Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Se rizspor, se paróka

Nincs rizsporos paróka, nincs krinolin, nincs holdfényes lugas, sem palotabelső. Csak mozarti zene van és eleven, érző emberek a színen. A Budapesti Tavaszi Fesztivál első előadásai között szerepelt a Da Ponte-librettóra készült három remekmű bemutatása a Millenáris Teátrumban. A Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit Kovalik Balázs rendezte a tőle megszokott, tehetséges újragondolással. A szereplők jobbára fiatal, pályakezdő énekesek, akik a Zeneművészeti Egyetemen a rendező tanítványai voltak. Meg is érezni az együtt gondolkodást, azt a bizonyos csapatszellemet!
A Millenáris kétfelé osztott, meredeken emelkedő nézőtere fogja közre a színpad széles sávját, ahol néhány széken kívül pusztán egy jókora faláda és egy fából készült, nyersszínű kapu van. A MÁV Szimfonikus Zenekar többméternyi magasságban, a színpad mellé emelt pódiumon helyezkedik el, az énekesek pedig a nézőtér első sorában ülnek, a többitől különböző, fából készült, egyszerű székeken. Ha nagy ritkán valamit jelezni akarnak, a ládából időnként előkerül egy-egy kellék, vívótőr, lepedő, levél, ruhadarab. A tér üres, és fokról fokra mégis kibomlik a Mozart-opera világa, semmi sem vonja el a figyelmet a zenéről.
A rendező a primer emberi érzésekre épít: a fájdalom, a szerelmi vonzalom, a bánat, az öröm az alap, amit a zene és a történet sugall, s ezen túlmenően, veszi rá énekeseit a bonyolultabb, árnyaltabb érzelmek természetes módon való kifejezésére (csalódás, féltékenység, kudarcérzet, diadalmaskodás stb.). Nincs kellemkedés, megjátszás, mesterkéltség, ami már-már örök kísérője a konvencionális operajátszásnak. A művész belülről érzi a mozarti figura megannyi hangulatváltozását. Így válik minden mozdulata, szerepformálása hitelessé. Az operaházi konvenciókhoz szoktatott néző számára ez persze szokatlan (jóllehet az Ybl-palotában épp Kovalik Balázs „szoktatta néhány nagy sikerű produkciójával a közönséget az ilyesfajta megközelítéshez), de ha átadja magát a látottaknak, hallottaknak, s nyitottan fogadja őket, jobban elmélyülhet a történtekben, mintha az agyoncicomázott, gesztikuláló, hősként ágáló, természetellenes szereplők játékát kellene nyomon követnie.
A Figaro házasságában mintha egy csapat nagy gyerek játszaná el a felnőttet, görcsösség, merevség, erőltetettség nélkül belegabalyodva szerepébe. Mintha megannyi kis Mozartot látnánk megelevenedni, hisz köztudott, ő maga is gyermek tudott maradni mindhalálig, már ami az őszinteséget, közvetlenséget, belső tisztaságot illeti. Persze csodagyermek. Ilyen varázslatos, mesésen tiszta, mennyei harmóniát, rövid életéhez képest ilyen hatalmas oeuvre-t (mint ismeretes, javítatlan kéziratokkal) senki sem tudott komponálni a zenetörténelem folyamán.
A Da Ponte-librettókat a pontos megértés kedvéért magyarul és nem a eredeti olasz nyelven éneklik a szereplők. Kovalik Balázs a műsorfüzetben ehhez hozzáteszi azt is, hogy helyenként fölfrissítették, az eredeti szöveghez közelítették a fordítást. Szerencsére, s ez ritka nagy erény, az énekesek tökéletesen érthetően artikulálnak, mindent érteni, pedig hányszor örvendezünk az Operaházban, ha magyar felirat fut az idegen nyelven énekelt művek előadásain, mert a magyart rendszerint nem érteni. Kovalik a dikcióra, az érthetőségre igen nagy gondot fordított. Az sem titok, hogy nem sztárokkal dolgozott, nem a páratlan hangi teljesítmény volt a cél, hanem a mozarti operák világának varázslatába akarta a nézőt beleszédíteni – ami, megítélésem szerint, sikerült is. Csupa ígéretes, vagy máris elsőrangú fiatal művésszel találkoztunk a színen, jóllehet előfordult, hogy a felső hangfekvésben már nem ívelt tökéletesen az énekszólam, vagy az intenzitása nem elegendő, de az összbenyomás messze nem ez. A Figaro házasságának női főszereplői remekelnek: Geszthy Veronika Suzanna, Fodor Gabriella a Grófné képmásában nemcsak hangi adottságaival kelt meglepetést, hanem (kivált a szubrett) színészi játékának elevenségével is. Cseh Antal Figarója ugyan kissé „mackós külsejű, a fondorlatos eszű borbélylegényt intenzíven eleveníti meg. A többi férfi játék, átélés dolgában teszi a dolgát, de (meglehet, túl messzire ültem a játéktértől), hangjuk nemegyszer belevész a zenekari kíséretbe. Oberfrank Péter nagy beleélő képességgel teremtette meg az énekesek és zenekar közti harmóniát, tette egyértelművé a művészek szerepformálását, segítette az intonálást, némelykor ugyan előfordult, hogy megszakadt a kontaktus az énekes és a zenekar között, egyik vagy másik előrefutott, de hamarosan korrigáltak.
A Cosi fan tutte már a mélyebb, bonyolultabb, szövevényesebb emberi kapcsolatokra villantott. A maga puritánságában, ám a rokokó zene pazar gazdagságában mutatta föl Kovalik csapata a mozarti univerzumot. (A Don Giovannit csak lapzártánk után mutatják be.) A szerepcserékkel rajtacsípett, hűtlenné vált menyasszonyok és az álruhába bujtatott vőlegények „harca a lelkek csatamezején zajlott, s ugyanakkor szépségesen érvényesültek a szereplők fájdalmának hangot adó, pazar áriák is. Wierdl Eszter (Fiordigili), Mester Viktória (Dorabella) megrázó élményt nyújtott, amiként Megyesi Zoltán (Ferrando) és Fátrai János (Guglielmo) is kiváló énekesi adottságokról tett bizonyságot. A játékból szorongó-csalódott szerelmesek történetét bonyolító Don Alfonso (Bátki Fazekas Zoltán) és a szobalány-szubrett Despina (Farkasréti Mária) szerepükhöz híven szóltak bele a cselekménybe, és természetes játékukkal egészítették ki a kamaraopera pompás életre keltését. Mélyen átélt, őszinte szerelmi konfliktusok, iróniával kezelt, groteszk-játékos helyzetek, jelenetek részesei lettünk a mozarti zene bűvöletébe.



« vissza