Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy elfeledett társadalomtudós

 

Portrévázlat Ottlik Lászlóról

 

Száztíz éve született és hatvan esztendeje hunyt el Ottlik  László, a hazai társadalomtudományi gondolkodás számottevő alakja. Alig fél évszázados élete során hátrahagyott életműve mindenképp érdemessé teszi arra, hogy foglalkozzunk munkásságával, mely kiterjed a társadalomtudományok mai értelemben vett több ágára, így a politikatudományra, a szociológiára, az állam- és jogbölcseletre egyaránt.1
Ottlik (István) László 1895. október 7-én született Budapesten.2 Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán végezte. Az első világháború alatt a keleti fronton szolgált, és hősiességéért megkapta a kardokkal ékesített ezüst és bronz katonai érdemérmeket, a Károly csapatkeresztet, a sebesülési és az I. osztályú vitézségi érmet, valamint a Magyar Érdemrend középkeresztjét.3 Az egyetem elvégzése után a központi közigazgatásban helyezkedhetett el. Erről tanúskodik egy 1929-ben megjelent írásában a szerző neve mellett feltüntetett „miniszteri titkár megjelölés. Írásai a húszas évek elejétől elsősorban a hazai konzervativizmus legszínvonalasabb folyóiratában, a Magyar Szemlében jelentek meg. Ottlik – ifjú kora ellenére – a periodika szerzői körének „jellegadó és tekintélyes képviselői közé tartozott. Szekfű Gyula, Gratz Gusztáv, Kovrig Béla, Kornfeld Móric, Jancsó Benedek mellett a sajátos „Szemle-esszé műfajának kiváló művelője volt.4 Ez az értekezés forma az akadémikus értekezésnél némileg rövidebb, olvasmányos, asszociációkra indító, aktuálpolitikai kicsengésű, a művelt közönség számára íródott műfaj volt, mely a szellemtudomány tudós képviselőitől sem volt idegen. Emellett publikált még a Társadalomtudomány, az Athenaeum, a Magyar Kisebbség, a Magyar Külpolitika és a Magyar Munkás Szemle hasábjain, illetve külföldi periodikákban is közölték tanulmányait és recenzióit. A tematika meglehetősen szerteágazó: a marxizmus társadalomelméletétől kezdve az angol munkásmozgalom és a korabeli ipari demokrácia bemutatásáig, a közjogi kérdésektől a jogbölcselet, a szociológiaelmélet általános problémáinak tárgyalásáig, illetve a kisebbségi, nemzetiségi kérdések, korabeli aktuális bel- és külpolitika történéseinek, valamint a nemzetközi hatalmi erőviszonyokat befolyásoló tényezők bemutatásáig terjed.5 Ottlik szűk negyedszázados alkotói pályája a két világháború közötti magyar intellektuelek tipikus jellemzőivel rendelkezik. Miként pályatársai döntő többsége számára, neki is nehezen feldolgozható volt a trianoni békediktátum okozta trauma. Írásaiban széles látókörű, a nemzetközi társadalomtudományi szakirodalmat jól ismerő, konzervatív gondolkodó képe húzódik meg, aki előszeretettel élt az esszé műfaja biztosította lehetőségekkel, mely alkalmas eszköznek bizonyult impulzív egyéniségéből adódó teoretikus jellegű elgondolásai közlésére. Az angolszász kultúra és életérzés iránti fogékonyságáról egy helyen így nyilatkozik: „Mi erősen »anglomániások« lévén, megszoktuk a demokrácia kérdését is angol szemmel nézni.6 Sokszínű érdeklődését és tájékozottságát jól példázza, hogy esztétikai, művészeti kérdésekben is publikált.7
Élete során több könyve is megjelent. A sorban az első 1922-ben A marxizmus társadalomelmélete8 címmel látott napvilágot, 1926-ban A társadalomtudomány filozófiája9 című monográfiája. A második világháború alatt egy monográfia terjedelmű könyvrészlete és két további kisebb terjedelmű kötete is megjelent, 1939-ben a Politikai élet10, 1940-ben A politikai rendszerek története11, illetve 1942-ben Bevezetés a politikába12 címmel.
Harminckét éves, amikor 1927-ben, egykori alma matere falai között magántanári képesítést szerzett. A sikeres habilitációs eljárást követően a „társadalomtan – ma szociológia – magántanárának nevezték ki. 13 Ettől kezdve egészen 1940-ig a budapesti egyetemen e minőségében hirdetett meg előadásokat. 1927-ben fél évet Berlinben töltött ösztöndíjjal, illetve ugyanebben az évben a kecskeméti református jogakadémia a jog- és állambölcselet tanárának hívta meg. Mindeközben a Miniszterelnökség Kisebbségi Osztályán dolgozott, ahol a miniszterelnökségi osztálytanácsosságig jutott.14 1940-ben az időközben Szegedről Kolozsvárra visszatelepedő Ferenc József Tudományegyetem jogi karára, a „politika nevű tárgy oktatására hívta meg. 1941. február 9-én nevezték ki a kolozsvári egyetem nyilvános rendes tanárának. A negyvenes években megjelent könyvei minden bizonnyal elsődlegesen az egyetemi oktatómunkája hozadékaiként láttak napvilágot. A háborús évek nem kedveztek a feltehetően végső életcélnak tekintett professzori munka zavartalan folytatásának. Ottlik 1944 júniusában családostul Kolozsvárról Budapestre menekült. Buda ostroma idején otthonából 1945. január 29-én eltávozott, ekkor látták őt utoljára, a család később sem bukkant a nyomára. Feltehetően ötvenedik életévének betöltése előtt a háború áldozatául esett az alkotói életének teljében lévő társadalomtudós.
Az életút rövid áttekintése végén érdemes Ottlik konzervatív gondolkodói attitűdjét egy idézet erejéig érzékeltetni. Pauler Ákos – a korszak kiemelkedő neokantiánus filozófusának – soraira hivatkozással írja: „… végső elemzésben minden tekintély az ismeretben, tapasztalásban, korban öregbek: az ősök, tehát a múlt tekintélye. Az Isten is »atya«; tekintélye a legelső ős: a minden létezésnél idősebb lény tekintélye. A múlt… szerves alkotórésze a jelennek: ami az egyéni tudatban az emlékezés, az a társas tudatban a hagyomány. (Sem az egyik, sem a másik nélkül nincs tudatos élet, mert az életfolyamat folytonosságát a tudatban az emlékezés tartja fenn.) Az erkölcs és a jog tekintélye sem egyéb, mint hagyományok: hagyományos intézmények és hagyományos formák tekintélye. Ezért hagyományok nélkül nincs rendezett társas élet.15
Ottlikot pályakezdésekor elsősorban – miképpen az elmúlt századfordulót követően a kortárs társadalomtudósok közül oly sokakat – a marxizmus, a szocializmus és a kapitalizmus, valamint a korabeli munkásmozgalom elméleti és gyakorlati problémái foglalkoztatták. E tárgykörben a húszas évek során több tanulmányt és egy, a marxizmus társadalomelméletét bemutató könyvet tett közzé. E kismonográfia megírásának célja az volt, hogy kimutassa a marxizmus belső ellentmondásait, amelyek lehetetlenné teszik, hogy ily módon alakuljon ki a polgári társadalom „összeomlásával az új, kizsákmányolástól mentes „kollektív társadalmi rend. A szerző bizonyítani kívánja, hogy a marxizmus kevéssé eredeti, számos elemében másoktól jól-rosszul átvett gondolatelemekből építkező ideológia, mely a „modern civilizációt romba döntéssel fenyegeti. Hívei a „vallásos meggyőződés fanatizmusával vakon követik a marxi „jóslatot, mely Ottlik szerint sem a feltételezett társadalmi fejlődési tendenciák, sem az ebből levont végső konklúziók tekintetében nem igazolható.16 Így a marxi koncepció két alappillérét képező jóslatra, a tőke növekvő koncentrációjára, illetve a munkásság növekvő elnyomorodására az élet rácáfolt. Ottlik szerint „a fejlődés folyamán nemhogy fogyott volna, hanem egyenesen növekedett a kistőkék és középtőkék száma, ami másfelől viszont éppen azt jelenti, hogy a munkásság növekvő elnyomorodás helyett mindinkább javítja helyzetét, mert hiszen az új kistőkések éppen a munkásság soraiból kerülnek ki.17
Könyvében a neomarxizmus fejezetcím alatt bemutatja az eredeti koncepcióból kinőtt kortárs ideológiákat, így a revizionizmust, mint a marxizmust „meghamisító szociáldemokráciát, a szindikalizmust, mint a marxizmus „latin követőinek elméletét, akik a szakszervezetekben látták az eljövendő társadalom „csontrendszerét, illetve a bolsevizmust, vagy más néven „politicizmust, ami a marxi proletárforradalom diktatúrájáról szóló „homályos fejtegetéseket tartja kizárólag szem előtt. Műve záró fejezetében az első világháború és az azt követő „összeomlás, valamint az annak folyományaként kirobbant forradalmak jelenéről és jövőjéről szólva – kínosan kerülve a közelmúlt hazai történéseit – megállapítja: „A marxizmus horoszkópja… hamis. Hogy a kapitalizmus kora sem fog örökké tartani, az meglehetősen bizonyos. De hogy mikor, miért fog elenyészni és mi fog helyébe jönni, azt ma még sejteni sem lehet. Ám akkor is, ha csakugyan valamilyen szocialisztikus társadalmi forma lesz a kapitalizmus utóda, az semmi esetre sem lesz a marxista ábrándvilág merev racionális konstrukciója… Az élet mozgó egyensúlyában a társadalmi formák is örökös átalakulásban vannak és a valóságnak egy-egy metszete mindig olyasvalamit ábrázol, amit… csak átmeneti állapotnak lehet nevezni… Politikai formák élettartama többnyire megmérhető… de társadalmi formák úgy nyúlnak át egymásba, mint a szivárvány színei.”18
A marxizmus problematikáját tárgyaló műveivel részben párhuzamosan jelentek meg a pozitív ellenpéldát sugalló angol, illetve egyesült államokbeli, vagy ahogyan összefoglaló néven nevezi „angolszász munkásmozgalom múltját és akkori helyzetét bemutató írásai. Úgy véli, a „hagyományos marxizmus világnézeti és politikai dogmatizmusa hatástalan maradt mindkét ország munkásmozgalmára, melyek a demokratikus, civilizatórius értékrendet előbbre valónak tekintik, mint bármely forradalmi célkitűzést.
A gazdasági világválság kellős közepén figyelemreméltó és rendkívül gondolatgazdag elemzést ír a kapitalizmus válságjeleiről és az erre terápiát nyújtó szocialista tanokról. A kapitalizmus „csődjéből kiutat hirdető marxi, keresztény, illetve nemzeti szocializmusok közül elsősorban a társadalmi fejlődés „acélos szükségszerűségét megfogalmazó marxizmussal foglalkozik. Pontosabban a marxi szocializmus hirdetett törvényszerűségei és a valóság között fennálló áthidalhatatlan ellentmondásokról értekezik. A valóság e tekintetben a korabeli Szovjet-Oroszországban érhető tetten: „Oroszország ma egy óriási kapitalista vállalat: az egyetlen ország Európában, amelynek gazdaságpolitikáját elsősorban az állam mint üzleti vállalkozás rentabilitásának szempontjai határozzák meg s amelynek módjában van a humanisztikus, az embervédelmi faktort – s ez minden szocializmusnak a végső alapja és létindoka – teljesen figyelmen kívül hagyni, s az embert egyszerűen úgy kezelni, mint a termelésnek azt a tényezőjét, amelynek költségein a legtöbbet lehet megtakarítani. Majd megállapítja: Oroszországban… nem lehet szocializmusról beszélni: ott államkapitalizmus van, mint ahogy azt már Lenin is hangsúlyozta a NEP bevezetésekor – noha az államkapitalizmus igazi kiépítője az új diktátor, Sztálin.19 Ottlik szerint ha a szocializmuson a megtermelt javak igazságos elosztását értjük, akkor ezt a társadalmi rendet nem keleten, hanem nyugaton kell keresnünk. Valójában a keresztényszocializmus, melyet Aquinói Szent Tamástól eredeztetett, mint „humanista szocializmus törekszik – érintetlenül hagyva a kapitalista termelési viszonyokat – a társadalmi igazságosság (a „legnagyobb szám legnagyobb jólétének) eszméjét érvényre juttatni. Ez a szocializmus nem hozott létre új gazdasági rendet, ellenkezőleg „a szocializmus magas fejlettségét a nagy európai szocialista államokban a kapitalizmus magas fejlettségének, a társadalom megnövekedett tőkeerejének és e tőkeerő jelentékeny teherbíró képességének köszönheti.20
A húszas évek második felében Ottlik érdeklődése a szociológiaelmélet, vagy ahogyan előszeretettel nevezte, „társadalomtan irányába fordult. 1926-ban a Magyar Filozófiai Társaság Könyvtárának sorozatában A társadalomtudomány filozófiája címmel önálló kötetben foglalta össze ez irányú gondolatait, illetve egy német nyelvű terjedelmesebb tanulmányban tette közzé a társadalom fogalmáról szóló téziseit. A korabeli kritikák vegyes fogadtatásban részesítették az ambiciózus szerző elméleti alapvetését.21 Ottlik könyvének előszavában meghatározza célkitűzéseit. Műve első felében bizonyítani törekszik, hogy a pozitivista filozófia alapján miként nem lehetséges, a könyv második részében pedig azt igyekszik bemutatni, hogy milyen alapon lehet társadalomtant művelni. A szerző a maga világnézetét – meglehetősen eredeti módon és nagy bátorsággal – a neokantianizmus kritikai valamint Platón és Bergson „metafizikai idealizmusának szintézisében igyekszik megtalálni. A társadalomtant a korabeli modern tudományrendszer egészébe ágyazottan, annak logikai szerkezetébe illeszkedve mutatja be és mint szellemtudományt tartja művelhetőnek: „A társadalomtan… a szubjektív tény-interpretáció elvont tudománya, amely a társadalmi élet tényeinek oknyomozó kutatásához megadja a fogalmi szempontokat.22 A társadalomtant „reális, paradeigmatikus és szubjektiváló tudománynak nevezi. Relatív, mert „tételei szemléletes tapasztalati anyagra, a valóságban megtapasztalható emberi életjelenségekre vonatkoznak. Paradeigmatikus, mert tárgya a „tapasztalható fejlődésnek eszményi célpontjában fekszik és tárgyfogalmának reális példányai a fogalom »limitatív« köréhez tartoznak, amennyiben annak sohasem »adekvát« módon, tökéletesen, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben felelnek meg. És végül szubjektiváló, mert „anyagának összefüggéseit szubjektív (szellemnek feladott normákra vonatkoztató) interpretációval kell felkutatni.”23
Ottlik tudományos pályafutását végigkísérte a széles értelemben vett politikatudományi, politikatörténeti, illetve aktuálpolitikai kérdésekkel való aktív foglalkozás. Legnagyobb számú és legterjedelmesebb publikációi e tárgykörben jelentek meg. A húszas években több írást szentelt az angolszász politikai és közjogi rendszerben bekövetkezett aktuális események bemutatásának. Így tanulmányt közölt a korabeli angol és amerikai választásokról, a brit birodalmi törekvések múltjáról és jelenéről, jeles angol politikusokról és általában a számára arisztokratikus vonásai miatt mindig is szimpátiával szemlélt angolszász parlamentarizmus működéséről.
Több írásában foglalkozott a német politikatörténet múltjával különösen a weimari köztársaság politikai rendszerének válságával és a fasiszta hatalomátvétel előzményeivel és következményeivel. Hitler hatalomra jutását a weimari modellben – születése pillanatától – rejlő hiba logikus következményének tekinti. Az átalakulás folyamatát „Weimartól Potsdamig hasonlattal írja le 1933 kora tavaszán: „Az új peloponnészoszi háború véget ért: Weimarnak, a német Athénnek politikai rendszere összeomlott, és Potsdam, a porosz Spárta, ünnepi zászlódíszben üdvözli a győztes hadvezéreket, akiknek teljesítménye, stílszerű »lakonikus« rövidséggel szólva: államalapítás az endemikus polgárháború zűrzavarában… Az épület felépítése még hátra van, de az alapok már le vannak téve.24 Bő két évvel később Machiavelli „fejedelme és a Führer-elv („Führerprinzip”) között húz párhuzamot egy írásában, melynek végén megállapítja: „… egyetlen párt uralma nem lehet politikai végcél. Minden diktatúra jogtalan állapotot teremt, mit csak a szükségesség igazolhat, »quia necessitas legem non habet«. Az egypárt-uralomnak nem lehet egyéb hivatása, mint megteremteni a rendnek azt a biztonságosabb állapotát, amelyben azután a szellemi élet, a vélemények szabad hullámzása újból létrehozhatja a közjó szolgálatában békésen mérkőző pártok pluralizmusát.”25 Úgy véli, a „szélsőségek és egyoldalúságok kultuszát űző korunkban a politikai változások ciklikusságára való utalása sokak számára talán eretnek gondolatnak tűnik, de ő ezt nyíltan vállalja.
A húszas évek végén, a harmincas évek elején több vaskos tanulmányban elemzi – a korabeli európai politikai rendszer fejlődése szempontjából kardinális kérdéssé váló – diktatúra és demokrácia, valamint parlamentarizmus és diktatúra viszonyát. A korabeli politikatudomány számára Ottlik szerint kétségkívül a diktatúra a „legfeltűnőbb planéta, mellyel szembe kell nézni. Széles szakirodalmi bázisra alapozva elemzi a diktatúra kormányzati rendszerét, melyre alapvetően jellemző, hogy akaratát ellentmondást nem tűrve ráerőszakolja a kormányzottakra.26 Véleménye szerint a modern demokrácia – miképpen ezt már Tocqueville óta oly sokan megállapították – a többség zsarnokságát (tyranny of majority), diktatúráját valósítja meg, sőt a modern politikai (párt)rendszerekben „a demokratikus diktatúra alapja a világnézeti alapon szervezett politikai párt.27
Mindazonáltal a modern diktatúrákban is megtalálhatók bizonyos „demokratikus jegyek. 1929-es írásában az „orosz kommün és az „olasz fascio” példáját említi, minthogy mindkét rendszer a „demokratikus szavazati joggal operál. Azonban mindez nem más, mint a szavazó tömegek demonstratív felvonultatása. A modern diktatúrák voltaképp „egy-egy világnézet korlátlan uralmát teremtik meg és demokratizálódási folyamatuk lényege az, hogy az uralkodó világnézet szellemében nevelik fel az új generációt. A diktatúra új, az eddiginél sokkalta szigorúbb társas fegyelmet teremt s az egyeseket csupán az állam által képviselt világnézet eszközeinek tekinti, azaz teljesen megtagadja az egyéntől az öncélúság és az önrendelkezés jogát.28 Sőt politikai pszichológiai érveket is szolgáltat a modern diktatúrák érzelmi, tudati megalapozása, az ember lelkivilágát megérintő hatása tekintetében: „… a modern diktatúrák úgyszólván szemünk előtt bontakoztak ki a chaoszból, amelybe a »liberális« világot döntötte a háború. Ezeknek az épülete még vékony lábakon áll, igen nagy szükségük van az egyéni erők teljes önfeláldozó támogatására. S mivel a hagyományok töretlen tekintélyére nem építhetnek, divatos filozófiákat és »müthoszokat«, új eszchatalogiákat kreáltak maguknak, amelyek alkalmasak arra, hogy megragadják és kihasználják az emberi léleknek a »laikus« és »liberális« állam által annyira elhanyagolt érzelmi és képzeleti szükségleteit. „29 Példák sokaságán keresztül mutatja be, hogy a diktatúra és demokrácia miként függ össze sok-sok szálon. Majd fejtegetéseinek végén megállapítja, hogy elképzelhető egy olyan demokráciafogalom, mint „szóhasználati dinamika, mely minden elemében összeegyeztethető a diktatúra meghatározásával. Legjobb példa erre a „proletariátus diktatúrája, ami nem más, mint a „demokratikus demokrácia diktatúrája. Mindezzel a szerző a demokrácia, illetve a diktatúra szavak komplex jelentésében rejlő nehézségekre, olykor veszélyekre hívja fel a figyelmet.
A parlamentarizmus korabeli „válságáról írt, folytatásokban megjelent terjedelmes tanulmányában az angol, francia és német viszonyokat elemzi behatóan. Megjegyzi, hogy manapság a parlament nem azonosítható a törvényhozó hatalommal: „… a valóságban a kormány sokkal magasabb értelemben és sokkal nagyobb mértékben birtokosa a törvényhozó hatalomnak, mint a parlament. A parlament igazi szerepe az, hogy ellenőrzi a kormányzást s a törvények végrehajtását, s hogy a javasolt törvényhozás megakasztásával megkötheti a kormány kezét s azt visszavonulásra kényszerítheti, hogyha megvonja tőle bizalmát.30 A történeti fejlődésében is bemutatott három modell közül – miképpen ez már korábban is kiderült – az angol parlamentáris rendszert tekinti a legsikeresebbnek és számára a legvonzóbbnak: „Az angol rendszer… egyesíti magában az arisztokrácia és a demokrácia előnyeit: arisztokratikus kormányzást biztosít a legszélesebb demokratikus alapon.31 Mindazonáltal a kontinentális viszonyokra jellemző válságjelek fölvetik a diktatúra kialakulásának lehetőségét, illetve esetleges „szükségszerűségét. Parlamentarizmus kontra diktatúra kérdését legalábbis ma – írja 1932 júliusában – a parlamentarizmus javára eldönteni nem lehet. Úgy véli „a »diktatúrák« keletkezésében korántsem szabad merő anomáliát, patologikus jelenségeket keresni, inkább helyesebb volna benne látni az állam működésében keletkezett problémák, orvosi hasonlattal élve, a „vitális szervi épségében megtámadott politikai test gyógyulási folyamatát elősegítő tényezőt, hiszen jelenleg a „demokratikus parlamentek az érdekek vásárteréből a társadalmi csoportok élet-halál harcterévé alakultak át.”32
A kontinentális kormányzati rendszerek egykor a monarchiából nőttek ki, és mivel a parlamentarizmus alapvetően mégis csak arisztokratikus intézmény, a változás iránya Ottlik szerint nem lehet más, mint visszatérés a monarchikus kormányzati rendszerhez: „A monarchia mint kormányforma alatt… nem a »királyság« fogalma értendő, hanem az a politikai rend, amelynek értelmében a kormányzás irányítása egyetlen személyiség kezében van, akit politikai kérdésekben az »utolsó szó« megillet: – mellékes, hogy ezt a tényezőt egyébként »királynak«, »vezérnek«, »elnöknek«,… vagy egy párt főtitkárának nevezik-e.33 E gondolatai kapcsán vissza kell utalni arra az egy évvel később, a hitleri hatalomátvételt követően megjelent, már idézett írására, ahol mindenfajta hatalomkoncentráció csupán addig igazolható, amíg végső soron megteremti a pluralista politikai rendszert. Ottlikban is, mint oly sokakban ekkoriban, nyilvánvalóan az első világháború utáni – gyakran ellentmondásos – európai politikai történések, illetve a korábban nem tapasztalt viharos társadalmi változások motiválhatták a határozottságot és kiszámíthatóságot sugárzó erő utáni vágy megfogalmazását. Mindezt erősítette tudatosan képviselt arisztokratikus beállítódása és konzervativista világszemlélete.
A harmincas évek végén, illetve a negyvenes évek elején láttak napvilágot könyv alakban összefoglaló jellegű, oktatási igényeket kielégítő, illetve a szélesebb olvasóközönséghez szóló politikatudományi munkái. A Magyar Szemle Társaság nevezetes „Kincsestár sorozatában 1940-ben jelent meg A politikai rendszerek története című kis könyve, mely a középkortól az újkoron át a 20. század elejéig mutatja be ismeretterjesztő jelleggel az európai politika- és közjogtörténeti fejleményeket. E rövid összegzés terjedelmes kiegészítését és folytatását olvashatjuk az 1939-ben publikált A politikai rendszerek című művében, mely egy többkötetes gyűjteményes kiadvány részeként könyvnyi terjedelemben jelent meg. Ebben részletesen bemutatja az angol kabinetrendszert, a francia parlamentarizmust, illetve az amerikai prezidenciális politikai rendszer legfontosabb jegyeit, valamint a két világháború közötti időszakban bekövetkezett, politikatörténeti szempontból jelentős eseményeket és történéseket. Ugyancsak e művében tekinti át az első világháborút követően kialakult modern totális államok és európai típusainak kialakulását és jelen állapotát. Szovjet-Oroszországot mint az „új despotizmust, a fasiszta Olaszországot mint az „új abszolutizmust, a harmadik német birodalmat pedig mint az „új cezarizmust mutatja be. A korábbiakhoz képest új gondolati elemekkel e munkájában nem találkozunk. Ebben a tárgykörben utolsóként jelent meg 1943-ban Bevezetés a politikába című könyve, mely kolozsvári egyetemi előadásainak anyagát tartalmazza, némileg kibővítve korábban publikált művei fontosabb fejezeteinek kivonatával. A könyv elsősorban joghallgatók számára íródott, segítve felkészülésüket a „politika stúdiumának elsajátításában.
Kisebb terjedelmű politikaelméleti írásai közül említést érdemel még a felelősség és politika viszonyával, a politikai felelősség történeti változásával, illetve a politikus, a politikai elit és az államférfi felelősségével foglalkozó tanulmányok. E kérdéskör tárgyalásakor is gyakran felsejlik Ottlik konzervativizmusában rejlő morális elkötelezettsége, melynek lényegét maga is összefoglalja: „… közéletünk nemes hagyományait makacs konzervativizmussal kell megóvnunk: csökönyösen ragaszkodnunk kell a közéleti erkölcs amaz eszményi nemességéhez, amely mindenképpen arisztokratikus.34
Alkotói pályája során mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a régi és új nacionalizmusok, a nemzeti és kisebbségi problémák, a Trianon utáni közép-európai status quo megértése és jövője kérdéskörének. A húszas évek második felétől e tárgykörben megjelent írásainak központi témájává vált a régió jelenét, illetve jövőjét befolyásoló neonacionalizmus, vagy az általa helyesebb, patetikusabb fogalomhasználattal élve neopatriotizmus35 felfogása keretében megfogalmazott új nemzetpolitika, egy „új Hungária koncepció megfogalmazása. A háború utáni életérzés jellemzésekor irodalmi vénáját is megmutatva ábrázolja a korabeli magyar attitűdöt: „A mai, magára maradt magyarnak nacionalizmusa valóban eo ipso más kell, hogy legyen, mint volt a háború előtt a belső expanzió napjaiban. A magyar ma kénytelen önmagára eszmélni, elzarándokolni a delphii Apollón szentélyébe és hozzálátni önmaga értékeinek kiépítéséhez. Sohasem érezhettük át nagyobb erővel, hogy »sem rokona, sem ismerőse nem vagyunk senkinek«, de éppen ezért »szeretnők magunk megmutatni, hogy látva lássanak« és vajmi nagyon, vajmi fájdalmasan »szeretnők, hogyha szeretnének«.36 Az ilyen érzelmi állapotban józan gondolkodásra van szükség, szembe kell nézni mindazzal ami a múltban nem volt helyes. Reális, racionális nemzetpolitikára van szükség: „A neonacionalizmus éppen ezért, ennél az attitűdjénél fogva mozdítja elő a neopatriotizmus növekedését is. Neopatriotizmusnak pedig azt a felfogást nevezném, amely belátván azt, hogy Szent István hagyatéka nem kisebbségé és nem többségé, nem uraké és nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugszanak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a földért s akiknek a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely, mind kevésbé érti immár az ellentéteket, amelyek magyart, horvátot, tótot, erdélyi románt elválasztanak egymástól, és mindinkább látja, hogy e népek szenvedéseiket csak egymás keblén pihenhetik ki és problémáikat csak egymás támogatásával oldhatják meg: hogy különválva legázolás, megalázás, nyomorult helóta sors lehet csak az övék.”37 Egy 1929-ben megjelent tanulmányában párhuzamot vél fölfedezni az általa fölvázolt „új Hungária és a Jászi Oszkár-féle „Keleti Svájc föderalista koncepciója között, mely utóbbi az időközben bekövetkezett történelmi változásoknak „köszönhetően vált mostanra valóban aktuálissá. Úgy véli, hogy Közép-Európa számára a „Brit birodalomhoz hasonló változatos »státus«-viszonyokat felölelő Nagy-Hungária keletkezhetnék, amely igazi hazája, »otthona« lehetne a benne egyesülő összes népeknek.38
1930-ban terjedelmes írásban teszi közzé a nemzet és nemzetiség problematika körében ekkoriban magántanárként tartott egyetemi előadásainak „vezérfonalát, melyben a szerző az európai – angol, német, francia, orosz – nacionalizmusokat, a nemzeti determinizmus kérdését szigorúan elméleti, analitikus és „objektív szellemtörténeti összefüggések keretében mutatja be.39 A harmincas évek második felében ugyanezt az elemzést elvégzi a magyar nemzet és nemzetiségi politika vonatkozásában is. Úgy véli, hogy a Kárpát-medencében lényegében ókori római mintára mint természetes életegységet fogott politikai keretbe a „magyar állameszme, melyet stílszerűen „Pax Hungarica névvel illet:… a Pax Hungarica, a magyar civilizáció eszméje volt az, amely az idők folyamán szolgálatába állította számos, a Kárpátok ölében élő vagy ide bevándorolt »idegen«, azaz nem-magyar népnek vérét és géniuszát, hogy itt a civilizált, keresztény életnek és a nyugati kultúrának virágzó keretét és erős végvárát teremtse meg.40 Természetesen tisztában van azzal, hogy a „trianoni rombolás nem előzmény nélküli, a török dúlás okozta etnikai változások és a nyomukban járó nacionalizmus térhódítása eredményezte az egykor sikeres Kárpát-medencei civilizáció sikerét. Úgy gondolja, hogy a mai magyar és a régióban együtt lakó egyéb nemzeteknek nem lehet más közös célja, mint visszatérés a Pax Hungarica – vagy egy másik tanulmányában Pax Danubiana41 – eszméjéhez, melynek két fundamentális eleme van: „[A]z egyik a tér primátuszának eszméje, amely arra utal, hogy az egy geoökonómiai térhez tartozó népek sorsközösségének elemi tényéből kell kiindulni, abból, hogy ezek a népek szükségképp összetartoznak, mert egymásra vannak utalva; a másik az összetartozó népek egyenlő szabadságának eszméje, az ősi magyar jogeszme: »una eademque libertas«.”42 Az „új Hungária elmélete valójában nem más, mint a régi magyar hagyományokból merített eszmének az új történeti helyzetre való alkalmazása. S e téren jelentős kihívást jelentett a második világháborúban az országhoz visszacsatolt területeken folytatott nemzetiségi-kisebbségi politika józan egyensúlyainak a megtalálása. Ottlik e téren pozitív és negatív fejleményeket egyaránt látott, melyről maga is beszámolt.43 A tartós nemzetiségi politika erényeiként a tárgyilagosságot, az igazságosságot és a tetterős jóakaratot említi, melyekre hosszú távon kell és lehet alapozni.
Végül érdemes utalni két – az utókor szemlélője szerint az ottliki életműben periferikus témakörnek is nevezhető – kérdésben közzétett dolgozatára. Ottlik korai írásainak egyikeként született meg 1924-ben a Társadalomtudomány két egymást követő számában Jog és társadalom című jogbölcseleti tárgyú, terjedelmes tanulmánya, mely különlenyomatban is napvilágot látott.44 Némileg magyarázatra szorulhat, hogy a szerzőt mi inspirálta a korabeli jogfilozófiában alapproblémának tekinthető tárgykörben a megszólalásra. Írása minden komolyabb előzmény nélkül született meg, és viszonylag rövid alkotói munkássága során – a ránk maradt publikációkból egyértelműen megállapítható – sohasem folytatta ez irányú vizsgálódásait. Horváth Barna – mint egykori recenzense – a Jogtudományi Közlöny hasábjain meg is jegyzi: „A kis tanulmány bővelkedik új, eredeti szempontok felvetésében és az itt gyakorolt kritika talán nem veszi el tőlünk azt a jogot, hogy szellemes előadásáról, sokszor találó bírálati megjegyzéseiről és jó stílusáról elismerőleg emlékezzünk meg és oly gyér jogelméleti irodalmunknak ezt a legújabb termékét a szíves olvasónak figyelmébe ajánljuk.45 Az egy évvel fiatalabb Horváth szerint – akivel gyakorlatilag egy időben végeztek a budapesti jogi karon, illetve később a kolozsvári években professzortársak is voltak – Ottlik írásában „nagy olvasottságról tesz tanúságot és nem egy irányban meglepő kezdeményezésekre való törekvést árul el.46 Az egykori pályatárs recenzensként minden kritikai észrevétel ellenére a hazai jogirodalom számottevő teljesítményének tekinti a tanulmányt. A korabeli neokantiánus kísérletek sorában eredetinek tűnő fejtegetései – talán a kifejtés szűk terjedelme miatt – néha pongyolának, esetenként kategorikusnak tűnnek. Sok helyütt az érvelés egyértelműségét segítette volna, ha az egyes disztinkciók alkalmával használt megkülönböztetésekkor alaposabb fogalmi analízissel találkozunk. Ottlik jogkoncepcióját nem véletlenül nevezte a másfél évtizeddel később született Bibó István a „hatalom- és kényszerelméletek egyik említésre méltó válfajának a magyar jogbölcseleti szakirodalomban.47
A másik idetartozó munkája a kormányzói intézmény reformjáról szóló korabeli polémia részeként 1937-ben megjelent tanulmánya, mely Csekey István, a korszak vezető közjogászának korábban megjelent írására reflektálva jelent meg. Ebben kifejti, hogy az a közjogi provizórium, amelyben Magyarország „ma él, tartós közjogi megoldásnak tűnik. Ottlik úgy véli, a kontinentális állam kormányformája általában monarchikus, ahol a király tekintélye, népszerűsége és „hatalma szükségeltetik a stabil állami és társadalmi rend biztosítása érdekében. Mindehhez társul Magyarországon a „Szent Korona eszméje, melyben kifejezést nyer „a szívós ragaszkodás a történeti királyság formáihoz, s a történeti alkotmány architektúrájához.48 Ottlik javaslata szerint vissza kell nyúlni a jelen helyzetben a magyar közjogi hagyományhoz és a nádori méltóság 1848:III. tc. rendelkezéseiben szabályozott modell szellemében a jövőben a „Kormányzó Nádor mint kormányzó, „nemcsak a végrehajtó hatalmat, hanem a teljes királyi jogkört »a törvény és az alkotmány ösvényén teljes hatalommal gyakorolja«„ mindaddig, míg az országnak törvényesen megkoronázott királya nincsen.49 E két – talán kakukktojásnak is tekinthető – írása rövid bemutatásával csupán az volt a célunk, hogy tovább árnyaljuk e sokrétű tudós gondolatgazdag életművéről kialakult képünket.
Ottlik tudományos teljesítményének rövid összefoglalása csupán betekintést nyújt negyedszázados alkotói tevékenységébe. Egy ilyen vázlatos áttekintés persze mindig magában hordhatja a szubjektivizmus, a bemutatott szerzővel szemben óhatatlanul kialakuló elfogultság, gondolataival való részleges azonosulás veszélyét. Csupán remélhetjük, hogy a kiemelt és bemutatott gondolatok jól érzékeltetik egy sokoldalú társadalomtudós hátrahagyott életművének hangsúlyos pontjait.
A magyar politika(elmélet)i, szociológiai, állam- és jogtudományi gondolkodás Ottlik személyében egy számottevő teljesítményt produkáló, jeles gondolkodóját vesztette el a második világháború végén. Az érintett tudományszakok képviselői számára nemes kötelesség az utókor számára az életmű fölfedezése, bemutatása és alapos elemzése. Személyében a hazai jogi felsőoktatásban a fordulat évéig meghatározó diszciplína, a „Politika jeles művelőjét, illetve e tudományszak háború előtti időszakának egyik utolsó „polgári képviselőjét tiszteljük. Nem tudhatjuk, csupán sejtjük, hogy korai – vélhetően tragikus – halála milyen retorzióktól „mentette meg az alkotói ereje teljében tevékenykedő gondolkodót.

Jegyzetek:


 

1 Ottlik László munkásságáról – áttekintő jelleggel – mind ez ideig egyetlen újságcikk jelent meg. Lásd Major Zoltán: Egy elhallgatott modern konzervatív: Ottlik László. Új Magyarország, IV. évf. 1994. április 30. (szombat) 13–14. l.
2 Az életrajzi adatok közléséért külön köszönettel tartozom az Ottlik család leszármazottainak, elsősorban dr. Burián László egyetemi tanárnak.
3 Csongrád Megyei Levéltár. Ferenc József Tudományegyetem Rektori Hivatalának iratai. 23. doboz. (Egyetemi alkalmazottak nyilvántartási lapjai)
4 Saád József: Magyar Szemle (1927–1944) In: Magyar Szemle repetitórium és tartalomelemzés. I. köt. (Írta és összeállította: Saád József) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézet, Budapest, 1989. 10. l.
5 Jelentősebb tanulmányai közül lásd: Az angol munkásmozgalom szelleme. Magyar Munkás Szemle, II. évf. (1922) 1–2. sz. 10–16. l.; A semleges munkásmozgalom az Egyesült Államokban. Magyar Munkás Szemle, II. évf. (1922) 3–4. sz. 33–39. l.; Angol és német ipari demokrácia. Magyar Munkás Szemle, II. évf. (1922) 3–4. sz. 321–325. l.; Felelősség és szükségszerűség. Társadalomtudomány, II–III. évf. (1922–23) 386–399. l.; A marxizmus tudományos igényei. Athenaeum, X. köt. (1924) 1–3. sz. 13–29. l.; Jog és társadalom. Társadalomtudomány, IV. évf. (1924) 2–3. sz. 15–32. l. (Első közlemény.), illetve 4–5. sz. 16–34. l. (Második közlemény.); Az új választások és a parlamentárizmus Angliában. Társadalomtudomány, IV. évf. (1924) 6. sz. 14–21. l.; Tisza és a forradalom. Társadalomtudomány, VI. évf. (1926) 301–313. l.; A három brit birodalom. Társadalomtudomány, VI. évf. (1926) 402–416. l.; Begriff und Gegenstand der Gesellschaftslehre. Archiv für systematische Philosophie und Soziologie, Bd. XXX. (1927) H. 3–4. 347–364. l.; Magyar nemzet – cseh birodalom. Magyar Szemle, 1928. évf. február 112–121. l.; Uj Hungária felé. Magyar Szemle, 1928. évf. szeptember 1–9. l.; Az amerikai pártrendszer alapjai. Társadalomtudomány, VIII. évf. (1928) 365–370. l.; Asszimiláció és kisebbségi kérdés. Magyar Külpolitika, 1929. évf. 3–4. sz. 47–48. l.; „Uj Hungária és „Keleti Svájc. Magyar Szemle, 1929. évf. október 113–124. l.; Diktatúra és demokrácia. Társadalomtudomány, IX. évf. (1929) 74–104. l. (Németül: Diktatur und Demokratie. Archiv für Geschichte der Philosophie und Soziologie, Bd. XXXIX. (1930/); Nemzet és nemzetiség. (Klny. a „Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle IX–ik évfolyamából) Lugoj, 1930. 30 l.; „Tótok és „magyarok. Magyar Szemle, 1930. évf. január 19–27. l.; Kapitalizmus, szocializmus és világválság. Magyar Szemle, 1931. évf. november 201–209. l.; Parlamentárizmus és diktatúra. Magyar Szemle, 1932. évf. április 387–396. l., 1932. évf. május 97–104. l., 1932. évf. június 193–200. l., 1932. évf. július 288–296. o; Weimartól Potsdamig. Magyar Szemle, 1933. évf. április 308–319. l.; Pax Hungarica. Magyar Szemle, 1934. évf. november 289–299. l.; Machiavelli és a Führer–elv. Magyar Szemle, 1935. évf… július 201–208. l.; A kisebbségi kérdés tegnap és ma. Magyar Szemle, 1936. évf. június 105–115. l.; A kormányzói intézmény reformja. Magyar Szemle, 1937. évf. március 212–222. l.; A magyar nemzetiségi politika feladatai. Magyar Szemle, 1940. évf. augusztus 57–65. l.; Felelősség a politikában. (Klny. az Acta Juridico–Politica „Jogi előadások II. című 11. kötetéből) Universitas Francisco–Josephina Kolozsvár, Kolozsvár, 1944. 16 l.; Politikai géniusz – politikai elit. (Klny. az Acta Juridico–Politica „Jogi előadások II. című 11. kötetéből) Universitas Francisco–Josephina Kolozsvár, Kolozsvár, 1944. 21 l.
6 Ottlik László: Magyar nemzet – cseh birodalom… 112. l.
7 Vö. Ottlik László: A művészet és határai. Athenaeum, XI. évf. (1925) 4–6. füz. 112–123. l.
8 Ottlik László: A marxizmus társadalomelmélete. Elméleti kritika és történeti tanulságok. Franklin–Társulat, Budapest, 1922. 136 l.
9 Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 1926. 228 l. (Említésre érdemes, hogy Ottlik monográfiájának első recenzense – a két világháború közötti hazai jogfilozófiai gondolkodás doyenje – Moór Gyula volt. Vö. Moór Gyula: Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Társadalomtudomány, VII. évf. (1927) 1–2. sz. 84–89. l.
10 Ottlik László: Politikai élet. In: A mai világ képe. II. köt. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. 361–530. l.
11 Ottlik László: A politikai rendszerek története. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940. 80 l.
12 Ottlik László: Bevezetés a politikába. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n. [1942] 129 l. (Érdemes itt utalni egy terjedelmesebb szócikkére, mely „Állam címmel jelent meg. Vö. Közgazdasági enciklopédia. Athenaeum, Budapest é. n. [1930] 86–89. l.)
13 Vö. Eckhart Ferenc: A Jog– és Államtudományi Kar története 1667–1935. Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1936. 678. l. (Eckhart művének névmutatójában helyesen Ottlik László neve szerepel, míg a „Jog- és Államtudományi Kar magántanárai felsorolásánál „felső-ozorai és kohanóczi Ottlik György neve olvasható.)
14 Magyar Szemle repetitórium és tartalomelemzés. II. köt. (Írta és összeállította: Saád József) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézet, Budapest, 1989. 156. l.
15 Ottlik László: A marxizmus társadalomelmélete… 54. l.
16 Ottlik külön tanulmányt szentelt A marxizmus tudományos igényei (1924) címmel a marxi történelmi materializmus társadalmi törvényszerűségeiként hirdetett „tudományos alaptételek cáfolatára.
17 Uo. 84–85. l.
18 Uo. 133–134. l.
19 Ottlik László: Kapitalizmus, szocializmus és világválság… 204. l.
20 Uo. 205–206. l.
21 Vö. Moór Gyula: Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Társadalomtudomány, VII. évf. (1927) 1–2. sz. 84–89. l.; Ruber József: Új társadalomtudományi rendszer. Athenaeum, XIV. évf. (1928) 3–4. sz. 162–171. l.; H. Gy.: László v. Ottlik, Begriff und Gegenstand der Gesellschaftslehre. Társadalomtudomány, VIII. évf. (1928) 101–102. l.
22 Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája… 119. l.
23 Uo. 212. l.
24 Ottlik László: Weimartól Potsdamig… 319. l.
25 Ottlik László: Machiavelli és a Führer-elv… 208.
26 Ottlik rendkívül impozáns hivatkozási jegyzékében a politikatudomány, állambölcselet és politikai filozófia mértékadó alakjait találjuk meg mint Bentham, J. S. Mill, Dicey, Bryce, Vinogradoff, Ashly, Toynbee, Schmitt, Spengler, Michels, Ostrogorski, Weber, Marx, Engels, Kautsky, Mannheim, Sorel, Simmel, Sombart, Masaryk stb.
27 Ottlik László: Diktatúra és demokrácia… 79. l.
28 Uo. 89–90. l.
29 Uo. 91. l.
30 Ottlik László: Parlamentárizmus és diktatúra… (1932. április) 388. l.
31 Uo. 391. l.
32 Uo. (1932 július) 291. l.
33 Uo. 292. l.
34 Ottlik László: Felelősség és szükségszerűség… 399. l.
35 Vö. Ottlik László: Uj Hungária felé… 2. l.
36 Uo. 3. l.
37 Uo. 4. l.
38 Ottlik László: „Uj Hungária és „Keleti Svájc… 121. l.
39 Ottlik László: Nemzet és nemzetiség… 3. l.
40 Ottlik László: Pax Hungarica… 291. l.
41 Vö. Ottlik László: A kisebbségi kérdés tegnap és ma… 115. l.
42 Ottlik László: Pax Hungarica… 297. l.
43 Vö. Ottlik László: A magyar nemzetiségi politika… 63–64. l.
44 Ottlik jogfilozófiai nézeteiről lásd bővebben: Szabadfalvi József: Jogfilozófiai töredékek: Ottlik László normatanának rekonstrukciója. In: Szabó Miklós (szerk.): Regula Iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004. 273–281. l.
45 Horváth Barna: Ottlik László: Jog és társadalom. 1924. Jogtudományi Közlöny, LX. évf. (1925) 6. sz. 47. l. (Ottlik két évvel később megjelent könyvében egy lábjegyzet erejéig szállt vitába egykori recenzensével. Vö. Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája… 114. l. (100. lábjegyzet.)
46 Uo. 46. l.
47 Vö. Bibó István: Kényszer, jog, szabadság. Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco–Josephinae. Sectio: Juridico–Politica. Tom. VIII. Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935. 72., 84., 110., 117. l.
48 Ottlik László: A kormányzói intézmény reformja… 215. l.
49 Uo. 217. l.



« vissza