely volt, akit viszont – az ellentábor legfrissebb kutatásai tükrében – a földkerekség legintoleránsabb népe, a magyarság feszített keresztre.) A délibábos nemzetépítés és a pragmatikus nemzetrombolás megszállottaival szemben Kodolányi egyszerre gyakorlati és metafizikai távlatokat nyit, reális önismeretre, kritikus önbecsülésre igyekszik oktatni mindnyájunkat. Horányi Károly elmélyült és rendkívül olvasmányos – ha illene alapos munkájához, szívesen írnám, hogy szórakoztató – könyve árnyalt, igaz portrét tár elénk. Bemutatva, miként a könyv alcímében ígérte, a kort és a kortársakat. Külön érdeme, hogy az eddig nem eléggé hangsúlyos homo magicus vonásait roppant érzékletesen eleveníti meg, jelentősen gazdagítva az eddig ismert Kodolányi János-arcképet.
(Horányi Károly: Eredet és jelkép. Argumentum, Bp. 2004.)



« vissza