Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Három ország, egy haza

 

Hegedűs Imre János életútja

 

Visszanéztem félutamból…” Hányan énekelhetik őszinte szívvel a nyugati magyar emigránsok közül? Pedig immár tizenöt esztendő követeli a szembenézést: milyen szerepet töltött, tölthetett be a legújabb magyar emigráció a nemzeti tudat alakításában? Az egyéni (bal)sorsoknak, fájdalmaknak – ami alapérzése az elszakításnak a szülőföldtől – mindig és mindenütt vannak közösségi érvényű tapasztalatai is. Fordítsuk vissza tekintetünket az előző menekülthullámok, az első világháború után hontalanná lett nemzedék emigrációs életérzésére: a harmincas évek közepén, a Trianont követő 15. esztendőben a szétfutottak és részint visszatértek tapasztalatai, elsősorban az irodalom révén, részei voltak a nemzet létérzékelésének. Ezzel szemben 1945 és különösen 1956 után a vasfüggöny két ellentétes, sőt ellenséges társadalmi-gazdasági rendszert és erkölcsi normarendet (vagy éppen gátlástalanságot) alakított ki. A szakadás óhatatlanul együtt járt – legtöbb esetben – lelki elidegenedéssel, az önismeret torzulásával. Emiatt, az őszinte vallomások hiányában, még mindig nincs megbízható képünk a mai kapitalizmus s ennek lélekölő változata, a globalizmus tényleges értékrendjéről – vagy éppen látszatértékeiről –, s egymást gazdagítja vagy szegényíti a látszatboldogság, a naiv álmodozás, az önpusztító hajsza vagy megtévesztő szélhámosság.
Hegedűs Imre János tudatos összehasonlítások és számvetés jegyében töltötte emigráns éveit Bécsben, és valamennyiünket józanító, gazdagító tapasztalatokkal tért vissza magyar földre. Ez az alapállása nem engedte, hogy egyetlen pillanatra is megszakítsa láthatatlan, lelki kapcsolatait szülőföldjével, a Székelyfölddel és a nemzet egészével. A kolozsvári egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomájával előbb a Hargita megyei Dánfalván tanított, majd átkerült Háromszékre (Kovászna megyébe), ahol hamarosan tanfelügyelő, az anyanyelv oktatását ellenőrzi és támogatja a magyar tannyelvű iskolákban. Kilenc évig tölti be ezt a tisztet. Ekkor hallottam róla először; szülőfalum kiváló magyartanára, gyermekkori barátom, Széplaki Károly dicsérte Hegedűs tanfelügyelő igényességét a tanárkollégák munkája és saját maga tervei iránt. Őszintén dicsérte, amiért gyötrelmes tanfelügyelői feladata mellett nekifogott monográfiát írni Benedek Elekről. Az erdélyi magyar irodalom újraalapítójáról, a magyar meseírók klasszikusáról jó néhány résztanulmány, emlékezés jelent meg, hiteles munkák, néhányat a fia, Marcell írt, de az utóbbi évtizedekben nem készült Benedek Elek egész életművét áttekintő monográfia. Pedig a kisebbségi sors nehéz évtizedei után erőteljesebben rajzolódik ki „Elek apó munkásságának történelmi jelentősége.
Hat évvel Bécsbe kerülése (1985) után találkoztunk újra, ezúttal Keszthelyen, a Berzsenyi Társaság 1990. május 4–5-i tanácskozásán. Családjáról kérdeztem, majd a Benedek Elek-monográfiáról: „Újra elővettem a kéziratot, gőzerővel dolgozom rajta. Most vált igazán fontossá: végre eljuthat majd Erdélybe is.
Ez a keszthelyi találkozó, hivatalosan a negyedik Berzsenyi Helikon, az egész nemzet első találkozása volt a második világháború után. Képviselve volt a Kárpát-medence teljes magyarsága, sőt a rendezők ki is bővítették a földrajzi kereteket, és meghívókat küldtek Ausztriába is. Eljöhettek Romániából, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, de a Szovjetunióból is (még így nevezték ezeket az államokat). A tanácskozás teljes anyagát Pomogáts Béla szerkesztésével a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság 1991-ben, kétezer példányban megjelentette. Nagyon ritkán emlegeti valaki, pedig ez még valóban népi találkozó volt, nem a hivatalos politikai és félpolitikai egyesülések értekezlete, és ezért a résztvevők a legkényesebb kérdéseket is megvitatták, s könnyen jutottak közös nevezőre. Ausztriából ketten jöttek el Keszthelyre, a Festetics-kastélyba: dr. Galambos Ferenc, Alsóőr plébánosa és dr. Hegedűs János Bécsből, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének képviseletében. Azért emelem ki mindkettőjüket, mert akkoriban – talán még most is – Ausztriában kétféle magyar népcsoportot tartanak nyilván, a várvidéki (burgenlandi) „őslakókat és a Bécsben meg Ausztriában szétszórtan élő emigráns magyarokat. A két csoport vetélkedett egymással, főleg azért, hogy melyiknek járjon a népképviseleteket megillető állami támogatás. Hegedűs a bécsi szövetség nevében jött el, de a nemzet egységének mindenek előtt való fontosságát vallotta.
Két év múlva Bécsben, lakásán folytattuk a magántanácskozásunkat, ezúttal a bécsi megmaradás lehetőségéről. Szintén tanár feleségével hétvégi iskolát hoztak létre.
„Erről a szép nevű (Bécsi Magyar Iskola), de nagyon szerény intézményről csak annyit, hogy négy csoporttal működik: kettő anyanyelvként, kettő idegen nyelvként tanulja Arany János nyelvét. Kuriózumból említem meg: olyan gyerek is jár, akinek az édesanyja finn asszony, apja magyar. De dél-koreai feleséget is sikerült beszereznie egyik honfitársunknak, így Kelet-Ázsia is színezi ezt a nagyon vegyes összetételű társaságot. Az édesapa szerint a koreaiak is a magyarhoz hasonló agglutináló nyelvet beszélnek. Szakemberek a megmondhatói, igaz-e. S ha a filológusok sarjújába is belekaszáltam már otthon, írni is szoktam több nyugati és újabban magyarországi lapba. Én köszöntöttem például a római Katolikus Szemlében a hatvanéves Sütő Andrást.
Természetes volt, hogy Hegedűs János megbízható tárgyilagossággal sorolta a bécsi magyar hagyományokat. A szomorú emlékek, a császári gonoszság, a magyarok mellőzései mellett ott volt a másik oldal, Pázmánaeum, a váradi születésű bíboros-prímás alapítása 1623-tól, amelyben most a világ minden tájáról érkező magyar vendégtudósok értekeznek… Barcsay Ábrahámot is Erdély adta, nemkülönben Barcsay Ákos testőrírót, vagy Szacsvay Sándort, a Magyar Kurir alapító-szerkesztőjét. Illő volt, hogy a vasfüggöny idejében a Magyarországhoz legközelebbi világváros folyóirattal segítse a rab nemzet ébresztését. A Bécsi Napló elsősorban nem is a bécsi magyarság lapja volt, viszonylag többen olvasták Erdélyben, a Felvidéken, és az újság is mindjobban figyelt a diktatúrák kalodáiban vergődő magyar közösségek kitörési kísérleteire. Kisebbségi tapasztalatok cseréjének fóruma volt a Napló, akkor, mikor Kelet és Nyugat magyarsága csak az emigránsok véletlen találkozásain ismerhette meg a különböző, mégis sokban hasonló kisebbségi sorsokat.
Hegedűs Jánostól azt kérdeztem Bécsben, hogy van-e értelme, jövője Ausztriában az ágrólszakadt magyar életnek. Őszintén felelt: nincs. Az emigráció, a diaszpóra nagy csábítója a beolvadásnak, az asszimilációnak. Az ideig-óráig tartó szellemi, nyelvi vegetálás azért volt lehetséges, mert az egymást követő magyar tragédiák újabb és újabb menekülthullámokat dobtak Nyugatra. Legmerészebb reményük, hogy megpróbálnak nemzeti nyelvükkel, kultúrájukkal is berendezkedni az idegen környezetben. „S a nyugati demokráciák megengedik ezt, csak éppen nem segítik elő… Az az illúzió él Nyugattal szemben, hogy gazdag. Sajnos nincs szegényebb réteg a világon a diaszpóránál, amikor a nemzeti kultúrára kell adakozni. Ne felejtsük azt sem, hogy emigrációban is, de idehaza is jóval kisebb a magyar nyelv vonzása, mint a világnyelveké. Beszélgetésünk idején nyílt meg Budapesten az osztrák gimnázium. Magyar szülők egymás sarkára hágva rohannak, viszik gyermeküket az osztrák gimnáziumba, hogy megtanuljanak németül. Itt, Bécsben 2–3 évvel ezelőtt összeírták azon szülők neveit, akik kérnék a magyar iskolát. Tizenketten jelentkeztek! Ezek – ne szépítsük a dolgot – eleve lemondtak arról, hogy magyarságukat utódaikban is megőrizzék. Magyar anyanyelvük nem volt többé érték számukra. Igaz, a pesti német iskola népszerűségét sem a német nyelv értékei magyarázzák, hanem az anyagi előnyök, a nagyobb kereset lehetősége ebben a minden lehetőséget megnyitó, de minden nemzeti értéket elherdáló globalizációban.
Hegedűs Imre János az életkörülmények, szokások, a lelkület hasonlóságát és különbözőségét tanulmányozta bécsi emigrációja legelejétől kezdve. Első feljegyzései 1985-ből keltek, Bécsbe érkezésének esztendejétől. Nem naplófeljegyzésekbe foglalta nyugati élményeit, hanem glosszákba, újságokba szánt életképekbe. Erkölcsi tanulságok a nyugati életfelfogásokról. Ezeket a glosszákat adta ki először, mintegy irodalmi névjegyként, hazatérésekor. (Körfolyosó. Bécsi glosszák, Accordia Kiadó, Budapest, 2003.) Ugyanilyen jellegű önéletrajzi regénye, A néma esküje (Széphalom Könyvműhely, Bp., 2004.)
Műfajilag is figyelemre méltó írói teljesítmény! Életképek vagy éppen állóképek füzére több mint hat évtizedes életútjáról, gyermekkorától, világra eszmélésétől emigrációja végéig, hazaindulásáig a magyar világba, ezúttal az anyaországba. Ehhez a kerethez nagyszerű ötletet talált: egy bécsi pszichiáter professzor, ideggyógyász szakorvos, H. J. Demel rendelőjében – az orvos faggatásaira – élete eseményeit meséli. Éppen olyan kerek történeteket, állóképeket, mint emigrációja előtti életrajzát. A két nagy életvonulat a regényben egységbe rendeződik, egyik a másikat teljesíti, értelmezi.
Eközben két életérzés, erkölcs, szorongás, menekülés, otthonkeresés ütközik össze előttünk. Szerzőnk egyik énjét, a hazulról magával hozottat gyermekkori élményei határozzák meg, ezek vetülnek rá a felnőtt férfi terveire, tetteire, csalódásaira, és hívják elő egyéni identitása jegyeit. Vagy éppen fordítva: az idegen világ sebei hívják elő emlékezete mélyéből az elraktározódott, feledettnek hitt, de mégis minden döntésénél jelen lévő székely szülőfalut, Székelyhidegkutat, három erdélyi táj és élet találkozásánál: a székelyek és szászok történelmi életkeretének és a román tömb szélének egybeölelkezésénél. Lehet, hogy ez csak látszat, öncsalás, de a szülőföld világa, szokásai, a hidegkúti, majd székelykeresztúri emlékképek, még a fájdalmasak is, a tisztaság, emberség, erkölcs tükrét tartják a felnőtt férfi elé, s képzelete vizében megfürödve, megfiatalodottan viseli az évek múlásával elnehezülő sorsot. A pszichológia reális csodája, az újrateremtés megy végbe előttünk, és hősünk felismeri, hogy életének állomásai nem is esnek olyan messzire egymástól.
Közös élménye a gyermek és emigráns Hegedűsnek: a biztonság riadt keresése. A huszadik század egyetemes életérzése volt ez Keleten és Nyugaton egyaránt. Erre utal a bécsi glosszákat összefogó könyvcím, az első pillantásra értelmetlennek tetsző Körfolyosó. Találó és kézenfekvő jelkép. Roskadozó várban körfolyosó húzódik a falak alatt, a mélyben. Arra szolgált, hogy az ostromlott várban a föld alatt oda küldjék a tartalék erőket, ahol legnagyobb volt a veszedelem. Az sem baj, ha a törökök meglátták a csapatmozgást, sőt kívánatos volt a védők feltűnése. Az ide-oda rendelt csapatok láttán az ellenség azt képzelhette, hogy hatalmas sereg védelmezi a várat, kiváló fegyverekkel felszerelve, és ezek a katonák meg is tudják oltalmazni.
Ez volt az ozorai csel is a Dunántúlon, a szabadságharc idején! Hegedűs János példabeszéde kisebbségi stratégiát kínált 1986-ban, még a dunavölgyi diktatúrák regnálása idejében. Körfolyosókat kell ásniuk egymás felé Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Délvidék mai magyarjainak, még inkább az anyaország népének, ezen a körfolyosón kell gyülekezniük, mindig ott, ahol legnagyobb a szükség erőre, bátorságra, összefogásra. Nevezhette volna ezt a „történelmi mentőcsónakot a nemzet szellemi-lelki egységének.
Óv a széthúzástól, óv az olcsó ábrándoktól. Szomorú öncsalás áldozatává lettek az emigráció ezrei, tízezrei. Csak jussunk át a vasfüggönyön, ott túl dús élet, pompa, azonnali boldogulás vár mindenkire! Az első két-három esztendőben Hegedűs Imre János, az irodalomtudomány doktora volt alkalmi munkás, kazánfedél-nyitogató, vasmunkás, kerti segédmunkás, sofőr… Székely konoksággal állja a próbákat. Nem panaszkodik, hanem üzen, realista íróként. A világon mindenütt kutya kemény az élet, és aki könnyű sikerekre számít, de ez nem jön be neki, annak gyakran jobban kiszárad a szája, mint a diktatúra szomjazóinak. Mert a vasfüggönyön innen még pislákolt az emberi szolidaritás hunyó csillaga, de túl az Enns folyón („Túl az Óperencián boldogok leszünk!) a közöny mindent elborított. Nemcsak az embertársa iránt vált lélekben jéghideggé az ember, az uralkodó közöny még az identitás döntő elemét, a személynevet is elragadta a semmibe. Szavaljuk Márai Halotti Beszédét, hogy „A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet. Földrajzilag sokkal közelebb, az ausztriai emigrációban a „jöttment még családi nevét is elveszíti. Sofőrködése azzal járt, hogy a Hegedűs nevet Haukéra kellett felcserélnie. Egy Hauke nevű család alkalmazta vállalati gépkocsivezetőnek, és Ausztriában szokásos, hogy a gyár nevét átviszik az alkalmazottakra is. A Hegedűs névről egyébként is lebeszélte a gyárat vezető mérnöknő-tulajdonos. Ezt a „kínai hangzású nevet egyetlen osztrák se tudná megtanulni.
Kísérteties, hogy a „nyelvi racionalizmus elkísérte Hegedűs Imre Jánost, a magyar nyelv oktatóját, szerelmesét anyaországi új hazájába is. Az ékezeteket nemcsak az átlagos osztrákok nem kedvelik, de az e-mail-porta sem. Egyelőre a címzéseknél… Lehet élcelődni ezzel, ha kedve támad erre valakinek; Hegedűs inkább szomorú. A megélhetés kényszere akadályozza, hogy ítélkezzék. De én beleérzem a keserű iróniába az ijesztő üzenetet: nehogy egyszer az internetező magyarok valamelyik későbbi nemzedéke, pusztán „praktikusságból, az e-mail szövegek mindegyikénél kifelejtse az ékezeteket! És a globalizáció világboldogságában az elsüllyedt népek országútján hagyja a korszerűtlen, nehézkes írású „kínai nyelvet, a magyart is.
Minden emigráns magyarnak, ha lelkéből fakadó igény identitásának megőrzése, akkor legfőbb kincse, reménysége, vigasztalója az anyanyelve. Kisebbségi magyar közösségekben ugyanígy. Hegedűs Imre János hatvanöt esztendejét kegyetlen sorsa háromba tépte. Ez a három életszakasz – három országot jelentett. Gyermeki ideje, serdülőkora, majd tanári pályájának biztató indulása Romániára esett. Húsz esztendőt tett ki ezután ausztriai emigrációja. És végül a hazatérés Magyarországra.
Különböző tájakkal ismerkedett, eltérő szokásokat ismert meg, más és más volt az ételek íze, a levegő illata. Hozzá kellett szoknia az új körülményekhez, ha meg akart maradni. Emigrációban „osztrákabbul kellett viselkednie, mint a helybelieknek. Munkaadója kioktatta Hegedűs Jánost az okos asszimilálódás törvényeire. Például a magatartásbeli és nyelvi alázatra. Emigráns ne bírálgasson bennszülöttet, mert ezt neki soha nem bocsátják meg. Helyesebben, szebben kell beszélnie németül, mint egy született osztráknak. Egy osztrák beszélhet slamposan a saját hazájában, de a jövevénynek naponta hálát kell adnia, amiért a befogadók nyelvét beszélheti.
És az emigránsban, éppen a kiszolgáltatottság bilincsei között, felébred a saját értékeinek, nyelvének, szokásainak, identitásának tudata. Elkövetkezik a választás pillanata. Latolgatása annak, hogy mit ér az, amit megőrizhetek vagy elhagyhatok? A nyelv, amely eddig csak a közlés eszköze volt számára, lelki vagyona lesz vagy nem lesz, a hagyomány kapocs lesz vagy nem lesz szüleihez, nagyszüleihez, a tudata mélyén magával hozott világhoz. Sok minden súghatja neki, egyebek között saját kényelmessége: dobd el az értéktelen lelki koloncokat, hagyd a népek országútján, könnyebben haladhatsz nélkülük. Ilyenkor éli át mindenki a maga magyarságát: akkor is, ha tudatos sorsként fogadja el, de akkor is, ha többé tudni sem akar róla. Ez utóbbi csak látszatra egyszerű, lelki viaskodások és drámák vagy éppen gyűlölködések, belső összeomlások magját hordja magában. Az előbbi választás, közös örökségünk védelme, többletet kíván munkában, tudásban, egyebek között nyelvtudásban és nyelvvédelemben; jellemszilárdságot, nemzeti öntudatot. Ezt nem értik meg az anyanyelvüket, kultúrájukat könnyen elhajítók, és ezért nevezik gyakran „nacionalistának azt az emigráns magyart vagy kisebbségi sorstársát, aki a védekezés ösztönében tudatosabban magyar.
Hegedűs Imre János, a magyar nyelv és irodalom tanára, aki doktorált a szülőföldjén ezekből a „tantárgyakból, nyugati kietlenségében, kiszolgáltatottságában fedezte fel anyanyelve védelmező erejét. Teljes mélységében megérezte identitásunk alapkövének hatalmát Nyugaton és Keleten, emigrációban és kisebbségben, és ezzel a tudattal lépett fel publicisztikájával és önéletrajzi regényével egyszerre a nyugati emigráció és az egyetemes magyar irodalom színterén. Hazafelé tartva. Vagy pontosabban: lelki hazáját hozva magával, azt a felismerést, hogy az igazi haza az anyanyelv és a nemzeti kultúra.
Nincs ennél érvényesebb igazság, kigyöngyözött tanács, természeti törvény viharos korunkban. A globalizáció semlegesítő, uniformizáló és ezért kultúraellenes rohamában hűség az anyanyelvhez, szerelem a kultúrához az, amely csakugyan megmentheti lelkeinket. Kedves János, veled vállaljuk ezt a törvényt, amelyért csak író szenvedhet meg annyira, mint te. Hatvanöt éves „indulásodban ezért lehetsz lankadatlanul fiatal.



« vissza