Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nyelvem hegyén nemzetek

Egyszer volt Svájcban kutyavásár! A legenda szerint mikor Garibaldi minden taljánt egyesítő haditervében sorra került Ticino oda(vissza)csatolása is, az említett tartomány olasz anyanyelvű lakói jó öreg elöltöltős puskáikkal kihasaltak a bércekre, s odakiáltották – nemcsak a diadalmas piemonti királyság hadseregének, hanem az egész világtörténelemnek, hogy „liberi e svizzeri!” – egy tapodtat se tovább, mi itt svájciak vagyunk, s azok is maradunk. A dologból annyi mindenképpen igaz, hogy a kanton címerén ma is ez a jelmondat díszeleg; a nemzeti történelemnek múzsája pedig azóta is leesett állal s ölbe ejtett plajbásszal ámul, mert egy kordivattal, s a históriai napirenddel szemben döntöttek így e derék helvét polgárok, a másik négy-öt nációval összhangban. Hogy rengeteg példálózás óta, után és közepette, hasonló logikával „erdélyit is teremthetett volna az Úristen? Úgy látszik, arra nem ért rá.
Maradnak a tények és a spekulációk. Ugyanis az a bölcs és boldog se-magyar, se-román, se-szász, mert magyar is, román is, szász is, zsidó is, ukrán is, szlovák is Transzszilvánia, az önállósuló soknemzetiségű paradicsom, mely egy szép napon ama célszerűség alapján hozná létre magát, hogy a saját testi-lelki zsírjából jobban megél, mintha hozzá képest fejlettebb-fejletlenebb országok társult vagy bekebelezett provinciája lesz – bizonyára csak akkor jöhetne létre egyhamar, hogyha az ezredforduló politikai színpadán testvérháborús rémdráma helyett hirtelen operettet kezdenének játszani.
Vannak játékszabály-rendszerek és nemzeti jellemképletek, melyek a maguk gravitációja mentén, nyomós inertív okból meg nem állíthatók, csak miután a falnak mentek. Ki kell hogy fussák magukat a többnyire tragikus végkifejletig, többször is. Ilyen helyeken mond csődöt minden papírforma, a vulger-haladás és közjó történetfilozófiája: de ha szabadulhatna, ha szabadabb lenne, ha szabadabb lesz… Persze: csak erőszakoskodna attól is. Annyi a kompenzálnivalója, hogy még a maga kárán sem hajlandó tanulni. Hagyni kellene tehát; de hát hagyni sem lehet…
Lám a horvátok nem követelik azokat a területeket, ahol a magát megint Horvátországnak nevező területen kívül is élnek még horvátok (például Ausztriában, Magyarországon), mert biztosítottnak érzik ott etnikai létük folytonosságát. A románok nem érzik biztonságban etnikai létüket se az országon belül, se kívüli térségekben a Lehető Legnagyobb Romániában se éreznék, amíg egy idegen házaspár, Ádám-Éványi ott lebzsel; de hát ez után az ismeretes pár ezer éves történelem után olyan homogén hazát legfeljebb a Holdon lehetne alapítani bárkinek. Mindketten, a horvátok is, a románok is a történelem mellett a jelenkori közvéleményt környékezik meg döntőbíróul, miközben megpróbálják maguk is azt a status quót megbontani, megváltoztatni, melynek azt köszönhetik, amit eddig elértek; egyik akaratlanul is polgárháborút robbant ki ezzel, a másik valami olyan diplomáciáskodó csiki-csuki bűvészmutatványba kezd, mely csakis az ő új mozdulataira vonatkoznék, más mindenki maradjon merev és veszteg. Hát az éppen érvényben lévő játékszabályokra valóban ráfér a csiszolás, de nem kivételező, semmiképpen sem ügyeskedő alapon.
És itt jön be a mi magyar erdélyiségünk is a képbe, ha netalán egy kialakuló kordivatnak engedve: elszerbesedve-horvátosodva-románosodva-moldvaisodva – etnikai létünket mások szupremáciája alatt mi se éreznénk biztonságban. Mert miféle népek tavasza az, ahol egyesek tovább hervadoznak? Repül a nehéz tavasz, ki tudja hol áll meg, csillapít a józan ész. Mindenesetre a csúnya irredentizmus végleténél jóval közelebbi, „bocsánatosabb bűn az önálló Transzszilvániárról ábrándozni, de ostobaságban veri amazt.
„Ha a másik kútba ugrik, nekünk nem muszáj – alapon nem hihető, hogy az erdélyi (romániai) magyarságnak most alkalmas volna részt venni ebben a kollektív Romániában, mely történelmi jogú nemzeti lakhelyek ikonná, fétissé visítása közepette kezd elharapózni a tankos, vasfüggönyös, szögesdrótos rendtől szabadult térségben.
Ebben a pillanatban számunkra fontosabb a józan tisztázás: most végre nem mi vagyunk a bűnösök, a nevetségesek sem; hál’ istennek a legszorongatottabbak se; van egy kis idő, és gyűlt egy kis energia. tudatosítani belső tartalékainkat, értékeinket és esélyeinket; mert nézzük csak: ha a románok, szerbek, németek és a többi, és a többi olyan szerencsésen véghezvitték, befejezték a magukét, bizonyára majd csak sorra kerülünk mi is, hogy megkezdjük a magunk egyetértéséért való ősi és történelmi jogú küzdelmet; már amennyiben ez a folyamat ilyen törvényszerű, hogyha ez valami pozitív értéket képvisel a történelem új, elkövetkező szakaszában is, még annál is többet, mint hogy megértsék, végre elviseljék, tolerálják egymást a népek, nyelvek, nemzetek. Hiszen a történelemnek bizonyára nincsenek kedvencei, meg olyanok, akiket dob! Vagy egyik paktum, döntés, béke se jó, amelyik más ország határai közé lök, dob, zár, rekeszt, vezényel népeket, nemzeteket, nyelveket – vagy bármelyik „jó, mert eljött végre az ideje, az európai ideje, hogy olyanok, olyan országok legyenek, ahol oly svájciasan élhet mindenki, mint amikor a mesebeli kiskirályhoz betévedt egy kisleány, amint éppen uzsonnázott tulipános udvarán… következésképpen mindegy, hogy ki lakik kinél, pláne az olyan hagyományosan vendégszeretőbbeknél, akikkel ezer éve osztozunk a kérdéses családi viskón vagy palotán és annak kertjén.
Másrészt mégiscsak tény, hogy Erdélyi Ember vagyok néhány milliomod magammal, akik – ez se kutya! – e földet itten történt születésünk jogán bírjuk, s nem szeretem, ha ezt visszamenőleg bárki fitymálón emlegeti-piszkálja. Valaha a legeslegdöntőbb érvényű paktummal Erdélyt hozzám csatolták, úgy hogy azóta is csak ezen belül tárgyalgat, hagyakozgat, osztogathat Szolimán és Zápolya, Mihály és Basta, Habsburg és Hohenzollern, akik mind jövevények, hozzám, az erdélyi emberhez képest. Lehet, hogy soha többé nem lesz már mód böcsületesen megszámlálni Józsefeket és Máriákat ebben a Betlehemben, de azért akad egy statisztikai fogódzó is: engem tényként kell kezelni, amíg csak vagyok. Márpedig én mindenkivel megfértem és megférek, beengedem a vizigótokat, mert nem féltem hisztériásan tőlük a „gyepes udvart, pedig szegény-nekem igazán az egyetlent jelenti – és pontosan ott, ahol van: nem Ázsiában s még a Balkánon se. Ez a legfontosabb történelmileg-földrajzilag.
Van egy ezeréves japán versike: „szomorú nagy szememben örökre könny ragyog, mivel szegény vagyok, mivel japán vagyok, mivel ember vagyok… E mondóka koncentrikusan táguló felismerései értelmében kívánok élni és dolgozni, nem annak naponta elzsolozsmázott görcsében, hogy mindenki a nacionalistáknak hízeleg, ahogy azelőtt az internacionalistáknak. Mára tartani kell attól, avagy van-e remény arra két egymásnak ellentmondó előjelű kérdésfelvetése is mutatja, hogy ez kinek milyen skálán érték. Csak egyről nem szabad megfeledkezni: mikor Erdély Magyarország része volt, az önállósulásról a magyarok nem akartak volna hallani se, most a románok. Egyelőre tapasztalatai alapján mindkettő távol áll a svájciság közérzetétől, annyira tart a másiktól. Mivel egy történelmi helyzet beállván, beláthatatlan, hogy ez megváltozzék magától, s a megváltozásnak rendszerint iszonyú ára van még a felülkerekedő számára is, kár ebbe az irányba legeltetni a vágyakat „egyik dombról a másikra, mint a jó transzhumáló szokás szerint most épp a szerb pásztorok. Bízzunk inkább a tiszta észben, mely „elborítja végül majd a szenvedélyeket. Addig is részemről minden érvényes és igaz: hogy nekem Erdély édes és hogy „itt vagyunk, s hogy érte élünk és halunk; nekem ugyanis nem kell bevonulni (se fehér lovon, se indulóval), mert sosem vonultam ki, sosem vonulnék ki belőle.



« vissza