Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A méltó élet álma

 

In memoriam Peéry Rezső

 

A halála előtti évben, 1976-ban idézi Peéry legjobb barátjának, Szalatnai Rezsőnek írva közös ismerősük, Dobossy László leveléből: „Amiért mi éltünk, már nem kell senkinek sem. Peéry számára ebben a mondatban ismét a műveiben annyiszor felemlegetett reformkori nemzedék sorsa vetül önmagukra. Vörösmarty cím nélküli, kései verse jut eszébe: „amiért én éltem, az már dúlva van. Az író nem tagadja az ilyen összegzések igazságát. Hisz maga is kétszer akart új hazát alapítani, részt venni az új haza alapításában, látta az esélyt, és mindkétszer látnia kellett, amint a javító szándékok nem hogy meghiúsulnak, de a katasztrófa bekövetkeztét sem tudják megakadályozni.
1910-ben, Pozsonyban született német eredetű családból (eredeti neve Limbacher), gyerekfejjel érte meg az uralomváltást, részt vett – többek között Szalatnaival és Dobossyval együtt – a csehszlovákiai magyar fiatalok Sarló mozgalmában, amely alapvető élménye volt, annak ellenére, hogy a mozgalom vezetőinek (például Balogh Edgárnak) kommunistává térése után eltávolodott a fősodortól. A magyar élet megújítását célul tűző csehszlovákiai kísérletnek az önálló Szlovákia megalakulása vetett véget. Az akkor már neves publicista és esszéíró kitartott a háború alatt is szülőföldjén, csak a véletlenek során múlt, hogy a helyi magyar sajtóban közölt cikkeiért nem hurcolták koncentrációs táborba (a börtön levegőjét azért megismerhette). Az újjáalakult Csehszlovákiában természetesen ennek ellenére háborús bűnösnek nyilvánították és kitelepítették Magyarországra. A második hazaalapítás lehetősége itt rémlett föl előtte. Ugyancsak Szalatnainak írja 1947 márciusában: „próbáljunk hazát teremteni a szerencsétlen országból, mely formáiban, képleteiben és divatjaiban olyan idegen számunkra. De ez már csak kétségbeesett remény. Egy év múlva így ír ugyanahhoz: „Csikorgó fogakkal látom az antiszelekció egyre könyörtelenebb érvényesülését az egész vonalon, és nem hiszek tovább abban, hogy itteni létemnek valamely értelme lenne. Sopronban, iskolaigazgatóként lel némi menedéket. A forradalom alatt részt vesz a város életének megszervezésében, ezért a kádári megtorlás elől családjával nyugatra menekül. Németországban telepedik le. Időrabló könyvtári állása ellenére haláláig az emigráns sajtó kiemelkedő munkatársa, cikkek, emlékezések, kritikák, esszék sorát írja. Életében egyetlen kötete jelent meg. Számos írása máig nem olvasható könyvben. A Kalligram kiadó háromkötetes életmű-válogatása (Gondolatok a tehervagonban – 1993, A végzet bábjátéka 1994, Európa önvédelme – 1996), a Kelet-európai feljegyzések 1948–1953 alcímű esszéregénye (Szemben az emlékekkel – 2001) és a Peéry–Szalatnai levelezés (Kedves Rezső! Drága Bió! – 2001) és néhány, az ezek anyagával nagyjából megegyező könyv kiadása után azonban képet alkothatunk munkássága eszmeiségéről, értékeiről.
Az otthonát, hazáját négyszer elvesztő író nem Dobossy és Vörösmarty keserű összegzését tekinti a végső szónak. Számára az emberi élet értékét nem csak, és nem elsősorban törekvései sikere igazolja. A Dobossyt és Vörösmartyt idéző levélben írja: a kudarc szégyene nem szükségszerűen az egyes emberé, hanem „a békés munka és tervek hozamát, kilátásait szétromboló koráé. Miként járhattunk mi másképpen tiszta álmainkkal, a jó ügy körül serénykedő buzgalmunkkal a ’farkasok évszázadában’? A magam részéről ma is büszke vagyok a mi gyermekkori, ifjúkori álmainkra, szándékunkra, felhorgadásunkra, egyben mindenkire közöttünk, aki éppen e fiatalkori erkölcsi jó szándékot meg tudta óvni attól, hogy a rossz valósággal elkeveredjen, és valaha is e valóság erkölcsi alibije legyen. Peéry végső szava az lehetne, amit A pozsonyi Duna-parton című 1958-as esszéje legvégén írt: „Van még remény, ha az ember ember tudott maradni ebben az ötven esztendőben. Patetikusan hangzó mondat, de fedezete van az életben és a műben.
Peéry Rezső eszmeisége abba a nagy hagyományú, német gyökerével is magyar öntudatú és nyelvű, a társadalmi és nemzeti kérdésekkel egyaránt távlatosan számot vető polgáriságba illeszkedik, amelyet a felföldi városok lakossága hozott létre a 19. század folyamán, és amelyet mint életformát a 20. század pusztított el. Munkássága, jelleme és sorsa nem csak közvetlen baráti körével – például Szalatnaival – állítható párhuzamba, hanem ennek a világnak legismertebb képviselőjével, Márai Sándorral is (akivel kölcsönösen figyelemmel kísérték egymás tevékenységét az emigrációban). Ezek a párhuzamok már sejtetik, hogy Peéry világszemléletének egyik tengelye a polgárság mibenlétének és szerepének értelmezése.
Azért válhatott ez a fogalom Peérynél meghatározóvá, mert a polgárság neki (is) elsősorban szellemi alapállást jelentett, valamint a rá épülő életmódot. Az életmód szétzilálódása természetesen gondolkodói és egzisztenciális válságok sorozatát indította el, de nem érvénytelenítette a kiinduló értékvilágot. Az író úgy látja, hogy térségünkben a polgári lét nem önhibájából hullott szét, hanem külső, véletlenszerű körülmények nyomására. Ezért a múlt iránti hűség erény: „Krúdy magatartása a régiségnek tisztelete, de annak szép, derűs, emberies vonásaiban, akár Anatole France-é. Majdnem azt mondhatjuk, ama mulandó, feledésbe menő árnyalatokat védi és keresi, melyeket az idő igaztalanul és mostohán ítél halálra, s melyeket a humanista emlékezet mégiscsak megőriz (A szlovenszkói élmény Krúdy Gyula művészetében). A Szemben az emlékekkel célját pedig így határozza meg a szerző: „Azt szerettem volna megmutatni ebben a naplószerű könyvben, hogy a kelet-európai – egészében véve patriarkális – ember mint él az Új Rend világában, melyet egy világtörténelmi véletlen juttatott sorsának.
Az értékek megmaradnak, és a történelmi tapasztalat szerint a megfelelő időben képesek újrarendezni a valóságot: „a polgáriasulás általában úgy kezdődik, hogy kevés számú hívő, felismerő és építő szellem a jelenségek között értékrangsort állapít meg, a halott dolgoknak nevet, és ezzel hivatást és szerepet is ad (Érsekújvár 1947-ben). Az idézet azt a feltevést is megengedi, hogy a polgári életforma kiteljesedő és hanyatló korszakok hullámmozgásaként írható le: a friss látásmód termékennyé teszi a valósághoz fűződő viszonyunkat, de a frissesség az idő haladtával óhatatlanul megkopik, a ráismerés megszokássá alakul, kiüresedik, ember és környezet összhangja megbomlik. Ha akadnak megfelelő személyiségek, akkor azok majd újra megtalálják a változatlan értékvilág változott körülményekhez való alkalmazásának a módját, és új fellendülést indítanak. Peéry, hangsúlyozni kell még egyszer, nem fejti ki, csak megengedi ezt a gondolatmenetet. Így arra sem tér ki, hogy a hullámmozgás valami beteljesedés felé halad-e. Ami őt igazán érinti, az az egyén felelőssége. Hisz az egyéni felelősségben, amit az előbb fölvázolt képletre rávetítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy az egyes embereken múlik, milyen tartós lesz a virágzás, mennyire zökkenőmentesen valósul meg az átmenet két fellendülés között, egyáltalán bekövetkezik-e igazi fellendülés stb. Saját nemzedéke feladatát főleg abban látja, hogy a támogató közösséget nélkülözve is átmentsék azt az értékvilágot, amelyet ők még kiteljesedő életformaként is megtapasztaltak: „Milyen erőtartalékok táplálták a lelket, mely erős és hű, cselekvő és állhatatos tudott lenni? (…) A közösség fogalma minálunk felettébb spirituális fogalom. Egyénenként és egyenként kellett helytállnunk az igazság és szépség, józanság és emberiesség eszményeiért, nem melegít fel, nem bátoríthat a sokaság tudata. Szórványokban és magányosan élünk: az egyéni leleményre, a polgári bátorságra, a magány ismeretére és elviselésére, tehát a jellegzetesen urbánus erényekre van szükségünk, mint vitézségre volt egykor szükségük a végvári embereknek. (A város dicsérete). „Nyomot hagyni – az egyik visszatérő kifejezés nála, különösen a levelezésben. Nyomot, amely utat mutathat későbbi nemzedékek számára. Az értékőrzés mint feladat a lehetséges erények közül a hűséget állítja előtérbe. Ez a fogalom bukkan föl a leggyakrabban a különböző írásokban. A hűség a polgári (és általánosan emberi) erények egész rendszerébe illeszkedik. Az író kiemelte fontosabb vonások még (a fentiek mellett) a szerénység, a – főként a kanti etikával értelmezhető – autonómia, a szellemi szabadság, a mérlegelő fegyelem, a racionalitás, valamint a műveltség.
Peérynek nagy elvárásai vannak az egyénnel szemben, de azt is hangsúlyozza, hogy a személyes értékek csak kedvező közösségi-társadalmi talajon bontakozhatnak ki. Egyetértőleg írja Szalatnainak (1954-ben): „Petőfi-könyved (…) a ’reformkori kultúrtalaj’ kérdését veti fel, mely nélkül Petőfi csak tót deákból lett alispán lehetett volna. Ezt sajnos a pesti hülyék és nyeglék nem értik. Az aprómunka jelentőségét. Ugyanezt a témát már korábban is érintette a Szempontok a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődéséhez: „Tér, szellemi mozgáslehetőség, visszhang, urbánus hangerősítő, városi igény – e nélkül az író csak bujdosó lehet. De bujdosásra csak a legerősebbek születtek.
A szellemi értékek képviselője mindig csak egy szűk kör: ez indíthatja el a fellendülést, ha kedvezőek a külső viszonyok, és ez őrzi, menti át az eszményeket, ha a viszonyok kedvezőtlenek. „Mindenkor a humanista és kritikusan gondolkozó kisebbség feladata volt és maradt az emlékeztetés a valóságra – olvashatjuk A zsarnokságnak útját álltuk (Októberről húsz év után) című írásban. A szellemi elit szűkössége és egymásrautaltsága Peérynél mint a barátság kultusza jelentkezik, méghozzá azon felfogáshoz kapcsolódva, amely szerint az igazi barátság a személyes rokonszenv mellett az eszmények közös vállalásán nyugszik. (A Szalatnai Rezsőhöz írt levelek tanúsítják talán a legszebben társai iránti ragaszkodását.)
Az író a társadalmi osztályokat egy-egy élethelyzethez való alkalmazkodás termékeinek látja. Elismeri a megélhetés életmód-meghatározó szerepét, vagyis a társadalmi osztályok létét, de korántsem tartja kizárólagosnak. A táj, a nemzeti-nyelvi közösség, a műveltség, a szokásrendszer részben erőteljesen árnyalják a megélhetés módozatait, részben segítenek kitörni a puszta létfenntartás köréből.
Peéry felfogásában a kultúra regionálisan szerveződik. A meghatározó a nyelvi-nemzeti egység, de ez kétféle regionalitáshoz is közvetlenül kapcsolódik. A kisebb tájegységek mikrokultúrájához és a tágabb térség (esetünkben Közép-Kelet-Európa) átfogóbb távlatához. Peéry a saját bőrén is megtapasztalta, miként rombolták szét egy emberöltő leforgása alatt ezeket az egymásra épülő kulturális szinteket a háborúk, a békediktátumok és a diktatúrák (A pozsonyi Duna-parton szerint nem is fontos különválasztani: „A permanens világháború korát éljük 1914 óta). A kiskultúra élő tapasztalata számára a város, azon belül is a felvidéki kisváros, még szűkebben Pozsony – de tudatában van a más jellegű életmódok szükségességének és értékének, ha azokra (mindenekelőtt a parasztság és a nagyvárosi munkásság jelentőségét méltányolja) nincs is akkora rátekintése, mint a polgárságra. Az emigrációban konstatálja az osztályok nyugat-európai átrendeződését is: „Proletariátus ezekben az országokban a szó néhai vagy kelet-európai értelmében nincsen többé, a parasztság teljesen átalakulóban, a régi polgári osztályt a szervezők, igazgatók, technokraták és hivatalnokok uniformizált rétege váltja fel (Az integrálódás kilátásai a közép-kelet-európai államok földjén).
Véleménye szerint térségünkben a föderációs berendezkedés lenne (vagy lett volna?) a legmegfelelőbb: „A történelem évszázados tanulsága mutatja, hogy Dévénynél a sajátos törvények világa kezdődik. Közép-Kelet-Európa, mely mindig csak a maga külön módján boldogulhat. (…) a magyar tizenkilencedik század legnagyobb gondolkodói (…) a közép-európai törvényhez tértek vissza, s a legnagyobb magyar kor végső üzenete- és örökségeképpen Kossuth a federáció legigazibb és legtermékenyebb sejtését adta az utókornak, mint a magyar tizenkilencedik század politikai végszavát. (A lakosságcsere). A föderációs eszme legjelentősebb 20. századi képviselőjének Jászit tekinti (érdekes, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akivel ebben és még számos kérdésben rokon a gondolkodása, az általam ismert írásokban sosem említi). De már a Szent István-i eszme lényegét is – a Búcsúszavak a hűtlenekhez szavaival – a békülékenység szellemében találja meg. Szent István, Kossuth örökségében a magyarság hivatására ismer: „Akik itt maradnak, azokat nem győzte meg hűtlenségtek példája sem arról, hogy a magyarság csak család, csak fajta, csak származás. A mi részünkre marad, ami eddig volt, hivatásnak és emberi magatartásnak. A méltó és békés élet eszményképének és történelmi kódexének a Duna völgyében. (Búcsúszavak a hűtlenekhez). A politikai szükségszerűség belátásánál is nehezebb feladat, de egyetemes jelentőségű eredményhez vezet a térség kulturális közösségének az alkotó elsajátítása. Egy (1972-es) levele szerint ez eddig csak két személyiségnek sikerült. Az egyikről, Comeniusról írva jegyzi meg: „A kelet-közép-európai nemzetek iránti közös, aggódó, heves szeretet, ez a kritikus, okos, nagyszerű, megértő szerelem ’népeim’ iránt, ez még egyszer csak egy emberben jelentkezett: Bartók Bélában.
Peéry a negyvenes évek közepéig publicistaként ugyan aktívan részt vett a közéletben, de a magyarországi világnézeti ellentétek egyik oldalán sem kötelezte el magát. A szélsőségeket határozottan elutasította, a népi–urbánus vita mindkét feléhez pedig kritikus megbecsüléssel viszonyult. Méltányolja az utóbbiak tudományos tájékozottságát, „kriticizmusát, de látja a dogmatikus elméletiesség veszélyét is, amely hajlamos eltekinteni a hazai valóság sajátosságaitól. Összességében reménykeltőbbnek látja a népiek tevékenységét: „A nyugati szociológia az indusztrializált nyugati társadalmak modelljén kialakított vizsgálati módszereivel nem mindenben alkalmas arra, hogy segítségével a ’modell nélküli’ magyar társadalmi alakulás problémáit vizsgáljuk. Részint ennek a körülménynek tudható be, hogy a magyar társadalmi dráma korszerű nagy körképét a Válasz körül csoportosuló, javarészt a parasztságból vagy az értelmiségi középosztályból származó szellemi munkások rajzolták meg, a népi írók, a Márciusi Front emberei (In memoriam Csécsy Imre). Másrészt például Németh László valóságképéből is hiányolja a tömeg ismeretét, a tömegember „szellemi és erkölcsi tompaságával, „a csoportos létben rejtőző iszonyú veszélyek-kel (Tisztelgés Németh László emléke előtt) szembenéző tisztánlátást.
A társadalmi és szemléleti feszültségek feloldásának egyik lehetséges módját a felvidéki városiasságban látja. Ez a modell, véleménye szerint, példát ad a hagyományalapú, szerves fejlődés és a modernitás összebékítésére. Egyrészt gyökerei (és, tehetjük hozzá, a vonzáskörzete) révén őrzi a népi hagyományt, másrészt itt „az urbánus művelődéseszmény ragyogó hagyományt tudhat magáénak. Ez a hagyomány van olyan vaskos és erőt adó, mint a népi mélyek ereje, hiszen maga is mélyforrás, nem az ’aszfalton’, hanem vén kövekben, templomok ívében, kertekben, könyvtárakban, temetőkben van jelen. És jelen van az életben is (A város dicsérete).
Mi a felföldi városiasság – és talán minden (tágabb?) emberi közösség – értelme? Az áttelepítés utáni elhagyatottságban, valamiféle város előtti-alatti viszonyokba visszahullva tárul föl Peéry előtt a maga egészében az eszmei magyarázatoknál meghatározóbb közérzeti alap. Az 1948-ban megjelent Határszéli levél szól a társas élet hiányának, a szétszóródásnak a következményeképp fellépő befulladó életről: szorongásról, depresszióról, kiszolgáltatottságról, tehetetlenségről. A felvidéki városok a maguk zárt, bensőséges köreiben épp a létezésnek ettől a sivárságától védték meg lakosaikat. Azt a társasági életet teremtették meg és őrizték, amely a közös eszményekre, célokra, hagyományokra és életmódra alapulva távlatot és segítséget nyújtott az egyéni kiteljesedéshez. Létrehozták egyéni és közösségi termékeny kölcsönösségét, amely a nemzetiségi, nyelvi különbségeket is a maga szolgálatába tudta állítani. A közeg meghatározta az egyes embert, de nem nyomasztóan, maga alá szorítva, hanem csak közös életvilágként, amelyet az egyes embernek is módjában állt befolyásolni, alakítani. „Az ember jórészt a környezet terméke – állítja Peéry a Zendülőkben. A polgárt a fenti belátás a környezete iránti felelősségre, a folyamatos jobbítás kötelességére figyelmezteti. Az egymás iránti segítőkész figyelemből születik az a meleg patriarkalitás, amely örök nosztalgiája marad a hazáját vesztett írónak. (A meleg szó Peéry írásaiban szinte mindig ezt az életérzést idézi föl olyan következetességgel, hogy még a „meleg szeretettel levélbeli formulát is szinte újra megeleveníti. Nem csak a személyközi és a társadalmi, hanem irodalmi eszményét is meghatározza a közösségi szemlélet, és az ebből áradó akolmeleg nélkülözhetetlensége. Egy 1974-es levelében írja Győry Dezső ’45 utáni munkásságáról: „A szlovenszkói magyar anyanyelvű emberek óriás sorsdrámája számára egyszerűen ’non fact’ (…) Ami a Fucsíkkal kapcsolatos egész versciklust illeti, abból hiányzik a közös élmény és emlék hitele, melegsége.)
A szerző emlékezéseiben az egykori felföldi városok nosztalgikus szépségükben mutatkoznak meg. Ám Peéry érzékelteti ennek a világnak a törékenységét és ellentmondásait is. A „regionális, komoly, csendes kultúra, a „kisarányú, de független életmód elvesztheti a távlatait, provincializmusba, „vidékiség-be süllyedhet. A Regionális sors – vidéki élet című esszében fejti ki az író legrészletesebben a „regionális hagyománnyal szembeállított vidékiség fogalmát: „A vidék itt egy korszak vezető gondolataitól való távolság, halálos zsákutca, lezáruló, jól védett kis kör, mely kifejlésében önmaga kezdeteit tapossa, levegőtlen élet, melynek (…) élete kópiákban merül ki, stílusa kései másolás, mértékét mindig alulra szabja, tervei nagyok, eredményei törpék, emberei figurák. A vidék ott kezdődik, ahol nem vesz tudomást önmaga mértékeiről, ahol nincs kritikája magamagáról. A hamis tudat, a nyugodt és állandó önámítás, a megcsuklott akarat és az elbénuló tehetség világa. (…) A vidék a szolid hitel hiánya ember, terv és kultúra mögött. A vegetáció új tartalmak, célok és távlatok nélkül egy elmúlt korszak életsablonjaiban.
A polgárságnak a provincializmus a Szküllája, de van Kharübdisze is: a lázadás, a kaland vágya. A hetvenéves Márai Sándort köszöntve Peéry az utóbbit tartja az ünnepelt fő témájának. A kaland veszélyes, de talán elkerülhetetlen. Nélküle nem alakítható ki az a távolság, ahonnan meglátható az életmód lényege: „Márai Sándort kalandra és világra szomjas szelleme, kísérletező nyugtalansága korán elkötelezte magányra, vándorlásra, emigrációra. Akár Kassáknak a munkásságtól, neki a polgárságtól kellett eltávolodnia, hogy építő erejét időbeli és térbeli távlatból ismerni tanulja.
Az igazi polgár nem utasítja el se az egészet a rész, se a részt valami képzelt egész kedvéért. „Gyönyörködni tud abban, ha a töredékigazságokban az Igazság arcának vonásait látja (Menedékház a Kő-kapu alatt). Belátja a korlátait (innen ered a szerénység, a mértékletesség kívánalma), de vallja, hogy a korlátok fölött is van valóság, és afelé tágítja a határokat. Tisztában van azzal, hogy a töredékben kell helyet találnia, de a szívében őrzi a teljesség látomását. A – talán örök – átmenetiség vállalása a polgár hősiessége.
Az előbb a „szívében őrzi kifejezést nem túlhevült pátoszom miatt használtam. Peéry írásaiban fordul elő. A Magánbeszéd az egyszemélyes hazáról tematizálja is: „A tüneményt: egy nemzet jelenlétét a magányos emberben így nevezem: egyszemélyes nemzet. Kissé cinikusan: haza a mellényzsebben. Kissé érzelmesen – mert magány és Robinson-sors érzelmessé tett –: haza a szívemben, s persze, mert azonnal rájár a szám: a szívedben. A Búcsú az Arany Horgonytól sorai kívánkoznak még ide: „A kiskocsma aranyhorgonya a békéhez kötözte a város fiait. Ahhoz a mély, belső békéhez, melyet háborúk, forradalmak, nyugtalanságok, zavarok közepette őriz az ember szíve mélyén, megbonthatatlan saját világaként. Innen nézve a Szalatnaival folytatott levelezésben a – mindkettejük által – néha búcsúformulaként alkalmazott „Sursum corda játékossága is némileg elmélyül. Felmerülhet, ismerve az író tiszteletét Comenius iránt, hogy annak A világ útvesztője és a szív paradicsoma című könyve segíthetett kimosdatni a szót a hozzá ragadó elomló érzelmességből.
Mindeddig emelkedett homályban maradt, mi az a teljesség, nagy egész, amelyhez kapcsolódva a polgári lét (is) értelmet kap. Megnevezni továbbra sem fogom tudni (természetesen), de közelítgetni lehetséges. Peéry, egyes megjegyzéseinek tanúsága szerint, legalábbis hajlott az Isten-hitre, bár az egyházakkal szemben bizalmatlan volt. Hitéről írásaiban nem árul el annyit, hogy abból kiindulhatnánk. (Úgy sejlik, hogy a vallásit az erkölcsivel azonosítja, legalábbis a Karácsonyi postában „az ember krisztusi, azaz erkölcsi hivatásá-ról beszél.) Felfogását közvetlenebbül – és számunkra is dokumentáltabban – határozza meg a természetélményben és a szemlélődésben feltáruló egész-élmény. Peéry a legrészletesebben a Tátrai napokban szól erről. A kiüresített, a szemlélődésre felkészült lélek a természet fenséges egyszerűségével szembesül, amely birtokolhatatlan, cél nélküli, szabad és roppant időegységeivel az időtlenséget sugallja. Végső soron maga a rejtély, a titok. „Az emberi élet törpeségére oktat, s így emberi erkölcsöt tanít. (A korábban polgári eszményként felsorolt tulajdonságok közül az olyanok, mint a szelídség, a mérsékletesség tehát nem csak társadalmi tapasztalatokon alapulnak.) Az idézet azt is jelzi, hogy Peéry számára kozmikus szemlélet és társadalmi tevékenység egymást feltételezi. A szemlélődő élet alázata és áhítata fogadtatja el vele azt a sokak által vallott (és például Sziénai Szent Katalin Dialógusában átfogóan kifejtett) nézetet, „hogy alapjában véve jórészt az önzés túlzása és mértéktelensége szüli mindazt, ami az emberben elviselhetetlen és annyira emberi (Vasárnapi napló). Az író szerint azonban – szemben a keresztény eszménnyel (?) – az önzés kiiktathatatlan a társadalomban élő emberből. Van mégis megoldás, és ez egyben a társadalmi cselekvés mozgatója: „ha az önzés odáig szublimálódik, hogy nem kapni, hanem adni akar már, nem pusztító betegsége, hanem építő szövete, vigasza és reménysége a remény nélküli emberi együttélésnek (uo.).
A szemlélődő eszmélkedés nem csak a természet kozmikusságában lel otthonra. Az Arany Horgonyt elsirató, már idézett írás az egykori kocsma meghitt ódonságában is feltalálja „a lélek békéjével együtt terjedő „időtlenséget és „céltalanságot. A társas élet nemzedékek során kialakult apró „szertartásai a közösségi létezést képesek széppé, vagyis szemlélődés tárgyává tenni. Emberi léptékre fogalmazzák át a valóságot, amely különben félelmetesnek és értelmetlennek mutatkozhatna: „a vendégfogadó a régi élet tempós, mérsékletes és józan arányainak tudott helyt adni az ijesztő aránytalanságok közepette. (A mértéket és az arányt a Szemben az emlékekkel mint a szellem sajátosságait említi: „a mérték és az arány, melynek jelenléte ott van a szellemben.) A szertartások állandósága segít az emberi tartás kialakításában és megőrzésében még az állandó változással, az elmúlással szemben is: „Az élet könyörtelenül koptatja a világot, és alapvető törvénye az elmúlás. A búcsú marad így leglényegesebb szertartásunknak, ha a világ törvényeihez hozzáedződtünk. Érthető, hogy Peéry írásaiban „a magyar életstílus és a vén Európa utolsó nagy ismerőjének (Búcsú az Arany Horgonytól), Krúdynak a neve merül föl valószínűleg a leggyakrabban. Nem csak felvidéki témái vonzhatták (erről külön esszét is írt), hanem „a múlt és jelen természetes kontinuitása (Vásárhelyi emlék), valamint az utazó (Szindbád) alakja mint a céltalan szemlélődés életformává avatása.
A természet és a nemes veretű életformák mellett a bölcs szemlélődés harmadik nagy terepe a művészet, azon belül pedig a szerző számára elsősorban az irodalom. A jelentős író alaptulajdonságai megegyeznek a helyes élet általános feltételeivel: „Akiben nincs türelem és alázat, hogy a bonyolult valóságot megismerje, túlzó lesz és egyszerűsítő (Emlékezés Szabó Dezsőre). A művészi kiteljesedés egyik feltétele tehát a minél teljesebb valóságkép, amely a társadalmi változásokkal és az emberi lét időtlennek látszó rétegeivel is számol. A puszta tudás azonban nem elegendő. A nagy íróban a tudás a teljes személyiséget átfogó beállítottság része lesz, amely a tudatot éppúgy magasabb szintre emeli, mint az ösztönök működését. Enélkül a megjelenítés csak tételillusztráció. A hiteles irodalom hiteles személyiségen alapul. Ezért válaszolhatja meg így a kérdést az Illava foglyával: „Mi az író? Mindenekelőtt erkölcsi jelkép.
Az irodalom sokrétű valóságvonatkozása miatt a művelődéstörténeti keretekbe (is) állított irodalomtörténet-írás áll Peéryhez a legközelebb. Többek között Szerb Antalnál és Szalatnainál látja ennek példás megvalósulását. Természetesen saját esszéit és emlékezéseit is ez a szemlélet határozza meg. Világos gondolatok, tovább rezgő hangulatok, pontos leírások, személyes hangvétel – és mindez mértékkel, jó ritmusban adagolva. Címszószerűen így lehetne jellemezni írásait. Peéry nem jön zavarba a világ változatosságától, mert érzi azt a titokzatos hálót, ami összeköti a legtávolabbi jelenségeket is. Műveit gyakran kezdi személyes élmény felidézésével, és innen jut el a tulajdonképpeni témához. Hiszen a személyes éppúgy az adott világ és életmód tartozéka (egyszerre alakítója és lenyomata), mint a táj, a nemzet, a társadalom vagy a korszellem.
Az esszéregényében és több kisebb írásában dolgozza föl a szerző a nácizmusról és a kommunizmusról szerzett tapasztalatait. A diktatúrák működése számára azért könnyen átlátható, mert mint ellenvilág mutatkozik meg: a normális polgári-emberi együttélés, életmód és szellemiség negatívja. A zsarnoki rendszerek hasonlóságát látja elsődlegesnek, különbségeik csak felszíniek. Azt a kérdést pedig nyitva hagyja, vajon a diktatúrák és a demokrácia alkot-e ellentétpárt, vagy a modern és a hagyományos beállítottság (utóbbi esetben a diktatúra csak nyílt jelentkezése lenne a modern demokráciákban rejtetten érvényesülő tendenciáknak). A korábban tárgyalt értékek mind megtalálják ellentétüket az „új rendben. Itt megmerevedett ideológiák helyettesítik a szellemi erőfeszítést, a kételytelenség harsányságot szül, a profán megváltásszomj szolgalelkű alárendelődést parancsol, a hangadók az „osztályközi törmelékanyagból kerülnek ki, vezetők és vezetettek elszigetelődése a képességek elherdálódását vonja maga után, az állandósuló hiány mohóságot ébreszt, a félelem hazugsághoz, képmutatáshoz és agresszivitáshoz vezet, a bajok elhallgatása pedig növeli a bajt. Mindennek a valóságvesztés az alapja, de a következménye is. Egy sugallt, manipulált valóságkép elfogadtatása az uralom forrása – a hatalom megtartása tehát ennek változatlan megőrzését (nem pedig állandó pontosítását, frissítését) feltételezi. Peéry megfigyeli azt is, hogyan torzítja el az ehhez való fanatikus vagy megalkuvó alkalmazkodás a külsőt és a nyelvet. „Mivel meg kellett szokniuk, hogy állandóan a tények fölé nézzenek, tekintetükből lassan kihalt a valóságot fürkésző kíváncsiság; mivel arcuknak nem volt szabad a valóság ingereire válaszolnia, vonásaik megdermedtek. A mozdulatok mechanikus ismétlődése (…) ez az árulkodóan védekező ’tick’ igen sokuknál jelentkezett – írja az előbbiről a regényben. Ugyanott hosszan foglalkozik a nyelvhasználat sajátosságával is, annak a nyelvnek a kialakításával, amelynek lényege a valóságvonatkozások minél átfogóbb fölszámolása.
Hogyan válthatta föl a valóság tiszteletét a valóságvesztés? Peéry gondolatrendszere erre a kérdésre is választ kínál. A megismerhetőhöz tudásvággyal, a megismerhetetlenhez áhítattal közeledő szemlélődést háttérbe szorította a birtoklási és uralmi düh (amely mindig is jelen van, de a 19. század folyamán úgy tűnhetett, hogy például a technikai fejlődés igazolja is), amelynek azonban csak úgy lehet esélye a sikerre, ha a valóság egészét meg tudja ragadni. A valóság azonban csak sémákká egyszerűsítve (illetve túlozva) látszik megragadhatónak. (Regénye előszavában az író ezzel a beállítottsággal az általa máshol is mindig tisztelettel említett Erasmus példáját szegezi szembe: a szerző ama rotterdami bölcs méltatlan, kései híveként nem kedveli a globális ítélkezést.) Mivel a tét nagy volt, egyfajta tömeges, szinte automatikus megváltódás, ezért a reménykedők jelentős része nem Erasmust követte, hanem rajongóvá vált: inkább a valóságot vetették el a sémák kedvéért, mint fordítva. A többi aztán ebből következett.
A nemzeti katasztrófák és a kisebbségi helyzet tapasztalata, mint annyi más kortársát, Peéryt is a magyarság mibenlétének és lehetőségeinek újragondolására késztette. Meglátásainak számos forrása és párhuzama mutatható ki. Ez nem önállótlanságát jelzi, hanem épp ellenkezőleg, lényeglátását és tájékozottságát. A Vannak-e még „magyarok? (1975) és a Csehek a változás után (1939) együtt olvasva elgondolkodtató nemzettipológiát vázol fel. Az előbbi Illyés Gyula egy nyilatkozatából indul ki. „Van-e még egyáltalában olyan értelemben magyar nép, ahogyan Zrínyi, Vörösmarty, de még Ady is elképzelték? – hangzott a kérdés, amire az illyési válasz: „nincsen. Peéry felhívja a figyelmet, hogy a költő „ez ítéletével visszatér ahhoz a jóslathoz, amelyet a szabadságharc összeomlását követően Tompa, Vörösmarty és Arany fogalmazott meg. A válasz tagadó ismét, mint az, amellyel Arany János a Világost követő évtizedben gondolati költészetének vissza-visszatérő motívumaként hökkentett meg. 1849 arra döbbentette rá a legjobb magyar elméket, amire majd a 20. század összeomlásai is folyton emlékeztetik, hogy a hagyományos nemzetkép már nem ad megfelelő fogódzókat, hogy a hagyományos nemzetképbe illeszthető magyarság már nem létezik. Mi volt ennek a lényege? Az önálló sorsalakítás képessége: „a ránk szakadt változásban, átalakulásban, sodródásban elveszítettük szabad akaratunkat, sorsunk alakításának lehetőségét. (…) ebben az összefüggésben, a sorsa feletti uralom, az önkormányzás és függetlenség felől nézvést újból nincsen magyar nép. Peéry felvetéseit továbbgondolva támpontot nyerhetünk még a trianoni országvesztés értelmezéséhez is: az önálló hatalmi állásról lemondó kiegyezés nem teljesíthette be hivatását a kiüresedett, de a köztudatot mégis uraló retorika miatt, mely a nemzet erejét túlbecsülő, felelőtlen vállalkozásokra izgatott; másrészt a térségi vezető szerep sem bontakozhatott ki a következetes áldozatvállalás hiányában, a kiegyezés kicsinyes berendezkedése miatt. Természetesen ezek a feltevések korántsem világosítják meg a kérdéskör végzetszerű bonyolultságát, de segíthetnek a történelmi viták méltányos megítélésében. Abban, hogy Deák (és például a Deák-hívő Gratz Gusztáv) nagyságát és Kossuth (és például a Kossuth-hívő Bajcsy-Zsilinszky Endre) nagyságát egyaránt elismerhessük. Nem a helyes belátás áll szemben a helytelennel, hanem a külön-külön értékes eszmeiség és valóság a szerencsétlenül keveredővel. Ahogy a sokat emlegetett együttélése feudalizmusnak és kapitalizmusnak sem azért lett sikertelen, mert az egyik eleve rossz (az uralkodó liberális felfogás az előbbit szokta hibáztatni, de történt már ellenkező előjelű kísérlet is). A lényegi kérdés persze továbbra is kérdés marad: miért vált végzetessé ez az eklektika, szükségszerűen alakult-e így?
Peéry Illyéssel összhangban úgy látja, hogy adva van a feladat: a társadalomból újra nemzetet kell létrehozni az anyanyelvi közösségre alapozva. Abban már nem foglal állást, hogy milyen típusú lenne ez az újraalkotott magyarság: a hagyományos magyar vagy a csehek után induló? A Csehek a változás után értelmezi legrészletesebben a második modellt, amelynek a lényege a pragmatizmus, a kicsiségben való berendezkedés, az eredetiség helyett az ügyes átvétel. A kelet-közép-európai alternatívákon töprengő magyar gondolkodók közül sokan jutnak hasonló következtetésekre a két világháború között. Bajcsy-Zsilinszky Endre könyve (Helyünk és sorsunk Európában) és – a szintén felvidéki – Szvatkó Pál esszéje (Csehek és magyarok) emelkedik ki elmélyültségével a többi közül. Az utóbbit, amely 1936-ban jelent meg, Peéry valószínűleg ismerte. Szvatkó részletesebben és sarkítottabban fogalmazza meg közös belátásaikat: „a közép-európai népek között a magyar és a cseh két ősformát jelent. (…) A cseh (…) racionális nép kíván lenni, célja a tanulás, a megértés, a keresés, a helyes alkalmazás, a beilleszkedés (…) mohón kíváncsi az európai dolgokra, siet lemásolni, átvesz, megemészt, állandóan a legújabbat építi (…) A magyar kivetíteni akar, fényt árasztani. Tragikus törekvés a kicsiny nemzetnél (…) A magyar önmagát éli, a saját glóbuszát, önmagát óhajtja kifejezni. Szeretné, ha látva látnák. Gyón, exhibicionista, kiüvölti titkait. Célja nem a beleélés, erényei nem a jó tanuló erényei. A nyugatról átvett formák a szülés rekvizitumai nála (…) Vagy ostort fon a külföldi példákból, és ostorozza nemzetét.
A cseh „ősforma az adott helyzetben reálisabbnak látszik, de Peéry a magyar utat sem tekinti okvetlenül lezártnak. A Két karácsony között (1939) összegzi a nemzetkarakterológiáról elszórt megjegyzéseit: „életformánk magányos és elég rokontalan. Olyan nemzetet, mint a miénk, nem egyfajta típus tartott, hanem típusaink rugalmassága, életformáink sokfélesége. (…) Karácsony Sándor, a kitűnő magyar tudós mondta ki nagyon egyszerűen, hogy a magyarság legkitartóbban, legigazabban mint individualista hajlamú nép, a ’kisautonómiákban’ élt s virrasztott léte felett legeredményesebben. Máshol szemlélődő, nyugodt népnek jellemzi a magyarságot (Búcsúszavak a hűtlenekhez), és számos alkalommal emlegeti föl fatalizmusát. A kisautonómiák hagyománya és a szemlélődő magatartás értékei teszik a magyarságot alkalmassá a térség méltányos megszervezésére, a „magyarság mint hivatás képviseletére. A nemzet rokontalanságának tételére is sokszor hivatkozik a szerző, és továbbgondolja azt. A rokon népek példája és segítsége nem ad erőt nekünk, csak a saját múltunkra támaszkodhatunk. A szellemi hagyomány és az ennek folyamatosságát fönntartó irodalom jut nálunk kiemelkedő szerephez. Ez teszi nagyjaink nagyságát jellegzetessé, de talán bukásainkat is ez okozza. A tömegnek túl nagy erőfeszítést jelent az ilyen hagyomány elsajátítása. Egy levélben olvashatjuk az ide vonatkozó sorokat (1975): „E nemzet kimagasló fiainak értékével fordítottan arányos átlagának értéktelensége. Ezen vérzett el ez a nép – úgy gondolom. De ezt már Comenius is így látta. A magyar út apológiájának az ellenképe is jelen van Peérynél. Szintén Szalatnainak írja (1974): „’Hű, bele Balázs, lovat ád az Isten’ – most értettem csak meg, hogy ez mint történelmi gyakorlat mit jelentett. (…) ’Gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet’; a modell magyar, de közben keservesen fizetni kellett érte, s közben épülés helyett leomlottak városaink, üszkös romok lettek váraink, elpusztultak iskoláink. Talán a fatalizmus sem ősi keleti örökség, hanem a nagyság lehetetlenségére adott átmeneti válasz. Annak a felfogásnak a negatívja, mely szerint csak a teljesség, a nagyság miatt érdemes kimozdulni nyugalmunkból. Peéry viszont úgy véli, hogy a kis javításoknak is érdemes időt szentelni. A hetvenes években mindenképpen a cseh utat látja aktuálisnak. Ez azonban nem szükségszerűen hozza magával, hogy a magyar modellről végleg mondjunk le. A nemzetstratégiai aprómunka lényeges területének tartja többek között a kulturális diplomáciát, abból a belátásból kiindulva, hogyha már mások intézik a sorsunkat, akkor azok legalább valamennyire becsüljenek minket. Ezért méltányolja annyira például Gara László teljesítményét, aki francia nyelvű magyar költői antológiát adott ki.
Egyik levélbeli megjegyzése („ügyködöm a nemzeti mazochizmus ellen (1946/) a „nekünk Mohács kell magatartás egyik lehetséges továbbgondolására ad alkalmat. Eszerint a szenvedés elfogadása, akarása beépülhet a nemzeti észjárásba, amennyiben a szenvedés a kiszolgáltatottság bizonyítékának lesz elfogadva, a kiszolgáltatottság pedig „igazolja a restséget, a fatalizmust. A tehetetlenség fölidézése alibit teremt a semmittevésre, rosszabb esetben a megalkuvásra, lealacsonyodásra.
Peéry nem az alibit kereste, hanem a valóságra ügyelt – az ő esetében nem nagy szavak –: szemléleti tágassággal, gondolkodói és írói tisztességgel, áldozatkész, tevékeny alázattal. Pedig a kor nem erre ösztönzött: „A valóságot észlelni, a tényeket csöndben megfigyelni és kimondani; a világost világosnak, a sötétet sötétnek nevezni: ez volt koromban a legmegbocsáthatatlanabb eretnekség (A pozsonyi Duna-parton…). Peéry a „legkeményebb feladatot kereste, mert – ahogy a Tátrai napokban írta – a kisebb ellenállás „előbb-utóbb teljesen bárgyúvá teszi az embert.



« vissza