Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A fordulat éve Csehországban?

A csehszlovák állam széthullása, az önálló Cseh Köztársaság létrejötte, azaz 1992 óta nem volt olyan sorsfordító időszak a csehek életében, mint amilyennek 1997 bizonyult, és amilyennek 1998 is ígérkezik. Nemcsak a gazdasági reformok szimbólumának tartott, eleinte egekig magasztalt, majd agyoncikizett Václav Klaus bukott meg kormányfőként, de pártjának, az ODS-nek, a cseh polgári jobbközép vezető erejének a helyzete is megrendült. Nem valószínű tehát, hogy a nyár elejére várható előrehozott választásokon jobboldali (vagy inkább: nem baloldali) politikus alakítson kormányt. Klaus távozása a kabinet éléről, valamint a jobbközép megroppanása az első jelentősebb korszakhatárt jelenti a Cseh Köztársaság történetében. Nem érdektelen tehát kiemelni néhány olyan mozzanatot, amelyek a klausizmus bukásához vezettek.

Mielőtt elkezdenénk az okok firtatását, le kell szögeznünk két dolgot. Egyrészt Klausék leváltását nem közönséges, a nyugati demokráciákban megszokott politikai-gazdasági válság tette szükségessé, hanem a rendszer mind nyilvánvalóbb betegségei, tehát az igazi okok sokkal mélyebben keresendők; éppen ezért egyetlen komoly, valamennyire is tájékozott megfigyelő sem gondolhatja, hogy Klaus távozását önmagukban holmi titkos pártfolyószámlák, politikai csúszópénzek tették elkerülhetetlenné. A másik, ellentétes karakterű ok nagyon is a politikai banalitás, a parlamenti számtan világába vezet: a cseh jobbközép kormány a legutóbbi - 1996. júniusi - választások óta egyszerűen borotvaélen táncolt: 99 mandátumot tudott szerezni a parlament 200 fős alsóházában. Ez azt jelenti, hogy a koalíción belül maximális kompromisszumkészségre volt szükség egységes, fegyelmezetten felvállalható álláspontok kialakításához, másrészt, hogy ehhez, a koalíción belül szűkülő mozgástérhez egyre szűkülő parlamenti mozgástér járult.

Fontosabb természetesen a rendszerváltozás, ezen belül mindenekelőtt az intézményrendszer és a gazdaság reformjának strukturális félrecsúszása. Sokan vélik úgy, hogy ezen a mozzanaton belül a második elem, a gazdasági reform részleges, ám mégis alapos kudarca a lényegesebb. Én óvakodnék a strukturális rendellenességek rangsorolásától. Már csak azért is, mert nem lehet az intézményrendszer elégtelenségeit - rossz működését és kialakulatlanságát - elválasztani a gazdaság átalakításának, nyugati hatékonyságúvá tételének sikereitől, kudarcaitól. Nagyon fontosnak érzem, hogy kiemeljem az intézményrendszerek születésének és átalakulásának területén érezhető csehországi (és szlovákiai) problémákkal kapcsolatban: a csehszlovák (cseh és szlovák) jogi, intézményrendszerbeli fejlődést 1993 elejéig mindenképpen, de inkább ennek az évnek a közepéig determinálták a közös állam fenntartására tett erőfeszítések és az utódállamok alapintézményeinek létrehozása. Nevezetesen, hogy a két nemzet és elitjeik között 1989 után egyre mélyülő szakadék folyamatos betömködése, majd a két önálló állam alapjainak lerakása rengeteg energiát vont el a kifejezetten és tisztán rendszerváltó intézmények megteremtésétől. Ezek létrehozása lényegesen lassabban haladt, mint pl. hazánkban, és az elért eredmény sem volt mindig optimális. Fontos tehát tudni, hogy nem csak Klausék elhíresült jogi nihilizmusa vezetett a cseh intézmény- és jogrendszer nem kielégítő és gyakorta nem is organikus fejlődéséhez; a két nemzetállam egy államban lehetetlen modelljéből adódó hátrányokat nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az intézményrendszerbeli rések, vagy egyes intézmények hiánya a gazdasági reformok alakulását, organikus, strukturált kibontakozását is negatívan befolyásolta. Így tehát, ha akarnánk sem tudnánk elválasztani egymástól a két ok-halmazt. Kétségtelen például, hogy az országba áramló külföldi befektetések komoly fékjévé vált a jogrendszer állapota. Ne csak a tőzsde, a befektetési társaságok és alapok működését szabályozó törvényekre gondoljunk, ne csak a prágai tőkepiac - mint nagyon is szabályozásra szoruló intézmény - hiányosságait, születési hibáit vegyük tekintetbe, de a jogrendszer egészét jellemző hiányokat is: az adósságok behajthatatlanságát, a csődeljárások kezdetlegességét, a bíróságok nehézkességét, a különböző, akár grandiózus csalásokat (amelyeket a cseh népnyelv tunelování-nak, azaz alagutazásnak nevez) is lehetővé tevő polgári és büntetőjogi hézagokat. Az pedig, hogy a cseh gazdaságba nem került megfelelő mennyiségű friss vér, azaz tőke, a jog- és intézményrendszer elégtelen állapotának is köszönhető. De a külföldi befektetések sorsa csak egy példa, még akkor is, ha jelentősége esetleg túlmutat önmagán. Hasonló okokra vezethető vissza az idegen tőke nélküli, azaz a hazai természetes és jogi személyek javára végrehajtott privatizációt kísérő botrányok sorozata is.

Az piac- és demokráciaorientált intézményrendszer elégtelensége tehát részben és részint magyarázható a válás körüli egyéb leterheltséggel, a politika más fontos feladataival (hiszen ezek az új intézmények a maguk teljességében csak a politikai akarat megtestesüléseként jöhetnek létre), másrészt viszont kétségtelenül a korlátlan és korlátozatlan liberalizmus hamis ideológiájára, Klaus azon belső meggyőződésére vezethető vissza, hogy a piac láthatatlan keze mindent elrendez. Politikai vetélytársának nevét ugyan ki sem ejtette száján Havel elnök, amikor 1997. december 9-én, alsóházi képviselők és felsőházi szenátorok előtt elmondott beszédében egyfajta leltárt készített az 1993 óta eltelt időszakról, mégis mindenki tudta, Klausról, a klausizmusról szól, amikor ezt mondja: A jelző nélküli liberalizmus örve alatt paradox módon marxi tanítás rejtőzött, nevezetesen az alapról és a felépítményről szóló az erkölcs, a tisztesség, az alázat, a szolidaritás, a jog tisztelete a gunyorosan megmosolygott felépítménybe űzetett. Sok vitatható, érzelmi indíttatású kitétel van ebben a fontos beszédben. A fent idézett szavak azonban a klausizmus alapvető gyengéjére, a humán szférának - ezen belül is az emberi és jogi intézmények világának - a nyílt ignorálására mutat rá. Klaus ugyan a rá jellemző élességgel utasította vissza az elnök-rivális kritikáját, mégis ő maga - mintegy három héttel később - a Lidové novinyban publikált (1998. január 10.) Rekapituláljunk című írásában mintha akaratlanul is Havel bírálatának adna igazat, azt demonstrálva, hogy ez a jó képességű és tehetséges politikus semmit, vagy jóformán semmit sem értett meg a - vezér szerepénél fogva jórészt általa elkövetett - hibákból, hogy képtelen a változásra, hogy javíthatatlan. A parlamenti demokrácia és a jogállam intézményei állandó mozgásban vannak, hihetetlen gyorsasággal nőnek ki a gyerekcipőből, és mi mindannyian menet közben sajátítjuk el, hogyan is kell egy ilyen társadalomban tájékozódnunk, hogy mit szabad, s mit nem, és még messze nem tanultunk meg mindent A mondat formális igazsága mögött felsejlik a jogi relativizmus árnyéka. Klaus semmivel sem rombolt annyit a maga alapozta és nem kis részben maga építette cseh reformvilágban, mint ezzel az ártatlan gyerekarccal előadott cinizmussal. Mert hiszen az értékhez mérték is tartozik, s nem mondhatom azt egy jogállamban (miután pl. lenyúltam a betétesek pénzét egy bankban), hogy ja, én tájékozatlan vagyok, nem tudtam, hogy ez valami rossz, hogy a szabad piacgazdaságban ezt nem szokás.

Érdekes egybeesés, hogy amióta egyre nyilvánvalóbbak a klausi reform gazdasági dimenziójának tökéletlenségei, kudarcai, annál jobban látszanak a humán, a jogi intézményrendszer hibái is. Ez csak részben van azért, mert a közvélemény nem sokat törődött az intézmények világával, amíg (látszólag) jól ment a szűk értelemben vett gazdasági szekér. Nyilvánvaló, hogy ennél organikusabb összefüggés is van a két szféra között. Az intézményrendszer működési zavara fékezőjévé vált a gazdasági reform kibontakozásának, miközben a gazdasági reform akadozása nem ihlette irányítóit arra, hogy intézményi eszközökkel próbáljanak korrigálni. Hiszen az intézmény, mint olyan, eleve korlátoz, akadályozza az egyén szabadságára épülő emberi társadalom kibontakozását.

A strukturális hibák közül a fentiek, az intézményrendszer hibái lesznek nehezebben korrigálhatóak. És elsősorban nem azért, mert ez a feladat komplikáltabb, összetettebb lenne a szűkebb értelemben vett gazdasági reform feladatainál, szükséges korrekcióinál. Az intézmények - a szűkebb értelemben vett intézmények és a jogintézmények - jelentőségének lebecsülése közvetlen kihatással volt a közvélekedésre, ezen keresztül pedig a közerkölcs alakulására. Mivel visszacsatolásos kölcsönhatásokról van szó, ezen a téren tehát nehezebb, lassabb lesz a korrekció.

Ami a gazdaság teljesítőképességének gyengeségét, a hatékonyság alacsony és sok tekintetben romló szintjét illeti (pl. a munka termelékenysége tekintetében), messze nem 1997. november végén derült ki, hogy baj van. Az elfogulatlan elemzők már 1994 végén látták, hogy az állam gyors beavatkozása nélkül az éppen hogy csak születőben lévő tőkepiac, valamint a bankokhoz és más befektetői csoportokhoz tartozó befektetési társaságok, alapok világa áttekinthetetlen dzsungel lesz, ahová nemcsak komoly külföldi befektető nem teszi majd be a lábát, de ahonnan a hazai kisbefektetők is menekülnek. Ugyanakkor a miniszerelnök, pénzügyminisztere, valamint eszmei-baráti körük úgy látták, hogy a pénz, és tőkepiac viszonyainak szabályozása az amerikai szocializmus csökevénye. Némi jóindulattal ezt a kísérletező kedvű elméleti és pénzügyes közgazdászok túlzott okoskodásának tekinthetnénk. (Nem zárható ki azonban a viszonyok tudatos lazítása, a megtervezett kedvezés egyes közelálló, elsősorban hazai befektetői csoportoknak.) A tőkepiaci és privatizációs rendellenességek mellett - nem kis részben ezekhez az anomáliákhoz kapcsolódva - egyre nagyobb gondot jelentett az úgynevezett bankszocializmus térnyerése a cseh gazdaságban. Arról van szó, hogy nem sokkal a kétszintű bankrendszer megteremtése után (1990) létrejött nagy kereskedelmi bankok, Klausék eredeti elképzelései, vágyai ellenére, a kuponos privatizáció főszereplőivé váltak.
Ugyanis az eredetileg elsősorban a kuponok begyűjtésére alakult befektetési alapok (és az őket kezelő befektetési társaságok) rájöttek, hogy az ezer koronáért megszerzett vagyon (ennyit kellett adnia a polgárnak egy kupon-könyvért) átlagosan harmincötezer koronát ér. A polgárok döntő többsége azonban ezt az értéket nem tudta kihozni saját kuponjaiból. Élve a lehetőséggel az egyik társaság és alapjai (Harvard) óriási reklámkampányba kezdtek, melyben az ezer koronás könyvekért tízezret kínáltak. Voltaképp ez indította az emberek túlnyomó többségét arra, hogy kiváltsa könyvecskéjét. Rövid idő alatt a tervezett hatszázezer alanyi kuponos privatizáló helyett nyolcmillió jelent meg a színen (ekkor még Csehszlovákiában). A Harvard és a többiek sikerétől megrémült reformerek - rádöbbenvén, hogy az átlátható módszerektől az össznépi lottó felé tolódik el a magánosítás súlypontja, s hogy ezt a súlyponti részt ismeretlen (és ismeretlen tőkéből operáló) magáncégek kaparintják kézbe - kénytelen-kelletlen arra vették rá az állami befolyás alatt álló nagy bankokat, hogy maguk is hozzanak létre befektetési társaságokat, alapokat, és ígérjenek ők is viszonylag sok készpénzt a kuponokért. Leegyszerűsítve: így sikerült a privatizálandó vagyont - még igazi, működő magántulajdonná válása előtt - részben visszaállamosítani. Az így, a nagy bankok körül kialakult pénzügyi-ipari csoportok a nemzeti vagyon igen jelentős része felett rendelkeznek. Ez önmagában még nem lenne olyan nagy baj, ám ez a csoport-rendszer, a bankszocializmus számos olyan hibát konzervált és mélyített el, amelyek akadályaivá váltak a szerkezetváltásnak, a hatékonyság (elsősorban a munka termelékenysége) növekedésének. A jelenség egyik fő oka az, hogy a hitelező bankok tulajdonosok is, ezért többnyire nem kívánják a tulajdonukban lévő vállalatok felszámolását, illetve nem akarnak lemondani kényelmes kihelyezési lehetőségeikről. A baj azonban nem jár egyedül, és nem pusztán hatékonyságcsökkentő rossz struktúrákról van itt szó. Ugyanis a nagybankok önmagukban is komoly problémákkal küzdenek, mindenekelőtt kétes kinnlevőségeik aránya nagyon magas - részben a fentiekből adódóan. Privatizációjuk, amelyet éppen a nemzeti vagyon váratlanul nagy arányának felszippantása miatt odázott el oly sokáig a Klaus-féle gazdaságirányítás, immár elkerülhetetlennek látszik. Igen ám, de ki vesz meg ilyen áttekinthetetlen, szövevényes csoportokat, vagy ha akad vevő, felmérhető-e az adott bank köré gyűjtött vagyon értéke, s végül, de nem utolsósorban, kinek, kiknek a kezébe megy át a felhalmozott nemzeti érték?
(Például a Nomurának értékesítendő IPB bank érdekkörébe, tulajdonába tartozik a híres cseh sörgyártás jelentős része.)
Míg a tulajdonosi struktúrák hatékonysága alacsony, a változás kényszere pedig gyenge, nem lehetett az annyit fetisizált makroszámok organikus növekedéséről beszélni. A Klaus-féle reform éppen legnagyobb dicsősége éveiben (1993-95) termelte meg az ország legmélyebb egyensúlyi problémáit. Hiába volt alacsony a munkanélküliség, az infláció, hiába volt stabil a korona árfolyama, stb., ha egyszer a GDP növekedése mögött voltaképp a belső, nem is elsősorban beruházás jellegű felhasználás (tehát a háztartások és a közszféra fogyasztásának) egyre masszívabb bővülése állt. Ennek a felhasználás- és fogyasztásbővülésnek - némileg leegyszerűsítve - nem volt belső fedezete, úgy is mondhatjuk, hogy az import húzta maga után az annyit ünnepelt növekedést. Ez természetesen a külső egyensúly borulásához vezetett. A hiányok 1997 elejére annyira megnőttek, hogy Klausék tavaszra (április 16. és május 28.) két megszorító és intézményteremtő csomaggal voltak kénytelenek előállni. Voltaképp Klaus közgazdász-politikusként ekkor bukott meg. Zieleniec külügyminiszter lemondása, pártpénzek, ez már mind csak hab a tortán.

De mi jöhet Klaus után? Valószínűleg nem Klaus. Minden jel szerint egy szociáldemokrata vezetésű, dominanciájú kormány. Ennek a kormánynak sem lesz könnyebb dolga, mint elődjének. Végre kell hajtania az országra váró, a kapitalizmusba való átmenetet jelentő, fájdalmas reformlépéseket, hacsak nem akarja tovább mélyíteni a kialakult válságot. Nemcsak egyensúlyjavító lépéseket kell azonban tennie, hanem intézményeket is létre kell hoznia, sőt azokat még viszonylag hatékonyan működtetnie is kellene. A működő intézmények jó hatással lehetnének a közvélekedésre (és közmorálra), segítenének visszanyerni a polgárok elveszett bizalmát a köz ügyeiben: a politikában.

A jövendő kormány helyzete azonban nem lesz egyszerű. Hiába számíthat joggal egy szétaprózott és meggyengült jobboldali ellenzékre, parlamenti pozíciói, a jobb- és baloldali szélsőségek várható alsóházi térnyerése neki is beszűkíti mozgásterét.

A jövendő ellenzék - a polgári jobbközép - is nehéz feladat előtt áll majd: meg kell találnia új, Klaus-mentes önmagát. Nem azért, hogy a volt kormányfő eszméitől és az általa elért eredményektől elforduljon. Éppen ellenkezőleg: hogy visszatérjen azokhoz az alapértékekhez, amelyet a polgári jobboldal, a konzervatív liberalizmus jelent, s melynek értékeit Klaus sokáig nem csak hirdette, de érvényre is juttatni megpróbálta őket. Ez a visszatérés annál is inkább kívánatos volna, hiszen maga Klaus elsősorban azért bukott meg, mert hűtlen lett saját eszméihez, amikor vizet prédikált és bort ivott: konzervatív-liberális politikát hirdetett, de baloldali, már-már szocialista gyakorlatot folytatott. Ez volt a szocialista arcú Klaus-kapitalizmus, amelyhez nincs visszatérés.



« vissza