Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Bős-Nagymarosi Vízlépcső és az ökológia

Az ezredfordulóhoz közeledve egyre többen tekintenek aggódva vagy netán kétkedve a tudomány eredményeire. Mai, tudományosan minősített szakértőink ténylegesen csak egy meglehetősen szűk szakterületen járatosak, s e területet foggal-körömmel védik is a más tudományterületről betolakodó kontárok és laikusok elől. A kívülállók érveit a szakember könnyedén hiteltelennek, komolytalannak nyilvánítja, s a kölcsönös lejáratással a tudomány is veszít hitelességéből. A közvélemény előtti presztízse éppúgy csökken, mint az egymással marakodó politikai pártoké.

Az ökológia tudománya a legkevésbé nevezhető szűk szakterületnek. Más tudományokkal szemben itt a részekre szedő analitikus elemzés módszere nem egyeduralkodó. Jelentős szerep jut az integráló, szintetizáló kutatásoknak is. Például egy 1997-ben megjelent amerikai ökológiai tankönyv (E. P. Odum: Ecology) alcíme az ökológiát a tudomány és a társadalom közötti hídnak nevezi. És valóban, korunk legégetőbb problémáinak kezelésében a rendszerszemlélet elkerülhetetlen. A szakemberek az ökológiai rendszerek egy-egy részében járatosak csupán, az egész rendszer működéséről, s a benne tevékenykedő ember szerepéről, feladatáról csak az egész átlátása, megértése alapján lehet fogalmunk. A híd nehezen épül a szétforgácsolódott szakterületek között.

Az ökológiai rendszer (ökoszisztéma) valamilyen körülhatárolt egység (egy táj, egy tó, egy erdő, egy város, stb.) működésének rendszerszemléletű értelmezése. A rendszerben anyagok áramlanak, átalakulnak, gyakran körforgást végeznek, s mindehhez energia használódik fel. E folyamatok a roppant bonyolult élő és élettelen alrendszerek interaktív szerkezetén keresztül valósulnak meg. A legtöbb ökológiai rendszer annyira bonyolult, hogy csupán nagyfokú és irreális leegyszerűsítésekkel modellezhető. Ezért az így konstruált modellből nyert hosszabb távú következtetések (jóslatok) megbízhatósága minimális. Közismert példa erre a hosszabb távú időjárás-előrejelzés vagy a gazdasági mutatók változása.

A Bős-Nagymarosi Vízlépcső hatásai szintén egy ökológiai rendszerben érvényesülnek. A lehetséges következmények politikai, gazdasági súlya óriási. A tudós szakértők közül sokan (legtöbben) az összefüggések átláthatatlansága miatt a ne szólj szám, nem fáj fejem elvet követik, mások a problémák megoldásában saját szakterületüket tekintik egyedül meghatározónak. Az ideális persze az alapos környezeti hatástanulmányra építő, a megtérülést, gazdaságosságot évtizedekre, sőt évszázadokra kivetítve mérlegelő döntés lenne. Ehhez ismerni kellene mai értékrendszerünk változási irányait is. Csupán bizonytalan becsléseink vannak a természeti kincsek (pl. ivóvíz, élővilág) lehetséges felértékelődéséről. Ugyanakkor komolyan mérlegelendő lehetőség a múlt ismeretének felhasználása.

A geológia jól ismeri és sikerrel alkalmazza egy múlt századbeli angol tudós, Lyell úgynevezett aktualitási elvét. Ebben a jelen folyamatainak megfigyeléseit használják fel a múltbéli geológiai képződmények keletkezésének értelmezésére. Bizonyos kérdésekben az összefüggés fordítva is működik, sőt a jövőre is kiterjeszthető. A globális klímaváltozás számítógépes modelljeit például a múlt ismerete alapján tesztelték. Az utolsó 10-20 ezer év klímaviszonyait elég jól ismerjük számos kutatás alapján (paleoklimatológia). A jövőt leíró változások megbízhatóságának ellenőrzésére e számítógépes programban a kiindulási állapotot és az arra ható erőket betáplálva újra lejátszották a múltat, s az eredményt összevetették a valós világgal. Az egyezés pontossága egyben a jövő megjóslásának minőségét is megadta. Hasonlóan, a természetes vegetáció különbözőségeinek okait keresve fontos információkat kapunk ható erők változtatásának következményeire is. Egy ártéri ligeterdő, mint azt a neve is mutatja, az ártéri viszonyokhoz alkalmazkodott élőközösség. Benne néhány ezer növény- és állatfaj és mikroszervezet él szinte átláthatatlanul bonyolult kölcsönhatásban. A vízbőség jelenléte nyilván lényeges tényező.
De ugyanilyen bőséges a víz pl. a hansági láperdőkben is. Mégis a ligeterdő és a láperdő élővilága jelentősen eltér. Az ok a víz minőségében és mozgásában van. Az ártéri ligeterdőben rendszeres elárasztás, áramló, oxigéndús talajvíz van, míg a láperdő talajvízszintje csak kissé változik, vize pang, oxigénben szegény.
Ha tehát az ártéri ligeterdőt meghatározó minőségű és dinamikájú vízellátást megszüntetjük, annak eredeti élővilágát nem lehet megőrizni. Az átalakulás az új feltételeknek megfelelő irányba indul el. Ezzel együtt a ligeterdő energiaforrása is csökkent, mivel a korábbi állapotban bőséges tápanyag-utánpótlás jött az árvizekkel, így a tápanyagszerzésre fordított energiájának jelentős részét a rendszer megtakaríthatta. Mindez kimérhető a kétféle erdő (liget és láp) mai produktivitásában. Egy ligeterdőből láperdőbe történő teljes átalakulás ideje attól is függ, hogy az új feltételeknek megfelelőbb láperdei fajok hogyan tudnak ide jutni. Ha megtalálhatók a közelben, talán már 50-100 év alatt is befejeződhet a folyamat. Ha nem, leromlás indul el, melynek végállapotáról nincsenek ismereteink.

A nem biológus olvasóban bizonyára érthetetlennek és feleslegesnek tűnik ennyit rágódni egy haszontalannak vélt ligeterdő sorsán.
Két okból is nem az. Az egyik a könnyen forintosítható érv. A szigetközi ligeterdők az ország legnagyobb fatömeg-produkciójú erdei. A láperdőké messze az átlag alatt van. A másik ok jóval súlyosabb, de egyben nehezebben felfogható. A dunai ligeterdők egyik utolsó jelentősebb állományáról van szó. A bennük élő fajok tízezreiről, lehetséges hasznairól alig tudunk valamit. (Ha elpusztítjuk nem is fogunk.) Ugyanakkor ezek az ökorendszerek a fenntarthatóság biztosítékai. Számtalan módon szolgálják az ember fennmaradásának ügyét. Egy amerikai kutatócsoport (közgazdászok és ökológusok) e szolgáltatásokat hektáronként és évenként óvatos becsléssel 19580 dollárra teszik (Nature 1997. május 15. 253-260. oldal). Az egész Szigetközre ez évi 12 milliárd forintot jelent!
Igaz, e szolgáltatások jelentős része nem ismer határokat, s diffúzan megoszlik bioszféránk haszonélvezői között. Ebben a közelítésben érthető korunk fő gondja, az egész Földre kiterjedő globális gondolkodás hatástalansága.

Magyarországon hajlamosak vagyunk inkább csak a brazíliai őserdőkért aggódni, holott szűkebb környezetünkben, saját helyi érdekeinket a globális mögé sorolva kellene a világot megóvni. Ha nem ezt tesszük, a közgazdaságtanban jól ismert közös tragédiája (tragedy of common) érvényesül, s a romlás világméretűvé válik.

Persze ellenvéleményként felvetődhet, hogy az emberiség évezredek óta ezt teszi. Egyéni, vagy legfeljebb csoport- (nemzeti) érdekeit szem előtt tartva érte el a technikai fejlődés mai szintjét, mit sem törődve a bioszféra egészének működésével, sikerrel alkalmazva a ha apámra nem dőlt, unokámra sem dől elvet a földi globális rendszer építményére. Az utóbbi években azonban komolyan figyelembe veendő kedvezőtlen jelek is vannak. Az ózonpajzs sérült, savas esők pusztítják az erdőket, globális klímaváltozás indult el. Földünk minket is éltető óriási rendszere már nem képes kompenzálni az emberi természetátalakítás hatásait. A helyi terveinket a globális működőképességet megőrző keretek között szabad csak megvalósítani.

 

* * *



A Szigetköz (és a Csallóköz) egy rendkívül érdekes, Európában egyedülálló földtani képződményen, egy szárazföldi deltán helyezkedik el. A Duna mintegy kétmillió éves tevékenységét őrzi egy hatalmas hordalékkúp formájában, amely azonban a felszínről alig látszik, mivel a több száz méter vastag kavicstakaró alatti rétegek lassú süllyedéssel lépést tartott a lerakódó hordalék növekedésével. A Duna a múlt században megkezdett szabályozások előtt ún. fonatos ágrendszerben folyt végig e hordalékkúp tetején.
A víz egy jelentős része a felszín alatt áramlott a kúp pereme felé, ahol a Mosoni- ill. északon a Kis-Dunában gyűlt össze. A fonatos ágrendszer hajózhatóvá tétele érdekében a múlt század végén állandó főmedret alakítottak ki, s az árteret árvízvédelmi töltések létesítésével jelentősen korlátozták. Ezzel a korábbi, állandóan változó ágrendszerű, gyakran jelentős területet elárasztó Duna felszíni képe és dinamikája megváltozott ugyan, de a felszín alatti állapot lényegében azonos maradt a korábbival. Ebben a helyzetben a természettel összeegyeztethető, fenntartható gazdálkodás alakulhatott ki. A kivételesen kedvező vízellátású helyzetben igen eredményes erdő- és mezőgazdasági tevékenység folyt. A Szigetköz jelentős részén az aszály ismeretlen volt, mivel a Duna mintegy alulról öntözte a területet, különösen a legkritikusabb tavasz végi-nyár eleji időszakban, amikor az Alpokból érkező árhullámok a kavicsrétegben a talajvíz szintjét is megemelték.

A természeti tájból a szabályozás után is megmaradt a csodálatosan változatos vegetáció gazdag állatvilágával. Minderről a tájat nem ismerő is meggyőződhet Alexay Zoltán mesteri fotóalbumát nézegetve (Szigetköz). Sajnos a táj természeti értékeire azonban a közvélemény csak akkor figyelt fel jobban, amikor már annak tönkremenetelét előrevetítő államközi szerződés aláírása megtörtént, (1977). Tíz évvel később, 1987-ben létesült a mintegy 9000 hektár kiterjedésű Szigetközi Tájvédelmi Körzet, melyből 1325 hektár fokozottan védett.

A nyolcvanas és kilencvenes években megindult intenzív kutatások a térség páratlanul gazdag élővilágát tárták fel. A több mint ezerféle vadon élő virágos növény és haraszt mellett 206-féle madár, 65 halfaj, több mint 1200 lepkefaj él itt. Ezen felül csak bogarakból eddig legalább 2000-félét találtak. Az apróbb, sokszor csak nagyító vagy mikroszkóp alatt látható fajokról pedig alig tudunk valamit. Mintegy 150-féle védett növény- és állatfaj él itt.

A terület mind a gátak közötti (hullámtér), mind az azon kívül eső (mentett oldal) része igen változatos növénytársulásokból áll. Bár a természetes fűz-nyár ligeterdőket sokfelé lecserélték a gyors növekedésű nemesnyársokra, az élővilág bennük is gazdag és változatos maradt. A vizek gazdag élővilága a víztestek változatosságának köszönhető. A gyorsan folyó főmedertől az állóvizekig mindenféle átmenet előfordult.

A folyóvizek mentén bokorfüzesek, fűz-nyár ligeterdők, keményfa-ligetek, s a még távolabbi részeken tölgyesek, gyertyánosok, láperdők és igen változatos fátlan növénytársulások éltek. Ezekben is jelentős különbség volt a vizes (mocsárrét, láprét) és száraz (homoki gyepek) termőhelyekben.

A vízlépcső létesítése e változatosság fenntartását lehetetlenné teszi. Akár az eredeti terv, akár az ún. C-variáns következményeit nézzük, igen jelentős hidrodinamikai változások hatásaival kell számolnunk. A víz felszíni és felszín alatti áramlása, dinamikája teljesen más, ha a korábbi vízhozam a Szigetköztől távol egy szigetelt csatornában folyik a bősi turbinák és zsilipek felé. A rendszerből energiát veszünk ki. Ezt csak valaminek a rovására tehetjük. Az energia semmiből nem keletkezik. A változás következményei szinte átláthatatlanok, de az élővilágra egyértelműen rombolólag hatnak. A degradáció nyilvánvaló jelei (pusztulás, gyomosodás) az elterelés óta is kimutathatók. Ezek persze csupán a leggyorsabb változásokat jelzik (vízszintcsökkenés, árvizek elmaradása). A felszín alatti változások következményei (áramlás és vízminőség-változás) lassabbak, de nem lényegtelenebbek. Ezek érintik kedvezőtlenül az ivóvíznyerés lehetőségeit is. Az elterelés előtti állapotban ez napi 1 millió m3 kiváló minőségű olcsó ivóvizet jelentett. Ezt ún. parti szűrésű kutakból lehetett volna kinyerni. Jelenleg a Duna főmedrében megmaradó víz esetleges duzzasztása sem jelentené az előbbi lehetőség helyreállítását, mivel a víz áramlási sebessége az eredeti 2 m/sec-ról olyan minimális szintre süllyedne, ahol hosszabb távon az eliszapolódás hozamot csökkentő hatása mellett vízminőségi gondok is jelentkeznének.

Ma már a legtöbb szakember is egyetért abban, hogy mai ismereteink alapján a Bős-Nagymarosi Vízlépcső terve megvalósításába nem fognánk bele. Az átláthatatlan környezeti problémákon túl a gazdaságosság, pontosabban gazdaságtalanság lenne a legnyomósabb érv. A vízlépcső Pozsonytól Budapestig terjedő óriási hatásterülete újabb és újabb javító beruházásokat igényel - minimális energianyerési lehetőség mellett. Ezért is próbálnak sokan ma is egyéb hasznosulási szempontokkal érvelni (hajózás, öntözés, üdülés, stb.). E tényezők összevetése, rangsorolása nem könnyű feladat. Ráadásul a negatív hatások egy része visszafordíthatatlan, mások alattomosan fokozatosak. A jogi, illetve politikai szempontok tovább terhelhetik a döntést. Egy dolog azonban teljesen nyilvánvaló. A komplex rendszer kezelése nem lehet egyetlen szakterület ügye. Ez nem is csupán szakmai kérdés. A rendszer minden elemének szakértői legjobb tudásuk alapján nézeteiket kifejtve hívják fel a döntéshozók figyelmét a lehetséges következményekre. Ezeket meghallgatva és mérlegelve kellene olyan politikai döntést hozni, mely tükrözi az ország (és az emberiség) közös ügyéért érzett felelősségtudatot is.



« vissza