Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Olaszok Eritreában

Az Eritrea fővárosáról szóló Asmara című kötet (Edward Denison, Guang Yu Ren, Naigzy Gebremedhin: Asmara. Merrel, London–New York, 2003) az olasz gyarmatosítóknak az építészetét mutatja be, mellyel a két világháború között különösen figyelemreméltót alkottak. Az olasz diktatúra – szemben a némettel – nem bélyegezte elfajzott művészetnek a modern építészetnek ezekben az években feltörő alkotásait, mindössze szembehelyezett velük egy alternatívát, melyet Piacentini professzor építészete képviselt, s melynek több reprezentatív alkotása éppen a fasiszta rendszer bukása miatt nem fejeződött be. Így a római Termini pályaudvar, melynek addig még csak hatalmas neoklasszicista oldalszárnyai készültek el Angiolo Mazzoni tervei szerint. S nem nyithatta meg kapuit a római világkiállítás (EUR = Esposizione Universala Romana) sem, mert a háború miatt elmaradt. Ezek a „maradványok arról tanúskodnak, hogy az olasz építészek egy része hajlott a historizálással való kompromisszumra. Angiolo Mazzoni rendkívül gazdag életműve is a radikális funkcionalizmus és az antik örökség között ingázott. Közelítőleg jellemzi ez a mentalitás a római iskola építészetét is, melyhez éppenséggel a középületek sorában, nevezetesen a templomépítészetben sok jeles alkotás fűződik. (Még a mi Pasaréti templomunkat, Rimanóczy Gyula mesterművét is fűzik szálak hozzá.) De azok az olasz építészek, akik a Bauhaus és a Stijl szellemében, illetve az 1927-ben a stuttgarti Weissenhof-Siedlungnál demonstrált architektonikus tisztaság útján kívántak továbbhaladni, mégis csak inkább a Rómától távolabbi területeken kerestek alkotásaiknak lehetőséget. Ennek kiválóan megfelelt a fejlődő olasz gyarmat, a távoli Eritrea, ahol a terület nem kötődött az ókor mediterrán emlékeihez sem. Háromnegyed évszázadra volt szükség, hogy az építészettörténet felfedezze, ami ebben a sok viszontagságot megért országban akkor épült és máig fennmaradt.
Ha fellapozzuk a lexikont, kiegészíthetjük elhalványult földrajzi és történelmi ismereteinket. Eritrea 124 ezer km2, 3,5 millió lakosa van, akik arabul, illetve tigrin nyelven beszélnek, részben mohamedánok, részben eritreai-ortodox keresztények. A Vörös-tenger partján forró égövi alföld, illetve öntözéssel részben termékennyé tett felföld terül el. 1882-ben az olaszok gyarmatosították, innen indították 1935-ben Etiópia elleni hadjáratukat, melynek végén 1941-ben az angolok Eritreát is megszállták. Eritreát 1952-ben Etiópiához csatolták, előbb autonómiával, majd tartományként. Ez ellen véres háború bontakozott ki, melynek a végén Eritrea 1993-ban önálló köztársaság lett.
Az olasz gyarmatosítás merőben különbözött az angolok, a franciák, a spanyolok és hollandok egykori hódításaitól. A fiatal olasz királyság – az Italia Unita – csak néhány évvel a Szuezi-csatorna megnyitását (1869) követően tudott ilyen tervekkel fellépni. Másrészt Észak- és Kelet-Afrikában a gyarmatosítást érdemben csak a török birodalom 19. század végi feloszlása tette lehetővé
Röviddel a Szuezi-csatorna megnyitását követően, 1870-ben egy hajózási vállalkozó a Vörös-tenger partján a bennszülöttektől vásárolt egy kis öblöt, melyben kikötőt létesített. A kikötőt egyhamar átvette az olasz állam, majd ebből a „hídfőből kiindulva katonai erővel meghódította Eritreát. Ez volt az első olasz gyarmat. Megjelenését az Indiába vezető hajóút mentén Nagy-Britannia gyanakodva figyelte.
Eritreában először is vasutat kellett építeni, amely a termékennyé tehető felföldre vezetett. Massaua kikötőjéből kiindulva, 750 mm nyomtávval, tehát tábori vasút jellegével 1885–1888 között ebből először csak 27 km valósult meg. Csak 1900 és 1911 között, több ütemben és immár 950 mm, de még mindig keskeny nyomtávval további 117 km vasút épült Asmaráig. Ez a vonal 30 alagúttal, 13 viadukttal és további 13 híddal „átkelt a hegységnek a gerincén. A 2342 m tenger feletti szinten elhelyezkedő Asmarához vezető vasút építése a hegyipályák sorában is figyelemreméltó teljesítmény. A vasútvonal máig üzemben van. Meg kell jegyezni, hogy 1935-ben nagyrészt ez tette lehetővé az Etiópia ellen indított olasz hódításhoz a haderő és utánpótlásának szállítását. A vasúttal mintegy párhuzamosan, de természetesen meredekebb vonalvezetéssel közút is épült, ami a két háború közti motorizáció miatt volt jelentős. Az agresszív fellépés miatt az angol ellenállással meghiúsult az az olasz elképzelés, hogy Asmarából vasútvonalat vezethessenek az angol fennhatóság alatt álló Szudánba. A vasútépítés eredményeként megnövekedett az addig kis lélekszámú Asmara település jelentősége.
Eritrea fokozódó jelentősége tehát elsősorban Asmara fővárost virágoztatta fel. Már 1913-ban Odoardo Cavagnari mérnök – korábbi elképzeléseket és azok révén megvalósított építkezéseket figyelembe véve – nagyszabású városrendezési tervet – készített (ezt 1916-ban módosítva fejlesztette). A terv az urbanisztika akkor fiatal tudományágnak korabeli elképzeléseit követve a várost három egymáshoz csatlakozó, mégis elkülönülő lakóterületre, munkahelyekre és szabadidő-területre osztotta. Asmara városnak e terv szerinti kiépítését ugyancsak gátolta az első világháború, s ha ezt követően épültek is historizáló stílusban lakó- és középületek (többek között 1922-ben a nagyméretű római katolikus katedrális, melyet később elpusztítottak, és 1960-ban más alakban építettek újjá), intenzív építkezésről még nem beszélhetünk. Hiszen az olaszok lélekszáma – az iparban foglalkoztatott több ezer bennszülött mellett, akik a perifériákon lakhattak – a harmincas évek elején még alig haladta meg a 4000-et. Az Etiópia ellen vezetett hadjárat, amely világszerte felháborodást váltott ki, és végül is 1941-ben az olasz uralom megszüntetésével megfordította a terület sorsát, átmenetileg mégis nagy fellendülést eredményezett. Ebben az öt évben Asmarában nagyon sok szép és értékes épületet emeltek, nagy részük fennmaradt. A legújabb kori építészettörténetnek erre fel kell figyelnie.
A nemrég megjelent angol könyv színes fényképeinek tanúsága szerint az 1936–1941 között épített alkotások kissé kopottan, de állnak. A városban a 30 méter fesztávolságú pillangótetővel épített FIAT autószerviz és benzinkút meglepő mérnöki teljesítmény és látvány, nem csoda, hogy a könyv egyik belső címlapjára került (Építész: Giuseppe Pettazzi, épült: 1938). Ebben a műfajban az egykori Agip- (ma Shell-benzinkút) és az egykori Lancia autószerviz is kitűnnek. A városban három modern filmszínház is létesült, a Roma, az Impero és az Odeon, utóbbinak belső kialakítása még a mai igényeket is kielégítheti (építészek: Giuseppe Zacchi és Giuseppe Borchiani, 1937). A kaszinó, a szálloda és egyik-másik ipari épület (ezek nagyobbrészt már átalakítottak) is tetszetősek. A többlakásos lakóépületek sorában többször találkozunk Antonio Vitaliti építész nevével. A „villák sorából kiviláglik egy ma művészeti központnak használt, markáns, tornyos kompozíció. Ez a korai funkcionalista építészetnek olyan „eleven példája, hogy ha Európában vagy Amerikában épült volna, ma minden tankönyvben szerepelne (Tervezőjének neve nincs feltüntetve). Stadion és színház is épült ekkor Asmarában. Az egyházi építkezések sorában a templomok közül az Enda Mariam ortodox templom sorolható a funkcionalista „stílushoz, míg a római katolikus Szent Antal-templom (építész Roberto Cappellano, 1940) tartózkodóbb, inkább a „római iskolát követi. Nála még az általam ismert ródoszi Szent Ferenc-templom is modernebbnek tűnik. Az összehasonlítás azért jogos, mert az olasz gyarmatosítás keretében mindkettő szinte egyidejűleg épült fel, 1940-ben. Csak 1943-ra készült el a nagy mosé, immár historizáló megjelenéssel. A kötet képei közül engem a legjobban a város egyik emelkedő útjának közepén, osztott lépcsőzet közé helyezett – ma Mai Jah Jah-nak nevezett, egykoron „La Fontana nevű, vizet csurgató, szökőkút jellegű – utcai építmény ragadott meg. 1938 óta ékesíti várost.
A város lakosainak száma egy 1940. évi olasz lexikon szerint akkor már 15 ezer volt, az itt lakók túlnyomó része pedig olasz, míg a környéket benépesítő bennszülöttek száma ekkor már ennek a többszöröse lehetett. Mára a lakosság lélekszáma 400 ezer (!) fölé emelkedett. Etióp elnyomás, lázadás a gyarmatosítók és főleg a bekebelező szomszédok ellen az olasz jelenlétet fokozatosan megszüntette. Az olaszok egy része még az 1941-ben kezdődött angol megszállás idején is ott maradt, sőt tovább is dolgozott, aminek bizonyítéka, hogy 1952-ig is még jó néhány korszerű épületet terveztek olasz nevű építészek.
Ebbe a számunkra még ma is egzotikus helyzetű városba nem fogok eljutni, az olvasók közül is valószínűleg alig valaki. Mégis érdemes tudni arról, hogy van, és hogyan jött létre. És hogy átlássuk, még mi mindent nem ismerünk ezen a földön.



« vissza