Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tankönyvízű tankönyv

 

A magyar játékfilm története


 

A film kulturális jelentőségéről szóló vitában nyomós érvként hivatkozhatunk a tekintélyes filmszakirodalomra, amely hazai szerzőktől és magyar nyelven is produkál jelentékeny műveket. Mégis, csak néhány kiadó jelentet meg komoly szakmunkákat a hetedik művészet történetének valamely fejezetéből. Ösztönzőleg hathat erre a kiadói törekvésre, hogy egyre több oktatási intézményben folyik az alapfoktól a felsőoktatásig sebtében bevezetett vizuális, illetve mozgóképes oktatás, ahol a tanárok egy része, ahogy annak idején az orosz nyelvvel is történt, olykor csak egy-két leckével jár a tanulók előtt. Különösen igaz ez az általános és a középiskolákban folyó képzésre.
De szólnunk kell még arról a mintegy tizenötezerre becsült hallgatóról, akik a ma oly divatos médiaszakokon sajátítanak el ismereteket a vizuális kultúráról. Illúzióim persze nincsenek e képzés színvonaláról, mert ha Havas Henrik tanár úr (?) – tanszékvezető – úgy kezdhette egy új magyar film bemutatójáról riportját a közszolgálati televízióban, hogy „nem tudom, ki vagy te, és a filmedet sem láttam, akkor bizonyára a hallgatók szakmai képzése sem lehet túl alapos. Tankönyvekre azért szükség van.
Az egyik legújabb A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig, a Műszaki Könyvkiadó gondozásában jelent meg, amely az igencsak megszaporodott tankönyvkiadásra specializálódott kiadók egyik legszínvonalasabbika. S még kevésbé van okunk megkérdőjelezni a könyv szerzőinek – Balogh Gyöngyi, Honffy Pál és Gyürei Vera – autoritását, szakmai tekintélyét. Mindegyikük kiváló filmtörténész és gyakorlott szakíró.
A nagyon igényes kiállítású, rendkívül gazdag képanyagú könyv mégis ellentmondásos benyomásokat kelt az olvasóban. Nem akartunk azonban szerfölött nagyra törő, erőnket és kompetenciánkat meghaladó szándékkal túl sokat markolni… A filmeket inkább jellemezni kívánjuk, mint részletesen elemezni – írják a szerzők a Bevezetésben. Nos, én úgy gondolom, hogy amikor egy 33 ív terjedelmű kötetben (amelynek közel egyharmada gondosan válogatott, az élményt előhívó, igényes fotó) próbálnak átfogó képet adni a magyar filmtörténet közel első száz évéről, olyan társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan gyökeresen különböző korszakokat kívánnak bemutatni, mint mondjuk a némafilm kora és a XX. század vége, akkor óhatatlanul a sokat markolás hibájába estek.
Kifejezetten zsúfoltság érzete van még a filmtörténetben, filmelméletben kicsit járatos olvasónak is, amikor szűk hatvan oldalon (amiből kb. tizenkettő kép), a magyar film első ötven évén átgaloppozik a szerző. S amikor ebben a szűk terjedelemben mégis egész bekezdések ismétlődnek meg, (pl. Cserépy László, illetve Cserépy Arzén filmjeiről), s olyan mondatok maradnak a szövegben, hogy „A magyar film a miliő feltárásában is óvatos, a vágygondolkodásban is mértéktartó”. Ezzel a középutassággal függ össze, hogy a társalgó film műfajai a komédia és a melodráma virágoztak fel, és nem a művészfilm, akkor a kritikus arra gondol, hogy egy tankönyvben azért alaposabb szöveggondozásra lenne szükség, még akkor is, ha ezt a könyvet sok-sok másikból rakták össze.
A könyv második fejezetének alcímei: Újrakezdés. Sematizmus; és A sematizmus meghaladásának első sikerei. Magyar játékfilmek 1945–57-ig. Kétségtelen, hogy filmtörténeti léptékben a sematizmust viszonylag gyorsan és látványos sikerekkel haladta meg a magyar filmgyártás, de azért egy tankönyvben hihetetlen aránytévesztés, hogy maximum féloldalnyi terjedelemben, két pontatlan, hevenyészett filmleírásban emlékeznek meg a Szabónéról és a Kis Katalin házasságáról, a sematikus film valódi gyöngyszemeiről. Ha másképp nem, a forgatókönyvből vett szemelvényekkel tűélesen meg lehetett volna idézni a kort és a módszert is, s ha többet szánnak a sematizmusnak mint ideológiai és művészetpótló módszernek a megidézésére, biztosan jobban érzékelik és értékelik a tanulók az utána következő korszakot. Ezek alapján nem kaphatnak képet arról, hogy mit is kellett meghaladni, miért is olyan jelentős teljesítmény például Máriássy Félixtől a Csempészek vagy az Egy pikoló világos.
A könyv nyugodtan lemondhatott volna a filmélet teljes vertikumának bemutatási szándékáról, arról, hogy a forgalmazástól a gyártási-szervezeti kereteken át a filmsajtóig mindenről ír néhány mondatot, és hagyatkozhatott volna inkább a filmelemzésekre és/vagy a pályaképekre. Ezek olykor sikerültek, például a Szindbád és a Szerelem esetében. Igaz, a szerzők itt ki mertek lépni a könyv szokásos szerkezetéből, s külön fejezetben szerepeltették a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotásait. Lehettek volna máskor is bátrabbak. Fel kellett volna vállalni a szelektálás gyötrő gondját, és arról a néhány tucat filmről, amely fennmaradt a rostán, alaposan, élménycentrikusan, olvasmányosan írni, s amelyeket valóban érdemes a tantervekben szerepeltetni. Ezt annál is inkább megtehették volna, hiszen a szerzői szándék szerint a kötet nem „kötelező érvényű és általánosan bevezetett tankönyvnek készült, hanem az érdeklődés vezérelte, szabad választáson alapuló olvasmánynak elsősorban azok számára, akikben a film és médiaismeret tanulása során jogos kíváncsiság ébred nemzeti filmgyártásunk múltja iránt.
Épp a vállalt szándékhoz képest iskolás és tankönyvízű a mű, s nem segít igazán tanárt és diákot abban, amire a jó tankönyv hivatott: esetünkben a filmművészet megszerettetésére. Meggyőződésem, s a magyar nyelvű filmszakirodalomból Bikácsy Gergely Bolond Pierrot moziba megy című, a francia újhullám történetét tárgyaló könyve győzött meg talán leginkább, hogy bizonyos fokú szubjektivitás és szabadság felvállalása nélkül nem lehet hatékonyan közvetíteni film és néző között. Máshogyan pedig nem érdemes.
(Balogh György, Honffy Pál, Gyürei Vera: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig. Budapest, 2005. Műszaki Könyvkiadó.)



« vissza