Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Széchenyi-díjat Szundi őrnagynak is! (Újabb adósságcsapda?)

Még a megboldogult ántivilágban, Csehszlovákia baráti meg szállásán már túl, de még innen a lengyel munkásmegmozduláson, a Néphadsereg politikai tisztje imigyen foglalta össze nekünk, az egyetem előtt letöltendő katonai szolgálatra besorozottaknak az állam-szocializmus helyzetét és távlatait. „Elvtársak, most a szocializmus a világ egyharmadán uralkodik, de eljön még az idő, amikor a világ egynegyedén, egyötödén, egyhatodán lesz szocializmus. Emlékezetesen sikeres politikai beszéd volt ez Szundi őrnagy részéről (valóban így hívták); próféciáját később szépirodalmi mű is megörökítette. A mondástól még évek múlva is a térdünket csapkodtuk a volt katonatársak találkozóin, és versengve citáltuk a Sereg szakmai állományánál jóval gyengébb kvalitású politikai tisztek aranyköpéseit. Bár ahogy az iskolai matektanítás mai hatásfokát érzékelem, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a törtszámokkal operáló pol. tiszt akaratlan poénját most is mindenki megértené. Tényleg, hova is kerültek a politikai tisztek? Mit kezd mai világunk az ilyen típusú emberanyaggal? (Csak nem a politikába mennek ismét?)
De nem a múltról szólok itt, hanem kardinális nemzetgazdasági kérdésekről: az államadósságról és annak várható alakulásáról, különös tekintettel az új kormánynak a mozgásterére (melynek politikai színét e sorok írásakor csak találgathatjuk). Az adóssághegy, emlékszünk, az 1980-as évek végén, a demokratikus választások előtti hónapokban fenyegetően tornyosult fölénk; éreztük, hogy az új kormány életét, meg persze közvetve az országét, megkeseríti a tetemes kamatfizetés, és bennünk volt a félsz, hogy a külvilág hajlandó lesz-e egyáltalán megújítani a lejáró hiteleket. Ma már tudjuk: a tervgazdaság szétesését követő válságos rendszerváltoztató években a nemzeti jövedelem erősen esett, és így az államadósságnak a bruttó hazai termék (GDP) nagyságához mért aránya jó ideig tovább nőtt, de a fizetési válságot sikerült elhárítanunk. Ám csak évek múlva kezdett az adósság ügye visszakerülni oda, ahova szokásos viszonyok között tartozik: a nemzetgazdászok szűk körének szakmai vitatémái közé. 2001-re a GDP 50 százalékát alig felülmúló államadóssági hányaddal ugyan a volt tervgazdaságok között még mindig a leginkább eladósodott volt hazánk, de többéves arányjavulás után, valamint az uniós tagság közelsége miatt az ügy kikerült a közbeszédből. 2002-ben azonban már ismét növekedésnek indult az adósság, és nemcsak folyó forintban, hanem a bruttó hazai termékhez mérve is, és mostanra átlépte a több okból határnak számító 60 százalékos mértéket.
Elébb egy kis aritmetika. Egy ország adóssága – csakúgy, mint egy családé vagy vállalaté – minden időpontban, mondjuk az esztendő végén több gazdasági tényező hatására különbözik a megelőző időpontban mérttől. Nyilván különös jelentősége van magának a kiinduló értéknek: ha tavaly sok volt az adósságunk, akkor nagy valószínűséggel az idén is sok lesz. Az adósság mértékét apaszthatják bizonyos tényezők, meg dagaszthatják más faktorok, de nagy állományoknál az egyik évről a másikra sokat nem lehet tenni. A felgyülemlett adósságból ugyanis kamatfizetési kötelezettség fakad, és az növelő tétel: minél nagyobb a kamatszint, annál jobban hízik az adósság. A másik nagy változó az éves költségvetési egyenleg: ha az állami költségvetés többlettel zárna, azaz éves kiadásait meghaladná éves bevétele, akkor jutna pénz nemcsak az esedékes kamatok kifizetésére, hanem arra is, hogy az év során lejáró korábbi hiteleket visszafizessék, és így egy sor tétel kikerüljön az adósságkönyvekből. Amikor viszont deficites az államháztartás, akkor a hiányt valahogy finanszírozni kell, mondjuk öt- vagy tízéves lejáratú állampapírok kibocsátásával; ekkor persze e kötelezettséggel megnő az államháztartás adóssága, és a következő évekre az állami költségvetés kiadásai közé újabb kamatfizetési tételek épülnek be.
De nem az adósság összege, hanem a jövedelemhez mért aránya a kritikus, ezért szokás az éves GDP arányában kifejezni az adósságot. Az euró átvételéhez kijelölt úgynevezett maastrichti előfeltételek közé tartozik az államadósságnak a GDP 60 százalékában megállapított maximális határértéke; mivel a mi hivatalos adataink éppen a kritikus érték közelében vannak, innen ered a mérés körüli bonyodalmas hazai vita, amelyben a pénzügyminiszter azt hirdeti, hogy mi még egy hajszállal 60 alatt vagyunk, míg más mérések szerint jóval túlléptük azt. Nos, legegyszerűbben így írható le az államadósság mértékének ügye: az idei év végére a GDP-arányos hiány aszerint alakul, hogy (1) mekkora volt a hiány aránya a tavalyi év végén, (2) milyen kamatszinten kell finanszírozni a hiányt az év során, (3) mekkora a gazdaság idei reálnövekedése, és végül (4) ebben az évben többlettel vagy hiánnyal zár-e a költségvetés.
Ha a kamatláb nagy és növekszik, az növeli az adósságtömeget. Ugyancsak hozzátesz az adóssághoz az év során keletkező költségvetési hiány. Ugyanakkor a gazdasági növekedés csökkenti a mutatót, hiszen az adóssághányad mutatójában a GDP a nevezőben szerepel. Hasonló ez ahhoz, amit mindenki a maga bőrén érezhet: ha a jövedelme elég gyorsan nő, és a kamatok nem túl nagyok, továbbá az ember újabb adósságot nem csinál, akkor ugyan az adóssága a kamatok miatt számszerűen növekszik, de lassabban, mint a jövedelme, így egyre kisebb gondot okoz. Hosszabb idő alatt ki lehet nőni az adósságot, mint ahogy a régebbi OTP-hitel csekély tétellé válik egy előléptetést követően, vagy ha a családi üzlet beindul. De sajnos megfordítva is igaz: ha az idén is többet költünk jövedelmünknél (azaz deficites a családi háztartás), akkor az adósság azonnal megnő a túlköltekezés mértékével; az adósságot ezen felül növeli a kamatfizetési kötelezettség.
Ha ez ilyen világos még egy család büdzséjére nézve, akkor mégis hogyan adósodhatott el a magyar állam, nem is egyszer? Nos, elég világosan áll előttünk az 1970-es évek második felétől kezdődő történet: az akkori igen alacsony nemzetközi kamatok mellett a Nemzeti Bank, konkrétan Fekete János elnökhelyettes, lelkesen vette fel a dollár- és jenhiteleket a külső pénzpiacokon a párt- és állami vezetés számára, mely a pénzt elköltötte részben beruházásokra, részben fogyasztásra. Tervgazdaságnak nevezte magát a rezsim, holott amit cselekedett, az távol esett az előrelátó, tervező mentalitástól. Az adósság, legyen magánjellegű vagy állami, a jövőt terhelő kötelezettség, mely – hacsak nem értelmes beruházási tervek finanszírozására veszik fel – csökkenti a későbbi generációk anyagi jólétét. Sajnos éppen ez volt a helyzet az 1990 előtt felduzzadt államadóssággal, mely egyáltalán nem a jövőt szolgálta: az egyre rosszabb hatásfokú állami üzemek támogatására, a környezetre veszélyes energetikai beruházásokra (barnaszénbánya-nyitásokra és a Nagymarosnál felépítendő dunai duzzasztóműre), és „hangulatjavító intézkedésekre ment el a pénz, meg persze mindinkább a kamatok fizetésére. A világpiaci kamatok ugyanis nem maradtak sokáig alacsony szinten, hanem gyors emelkedésnek indultak, és a Nemzeti Bank már csak mind drágábban jutott friss pénzhez.
Eközben a szocialista tervgazdaság előbb a pangás, majd a dezintegrálódás szakaszába került, a gazdaság nem növekedett. Előbb még próbálkoztak az egyensúlyteremtés kisüzemi módszereivel: állami bizottságok nyesegették a vállalatok importigényeit, a fogyasztásicikk-behozatal listáit. Nem a piac „láthatatlan keze osztotta el a mind szűkösebb importot az egymással versengő igénylők között, hanem Marjai miniszterelnök-helyettes elvtárs, mint az ilyen ügyek teljhatalmú döntnöke.
Az 1970-es és 80-as évek történéseinek felidézését nagyban megkönnyítette számunkra az a kormány-grémium, amely 2006 tavaszát gondolta megfelelő időpontnak arra, hogy magas állami kitüntetésben részesüljön Fekete János és Marjai József, sőt egy idős, nagy tekintélyű professzor révén ismét szóba jöhessen a dunai gátépítés azóta is megoldatlan ügye.
Az akkori történések drámai következményeként a 21 milliárd dollárnyi külső adósság a fizetésképtelenség szélére sodorta a Magyar Népköztársaságot, amely akkortájt egy évben úgy 5 milliárd dollár kemény valutás exportra volt képes. Sem megszorításokkal, sem újabb hitelekkel már nem lehetett kísérletezni: az állampárt stratégiaalkotó körei is belátták, hogy jobb átadni a politikai felelősséget másoknak. A szabad választásokat követően az Antall-kormány végül is úgy vezette át az országot a gazdasági szerkezet radikális átalakulásának fájdalmas szakaszán, hogy közben végig fennmaradt az ország külső fizetőképessége, és így a társadalmat megrázó számtalan sokkot nem tetézte még egy nemzetközi pénzügyi krízis is.
Az adósság azóta sem tűnt el, bár később aránya a nemzeti jövedelemhez képest mérséklődni kezdett: gyorsan nőtt az exportunk, növekedésnek indult az 1993-as mélypontot követően a nemzeti össztermék, és hosszú időn át csak mérsékelten nőtt a külső hitelfelvétel. Sajnos, 2001 után ismét romlani kezdtek a mutatók; az eladósodás újra téma lett. A helyzet ma még nem drámai, mert időközben gazdaságunk rengeteget modernizálódott. 2005-ben a magyar kivitel meghaladta az 50 milliárd dollárt (40 milliárd eurót); igaz, az import még mindig nagyobb a kivitelünknél, és jól tudjuk, hogy a kivitel zöme külföldi tulajdonú cégektől ered, amelyeknek egy része esetleg később áttelepülhet más országba. Az mindenképp komoly eltérés a kommunista érát követő 1990-es helyzethez képest, hogy gazdaságunk működik, növekszik. Azonban az újabb eladósodás mégis csak arra utal, hogy valami gond van nálunk. Az államháztartás külső nettó adóssága a tavalyi év végén 15 milliárd EUR körül volt (ami kétszerese a 2002-es mértéknek), de ez valóban csak a devizaadósság. Hasonló méretű forintkövetelést is tartanak tárcájukban a külföldiek, meg persze az állam tartozik hazaiaknak is.
Az állam külső tartozása tehát összegszerűen elég közel áll ahhoz, amivel a rendszerváltozás kezdetén küszködtünk. Ám időközben rengeteg körülmény megváltozott, beleértve azt is, hogy immár nem csak az államnak van a külfölddel szemben tartozása, hanem a magánszektornak (cégeknek, bankoknak, sőt újabban a háztartásoknak is). Hazánknak a külfölddel kapcsolatos teljes adósságállománya most 70 milliárd euróra tehető (de gyorsan tegyük hozzá, hogy a magyar államnak és üzleti világnak követelései is vannak nagy számban: a nettó adósság „csupán 34 milliárd euró, amelyen az állam és a magánszektor osztozik). Amíg azonban korábban elvileg rendelkezésre állt a privatizálható (azaz gyakorlatiasan szólva: pénzzé tehető) állami vagyon, mára az államnak alig maradt eladható, piacképes vagyona.
Bárhogy vesszük: bajt jelez, hogy néhány éve gyorsabban nő az állam adóssága, mint a gazdaság teljesítménye. Számokkal: míg 2001-ben a bruttó hazai termék (GDP) 55 százalékát tette ki az állam összes (külső és belső) adóssága, addig jelenleg úgy 62–65 százalék körül lehet. Pontos számot nehéz mondani, mert a hivatalosan mért államadósság 13 ezer milliárd forint, de emellett bizony illene beszámítani az állami cégek (MÁV, Malév, a tömegközlekedési vállalatok) adósságait is, mert előbb-utóbb az adófizető fogja állni a veszteséges cégek tartozásait. Emellett több kormányszerv kötött magáncégekkel olyan „partneri szerződéseket (az úgynevezett PPP-projektek keretében), amelyek után rendelkezésre állás vagy egyéb cím alatt hosszú évekre fizetni köteles a mindenkori kormány.
Az adósság finanszírozási terhei már ma is nagyok: a központi költségvetésből tavaly úgy 900 milliárd forint ment el kamatfizetésre; ezt a hatalmas számot úgy képzelhetjük el, ha tudjuk: autópálya-építésre ennek harmadát költi egy évben az ország. Vagy mérhetjük az összeget az ország teljes személyi jövedelemadójához, ami éppen csak felülmúlja ezt, tehát azt is mondhatni, hogy jövedelemadónk csaknem mind a múltban felhalmozott adósság kamataira megy el. Mivel a hazai megtakarítások nem elégségek, így az adósság nagy részét külföldön, valutában veszi fel a kincstár. A teljes államadósságnak most harmada van devizában; ez az arány még nem kóros, de az utóbbi években erőteljesen nő. Most is több nagy összegű kötvénykibocsátásra készül a kincstár jenben, euróban.
Kell is a pénz, hiszen 2006 első két hónapjában 435 milliárddal költött többet az államháztartás, mint amennyi a bevétele. Mire ezek a sorok megjelennek, ismertté válik a márciusi deficitadat: sokan előre tartanak attól, hogy az állami költekezés következtében kínosan nagy hiányt lesz kénytelen bejelenteni a pénzügyminisztérium. Mind többen kérdik: hol az a pont, ahol a külföld egyszer megelégeli a magyar adósság nagyságát, és több hitelt nem nyújt, vagy csak a mainál is drágábban. Az uniós tagság persze e téren is ad bizonyos védelmet, az viszont valóban megeshet, hogy a világban még feljebb megy a kamatszint, és a nekünk nyújtott hitelek kamatai tovább nőnek. Ez a szomorú meglepetés egyszer már osztályrészéül jutott az előző rezsim bankárjainak, akik az akkori kormánykitüntetések, állami díjak átvétele után nem sokkal azt voltak kénytelenek konstatálni, hogy az imperialisták mesterkedései folytán éppen akkor drágult a kölcsöntőke ára, amikor megsokszorozódtak a lengyel és magyar elvtársak fizetési kötelezettségei. Ilyenkor bizony a következmény az, hogy még többet kell kiizzadni kamatokra, miközben annyi más helye lenne a pénznek. A történelemből ha lehet tanulni, akkor ez az üzenet a mának: időben kell véget vetni az eladósodásnak.
És itt jutok vissza katonakorom emlékezetes bon mot-jához a szocializmus elterjedtségét illetően. Mert ha azt kutatjuk, hogy ma Fekete János és a külső eladósodás miért nem csak a különös kormánykitüntetés miatt jut mind többek eszébe, akkor nem kerülhetjük el annak kimondását, hogy a 2002 utáni kurzus nem csak nevében szocialista (jut eszembe: hol voltak ez idő alatt a kisebb államot hirdető szabad demokraták?), hanem valóban olyan, amelyik a megváltozott körülmények között újrajátszotta az 1974 utáni államszocialista eladósodási játszmát. De miért megy bele a koalíció a régi zsákutcába? És itt bukkan fel a volt politikai tiszt mondásának különös tükörképe: a magyar nagyközönség az utóbbi években több felmérés és közvélemény-kutatás szerint a korábbinál jobban igényli az államot, az állami gondoskodást: az államilag befagyasztott gázárat, a támogatott szívgyógyszert, a jól megemelt minimálbért, és mindazt, amit jobbról és balról meg is ígérnek a politikusok. Az értékrendre vonatkozó kérdések alapján ma az látszik, hogy a magyar lakosság egyharmada (még? már?) államszocialista beállítottságú, és ez nagyobb arány, mint a demokráciához ragaszkodók hányada (a többinek nagyjából minden mindegy).
Lehet kritizálni a szociológiai felméréseket, ámbátor sokkal operacionálisabb kérdésekre adott válaszok szerint is nagy és növekvő a gazdasági versenyt, a piaci viszonyokat, a tőkét (főleg a külföldi tőkét) elutasítók aránya. Innen nézve már nem is meglepő a nagy pártok politikusainak gyakori etatista megszólalása. Hiszen ők is ismerik ezeket a felméréseket, vagy ha nem, hát saját fülükkel hallják az igényeket akár szocialista nyugdíjas-találkozón, akár nemzeti konzultáción.
Sokat mond piacgazdaságunk (kapitalizmusunk) elmúlt másfél évtizedéről, hogy ma az átlag magyar értékrendje államszocialistább, mint a rendszerváltozás kezdetén. Ami persze hamis tudat, mert az állam képtelen szállítani mindazt, amit elvárnak tőle kevésbé képzett honfitársaink. Az adósság megfékezését vagy a piac vagy az unió, de valamelyik külső tényező azonban hamarosan kikényszeríti: a korrekciót legfeljebb halogathatja, de el nem kerülheti a következő kormány. Amikor viszont a kormány eleget tesz majd a hiánycsökkentés imperatívuszának – hiszen csak úgy lehet mérsékelni az adósságnövekedés ütemét, ha az egymást követő évek során egyre kisebb lesz az állam hiánya, sőt a kormány többletet ér a költségvetésében –, akkor mindezt olyan társadalommal szemben kell megtennie, amelynek jókora része a további állami költekezéstől várja saját sorsának javulását. Technikailag nem túl bonyolult a költségvetési konszolidálás művelete, hiszen „csak az adókat kell kissé megemelni és „csupán a kiadásokat erőteljesen leszállítani. Társadalompolitikailag azonban roppant megnehezíti a művelet sikerességét, ha valóban nagy arányt tesznek ki a társadalomban azok, akik a jövő generációi terhére szeretnék magukat államilag megfinanszíroztatni.
Csak reménykedni lehet, hogy Szundi elvtárs végül is nem nevetségesen hibázott, hanem tehetségesen prognosztizált hosszú távra, és valóban eljön majd az idő, amikor a szocializmus aránya egyharmadról egyötödre, egyhatodra nő minálunk. Mindenesetre neki is kijárna egy Széchenyi-díj. Miért ne?



« vissza