Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Katonakoromból

A Bundestag 2006. június 1-jei felhatalmazó a július 30-ra kitűzött választások biztosítására határozata alapján katonai akciót irányít Kongóban a német hadsereg. Ha akár csak tizenöt évvel ezelőtt valaki megkockáztatta volna ezt megjövendölni, akkor (egyéni gusztus szerint) vagy beszámíthatatlan örültnek, vagy javíthatatlan imperialistának minősítette volna a jobb sorsra érdemes prófétát a közvélemény. A Bundeswehr már most komoly felelősséget visel, jelen van Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Afganisztánban – részben sokkal távolabbi helyeken, mint ahol az áldatlan emlékezetű Wehrmacht valaha is járt. Mit lát, tapasztal manapság az olyan állampolgár, aki időnként bevonul tartalékos szolgálatra, a sokrétű kihívásokkal szembenéző német hadseregből? Erről szeretnék néhány személyes benyomást elmondani.
1998 őszén, újonnan érkezve a Bundeswehr páncélosiskolájába, a katonai bakancs befűzésével bajlódtam. Az iskolaparancsnok időre várta a sok „tohonya civilt”, sietni kellett. Egy fiatal tiszt ugrott hozzám, pillanatok alatt elintézte a bakancsot, majd barátságos vigyorral megjegyezte: „ezek után elmondhatja, hogy egy igazi százados fűzte be a bakancsát…”
Hogy kerültem notórius civil létemre ilyen komoly katonai helyre? Szűkebb családom, noha (vagy talán: mert?) 1945 előtt előfordult egy-két hivatásos katona a távolabbi rokonságban, egyrészt a katonaságot ironikus távolságtartással kezelte – egy ilyen összefüggésben emlegetett bon mot szerint „a hivatásos katona az az ember, akit békében eltartunk, és háborúban megvédünk”. Másrészt viszont azon a véleményen voltak, hogy privilegizált helyzetű polgári család férfitagjainak kötelességük vészhelyzetben fegyvert fogni az általuk képviselt értékekért – ez persze nyilvánvalóan nem vonatkozhatott az idegen megszállók szuronyain felépített államszocializmusra, de amíg a megítélés érvényes volt, tehát az első világháborúban, mindkét nagyapám tartalékos tisztként szolgált. Fiatalember koromban (nem csekély megkönnyebbülésemre) a magyar „nép”-hadsereg eltekintett szolgálataimtól. A magamfajta, a hajdani „úri középosztályból” származó fiatalemberek, ha vitték őket, általában többé-kevésbé humorral átvészelendő és átvészelhető börtönbüntetésként kezelték az elveszett évet. Olyasféle legendák keringtek a tisztek és altisztek ostobasággal vegyes brutalitásáról, amelyekhez képest mind Musil, mind Ottlik katonaiskolái szanatóriumnak tűntek. A hetvenes évek végén Németországba átköltözve (az akkori hivatalos olvasat szerint: disszidálva), eleinte kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy katonai kérdésekkel foglalkozzak, német állampolgárrá történt „előléptetésem” után pedig a Bundeswehr sem érdeklődött irántam, pedig akkor még harmincéves sem voltam. Persze a politikai helyzet alakulása óhatatlanul magával vonta, hogy biztonságpolitikai kérdésekkel minden különösebb apropó nélkül, pusztán érdeklődő állampolgárként foglalkozva, a Bundeswehr is látókörömbe került, pláne mikor osztatlan közelismerést aratva, valamiféle erőszakosság vagy akár csak ellenséges hangulat legkisebb jele nélkül, professzionális módon integrálta a levitézlett NDK „nemzeti néphadserege” személyi állományát. Az 1989/90. évi békés újraegyesülési folyamat számos csodaszámba menő sikere közt ez ma már szinte feledésbe ment, pedig nem éppen kis teljesítménynek bizonyult az ideológiailag súlyosan indoktrinált keletnémet katonasággal, mely a „fasiszta Wehrmacht” közvetlen utódjának tekintette a Bundeswehrt, civilizált módon bánni.
Mindez tehát mellékesen érdekelt, de a Bundeswehrhez furcsa véletlen jóvoltából sodródtam. 1996-ban bonni minisztériumi tisztviselők csoportjával együtt Bécsbe utaztunk vendégként az osztrák közigazgatási továbbképző intézet egyik tanfolyamára. A véletlen úgy hozta, hogy Bécsben mind a magyar gárda palotájában, mind az alsó Belvedere-ben, a hajdani „Arcièren-Leibgarde” istállóiban jártunk, ahol egy igazságügy-minisztériumi kolléga (mint később kiderült, tartalékos alezredes) hadtörténeti eszmefuttatásokba kezdett. Néhány adalékkal tudtam szolgálni a témához – olyannyira belemelegedve, hogy végül a kolléga megkérdezte tőlem: nincs-e kedvem a Bundeswehr páncélosiskolájában részt venni egy úgynevezett információs katonai gyakorlaton? Megadta a szükséges címeket a védelmi minisztériumnál – leleveleztem a dolgot és végül, mint mondtam, ott álltam egyenruhába bújtatva és bakancsot fűzve az alsó-szászországi Munsterben, kíváncsian várva a parancsnoki raportot.
Az évente megrendezett információs katonai gyakorlat tulajdonképpen a Bundeswehr egyik jól sikerült „public relations”-akciója. A résztvevők köre (eleinte csak férfiak, 1999 óta az egyenjogúság jegyében nők is) a civil életben bizonyos szakmai szintet, jelentőséget elért, „multiplikátorként számításba jöhető érdeklődőkből tevődik össze, függetlenül attól, hogy teljesítettek-e előtte katonai szolgálatot vagy sem. A dolgot olyannyira komolyan veszik, hogy a résztvevők a gyakorlat időtartamára ideiglenes főhadnagyi rangot kapnak. Mikor tehát az iskola előadótermében elrendeződtünk, először fiatal tisztek bemutatták, hogy a parancsnok megjelenésekor hogyan kell frontot vetni, majd a parancsnok jelenlétében szabályszerűen felesküdtünk az alkotmányra.
A gyakorlat lényegében két fő elemből állt. Az elméleti részben a védelmi minisztérium különféle szakterületeit képviselő főtisztek, valamint amerikai, brit, francia és holland összekötő tisztek tartottak előadásokat a biztonságpolitika aktuális kérdéseiről, az ebből következő védelmi elvekről és a rendelkezésre álló civil és katonai eszközökről, a kiképzésről, a tervbe vett fejlesztési irányokról, majd az évfolyam az előadókkal megvitatta a tárgykört. Emlékezetes volt egy pszichológiai szakképzettségű katonaorvos előadása a külföldi bevetésre induló katonák előkészítéséről és nem utolsósorban a bevetés utáni velük törődésről – az időközben lezajlott és folyamatban levő akcióknak hála Istennek eddig csak néhány halálos áldozata volt, de a hazatérők közül sokan a bevetések során szerzett traumatikus tapasztalataikkal küzdenek.
A gyakorlati rész a magamfajta civil számára nem kevésbé izgalmas volt: bemutatták nekünk a páncélos fegyvernem járműparkját – a Leopard páncélost, a Marder páncélozott csapatszállító járművet, különféle speciális (felderítő, aknakutató) járműveket. Magam is felmásztam egy Leopard 2A tornyába, és miközben a nyílt toronyból kinéztem, a páncélos végigrohant velem a gyakorlótéren, a Marder rázkódásában és zajában, a lőréseken éppen csak kilátva, viszont majdnem rosszul lettem. Bemutatták az iskolával szervezetileg szorosan összefüggő páncélos tandandár „katonai balettjét” – a járművek szinte zsinóron húzott pontosságú felvonulását –, valamint a tandandár egyik alakulatának szabályszerű éleslövészeti gyakorlatát is. De nemcsak passzív bemutatások folytak: a csoportokra osztott évfolyamot különféle tisztásokon az erdő kellős közepén katonai helikopterekből kirakták, térképet és rádió adó-vevőt nyomtak a markunkba, megjelölték a célt (mint később kiderült, ilyen alkalmakra használt kaszinóépület volt…), és kíváncsian várták, hogy a sok botcsinálta főhadnagy vajon el fog-e tévedni. Persze az iskola erre az eshetőségre is fel volt készülve: a „profik tisztes távolból követték a csoportokat, hogy szükség esetén be tudjanak avatkozni. (Nem volt rá szükség.)
Mi volt azonban a gyakorlat tulajdonképpeni tanulsága? Feltűnően egyértelmű és nyilvánvaló volt a politika elsőbbségének teljes interiorizálása, valamiféle önérdekű katonai kasztszellem teljes hiánya. Valamennyi előadónak, de a vitákban is egészen az altiszti karig szinte mindenkinek első és utolsó mondata valahogy így hangzott: „a Bundestag határozata szerint…”, vagy „a szövetségi kormány azt a célt tűzte ki…” Nyilvánvalóan hatékonyan érvényesül a már Adenauer katonai tanácsadója, a nemrég elhunyt Kielmansegg tábornok által kezdeményezett és a változó kormányok által pártállási különbségek nélkül követett „Innere Führung” alapelve, a felelősen cselekvő, az emberi és polgári jogokat, valamint a nemzetközi jogot tiszteletben tartó egyenruhás állampolgár koncepciója. A tiszti, altiszti és legénységi állomány egymás közti kommunikációs stílusa fesztelenül professzionális, a hangvétel normális, a borízű hangon ordítozó őrmester klasszikus katonai viccfigurája szemlátomást rég kiszolgált. Egy másik hírhedt kincstári jelenség, az üresjárat és a legénység esztelen provokálása (mint például a fogkefével WC-tisztíttatás és hasonlók) is rég a múlté. Erre a páncélosiskolában nagyon is racionális magyarázatot adtak: ma már nemcsak az „Innere Führung” érvényesül magától értetődően, tiszteletben tartva a sorozottak személyiségi jogait, hanem egész egyszerűen nincs is idő ilyetén ostobaságokra, a kiképzésre rendelkezésre álló szolgálati idő túl rövid arra, hogy professzionális hadsereg ilyesmit megengedhessen magának.
Nemcsak a keletnémet kommunista rezsim, hanem a nyugatnémet baloldal is hosszú éveken át a Bundeswehrrel szemben sommásan a szélsőjobboldaliság, vagy legalábbis a szélsőjobboldali kísértésekkel szembeni engedékenység gyanúját táplálta. Szélsőséges beállítottságnak vagy viselkedésnek sem annak idején a páncélosiskolánál, sem későbbi tartalékos tiszti pályafutásom alatt nyomával sem találkoztam. A Bundeswehr alapítása után hosszú ideig valóban megoldatlan kérdés volt az, hogy milyen katonai tradíciók ápolása van összhangban a Bundeswehr politikai megbízatásával – a dolgok természeténél fogva a személyi állomány nagy része eredetileg a Wehrmacht volt tiszti és altiszti karából tevődött össze, amely még hajlamos volt mind a kincstári szellemre, mind a „tisztán maradt Wehrmacht legendáriumának kritikátlan elfogadására. Eltekintve attól, hogy ez a generáció mint aktív szereplő már régen lelépett a színpadról, ma már a katonai tradíció kérdései elvi síkon is tisztázottak, és 1982 óta megfelelő szolgálati utasítás formájában is megfogalmazódtak.1 Az utasítás 1999. évi, a szárazföldi hadseregben alkalmazott változata2 világosan kimondja: „A tradíció értékek és normák továbbadását jelenti. (…) Korábbi fegyveres erők összességükben nem lehetnek a hadsereg tradícióinak része, mert szellemükben, önértelmezésükben és cselekvési módjukban vagy nem felelnek meg a szabad, demokratikus értékrendnek, vagy azzal ellentmondásban voltak. Ez különösen érvényes a Wehrmachtra és a Nemzeti Néphadseregre. Korábbi fegyveres erők eseményeit és személyiségeit ki lehet választani különleges szakmai képességek vagy emberi helytállás továbbadására, de csak akkor, ha az események összességének összefüggései és/vagy az illető katona személyiségének összessége mindezt igazolja.” (…) (ford. B. J)
A hagyományképzés és hagyományápolás jelképei, ceremóniái és emléknapjai között az utasítás többek között felsorolja „a fekete-vörös-arany nemzeti színeket mint a német demokrácia nemzeti színeit és az egység, jog és szabadság iránti törekvés jelképeit”, a himnuszt és címert, a katonai esküt, a „vaskeresztet mint az erkölcsi értékekhez kötött hü kötelességteljesítés és bátorság jelképét, 1944. július 20-a áldozatainak emlékét, „akiknek örökségét a Bundeswehr katonái kiállásukkal a jogért, szabadságért és emberi méltóságért beteljesítik, valamint október 3-át mint a német egység napját”. A vaskereszt példája jól illusztrálja a tradíció ápolásának buktatóit: a Napóleon elleni felszabadító háborúk alatt a társadalmi összefogás („aranyat adtam vasért”) és a katonai bátorság együttes jelképeként 1813-ban III. Frigyes Vilmos porosz király által alapított és Karl Friedrich Schinkel által formatervezett kitüntetést 1870. és 1914. évi újraalapítása után 1939-től Hitler is adományozta, ami viszont éppen az erkölcsi értékekhez kötödés hiányában természetesen nem lehet a tradícióképzés része.
Franz Josef Jung német védelmi miniszter szerint a hagyomány három fő azonosulási pontot kínál: Scharnhorst porosz katonai reformjait, a Hitlerrel szembeni ellenállást és – ami időnként elkerüli a közönség figyelmét – a Bundeswehr ötvenéves, igen sikeres fennállása alatt saját maga által alkotott tradíciókat.3 A Bundeswehr egyértelműen modern, multinacionális összefüggésekben működő NATO-hadsereg. Ennek egyik feltűnő külső jele a német katonai zsargonba bevonult rengeteg anglicizmus. De egy-két más apróságban is megnyilvánul, mely néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Egyik tartalékos szolgálatom alatt parancsnokom minden péntek délután kiment a kaszárnyából a közeli berlin-tegeli repülőtérre, elutazott egy repülőgépen Londonba, majd hétfő reggel jött vissza. Mint elmondta, azelőtt hosszabb ideig NATO-beosztásban volt Angliában, és Londontól délre vett családi házat – elbeszélése szerint a heathrow-i repülőtér parkolójában várta motorbiciklije, amire felülve hazatért. Ugyanez a tiszt később Nápolyba lett áthelyezve, majd nyugalomba vonulva, Olaszországban telepedett le.
A kihívások a Bundeswehr 50. születésnapja után nem csökkennek. Jung védelmi miniszter a védelem fogalmának új meghatározása céljából alkotmánymódosítást szorgalmaz. Jung az alaptörvényben eddig expressis verbis nem említett, nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó külföldi bevetéseket éppen úgy szilárd alkotmányos alapokra akarja helyezni, mint a terrorfenyegetések elleni fellépést.4 Jung és más politikusok szerint kezd elmosódni a határ az eddig rendőri akciókkal belügyként kezelhető, némi cinizmussal „konvencionálisnak” nevezhető bűncselekmények és a külső fenyegetést jelentő terrorisztikus akciók, mint például eltérített repülőgépek tömegpusztító fegyverként történő felhasználása között, mely utóbbira Jung szerint hatékonyan csak katonai módszerekkel lehet reagálni. Miután az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a nemrég meghozott légbiztonsági törvény azon előírását, mely végszükség esetén jogalapot adott volna ilyen tragikus körülmények közé került civil repülőgép lelövésére, Jung érthető módon szeretné a jogi helyzetet tisztázni – bízzunk benne, hogy nem kerül sor gyakorlati példára. A katonák érdekeit kvázi-szakszervezeti jelleggel képviselő Bundeswehrverband számos megnyilatkozásából kiderül: éppen a katonák azok, akiktől távol áll bármi „Rambo”-jellegű lövöldözési kedv. Leszámítva a professzionális terrorista köröket, a német katona figurája ma szinte sehol a világon nem kelt ellenszenvet, éppen ellenkezőleg, szimpátiának örvend – történelmi távlatban ez a talán legváratlanabb és éppen ezért legátütőbb német katonai siker.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Erlaß BMVg Fü S I 3 – Az 35–08–07 vom 20. September 1982 (Richtlinien zum Traditionsverständnis und zur Traditionspflege in der Bundeswehr) [Védelmi Minisztérium (…) utasítása (Irányelvek a tradíció értelmezéséről és a tradíció ápolásáról a Bundeswehrben)]

2 Wegweiser für die Traditionspflege im Heer, Fü H I 1 – Az 35–31–01, vom Inspekteur des Heeres in Kraft gesetzte Ausgabe vom 1. Dezember 1999 [Útmutató a tradíció ápolásához a szárazföldi hadseregben, a szárazföldi hadsereg felügyelője által (…) érvénybe léptetett kiadás]

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. május 2., 5.

4 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. május 2., 1. és 5.


« vissza