Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Móricz Zsigmond üzen – a Dél Keresztje alól

 

1

 

Irdatlan messziről, a Föld harmadik legnagyobb, tizenhatmilliós lakosú óriásvárosából, a tőlünk légvonalban tizenkétezer kilométernyire lévő, brazíliai São Paulóból hozott jó két héten át levelet a légiposta. Feladója a második világháború, sőt: „a kis magyar októberi forradalom (Petri György) után született Buenos Airesben, jelenleg Brazíliában él, az amerikai misszionáriusok által a 19. század végén alapított São Pauló-i Mackenzie egyetemen tanít az építészeti tervezés tanszékvezetőjeként, egyik zsebében argentin, a másikban brazil útlevéllel, de mégis magyar, nekem pedig teljesen „életszerűtlen” módon, de hát az élet igen gyakran rejt életszerűtlen fordulatokat magába, szegrül-végrül a „földim.
Nem a legvadabb szürrealista képzeletet is felülmúló bakugrása ez az élet valóságos fantasztikumának? Mert hogyan is lehetne fiatal barátom, Szabó Laci, a földim? A helyhatározó jelző egyébként nem tőlem származik, hanem kedves volt kolléganőmtől, a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó egykori műszaki szerkesztőjétől, Pólya Erzsikétől, aki 1984 nyarán a következő szavakkal mutatott be nekem egy jókötésű, elegáns, szőke fiatalembert: – Hadd ismertesselek össze benneteket. Az ő édesanyja a Király Kati, akivel egy osztályba jártam Makón, néhány osztállyal fölötted. S biztosan emlékszel az öreg Királyra: Király János „tűzifa, koksz, külföldi és hazai szénkereskedőre – Laci nagyapjára. Ő, mármint Laci pedig most jár először Európában és az óhazában.
Újdonsült brazíliai magyar ismerősöm édesanyjára, akit családjával együtt a háború szélvihara sodort a tengerentúlra, nem emlékeztem. Annál inkább az öccsére, új ismerősöm nagybátyjára, aki viszont énalattam járt egy osztállyal a makai Csanád Vezér Gimnáziumban; mindig feltűnően elegánsan öltözködött kamaszként is. Király Jancsi ráadásul eminens tanuló volt, s egyszer megrótt engem, hogy „többre hivatott ifjúként nem kellene annyi Nick Cartert olvasnom.
E nem mindennapi találkozás során, emlékezetem szerint, azt a meghökkentő tényt közölte velem, hogy: életében most látott először havat, Európában, majd azt a hajszálgyökér-szindrómát szemem láttára megelevenítő vallomást tette, hogy nagy nosztalgiát érez Erdély iránt, s el is tökélte, hogy néhány napra elutazik oda. „…akkor a bölcs Ceausescu országa volt – írta ő, húsz esztendővel később, visszaemlékezve első találkozásunkra –, és pontosan emlékszem, hogy féltettél. »Ne menjél«, mondtad, »veszélyes«, és részben igazad volt: észrevettem, hogy már Kolozsvárott figyeltek, ott megbarátkoztam egy magyar szobrásszal, Venczel Árpáddal, aki ügyesen kikerülte a románokat – tapasztalt volt –, és elvitt a Székelyföldre, ott Tamási sírjához. Visszafelé a vonaton majdnem letartóztattak, géppisztolyos őrök vettek körül, és valaki azt mondta: »Vigyázzatok! Ez a brazil tud magyarul!« Boldog voltam, amikor a vonat magyar földre került, bár akkor már elhunyt apám »irredenta nacionalizmusa« azt mondaná, hogy Erdély is az.”
Valószínűleg „a makai háttér tette, de megismerkedésünk első perceiben fel se tűnt nekem, hogy ez a dél-amerikai bennszülött milyen kifogástalan magyarsággal beszél. Később, levelezésünk során megtudtam, hogy Dél-Amerikában a család nyelve megmaradt magyarnak, s bár iskoláit brazil nyelven és környezetben végezte, de a São Paulóban tevékenykedő két magyar cserkészcsapat egyikének, az evangélikusok által támogatott „Zrínyi Miklósnak a kötelékébe került – a másikat, a „Szent Imrét a bencések pártfogolták –, s a Zrínyiben őszerinte „komolyabban vették a magyar nyelv és irodalom tanítását, és ez megfogott. – „Egyetemista koromban szerkesztője voltam az utolsó brazíliai magyar havilapnak, a Szóvalnak, tehát valamiképpen mindig közel voltam a magyar nyelvhez. – De „teljesen »nemzetközi« vagyok… Két kultúrához ragaszkodom: az ittenihez és a magyarhoz; ami nagyon jó, mert két kultúrából meríthetek, s lehetőleg belőlük a legjobbat. Szeretem Magyarországot, de Brazília az otthonom… Most jutott eszembe, hogy erről beszélgettünk valamikor a nyolcvanas évek közepén, és azt mondtam, hogy nem is tudom, hogy magyar vagyok-e vagy sem; akkor azt mondtad, hogy ünnepélyesen magyarnak nyilvánítasz… – De hát ezzel talán mindannyian úgy vagyunk, világszerte, mint Szent Ágoston az Idővel: ha nem kérdik, mi az, akkor tudom, ha kérdik, akkor nem tudom. Illetőleg, ha tudom is, a válasz mindig csak részleges és sohasem teljes.
Barátsággá mélyülő kapcsolatunkkal magyarázom, hogy 1989 nyarán, amikor ismét Budapesten járt, elhozta magával lakásunkra Amir Labaki arab származású brazil publicistát, a legnagyobb São Pauló-i újság, a Folha de São Paulo munkatársát, s arra kértek, hogy beszéljek nekik az élet 1945 utáni magyar útjáról, s arról a magyar történelemről, amely ezt az utat – vagy úttévesztést – meghatározta. s akkor én, bár tudatom alján ott lappangott „a vitéz, kis Gyulai Pál időfölöttien érvényes rezignációja, hogy most is „észrevétlenül túléljük majd szívünk reményeit, mert „ki sokáig él, sokat megér, mit nem remél, de a rendszerváltozás előszelében még bíztam abban, hogy mégiscsak eljön a József Attila által remélt „emberebb” világ. Kora délutántól az éjszakába nyúlóan vagy három alkalommal beszéltem nekik a „létezett szocializmus arculatáról és leplezhetetlen örvényeiről. Bőven hivatkozva közben mintegy végső érv gyanánt a klasszikus és a kortárs magyar irodalom művészi látleleteire, jóllehet, akkor se volt kétségem az iránt, hogy az irodalom igazsága politikailag sohasem volt és sohasem lesz kívánatos. – De nem új felismerés ez sem: már Goethe is lehetetlennek tartotta a hercegek és írók közös ügyért való munkálkodását.

 

2

 

Nunc venio ad fortissimum, azaz: most érkezem el a lényeghez, amiért mindezt előre kellett bocsátanom. – Az írásom legelején emlegetett, 2005. augusztus 10-i keltezésű, terjedelmes levél elején barátom beszámol arról, felváltva olvas egy magyar és egy portugál nyelvű könyvet, kialakult szokása szerint, s „ebben az esztendőben teljesen Móricznak szentelem a »magyar részt«… Nekem mint egyetemi tanárnak egy hónapos szünetre volt most jogom júliusban… Teljesen Móricznak szenteltem szabad időmet.
De közbevetőleg: miért olvas valaki, még ha magyar hajszálgyökerekkel rendelkezik is, nagyapja, az „öreg Király óceánon átmentett könyvtárából 2005-ben Brazíliában Móricz Zsigmondot? Éppen azt a magyar írót, akit Kosztolányi a Hét krajcár megjelenésekor „művésznek és keservesen-igazán magyarnak mondott, „aki úgy megírja a népünket és földünket, mint ahogy megírták az orosz kispolgárt, a francia világfit és a norvég magányosokat, hogy jobban a miénk legyen, művészi kincsünkké váljék, nekünk és az egész világnak. Nos, ezt az írót, aki „nem magyarázza, hanem varázslatosan megláttatja, érzékelteti az életet, manapság az óhazában nemigen olvassák, életművét a szakma részéről mély csend és síri hallgatás veszi körül.
Fiatal barátomat azonban 2005-ben is meg tudta szólítani varázslatával Móricz. „A Rokonok talán Móricz egyik legjobb regénye. Hogy lehet valakinek ilyen mély pszichológiai meglátása? »Hirtelen oly reménytelennek látta az életet: mit ér az egész élet, ha az ember magában áll, s nem tud azoknak az eszményeknek élni, amelyek eltöltik, s amelyekért érdemes élni«: hányszor nem éreztük így saját magunkat?… Móriczban nemcsak társadalomkritika van, de »lélekkutatás« is: egy-egy mondatban bevilágít a szereplő lelkivilágába, s hányszor ismertem saját magamra, amikor a Rokonokat olvastam!… (ez a regény) mint forma: kitűnő. Nekem úgy tűnt, hogy ebben a regényben Móricz (szinte Hemingway módra) csak a lényeget írja (a Forr a borban bőbeszédűbb), tégláról téglára felépít egy elkerülhetetlen drámát, és a vége: nyitott! Mint a hatvanas években a francia filmekben.
A São Pauló-i elragadtatott Móricz-olvasó személyes, mondhatnám: katartikus érintettségének azonban mélyebb – családja személyes életébe vágó – motívumai is vannak. S nemcsak az, hogy építész létére világirodalmi tájékozottság (Joyce, Hemingway, Borges, Musil, Umberto Eco stb. ismerete) birtokában csodálkozik: „Abszurdum, hogy valaki ilyen jól írt, egy lemaradt, szerencsétlen országban. – Hanem a következők miatt.
S most egy hosszabb idézet következik abból a levélből, amely ennek az írásnak a voltaképpeni indítéka.

 

3

 

Ahogy haladtam lapról lapra, apám története jutott eszembe; ő sokkal idősebb volt nálam, 1908-ban született, tehát igen közel ahhoz az időhöz, melyet Móricz olyan jól leír. Apám nagyon elégedetlen volt az akkori magyar társadalmi viszonyokkal, emlékszem, hogyan mesélte el nekem, hogy mennyit éhezett mint diák: állandóan korgott a gyomra, vizet ivott, hogy tompítsa az éhséget. Egy kép maradt az emlékezetemben: hogy egy kis pénzhez juthasson, többször vállalta, hogy havat lapátozzon gazdag emberek háza előtt, amikor ezek fogadást tartottak, s ő és éhező diáktársai látták a gazdag arisztokratákat és zsidó polgárokat elegáns bundákban felvonulni, miközben ők dideregtek és éheztek. Állást szerezni szinte lehetetlen volt. Erre írja Móricz: »az ország, ahol minden a társaság kezében van, s mindenki azt az állást és pozíciót nyeri el, amit társaságbeli értékeivel el tud nyerni, meg tud fogni…« Vagy ahogy leírja a diákotthont: »valami végtelen sivárság s szomorúság volt ebben a kamarában. Szegénység és elhagyatottság, elhanyagoltság. Innen kellett kinőni annak a generációnak, amelyik a jövő század első harmadában az országot kiemelje a nehéz sorsából. (…) Most visszagondolva rá, nem is lehetett más ebből a világból, csak ami lett. (…) pár éve elvittem oda a feleségemet, hogy megmutassam neki diákkori életem tanyáját (…). Megdöbbentem, hogy ugyanazokat a vaságyakat találtam, s ugyanazokat a telefaragott, alacsony asztalokat (…), s megütődtem a szegénységnek szörnyű szomorúságán. (…) ez volt az alapja az utolsó huszonöt év nemzeti bajainak…«
Apám jobboldali érzésű volt, egy erős kormányban látta az ország társadalmi kérdéseinek a megoldását, de nem a Horthy-rendszerben – ő nagyon jól tudta utánozni Horthy németes kiejtésű magyar beszédét, s szerette a kormányzót gúnyosan utánozni… Lehet, ha nem lett volna a véres Kun Béla-féle szerencsétlen baloldali próbálkozás, apám talán szocialista lett volna, de a Szamuely-tettek emlékei olyan erősek voltak apám generációjában, hogy csak a jobboldalban láttak lehetőséget, pláne ahogy látták Németország és Olaszország felvirágzását.
Lehet, hogy kemény nevelésük miatt hittek az erős kezű kormányokban? Erről a nevelésről írja Móricz: mi az iskola értelme? »Hogy előiskolát kapjanak az élet e legsúlyosabb törvényéből: hogy minden ember az állam foglya. (…) Ezt kellett beleiktatni az ifjúság lelkébe is. Hogy ha majd felnőttek lesznek nemsokára, tudják, s ott égjen a lelkükben a törvény, hogy mi a szabad, és mi nem. (…) Benne volt a levegőben, hogy a gyermeket már csecsemőkora óta megfékezzék. A gyermeket még ebben a korban verték. A jó szülőnek kötelessége volt megfenyíteni a gyermekét. Vesszővel, pofonnal, hátbavágásokkal, hogy a lépe majd leszakadt. A gyermek testét úgy tekintették, mintha gumiból volna, s nem okozna neki kárt (…) a levegőben volt a megfegyelmezettség. Politikailag volt már megfegyelmezve a nép. Kivált az intelligencia. (…) A kormánynak alázatos szolgája, s a szülő legelső szava az volt a fiához, hogy megéreztette vele, hogy senkinek semmi téren nincs szabad akarata. (…) A nemzet közszelleme volt béklyóban. S ez olyan destruáló hatással volt az egész világra, hogy az új generációk már úgy nőttek, hogy akarat nélküli engedelmes szolgái legyenek a hatalomnak.« Ismeretlen nagyapám, apám apja szinte szadista módon fegyelmezte gyerekeit, levette a nadrágszíját, és véresre verte gyerekeit… Miért voltak ilyenek az akkori magyar apák? Vagy nemcsak a magyarok voltak ilyenek?
Ahogy írtam neked, a Forr a bor előtt elolvastam a Betyárt és az Úri murit. Ezekben a könyvekben Móricz olyan társadalmi helyzetet mutat be, hogy teljesen megértem apám társadalmi felháborodását:
»…a magyar jövő. Ennek a kis magyarságnak a titokzatos élete itt Európa közepén. Mily különös és mily reménytelen. Az ember él s él, s leél egy fél életet, s eszik és iszik és mulat és búsul, de az ország sorsa eszébe sem jut, pedig ez a mindennapja. Mintha nem is volna az ország határán kívül világ, mintha óriási falak vennének körül bennünket. « (Úri muri)
»…hát bizony elég komikus is, ahogy ebben az országban a paraszt be van állítva – mondta az. – Mintha ez volna az igazi ellenségünk. Meg tudunk bocsátani az oroszvezető grófoknak s a janicsár báróknak, mert utóvégre, ők az uraink, de a parasztnak nem tudunk megbocsátani, mert ők az alattvalóink. « (Úri muri) – emlékszem, milyen büszkén mesélte itt egy huszártiszt, hogy egyszer falun tiszttársaival bement egy kocsmába, ahol egy paraszt egyedül ült, röhögve kidobták a szerencsétlent az ablakon, mert nem volt való az »úri társasághoz«…
»Lehetetlen a mai berendezkedés mellett. Nézze, Szakhmáry úr, mi a mai berendezkedés. Az, hogy egy korcs feudális alapon nyugszik az élet. A föld egy aránylag kis töredék kezében van, amely így is megél… Ünnepeljük a millenniumot. Itt vagyunk ezer esztendő óta. De mit jelent ez az itt vagyunk?… Azt jelenti, hogy a földbirtokosé a föld s a munkásé a munka. Itt az elébb azt kiáltották, hogy ‘egyenlőség, testvériség, szabadság’. Hát ez mit jelent? Az Magyarországon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben. A nincstelen nyugodjon bele, hogy neki semmije sincs, a gazdag nyugodjon bele, hogy neki mindene van. « (Úri muri). Hát tagadhatatlan, hogy ezt a kommunizmus megváltoztatta; szegény anyám, ki nem volt éppen egy szocialista gondolkozású lény, mondta, hogy a kommunisták nagy erénye, hogy véget vetettek az »Alázatos urambátyám« világának, bár én ezt a világot alaposan megismertem itt, Brazíliában: a magyar arisztokraták gyerekei nem keveredtek velünk, halandókkal, s a grófok, bárók viselkedésükben mindig megpróbálták mutatni, hogy ők mások… Nagyon remélem, hogy ezek véglegesen eltűntek a magyar történelem színpadáról!”

 

4

 

Álmomban sem gondolhattam volna, hogy a mai magyar világtól fényévekre távolodott Móricz-regények éppen Brazíliában eszméltetnek rá személyes sorsának, helyzetének és családja történetének katartikus erejű felismerésére azáltal, hogy a művészet erejével döbbentik rá barátomat az eltorzult magyar társadalomfejlődés emberi következményeire, ami végső soron szerepet játszott abban, hogy ő már minderről mit sem tudva, Dél-Amerikában látta meg a napvilágot – „apám történetének kései megértése révén.
Nem akárkinek a történetéről van szó: „apám ugyanis – Szilassy László, a harmincas-negyvenes években a Belvárosi, majd a Pesti és a Vígszínház színésze, a korabeli filmek hódító férfisztárja, aki 1972-ben bekövetkezett haláláig hol Argentínában, hol Brazíliában élt, s az ötvenes években az Argentínai Magyar Színjátszó Társaság tagja volt, amelyet Páger Antal vezetett.
Móricz Zsigmond igazságának, „rettentő ítéletének” (Illyés Gyula) kései felismerése a Dél Keresztje alatt olyan általánosítható tanulságokkal szolgálhat a „zsákutcás magyar történelem egyéni sorsokat formáló – és deformáló – útjait (és tévútjait) illetően, amelyeket indulatok és elfogultságok nélküli elemzéssel, érzésem szerint mind a mai napig nem tisztázott kellő alapossággal a hazai szociológiai és történelmi kutatás. A „magyar Ugarnak ezen az elaknásított bozótosán a tudomány tűzszerészei helyett jobbára csak a folyton változó napi politikai érdek hat. eng. címkézői tevékenykednek.
De a politikai hamisjátékosok ügyködésétől függetlenül, amelynek a problémamegoldó képessége a lízingelt politológusok közreműködésével a teljesen hiteltelen címkézésekben merül ki, az igazság az, hogy barátom édesapja, Szilassy László nyilvánvalóan jobboldali mentalitású volt: a sorsát átitató jogos keserűség tragikus és korjellemző módon a bajok orvoslásának a módját illetően éppen azt az éleslátást oltotta ki benne, amellyel kora magyar társadalmi és emberi viszonyainak a tarthatatlanságát ismerte fel. Ennek a tévedésnek az árát később sorsával fizette meg; a kommunista orwelli „újnyelv” viszont ezeknek az illúzióknak a rabjait és részben áldozatait politikai szükség szerint hol megátalkodott fasisztáknak, hol pedig népéhez hű kisnyilasoknak nevezte, amennyiben hajlandóak voltak a változatos fenyegetések és kényszerítések hatására engedelmesen szolgálni azt a gépezetet, amelynek történelmi, vagy pláne: erkölcsi legitimációjában a cinikus uraik és parancsolóik se hittek. (Egy végletes példa: így váltak az ÁVH verőlegényeivé azok a csendőrtisztek, akik 1944 nyarán tűzharcban lelőtték Ságvári Endrét…) – Politikai széljárásoktól függő ideológiai képletek helyett, megfogadva Bocskai István intését, hogy „csak az dolgot magát nézzük, volna itt még bőven vizsgálódnivaló a tudomány számára. Így például barátom levelében szerepel egy mondat, amit szükségesnek vélek megismételni: „Lehet, ha nem lett volna a véres Kun Béla-féle szerencsétlen próbálkozás, apám talán szocialista lett volna, de a Szamuely-tettek emlékei olyan erősek voltak apám generációjában, hogy csak a jobboldalban láttak lehetőséget. – Nemigen tudok olyan elemzésekről, amelyek pontosan és szépen, vagyis a valódi történeti igazsághoz híven elemeznék azt a tragikus következményekkel járó diffrakciót társadalmunkban, amit a Tanácsköztársaság dilettáns, de annál véresebb diktatúrája váltott ki éppen a jobbra törekvő, szociális érzékenységgel rendelkező és „emberebb” világot áhító kortársak körében. (Illetőleg Bibó István foglalkozott ezzel a fájdalmas problémával, korábban Németh László is, majd az öreg Illyés, de hát ők ma jobbára a felejtés purgatóriumába kerültek…)
Nem furcsa, hogy a Föld, föld… című írásának tanúsága szerint Márai Sándor (akit csak a marxista gondolatrendőrség exponensei minősítettek jobboldalinak) budapesti élete egyik utolsó estéjén, barátjával vacsorázva arról beszélt, hogy „néhány év előtt a társadalom vezető rétegeinek rögeszméje volt, hogy a bolsevizmussal szemben nincsen más védekezés, csak a fasizmus, úgy hirdették most a kommunista társadalom vezető személyiségei, hogy a – szerintük – újraéledő »imperialista-fasiszta« veszéllyel szemben nincs más védekezés, csak a bolsevizmus. (E velejéig hamis alternatíva kiagyalói és örökösei azóta lementek – no, nem kutyába, csak – nagytőkésbe és bankárba, s most az új pozíció nézőpontjából orwellizálják a múltat.)
Márai ebben a vacsora közbeni beszélgetésben annak a rétegnek a lelkiismeret-furdalását is megfogalmazza, amely nem esett áldozatul az idézett rögeszme jobboldali részének: „Sokan voltunk, akik úgy vélekedtünk a múltban, hogy Magyarország társadalmi és gazdasági berendezkedése, szellemi világképe megérett a gyökeres változásra. Mi, »polgári humanisták« nem tudtuk ezt a meggyőződésünket megfelelő hangsúllyal világgá kiáltani, mert az ember, aki egy szenvedélyesen meghasonlott korszakban az »emberi mértéket« hirdeti, mindig elégedetlenséget vált ki: a »közép« – még az arisztotelészi »közép« embere is – a jobboldaliak számára mindig baloldali, a baloldaliak számára gyanús jobboldali marad… (Mint például Bibó István, aki liberális szemmel szocialistának, szocialista szemmel liberálisnak látszik, ahogyan Szabó Zoltán jellemezte beskatulyázhatatlan „lelki független attitűdjét – D. M.)
„… sok mindent akartunk – folytatódik Márai vallomása –, egy méltányos és értelmes földreformot, amely megszünteti a magyar társadalom mélyében erjedő úr–cseléd helyzetet; akartuk a munkásvédő szocializmusnak azokat a változatait, amelyek Nyugaton már megvalósultak; akartunk a hierarchikus »úri Magyarország« helyébe egy emberi Magyarországot. Mindezt akartuk, de nem voltunk elég erősek és következetesek, hogy szándékainkat megvalósítsuk. És egy napon megjelent az országban a vörös hadsereg, s a nyomukban felsorakozott kommunisták nekikezdtek gyarmatosítani az országot. Közben azt ígérték, hogy megvalósítják mindazt, amiben hittünk, de aminek megvalósításához mi – liberálisok, humanisták, demokraták – nem voltunk elég erősek, sem eléggé bátrak. Nem teremtettük meg az »emberi Magyarországot«.” – Azt hiszem, ezt a programot és kritikát Móricz Zsigmond is aláírná.

 

5

 

A São Paulóból jött levélnek, akárcsak a töprengésre késztető gondolatoknak, ezzel még nincs vége.
„Valahol a Forr a bor vége felé a mondat: »furcsa nép ez a magyar«. Majd pár oldallal előbbre: »nehéz magyarnak lenni«. Talán könnyebb itt Brazíliában: itt Móriczot olvashatok. Magyarországon élni kell a mindennapok valóságában, ahol (olvasom az MTI-ben) egy történész szerint Trianon ma már a történelem része, lezárt ügy, amelyet már meghaladott az idő, éppen ezért veszélyes és nemkívánatos, ha a közterületeken a trianoni csonkolásra emlékeztető emlékműveket állítanak vagy ha korábban szétrombolt emlékműveket állítanak fel újra (pl. a Szabadság téri ereklyés országzászlót). Értelmetlennek, feleslegesnek és egyúttal veszélyesnek nevezte, ha ma valakik tüntetnek és tiltakoznak Trianon ellen, mindez szerinte sovinizmus és irredentizmus. Más helyen olvasom, hogy egy Kiss nevű miniszter vagy államtitkár »magyarul beszélő állampolgároknak« nevezte a határontúliakat. Szegény Magyarország: tehát nem csoda, hogy tudósok azt jósolják hogy »200 év múlva születik meg az utolsó magyar« (ez most volt, júliusban, az MTI közlésében).
Talán azért volt apám olyan fájdalmasan/szenvedélyesen magyar, mert látta a magyar tragédiát, arisztokratáktól kezdve Trianonon át a kommunistákig? Nemcsak ő, de egy egész generáció, kinek talán legnagyobb képviselője Németh László volt? Éppen amikor a záró sorokat akartam írni, egy cikk került a kezembe: Az új sovinizmus, a The Guardian című angol újságból, melyben egy bizonyos Mr. Monbiot tiltakozik a jobboldal ellen, mivel ez lojális, hűséges hazafiakat kér a terror támadásai ellen; szerinte a hazafiaság a sovinizmushoz vezet, kifejezi utálatát a jobboldali értékek ellen (Angliában a királyság, a család, a tulajdon, a történelem, a nyelv). Szerinte ilyen értékek vitték a németeket a második világháborúba, így az országok boldogabbak lesznek ilyen értékek nélkül. Attól tartok, én részben egyetértek ezekkel az értékekkel – bár nem a királysággal és a piacgazdaság és magántulajdon nagyszerűségével, sem Irak megszállásával –, ezek szerint jobboldali vagyok? Sőt, talán Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond és Németh László is? Vagy talán Mr. Monbiot egy kicsit kifordítja a dolgokat, könnyű neki, gazdag országban él, neki nem volt Trianonja. Egy itteni baloldali történésszel beszélgettem erről, ki humorosan megemlítette, hogy a franciák lehetnek hazafiak, de mi nem, nekünk, braziloknak bűn – de ahogy olvasom a liberális magyar értelmiség kijelentéseit, nálatok is… Mert ha sikerül valakit »jobboldalinak« pecsételni, akkor reakciós, nem halad a korral stb., tehát ki lehet szorítani az értelmiségi körökből.
Hát igen… De csakugyan könnyebb Brazíliában magyarnak lenni? Ott ugyanis szabadon vállalhatja magyarságát, mert a rendkívül tarka emberi világban magyarságának a vállalása nem ébreszt senkiben olyan zsigeri előítéleteket, mint a Duna mentén, a „Fél-emberek, fél-nemzetecskék / számára készült szégyen-kalodában. (Ady Endre: A Duna vallomása). De mit ér a magyar, ha brazil – a mi szemünkben? „Egy itteni magyar elkeresztelte kolóniánkat Ábel a rengetegben és Ábel a városban után »Ábel a holt-ágban«: messze vagyunk Magyarországtól, kiesünk a kulturális forgalomból… még vagyunk, akik érdeklődnek a magyar kultúra iránt, de a magyarok nem nagyon érdeklődnek irántunk. Amikor rendszerváltás volt, azt hittem, másképp lesz, de megértettem, hogy ez van. Az én magyar kultúrám »be lett fagyasztva« valahol a negyvenes években, talán azért tudok hangot találni az idősebb generációval; a fiatalabbal nehezen. Furcsállom azt az abszolút, szinte üres kozmopolitizmust, amely, azt hiszem, igen jellemző a magyar társadalomra; furcsállom, hogy ez a baloldalról jön, mely Kossuthot mondja eszményének, de semmiben sem »bal«. Az itteni baloldal nem ilyen, sőt erősen nemzeti irányzatú; de hát ez nem rám tartozik.
Lám, Karinthy Frigyes nem ok nélkül szövögette a szavak új enciklopédiája megírásának szép utópiáját, ami, sajnos, megmaradt utópiának, és a fogalmak tisztázása, intellektuális tisztességének a helyreállítása helyett a magyar köztudatban is végbement a szavak és fogalmak eredeti értelmének célszerű és tudatos elhomályosítása az ideológiai terroristák régi és új képviselőinek köszönhetően. Baloldaliság és nemzeti érzés természetes összetartozását megtagadva a bolsevikok végezték el, máig ható következményekkel ezt a lélekmérgező hamisítást, akiket Karl Popper „a szocializmus jezsuitáinak nevezett, „akik ártatlan embereket, még a saját elvtársaikat is készek feláldozni, mondván, hogy a nagy célok mindent szentesítenek. A második világháború befejezése óta emberek százmilliói a saját bőrükön szenvedték el a keserves történelmi leckét, hogy ezek a „nagy célok csupán és kizárólag a hatalom mindenáron való megragadásával és minden eszközzel való megtartásával egyértelműek. Ma már napnál világosabb kellene hogy legyen, hogy ez a bolsevik Wille zur Macht (und Geld), amely a szocializmus utópiáját Marxszal takarózva felcserélte történelmi gyakorlatában a hajdani orosz „nyecsajevisták hataloméhes terrorizmusával, amely egyetlenegy „morális imperatívuszt” ismer el; azt, amit Bertholt Brecht ilyenformán verselt meg: Wer für den Kommunismus kämpft / hat for allen Tugenden von eine: / dass er für den Kommunismus kämpft. „Mert jobb a párttal együtt tévednünk, erkölcsösebb, mint ha igazunk van a párton kívül! (Ahogyan ezt egy mintaszerű elvtárs vágta Jorge Semprun fejéhez, amikor a Nagy utazás szerzőjét kizárták a spanyol kommunista pártból.) Ennek a Dosztojevszkij tollára kívánkozó, ördögi romlottságnak a jellemzésére akár Szolzsenyicint is idézhetném: „olyan emberek, akik a hatalomért vívott küzdelmükben mindent eladtak – a hazájuktól kezdve a kommunizmusig.
Vajon Ady Endrének a jobboldalon volna a helye Karinthy enciklopédiájában, mert nem rejtette véka alá mindennél keserűbb magyarságát? Lehet-e kétségbe vonni a zenében és írásaiban „a népek testvériségének a felmutatásán munkálkodó Bartók Béla – vagy a Felszállott a páva és a Psalmus Hungaricus szerzőjének, a két háború közt a hivatalos jobboldal részéről folyton támadott Kodály Zoltánnak a magyarságát? Vagy a Horthy-ellenforradalom kezdetén toloncházba került és állásvesztésre ítélt Babits Mihály liberalizmusát? És Móricz, akit 1919 őszén megbilincselve vittek végig feltűzött szuronyú csendőrök Leányfalun; ő nem volt önérzetes magyar? Vagy hova sorolandó Juhász Gyula, aki verset írt „A munkásotthon homlokára, de Testamentumában megkérdezte, hogy „van-e még magyar dal Váradon? Baloldali? Irredenta? S József Attila, a Hazám költője és Illyés Gyula, a Puszták népe írója – nevük együtt szerepel a csendőrség nyomozó osztályának fekete könyvében – magyar volt-e vagy baloldali? De hová skatulyázná be ez a címkéző téboly Vas Istvánt, aki sose tagadta, hogy „énnekem a Rákóczi-féle szabadságharc és az októberi forradalom valahogy egy érzelmi rovatba tartozott? S megkérdőjelezhető-e barátjának, Radnóti Miklósnak a baloldali magyarsága? – A sort végeláthatatlanul lehetne folytatni azoknak a művészeknek a neveivel, akik kétségbevonhatatlanul baloldaliak voltak és magyarok, miközben mélyen megvetették a magyarkodókat: hazafiak voltak és nem hazaffyaskodók.
Sokáig azt lehetett hinni, hogy ezek csupán szónoki kérdések, de különös módon éppen a rendszerváltás kísérlete óta a baloldaliság és magyarság hagyományosan magától értetődő szimbiózisát kétségessé tették. Milyen különös, hogy ennek a fogalmi szemfényvesztésnek a ragálya a „létezett szocializmus négy évtizedes történelmi sokkterápiája után is mind tömegesebben szedi áldozatait a jóhiszemű emberek körében is, pedig a mögöttünk lévő évtizedek tapasztalatai – emberi szenvedései – csak megerősíthetnék minden túlélőben Márai Sándor kategorikus ítéletét, hogy tudniillik „a kommunizmust nem fogadhatjuk el társadalmi megoldásnak, mert a kísérlet nem emberszabású, és végső céljaiban nem a magyar társadalom, hanem a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait szolgálja. Magyarán: sem az ember szociális problémájának, sem a nemzet sorskérdéseinek a megoldására nem alkalmas. Ezért jelenthette ki evidenciaként önmagáról szólva. „Baloldali érzelmű és gondolkodású ember vagyok, tehát nem lehetek kommunista. – De a történelem menete hiába igazolta Márait, hiába bizonyosodott be, hogy nem lehetséges „az igazságig keresztülhazudni magunkat, s hogy nem szabad egyetlen ártatlan kisgyerek halála árán sem megváltani a világot – az embertelenség újmódi, 20. századi alakváltó vírusa ellen, úgy tűnik, nincs orvosság a földön. Eszerint mégis igaz a cinikus angol mondás, hogy a szocializmusban a legrosszabb, ami utána következik…

 

6

 

Levele elején barátom megemlíti, hogy elolvasta Umberto Eco legújabb, érdekes regényét, amelynek főszereplője, egy irodalmár elveszíti emlékeit, s csak idézetek maradtak az agyában, s ezek révén próbálja feltérképezni az életét. „Olvasás közben nagyon sokszor rád gondoltam; mi lenne egy magyar irodalmár »idézet-élete«?”
A leveled nyomán támadt kérdéseket illetően az enyém – ilyen.



« vissza