Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A fiatal Beneš

Edvard Beneš, akinek neve összefonódott két példa nélkül álló nemzeti győzelemmel, de két példa nélkül maradt nemzeti tragédiával is, 1884. május 28-án született Kozlanyban.
Kozlany? A nyugat-csehországi nagyközség - egykori német nevén Kozlan - jó húsz kilométerre Pilsen felett, a Královice (Kralowitz)-i járásban fekszik, hosszan elnyújtózva az országút mentén. Középkori település, barokkizált gótikus templomának kincseivel igényesebb művészettörténeti kiállításokon is találkozhat az idegen. Kozlanynak Beneš gyerekkorában kereken kétezer, római katolikus, cseh nemzetiségű lakosa volt. Hasonlóan homogén volt a járás lakosságának nemzetiségi és vallási összetétele is. De sietve hozzá kell fűzni, hogy Kozlanytól nem messze, a nyugati oldalon (egy leírás szerint ”az erdőn túl”) húzódott a német-cseh nyelvhatár s kezdődött a később kisebbségnek deklarált szudétanémetek világa. Valamivel lejjebb, délen is jelentős számban éltek németek. A régió legnagyobb városában, egyúttal kereskedelmi, ipari, közigazgatási központjában (és a sörivók mekkájában), Pilsenben a lakosságnak csaknem fele német volt.
Beneš gyerekkorában a nyelvhatár még nem jelentett merev választóvonalat csehek és németek közt. Emberek és javak szabadon közlekedtek mindkét irányban, tartós baráti, családi, s főleg gazdasági kapcsolatok szövődtek minden szinten. A gazdasági kapcsolatokból a Beneš család is profitált. Ugyanakkor a nemzetiségi tudat, sőt öntudat ébredezni kezdett mind a csehekben, mind a németekben. A csehek a szegényebb elemet képviselték, féltek a gazdaságilag erősebb németektől - a lappangó feszültség helyenként és időnként kisebb-nagyobb konfliktusokban tört ki.
Kozlanyról úgy tudták, hogy a környék legszegényebb települése.
Lakosai - papírforma szerint - eredetileg parasztok, földművelők voltak.
A Beneš család A családfő, Matej egy távoli faluból, Slovicéről telepedett át Kozlanyba, amikor feleségül vette távoli unokahúgát, a szintén Beneš családnevet viselő Annát. Sok Beneš élt a környéken. Anna, lány korában - a helyi szokásoknak megfelelően - német polgári családoknál ”szolgált”. Eredetileg némethez akart férjhez menni. Matejnek csak közvetlenül eljegyzése előtt sikerült leütnie a német kezéről cseh nemzeti lelkiismeretére apellálva.
Matej és Anna házasságából tíz gyermek született. Kettő csecsemőkorában elhunyt, két lány és hat fiú - köztük a legfiatalabb Eduard, a leendő Csehszlovákia egyik megalapítója - életben maradt. (Az Eduard nevet felnőtt korában önkényesen Edvard-ra változtatta.) Matej nem állt be munkásnak, mint sokan mások, hanem felcsapott vállalkozónak. Kibérelte az egyik helybeli téglaégetőt, a téglát és a gazdáktól felvásárolt gazdasági termékeket szekérre rakta, és széles körben árulta cseheknek, németeknek egyaránt. Később vegyeskereskedést nyitottak, amely rövidesen a község egyik legforgalmasabb boltja lett. A legfiatalabb gyerek, Eduard-Edvard már az új házban született, Kozlany 101. szám alatt.
(Pár évvel ezelőtt a ház még jó állapotban volt. Az udvarról nyíló, aránylag tágas lakásban rokon család élt. A benősült férfi Edvard Benešről éppen csak annyit tudott, hogy nagy ember volt. Majd közölte, hogy őt inkább Meciar árulása foglalkoztatja.
Megbocsáthatatlan, hogy leszakította Szlovákiát. Tudomása szerint a nagymamának (”babicka”) sok-sok Beneš-fényképe van, csak nem tudják, hol őrzi ezt a kincset... Kinn az üzlethelyiségben cipőt árulnak. A lehangolóan szürke utcai falrészen nehezen olvasható emléktábla figyelmeztet a ház neves szülöttjére. Jó kődobásnyira az épülettől, a kis községi parkban szerény Beneš-mellszobor. Alig tűnik fel az idegennek.) Matej, a self-made man, egy újabb keletű életrajzi vázlat szerint, tehetősebb korában már nem nevezte magát földművesnek, hanem ”kereskedő”-nek. Küzdelmes életútja zenitjét akkor érte el, amikor beválasztották a kozlanyi sörfőzde igazgatóságába. ”Ilyen megtiszteltetésben csak a városka notabilitásai részesülnek” - mondogatta annak idején egyik lánya. S úgy tűnik, hogy az apa kitartásából és szorgalmából ez a legkisebb fiú örökölte a legnagyobb adagot.
A nyolc gyerek sorra felnőtt, és elhagyták az otthont. A legidősebb, Václav (Vencel) elvégezte Prágában a tanítóképzőt, az egyik külvárosban állást kapott, házat vásárolt. A következő fiú, Vojtech (Béla), becenevén Vojta, követte fivérét Prágába, ő is tanító lett, egy ideig az észak-csehországi Brandysban működött. Mindketten megismerkedtek Masarykkal, rokonszenveztek tanításával, de végül is, a radikálisabb eszmék hatása alatt, a frissen alakult, illetve az osztrák szociáldemokrata pártból kivált cseh pártnál kötöttek ki. Václav részt vett a cseh tanítóság szervezésében, nevet azonban mint a cseh gyorsírás úttörője szerzett magának. Aránylag korán, nem sokkal a csehszlovák állam megalakulása előtt elhunyt.
Vojta hosszabb és változatosabb pályát futott be. Csehszlovákia megalakulása után bejutott a központi népiskolai igazgatásba, s cseh tartományi tanfelügyelőségig vitte. Közben mint a szociáldemokrata párt képviselője, majd szenátora, a nemzetgyűlésnek is tagja volt. A hat évvel fiatalabb Edvard neki köszönhette, hogy tanulhatott. Vojta felismerte öccse tehetségét, s mindvégig kitartott mellette.
Nehéz kezdet: a legkisebb Beneš Edvard, a legkisebb Beneš, az államalapító Masaryk legbizalmasabb munkatársa, majd az államelnökségben utóda az elemi hat osztályát - fivéreihez hasonlóan - Kozlanyban végezte, mindig jó bizonyítványt vitt haza. Ez feljegyzésre méltó tény, mert a továbbiakban inkább rossz, mint jó tanuló volt. Kozlanyi tanítója elmondta, hogy nála a jó jegyeket ”főként fáradhatatlan és türelmes szorgalmával és nem különleges tehetségével érdemelte ki”. Hajtotta a vágy, hogy kitűnjék. ”De - fűzte hozzá a tanító - gyerek még, nem tudja pontosan, miben és hogyan tűnjék ki, viszont a dicsvágy benne van és munkára buzdítja.” Beneš életútja messzemenően igazolta az egyszerű falusi néptanító diagnózisát.
A szorgalmas Edvard, a népes család benjáminja, az idős szülők kedvence lett. Neki még azt is elnézték, ha időnként valamilyen ürüggyel kivonta magát a ház körüli munkából. Introvertált, magányos gyerek volt; a játék nem érdekelte túlságosan, iskolatársai közösségébe nem tudott beilleszkedni. Ennek az is oka lehetett, hogy az iskolában sokat csúfolták kicsisége és kövérsége miatt. (Kövérségétől megszabadult, de feltűnően alacsony növésű, csont és bőr férfiú lett belőle.) Az elkerülhetetlen iskolai verekedésekben rendszerint a rövidebbet húzta; ha panaszkodott, anyja összeszidta, hogy miért hagyja magát. Egyetlen kedvenc szórakozása az olvasás volt. Kezdetben a kor népszerű ifjúsági könyveit, Robinsont és társait bújta, majd egyre inkább a romantikus történelmi olvasmányok felé fordult érdeklődése, ami szintén korjelenség volt. Szellemi táplálékát az iskola és az erősen nacionalista Sokol (Sólyom) nevű cseh tornaegylet helyi csoportjának könyvtárából szerezte be.
A kis Beneš fejlődésére már Kozlanyban hatni kezdett két fivérének, Václavnak és Vojtának a befolyása. Ők hívták fel figyelmét a cseh-német ellentétekre, a huszitizmus nemzeti szerepére, Vojta beszélt neki a család fényes történelmi szerepéről. S következményeiben még jelentősebb volt, hogy tőlük hallott először a hódító szocialista eszmékről, a dolgozó emberek nagy reménységéről. Anyja azt szerette volna, hogy pap legyen. Az első áldozás élménye annyira meghatotta, hogy sírva fakadt. A plébános kérését, hogy álljon be ministránsnak, azonnal teljesítette, mert kitüntetésnek vette. Egy idő múlva azonban ”heves vallásellenes érzés” kerítette hatalmába, ”mintha egy illúzió omlott volna össze” benne. A ”szent cselekedet”, a ”mise misztériuma”, közvetlen közelről átélve, fokozatosan elvesztette varázsát, egyszerű emberi cselekedetté degradálódott.
Egyidejűleg a miséző papról is lepergett különleges tekintélye, ”az agrárközösség egyenrangú tagjává” változott. És úgy érezte, hogy a ministránsok se voltak már különbek azoknál a fiúknál, akik nem ministráltak.
Meg kell jegyezni, hogy a szakításnak megjelent egy prózaibb magyarázata is. Egy Kunte nevű újságíró, Beneš ifjúkori ismerőse, majd elkötelezett híve, úgy tudta, hogy a hirtelen fordulatot anyagi okok váltották ki: a misepénzekből a ministránsoknak járó összeget elosztották egymás közt, kinullázva a kis Benešt. A kis Beneš megsértődött, s nemcsak megszűnt templomba járni, de a vallással is szakított... Akár igaz ez a változat, akár nem, a váratlan válság Beneš aránylag hosszú, marxizmus felé hajló korszakának nyitánya lett.
Václav és Vojta erőteljesen támogatták továbbtanulási szándékát, és saját alma materüket, a prágai tanítóképzőt ajánlották. Vojta konkrét tervet terjesztett az anyagi gondokkal küzdő családfő elé: neki, Vojtának már csak egy éve van hátra, eltartja önmagát; Václav állásban van, háza is van, az öccs nála lakhat és kosztolhat, tehát nem lesz a szülők terhére. A heves vitában Vojta győzött. De Prágában közbeszólt a véletlen. A reáliskolában, amelyben Edvardnak még négy osztályt kellett volna elvégeznie ahhoz, hogy átléphessen a tanítóképzőbe, lekésték a jelentkezési határidőt. Hosszú kilincselés után végül is a Vinohrady (Szőlőskert) nevű negyedben működő cs. és kir.
gimnázium fogadta be a kozlanyi ifjút.
A prágai korszak biztatóan indult. Edvard szorgalmasan tanult, és jó közepes bizonyítványt kapott. De alig múlt el egy esztendő, kitört rajta a kamaszkor. Az iskolai órákat unta, tanáraival sokat kötekedett. Azzal vádolta őket, hogy semmivel se mondanak többet, mint ami már benne van a tankönyvekben, ő pedig többre vágyódik, mert az életnek s nem az iskolának akar tanulni. Mindazt, amit véleménye szerint nem kapott meg az iskolától, privát olvasmányaival akarta pótolni. A könyveket ”a tudás legjobb forrásai”-nak nevezte. Olvasmányai megválogatásában elsősorban két szocialista fivérére támaszkodott, de sok segítséget kapott Vojta tanáraitól is (akik - szerinte - ”mindannyian szabadon gondolkodók voltak”).
Ami ezután következett Prágában, a kozlanyi szárnybontogatás folytatása, kiteljesedése volt. A kis Beneš olvasott, mindig olvasott, még az iskolában, órák alatt is olvasott, hogy tanulási vágyát kielégítse. Eleinte leginkább a divatos vallásellenes pamfleteket bújta, majd komolyabb olvasmányok következtek, a legkülönbözőbb témakörökből, anélkül, hogy a vallási témát elejtette volna. Rátalált Zolára, lelkesedett könyveiért. Nem maradt ki Darwin sem. Főművét a fajok eredetéről és a létért folyó küzdelemről egy ideig ”bibliájának” tekintette, és ”apostoli buzgalommal” tanulmányozta. Állítása szerint már tizenhat éves korában jól ismerte Masaryk műveit, sőt mesterének nevezte, hogy aztán - főleg vallásfilozófiája miatt - kiábránduljon belőle. Mint egyetemi hallgató kezdte újra értékelni.
A gimnazista Beneš ”magánéleté”-re leginkább a puritán jelző illik. Ruházatával keveset törődött, jó barátai nem voltak.
Szórakozóhelyekre ritkán járt, leszokott az ivásról, dohányzásról - nem anyagi vagy egészségügyi okokból, hanem kapitalizmusellenességből. Lányismerősök csak addig érdekelték, amíg ”haladó eszméi”-t propagálhatta köreikben. Két kedvelt szórakozása maradt: a műkedvelő színjátszás és még inkább a labdarúgás. Az utóbbit szenvedéllyel űzte. A hozzáértők tehetséget gyanítottak benne, s hamarosan be is jutott a népszerű Slavia ifjúsági szekciójának C csapatába. A szerény kitüntetést azonban az iskolai tilalmak miatt titkolnia kellett. Amikor egy sérülés miatt ”lebukott”, osztályfőnöke az egész osztály előtt keményen megleckéztette (valószínű, hogy az egész tanári kar növekvő Beneš-ellenessége is hangot kapott kitörésében): ”Maga semmirekellő, maga semmire se fogja vinni az életben. Azt tanácsolom, álljon be katonának, tizenkét éven belül felviheti az őrmesterségig, s aztán bejuthat a pénzügybe, a bíróságra, vagy akár a postára altisztnek, s könnyű élete lesz...” Beneš nem fogadta el a jó tanácsot. Folytatta gimnáziumi ”tanulmányait”, s 1904 júliusában leérettségizett. A tantárgyak közül leginkább a történelem és az idegen nyelvek érdekelték, s az utóbbiak közül mindenekelőtt a ”nagy forradalom” nyelve, a francia. A francia mintagimnáziumban még külön nyelvkurzust is végzett. Egyik életrajzírója se hagyta ki, hogy - Masaryk közvetítésével - még mint gimnazista elkezdte csehre fordítani a szocialista társadalomkritikus Zola ismert regényét, a L’Assomoir-t. De mint a többi nyelvből, a szívéhez oly közel álló franciából is csak hármas szerepel érettségi bizonyítványában.
Az államfordulat után, amikor Beneš már ”nagy ember” volt, néhány ismerőse igyekezett korrigálni, retusálni a kozlanyi gimnazistáról kialakult korábbi képet. Lelkes hangon beszéltek középiskolai fejlődéséről, kereteket robbantó intellektuális érdeklődéséről. Az egyik szerző, aki Beneš iskolatársa volt, teljes megértéssel kezelte korai lázadozásait, mert hiszen a vinohradyi gimnázium közismerten a reakció melegágya volt.
Megállapította, hogy Beneš, hála olvasottságának, már akkoriban széles látókörű fiatalember volt. Világnézetét három vonás jellemezte: a vallást ”túlhaladott dolog”-nak tekintette (hittanárát ”eléggé meggyötörte” eretnek nézeteivel); filozófiában közel állt a materializmushoz és pozitivizmushoz; s végül politikában a ”marxista szocializmus”-sal rokonszenvezett.
Beneš amerikai sajtótitkárának a második világháború elején megjelent könyvében is hasonló mondatokkal találkozik az olvasó. A szerző úgy értesült, hogy amikor a kis Beneš Prágába került, már ”antiklerikális, radikális, szélsőséges” gyerek volt. Később ”a nyers materializmus, anarchizmus, szocializmus” híve lett. És természetesen vallásellenességét se adta fel. ”Az akkori világ csaknem valamennyi rendszerét elvetette.” És így tovább. Az ilyen és hasonló szellemű visszaemlékezések, közlések a világnézetileg megzavart, belső biztonságot, nyugalmat kereső gyerekember helyére egy sokoldalú, minden tűzpróbán átesett, edzett lényt ültettek, akinek éleslátásában, ítéleteiben, vezetésében bízni lehet.
A válságok kora 1905 őszén Beneš beiratkozott a prágai cseh egyetem bölcsészeti karára. A tanári pálya mellett döntött, fél szemét az egyetemi tanárságra vetve. Fő szaknak a romanisztikát választotta, mellékszakoknak a német és a szláv nyelveket. Felvett még néhány filozófiai kurzust is, köztük Masaryk professzor gyakorlati filozófiai kurzusát. Aki ismerte a fiatal Beneš lázas ideológiai és politikai érdeklődését, meglepődhetett választásán. De a választásba világnézeti motivációk is beleszóltak. A romanisztika elsősorban francia stúdiumokat jelentett, s a francia nyelvhez Benešt politikai rokonszenv fűzte. A tanári munkában pedig átvitt értelemben politikai feladatot is látott.
Masaryk előadásait gyakran meghallgatta, s néhányszor éles vitákba keveredett vele. Különösen a professzornak a vallás pozitív kultúrtörténeti szerepéről vallott nézeteit kifogásolta.
Ugyanakkor rendkívüli egyénisége egyre jobban megragadta.
Két szemeszter után Beneš egyelőre megelégelte Prágát, és Párizsba vágyott. Ott, az új szabadságeszmék forrásánál akarta folytatni nyelvészeti tanulmányait, s mellesleg remélte, hogy ugyanott fogja megtalálni egyre emésztőbb világnézeti problémáira is a választ. Masaryk segítségével szerény utazási ösztöndíjat kapott az Alliance Française-től, külföldi tartózkodásáról azonban neki magának kellett gondoskodnia. Még elutazása előtt megállapodott a Právo lidu című szocialista napilappal és a Rovnost című, ugyancsak szocialista szellemű folyóirattal, hogy honorárium ellenében rendszeres tudósításokat fog küldeni nekik Párizsból. Az újságírói munka különben is szerfelett érdekelte, nagyszerű lehetőséget látott benne az olvasók politikai befolyásolására-nevelésére. (Egyik jól tájékozott s már idézett életrajzírója szerint a kivonulás Párizsba ”önkéntes száműzetés” is volt a katonai sorozás elől. Beneš távozása nem maradt titok a k. u. k. hatóságok előtt, s a párizsi követségen megfenyegették, hogy ha hazatér, megbüntetik, mert bejelentés nélkül távozott külföldre. Az ügyet privát kapcsolatok mozgósításával sikerült elsimítania.) Beneš párizsi tartózkodását három esztendőre tervezte.
Beiratkozott a Sorbonne-ra, két szemeszter (1905-1906) után a nyári hónapokat a Právo lidu kiküldetésében Londonban töltötte.
Ezután két további szemeszterre visszatért a francia fővárosba. A dokumentumok szerint azonban az 1907. nyári félévben a prágai egyetemnek is hallgatója volt, de az órákra még saját szelektív módszere szerint se járhatott be, hiszen ugyanakkor Párizsban tartózkodott. Párizsból egy további esztendőre Berlinbe költözött, majd hároméves távollét után visszatért Prágába.
Párizs .
Beneš a Sorbonne-on először főként filológiai előadásokat vett fel, majd London után a hangsúly áttolódott a modern irodalmi irányzatokra. Egyidejűleg ”definitív filológiai álláspontja” (saját kifejezése) kialakítása céljából a Politikai Tudományok Főiskolájára is beiratkozott, s félelmetesen zsúfolt programot dolgozott ki a saját szempontjából fontosnak ítélt tudósok műveinek tanulmányozására. Alig múlt el pár hónap, s további, rengeteg munkával járó feladatot vállalt: Beneš párizsi újonc korában, ideológiai érdeklődésből, de társaságot is keresve, gyakran megfordult az ottani orosz kolóniában (1905-ös és más forradalmi menekültek, anarchisták, álmodozó disszidensek világában). Közelebbi ismeretséget kötött egy Venceslav Švihovsky nevű, cseh származású moszkvai újságíróval. Švihovsky megijesztette, hogy romanisztika főszakkal nehezen tud majd elhelyezkedni - helyesebb lenne, ha filológiai stúdiumait az orosz nyelvre is kiterjesztené. S ha netalán mint újságíró szeretne dolgozni, sokkal jobban érvényesülhetne egy jogi doktorátus birtokában. Orosz kollégájától tudta meg Beneš, hogy külföldi diákok Párizsban lehallgatott négy félév után, a dijoni egyetemen egyetlen vizsga és disszertáció ellenében közgazdaságból vagy politikatudományokból jogi doktori diplomát szerezhetnek. Beneš gondolkodási időt kért, de anélkül, hogy Švihovskynak szólt volna, már másnap lejelentkezett a dijoni doktorátusra. Rövid töprengés után elhatározta, hogy a ”cseh kérdés”-t választja disszertációja tárgyául.
Ugyanez a Švihovsky egyébként más okokból is beírta nevét Beneš élettörténetébe. Összehozta őt egy cseh diáklánnyal, bizonyos Anna Vlcekkel, aki prágai barátnője társaságában a Sorbonne-on francia nyelvkurzuson vett részt. A Beneš fenntartásai miatt (”unalmas társaság”, ”nem érek rá” stb.) nehezen indult kapcsolat Prágában négy év múlva házassággal végződött. Švihovsky nem csekély büszkeséggel írta egyik feljegyzésében, hogy kétszer is mélyen beavatkozott Beneš sorsának alakulásába: ő, Švihovsky vette rá arra, hogy dijoni doktorátust szerezzen, s ő mutatta be jövendő hitvesének - ”legjobb tanácsadójának és valóságos őrangyalának”.
A levéltári anyagból nem világos, hogy mivel is foglalkozott Beneš a Sorbonne-on, látogatta-e az előadásokat, vizsgázott-e, egyszóval eleget tett-e akadémiai kötelességeinek.
Erről Beneš is hallgatott. Világháborús emlékiratainak elején pár oldalon és kapkodva beszámolt saját tudományos programjáról, és felsorolta a számára fontos párizsi akadémikus műhelyeket, a Sorbonne-t csak zárójelben említette.
A rövid fejezetben különben közölte az olvasóval, hogy Franciaországba mint ”radikális pozitivista” érkezett, szociális és nemzetiségi okokból Bécs- és Budapest-ellenes hangulatban. (Más forrás szerint abban az időben pártpolitikailag kötetlen szociáldemokratának vallotta magát, s ezért a párizsi Sokol egylet először nem vette fel tagjai sorába.) Párizsban - vallotta Benes - új ideológiai kísértésekkel kellett megküzdenie: ”óriási befolyással” volt rá a francia forradalmi tradíció; ”elcsábította” a francia szocialisták, szindikalisták és más baloldali irányzatok ”forradalmi és radikális frazeológiája”. Általában ”lefoglalták érdeklődését” a szélsőségek, a szindikalisták, antimilitaristák, anarchisták s nem utolsósorban az 1905. évi orosz forradalom politikai emigránsai.
Több mint harminc filozófust, szociológust, történészt stb. sorolt fel, akiknek műveit állítólag alaposan áttanulmányozta, hogy világos képet kapjon a különböző álláspontokról, és megszabadulva belső vívódásaitól, megfogalmazhassa végre saját ”definitív álláspontját”. Kezdetben a franciákat bújta Descartes-tól Denis-ig és Seignobos-ig, majd (London után) Locke-ot, Hume-ot és a hazai Masarykot vette sorra, hogy Berlinben aztán németekkel egészíthesse ki alapvető olvasmányainak listáját (első helyen Kantot említette). A minél teljesebb tájékozódás érdekében az új, progresszív irodalmi irányzatokkal is meg akart ismerkedni. (Ezért is vett fel az egyetemen néhány irodalmi kurzust.) Széles spektrumot felölelő tanulmányai segítségével igyekezett - ahogy ő írta - ”a lehető leggyorsabban behatolni a korabeli szellemi áramlatokba”, s megvetni szakszerű filozófiai stúdiumai alapjait.
Személyes nézeteit három divatos és általa is becsült filozófus és szociológus (Bergson, James, Dürkheim) munkáival ellenőrizte és azok segítségével öntötte formába.
Beneš a negyedik párizsi szemeszterben kezdett el - a szigorú koncentrációt igénylő teoretikus tanulmányai mellett - dijoni disszertációján dolgozni. Ha mint diplomás ember akart hazamenni, sietnie kellett, mert a tervezett három esztendőnek már a közepénél tartott. S az akadémikus munkaprogramok mellett volt még egy további elfoglaltsága: a laptudósítás. Havi 100 frankot kellett ”összeírnia” ahhoz, hogy külföldi létalapját biztosíthassa. A kezdeti botladozások után hamar beletanult a tudósítói munkába, s két fő megbízója mellett más lapoknak is dolgozott.
Újságírói szempontból a legjobb időben érkezett Párizsba. A parlamentben heves harcok dúltak, az egyház és állam szétválasztásának utóhullámai. A problémakör a cseh antiklerikálisokat, köztük Masarykot és személy szerint Benešt is élénken foglalkoztatta. A katolikus egyházat a Habsburg-ház támaszának, a bécsi centralizmus és németesítés szekértolójának tekintették. Az egyház és a trón, a politikai hatalom összefonódásának felszámolása egyik legfőbb követelésük volt. Következésképpen Beneš a rendelkezésre álló cseh lapokban minduntalan visszatért a francia állam és az egyház közti konfliktusra, beszámolt a francia hierarchia és a Vatikán elleni támadásokról, s nem hagyott kétséget az iránt, hogy ő maga melyik oldallal rokonszenvezik. Előfordult, hogy a francia egyházellenes intézkedéseket melegen az otthon figyelmébe ajánlotta.
Másik kedvelt témája a francia parlament intézménye volt. Mint utólag bevallotta, az ottani ”szónoki küzdelmek” ”roppant mély hatást” gyakoroltak rá. Három politikai nagyság: a baloldali szocialista Jaures, a mérsékelt szocialista Briand és a polgári baloldal Clemenceau-ja valósággal lenyűgözték. Tudósításaiban kezdetben Jaures vonalát támogatta, majd egyre többet foglalkozott Briand-nal és Clemenceau-val. Élesen kritizálta Briand ”koncessziós”, szindikalizmusellenes taktikáját. Clemenceau politikáját kaotikusnak, következetlennek minősítette. Még 1908-ban is azzal vádolta Briand-t, Clemenceau-t és a radikális Pichon külügyminisztert, hogy a képviselőház szemébe hazudtak. De néhány hónappal később, amikor már ismét odahaza élt, hangja megváltozott. Elismerte például, hogy az akkori politikai krízis megoldásával Briand meghódította a haladó közvéleményt, s megtörténhet - tette hozzá -, hogy ”a történelem egyszer a harmadik köztársaság legnagyobb politikusai közé fogja emelni”.
Most már Clemenceau-val is szelídebben bánt, mint párizsi tudósító korában. Beneš természetesen nem is sejtette, hogy a közeledő világháborúban mind Briand, mind Clemenceau kitüntető figyelemben fogják részesíteni, és kimagasló szerepük lesz a csehszlovák emigráns tervek megvalósításában. Ekkor már párizsi tudósításai feledésbe merültek.
A fiatal Benešre nyugati állomáshelyei közül Párizs (és Franciaország) gyakorolta a legpozitívabb benyomást. Az élmény - kisebb-nagyobb zavarok ellenére - egész életét végigkísérte.
”Párizs Beneš számára örökre a másik, a jobb otthon lett, amelynek sikerült őt, a racionalista, mindent kritizáló, az érzelmek előtt nehezen meghajló lényt feloldania - jegyezte fel egyik régi osztálytársa. - A világot hideg ésszel, kritikus szemmel vizsgálja. De Párizst szereti, újra és újra visszatér Párizsba”. Valóban. Már néhány hónappal Párizsba érkezése után hosszú élménybeszámolót küldött Vojta bátyjának. A legnagyobb lelkesedés hangján dicsérte a párizsi tanulási lehetőségeket. Aki jól, alaposan s amellett könnyen akar tanulni, annak Párizsba kell mennie, közölte Vojtával, majd folytatta: ”Áldom az órát, amikor ez eszembe jutott. Ha fenn tudom tartani magam..., itt maradok három évig, egészen a katonaságig... Igaz, rettenetes sokat kell dolgoznom, nincs egyetlen szabad pillanatom se...” Nem kevésbé lelkes cikkben számolt be az egyik cseh diáklapnak. A cikkben Párizst ”modern Babilon”-nak nevezte, ”Franciaország szintézisé”-nek, Franciaországot pedig ”a modern világ szintézisé”-nek. Felszólította hazai diáktársait, hogy utazzanak, ismerjék meg a világot. Ha van bennük idealizmus, ha hisznek saját nemzetük jövőjében, sokat meríthetnek a Párizsban eléjük táruló példákból.
Mégis, volt egy panasza a franciák ellen, amit csak Vojtával közölt: nem érdeklik őket a csehek. ”Megdöbbennél, hogyan látják, illetve nem látják itt a cseheket - tájékoztatta bátyját. - Senki, de senki sem ismer minket, és semmit se tud rólunk. Aki pedig ismer minket, szegény ördögöknek, siralmas bürokratáknak néz minket.” Švihovskytól megtudta, hogy az oroszok se mutattak több érdeklődést kis cseh testvéreik iránt, és meglepő módon a Nyugat sem a nagy Oroszország iránt. A felismeréseket tettek követték. Beneš összefogott orosz barátjával, és szerény kőnyomatost indítottak a siralmas diagnózis orvoslására. Rövid életű vállalkozás volt, mert az érdektelenség falát nem tudták áttörni. Mindössze két kis szocialista folyóirat (a Revue Socialiste és a Mouvement Socialiste) mutatott hajlandóságot az együttműködésre (s a világháborúban is támogatta a Beneš által képviselt ügyet).
Beneš a diákkori kísérlet sikertelenségét annak tulajdonította, hogy - szerinte - a francia lapok pénzt vártak a felajánlott cikkek közlése fejében, s nekik - Benešéknek - nem volt pénzük. Másfél évvel később, vitriolba mártott tollal meg is írta, hogy például a magyarok hogyan próbálják kiaknázni egyes francia lapok pénzéhségét. Azt állította (a magyarországi szlováküldözésekkel összefüggésben), hogy akadtak párizsi újságok, amelyek fizetség ellenében hajlandók voltak helyreállítani ”a nemes magyar nemzet megtépázott hírnevét”. Az első százezer frankot a lapok azért kapták, hogy hallgassanak a magyarországi ”hitványságok”-ról, a másikat pedig azért, hogy közöljenek cikket a magyarok ”tökéletességéről”. Beneš kommentárja: ”... így maradtak a magyarok kétszázezer frank fejében mindörökre becsületes nemzet”.
Beneš vádja, hogy a franciákat nem érdekelték a csehek, nem volt egészen jogosult. A tapasztalatlan újonc beszélt belőle.
Mert már volt Franciaországnak néhány kiváló Monarchia- (és cseh)-szakértője, mint például Ernest Denis és Luis Eisenmann, akikkel rövid idő múlva Beneš is megismerkedett, majd szorosan együttműködött. Javában folytak a különböző delegációcserék (városok, sport- és más egyletek közt), s több cseh diák is tanult a Sorbonne-on. Igaza lehetett Benešnek annyiban, hogy az átlag franciát mindez egyelőre nem érdekelte.
Figyelemre méltóbb, hogy Benešben - először életében - megszólalt a verhetetlen propagandista, aki megfelelő eszközök birtokában hegyeket tudott megmozgatni türelmes (és nem mindig a valóságot tükröző) felvilágosító munkájával. Másokhoz hasonlóan, ő sem volt túlságosan válogatós a módszerekben.
London . Beneš 1906. nyári londoni kiküldetésének célja az angol életforma tanulmányozása volt. Szocialista lapját szerfelett érdekelte a híres angol kapitalizmus sorsa. Beneš tapasztalatait tízrészes riportsorozatban foglalta össze. Művét a Právo lidu az év őszén a tárcarovatban folytatásokban közölte.
Az újságíró Beneš Marx-idézetek felhasználásával ”kimutatta”, hogy a kapitalizmus szociális és morális nyomorba taszítja az angol népet. Anglia ideális munkásországnak tekinti magát, de ez csak részben felel meg a valóságnak. Egyes társadalmi rétegekben páratlan szegénység uralkodik. Az ő esetükben a kapitalizmus már egyenesen szerencsétlenség méreteit ölti. A bajokat betetőzi a klerikalizmus. A ”legrafináltabb formája” az angliai vallásosságnak, amikor ugyanazok az emberek, akik ”nyakig fetrengenek” a fajtalanságban, kivonulnak a Hyde Parkba, hogy fennkölt vitákat hallgassanak a vallásosságról. Ennek semmi köze a valláshoz - vélte Beneš.
A sorozat befejező részében - minden bizonnyal a szerkesztőség sürgetésére - Beneš néhány elsietett mondattal igyekezett megmagyarázni tudósításai feltűnően negatív alaphangját. Igaz - írta -, hogy az angliai szociális valóságnak vannak pozitív vonásai is, amelyekből a Monarchia, de Franciaország is sokat tanulhatna. Ő azonban arra törekedett, hogy feltárja, hová vezet a fejlett kapitalizmus útja. Ha a hatalom birtokosai esetleg törődnek is a munkással, nem szociális érzékenységből teszik, hanem önző érdekből: jó erőben szeretnék tartani azokat az embereket, akik az igát húzzák. A rendszernek ”annyi rossz oldala van, hogy a jó dolgok is keserű ízt kapnak” - állapította meg Beneš.
Egy pontban - a vallás, vallásosság kérdésében - mégis korrigálta magát, de már nem a Právo lidu hasábjain, hanem egy filozófiai folyóiratban, Masaryk 60. születésnapja alkalmából. A franciaországi és angliai élet - írta korábbi nézeteivel ellentétben - feltárta előtte a vallásos élet több olyan, értékes oldalát, amelyeket korábban nem vett észre. A két nyugati országban kezdte megérteni, mire gondolt Masaryk, amikor tanítványait toleranciára, önálló gondolkodásra, véleményalkotásra buzdította. Világháborús memoárkötetében még messzebb ment: feje tetejére állította a fiatal Benešt, az egykori laptudósítót.
Ne feledjük, hogy ekkor már csehszlovák külügyminiszter volt, és szüksége volt az angolok támogatására. Többé-kevésbé az egész riportsorozatot megtagadta. Diákkorának Angliája - hangzott revideált véleménye - ”mélységesen (megragadta) imponáló belső rendjével és erejével”, a politikai és alkotmányos szabadság fejlettségével, ”harmonikus nemzeti individuumok nevelésére” irányuló erőfeszítéseivel és - ”az angol ember öntudatos vallásos életével”. Filozófiai tanulmányainak és angliai tapasztalatainak köszönhette - hangoztatta Beneš -, hogy ”a vallással kapcsolatos nézeteiben” szakított a pozitivizmussal.
Második - angliai - emigrációjában, 1943-1944 körül újra visszatért a jótékony befolyásra, amelyet diákkori Angliája gyakorolt szellemi fejlődésére. A pozitivizmussal való szakítását egyenesen Hyde Park-i élményeire vezette vissza. Amit ott látott, magyarázta, arra ösztönözte, hogy végiglátogasson jó néhány angliai templomot. Az eredmény: rádöbbent, hogy Anglia tulajdonképpen vallásos ország: ”Különösen nagy hatással volt rám a mély vallásosság és a formalizmus hiánya...” Kételkedni kezdett agnoszticizmusában, és elhatározta, hogy újra nekifekszik a vallási kérdés tanulmányozásának.
Ugyanebben az időben, 1943 körül a náci propagandisták kiásták Beneš feledésbe merült, aztán közvetve vagy közvetlenül megtagadott londoni riportsorozatát, és két rész kivételével kis füzet formájában publikálták. A szándékot elárulta az előszó. A szerző a sorozatot ”egyetlen (kapitalizmusellenes) vádirat”-nak minősítette, kiemelve, hogy azóta ugyanaz a Beneš ”teljes függőségbe került ugyanazoktól az angol és amerikai kapitalistáktól, akiknek rendszerét egykori cikkeiben elítélte”.
Elképzelhető, hogy Beneš revizionista nyilatkozataival egyéb megfontolások mellett a német háborús propaganda támadásait is semlegesíteni akarta.
Berlin . 1907 kora őszén Beneš búcsút vett Franciaországtól, és egy további esztendőre Berlinbe költözött. Mit nyújtott neki az addig Nyugaton eltöltött idő? Emlékiratai szerint főleg azt, hogy ”beleszeretett” a nagy francia forradalom ”tradícióiba”, a nemzeti történelem ”nagyvonalúságába”, a kulturális élet ”teljességébe”, s nem utolsósorban ”a szociális és szocialista gondolkodás idealista és forradalmi lendületébe”. Gyors, szelektív felsorolás volt, mint Beneš esetében legtöbbször.
Beneš berlini tevékenységét, a párizsihoz hasonlóan, nem könnyű követni. Az 1907-1908-i tanév nyári szemeszterére bizonyíthatóan beiratkozott az egyetemre. Kizárólag irodalmi és nyelvészeti kurzusokból válogatta össze berlini tanrendjét. De újra nyitott kérdés marad, hogy bejárt-e az előadásokra.
Befejezte azonban dijoni disszertációját, határidőre benyújtotta, és sikeresen levizsgázott. Doktori diplomájának dátuma: 1908.
június 24. Francia nyelvű doktori disszertációjának címe: Le Problcme autrichien et la question tcheque. Még ugyanabban az esztendőben, 1908-ban könyv alakban is kiadták Párizsban. A gyorsaság Beneš szervezőképességét dicséri. A terjedelmes tanulmányban, hosszú alkotmányjogi elemzések után a szerző hitet tett az akkori Masaryk akkori politikai programja mellett, amelynek kardinális pontja a Monarchia átmentése volt, a rendszer radiális demokratizálása és föderalizálása segítségével.
Dijoni elfoglaltsága mellett Beneš Berlinben is folytatta újságírói tevékenységét. Változatlanul létkérdés is volt számára.
Beszámolóiból ítélve nyomasztó politikai összkép alakult ki benne Németországról. Nemzeti öntudatát ismerve ez korántsem volt meglepetés. Aggodalommal figyelte, mennyire benyomult a német köztudatba a történelmi múlt és az erő apoteózisa. Az értékrendben - írta egy alkalommal - ”a történelem mindenekfeletti fogalma az ész, a jog, az igazság fölé” emelkedett. ”Macht geht vor Recht”: Beneš szerint a német birodalomban ez az elv határozta meg az általános politikai felfogást. Treitschke egyszerűen isteni küldetést látott abban, hogy a németek minden lehetőséget kihasználjanak a Birodalom határainak bővítésére.
Ha hinni lehet Beneš emlékezőtehetségének, a német veszély már berlini tanulmányai idejében a maga teljes valóságában felrémlett előtte. Egy berlini katonai parádé ”egyszerűen megrémítette”. A porosz fegyelem, a szabadság hiánya, a katonai kaszt, az arisztokraták és bürokraták befolyása önkéntelenül is azt az érzést keltették benne, hogy mindennek szükségszerűen rossz vége lesz: ”Rám, mint cseh emberre, mindez nyomasztólag hatott”.
Beneš külföldi tanulmányait - Švihovský biztatására - még meg akarta toldani egy hosszabb oroszországi látogatással.
Mivel nem kapott vízumot (véleménye szerint párizsi orosz kapcsolatai miatt), 1908 kora őszén visszatért Prágába.
Prágában hideg fogadtatás Beneš meg volt győződve, hogy ha mint kész, diplomás ember tér haza, dijoni diplomáját Prágában simán elismerik. Tévedett.
Kellemetlen meglepetések érték odahaza.
A diploma szerint Dijonban jogi doktorátust szerzett (”Docteur en droit de l’Université de Dijon”), s csak kisbetűs szöveg árulta el, hogy politikatudományból kapta a doktori címet. Jogot sohasem hallgatott, s formailag politológiai és filozófiai tanulmányait se fejezte be. A Monarchia iskolaügyi hatóságai jól ismerték a külföldieknek juttatott dijoni diplomák elnyerésének feltételeit, s az egyetemek eleve nem ismerhették el azokat. Tehát Beneš diplomáját se honosították Prágában.
De már Beneš külföldről hozott szemesztereivel is bajok voltak. Öt külföldi szemeszter beszámítását kérte odahaza, az egyetem azonban normális körülmények közt csak kettőt fogadhatott volna el. Beneš esetében a vita sajátos kompromisszummal végződött. Az 1907. évi félévet prágai egyeteme elfogadta hazai félévnek, annak ellenére, hogy Beneš beiratkozott ugyan Prágában, azonban az egész időt Párizsban töltötte. A berlini esztendőt pedig úgy mentették meg, hogy első felét mint tanulmányi szabadságot, a másodikat mint külföldi szemesztert számították be. Egy cseh Beneš-kutató véleménye az egyetemi bürokrácia e bűvészmutatványáról: ”megszilárdította Benešnek nem éppen legszerencsésebb vonását, t. i. meggyőződését, hogy tehetséges ember - természetesen, ha meg van győződve arról, hogy jó ügy érdekében cselekszik - úgy bánhat a tényekkel, ahogy jólesik, s következésképpen gyakran inkább a szükségelt eredmények s nem az igazság szempontjai vezetik”. Summa summarum: Benešnek még két félévet kellett lehúznia odahaza ahhoz, hogy doktorálhasson, s ez csak filozófiai doktorátus lehetett nyelvészeti tanulmányai alapján. Jogtudományi téren pedig semmiféle igénnyel nem léphetett fel, mert hazatéréséig sehol se hallgatott jogot.
Beneš az álláskeresésnél is akadályokba ütközött, pedig mielőbb el akart helyezkedni, mert a nősülés gondolatával foglalkozott. Jelöltje, Hana Vlcek, vasutascsaládból származott.
Mivel azonban jómódú nagynénje örökbe fogadta, a fiatal házasoknak nem lettek volna anyagi gondjaik. Az öntudatos Beneš azonban saját lábára akart állni, s nem feleségéből élni. Lehetőségei már eleve leszűkültek azáltal, hogy egykori vágyáról, a tanári pályáról képzeletben lemondott, mert meggyőződése szerint a mindenütt jelen lévő ”klerikális erők” (a párizsi tudósításaiból nyilvánvaló szocialista elkötelezettsége miatt) minden eszközzel megakadályozták volna alkalmazását. S egyébként sem jutott még el a tanári diplomáig.
Valamivel biztatóbb volt a helyzet politikai téren. Benešt magához kérette az egyik cseh miniszter, és szép karriert ígért neki, ha belép a Masarykék szerint már konzervatív vizekre sodródott ”fiatal csehek” pártjába. Beneš kitérő választ adott. A spektrum másik oldalán, a cseh szociáldemokraták egyik nagy ígérete, dr. Bohumil Šmeral támogatásáról biztosította, ha funkciót vállal a pártban. Beneš nemet mondott, mert nem értett egyet Šmeral ”szigorú marxizmus”-ával és igazában a párttal sem. (Šmeral az államfordulat után a csehszlovák kommunista párt egyik megalapítója és első vezetője lett.) Beneš a Právo lidu főszerkesztőjével is tárgyalt, aki felajánlotta neki a külpolitikai rovat vezetését. Benešnek ”szándékában is volt” belépni a szerkesztőségbe, annak ellenére, hogy távol állt a lapnál is nagy befolyással bíró Šmeral ideológiájától. A nyár végén aztán elhatározta, hogy Masaryk professzor pártjához, a ”Haladás párt”-hoz csatlakozik.
Szimbolikusan le is jelentkezett egykori professzoránál.
Meglepetésére Masaryk még az év októberében meghívta, hogy látogassa meg otthonában.
Beneš 1908. októberi találkozása Masarykkal és hosszú, bizalmas eszmecseréjük radikális fordulópontnak bizonyult kettejük kapcsolatában, s ezen túlmenően Beneš egész élettörténetében is.



« vissza