Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A globalizáció régi-új arcai 2. rész

Hazánk helye a piacgazdaságok között: szerény bedolgozó, vagy Közép-Európa „kistigrise”?
A külső megfigyelők, a szakmai elemzők nagy többsége és a magyar politikai osztály zöme osztja azt a véleményt, mely szerint a politikai rendszer megváltozását követő évtized során hazánk az akkori félig elzárt pozícióból nemzetközi összehasonlításban sikeresnek mondható módon került vissza a kifejlett piacgazdaságok és működő parlamenti demokráciák közé. Ezt az értékelést magam is elfogadva e helyütt a gazdasági történéseket tekintem át, legfőképpen abból a szemszögből, hogy milyen is az a világgazdaság, amelybe visszakerültünk, és milyen szerepváltozatok nyílnak meg számunkra a visszakapcsolódás folyamatában.
Mert az bizony tény, hogy mire hazánk kiszakadt a KGST-ből, addigra időközben a világ fejlett és kevésbé fejlett térségeiben nagy jelentőségű fordulatok mentek végbe. Kiteljesedett a tőke mozgási szabadsága, és ezzel az áruk termelése is könnyebben települ át az egyik országból a másikba, sőt kontinensről kontinensre. A volt szocialista országok mindegyike hirtelen abban a különös helyzetben találta magát, hogy nem csupán a kényszerrel összerakott KGST szűnt meg, de a régebben már úgy-ahogy megismert „konvertibilis piacok” is a szemünk láttára alakultak át még keményebb versenypiacokká, globális gazdasági terekké.
Azzal lehetett számolni, hogy a tervgazdasági korszakban moszkvai vezérlettel kialakított árucsere-rendszer megszűnése átállási veszteségekkel jár majd: kiszabadulunk a kisebb tagországokra erőltetett termékszakosodásból, de az addig viszonylag olcsó szovjet olaj és érc hirtelen drágább lesz, a bolgár villamos targonca, a magyar városi busz, a csehszlovák villamoskocsi megszokott szerény igényű megrendelői pedig elmaradoznak. Az ebből adódó visszaesésre a gazdasági döntéshozók bizonyos fokig felkészültek a rendszerváltozás pillanatában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) például azt prognosztizálta, hogy Lengyelország az első rendszerváltoztató országként 1990-ben nyolc-tíz havi átállási visszaesést szenved el a bruttó hazai termék (GDP) 3,5 százalékára rúgó mértékben. Ehelyett a visszaesés békeidőben példátlan mértékű: 11,4 százalék lett. Az IMF 1991-re ezután +3,5 százalékos növekedést prognosztizált, ám a lengyel gazdaság tovább zsugorodott (-7 százalékkal).1 Pedig nem volt logikátlan azt feltételezni, hogy a széteső szocialista gazdaságnál hatékonyabb piacgazdasági rendszer hamarosan felmutatja előnyeit. Jó ideig mégsem így lett: a visszaesés mélysége valamennyi átalakuló országban minden előrejelzésen túltett. A lengyel, magyar, cseh várakozásokról és a következményekről az események alakítói számot adnak M. Blejer és F. Coricelli könyvében.2

A mély és elnyúló válság ténye rávilágít arra, hogy a szocialista gazdaságok sokkal rosszabb állapotban voltak a rendszerváltozáskor, mint amit a volt rezsim propagandistái máig sugallnak, de még annál is, amit akkor a kormányra kerülő ellenzék vagy a nemzetközi pénzügyi világ gondolt. Nemcsak az amerikai hírszerzők becsülték túl a szovjet katonai és ipari képességeket (talán nem egészen önérdek nélkül), hanem a pártatlan megfigyelők is túl optimistán ítélték meg a kisebb volt KGST-országok piacgazdasági esélyeit. Különösen Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia esetében lehetett volna arra számítani, hogy a reformszocialista előzmények, a terv és a piac keverésének hatásai megkönnyítik a hamisítatlan piacgazdaságra való átállást. Ez sem egészen így lett. A reformokkal való kísérletezésből mindhárom ország esetében roppant külső adósság, valamint nyílt inflációs hajlam maradt hátra, de ami a piacgazdasági átmenetet illeti, ezen országok gazdasági visszaesése nem volt kisebb Csehszlovákiáénál, amely pedig az utolsó hetekig ortodox kommunista gazdaságpolitikát követett.
Ma már talán tisztábban látni, hogy a részleges gazdasági reformok nem érintették a szocialista rendszer szervi bajainak lényegét. És amit még ma sem igen hajlandók tudomásul venni a reformszocialista hagyományokon felnövő közgazdászok: a szelepként engedélyezett vagy megtűrt kisipartól, háztáji önkizsákmányolástól, a fusitól nem vezet egyenes út a piacgazdasághoz. Az ugyanis szerződéses kapcsolat, a maga szigorú hatékonysági, jogi és etikai szabályaival; éppen hogy tagadása annak, amit a „kis-KGST” piacain üzletelő lengyel, román vagy éppen magyar (s később kínai) művelt a rossz hatékonyságú állami kereskedelem árnyékában. A rendszerváltozáskor az ilyen késő szocialista „vállalkozók” hirtelen azt voltak kénytelenek észlelni, hogy agonizálnak a nagy halak, amelyekkel a kis halak addig olyan különös szimbiózisban éltek. Voltak azután, akiknek valóban sikerült piacot és vevőt találniuk, míg másokra súlyos csalódás várt a tényleges piaci verseny beálltakor. Nem magyar történet mindez, hiszen a szocialista rezsim bukásának pillanatában a kisparcellás lengyel parasztgazdaság sem tudott rögtön megindulni a versenyképes farmergazdaság irányában.
A reformszocializmus kritikáját kénytelenek vagyunk itt hangsúlyosan említeni, mert máskülönben érthetetlen lenne az, hogy a volt szocialista országok miért is nem kezdtek szárnyalni rögtön 1990 után. Ellenkezőleg: nagyjából azonos mértékű visszaesést szenvedtek el. Még csak a rendszerváltó kormányok politikáját is nehéz lenne okolni, hiszen az összemérhető helyzetű sorstárs országok nem teljesen egyforma gazdaságpolitikát követtek, s nem azonos politikai utat jártak be.
A rendszerváltoztatási átmenettel járó gazdasági válság kapcsán ugyanakkor - ha nem is felmentésként, inkább magyarázatként - szólni kell a külvilágról, a külső gazdasági környezetről is. A nyugati országok közössége az általunk szükségesnek és méltányosnak tartottnál jóval szerényebb gazdasági és pénzügyi segítséget nyújtott. (Ezt a szűkkeblűséget egyébként a „létező szocializmus” örökségének a valóságosnál kedvezőbb megítélése is motiválhatta.) Ami azonban nem függ össze közvetlenül a nyugati politikusok, tanácsadói és üzleti körök szándékaival és motívumaival: maga a világgazdaság szerkezete változott meg éppen az 1980-as évtized végére úgy, hogy abba a KGST-ből kiszakadó gazdaságok egyszerűen képtelenek voltak megrázkódtatások nélkül visszaintegrálódni.
A századvég világkapitalizmusának mely jegyei érték ennyire meglepetésszerűen a magyar (cseh, lengyel, szlovák) gazdasági szereplőket 1990-ben? Mennyiben volt más a világgazdaság akkor, mint mondjuk 1980-ban, amikor a nyugati elemzők sem nevették ki azt a szófordulatot, mely szerint „az NDK a világ tizedik ipari hatalma”? Valami bizonyosan végbement a világban az 1990-et megelőző években, amelynek hatására a szovjet ipari-katonai komplexum erejéről alkotott nézeteit mindenkinek lassan felül kellett bírálnia, és a világ kezdte megérteni, hogy „új gazdasági mechanizmus” ide, peresztrojka oda, a tervgazdaságok nem képesek megállni a helyüket a nemzetközi versenyben.
A világgazdaság nagy folyamatai között kettőt mindenképpen ki kell emelnünk. Az egyik a pénztőke erősödése, aktivizálódása és nemzetköziesedése a vezető országokban. A politikai elemzők a Nyugat 1980-as évekbeli társadalmi és politikai változásai kapcsán leginkább a Reagan és Thatcher nevéhez fűződő neoliberális (angolszász szóhasználatban neokonzervatív) hullámról beszélnek. A Vaslady működése azonban a gyakorlatban a lakás-magántulajdon népszerűsítésére, az állami vállalatok tőzsdei privatizálására, a londoni City nemzetközi verseny előtti megnyitására tekintettel legalább annyira leírható olyan politikaként, mely visszahelyezte jogaiba a pénztőkét. A megelőző évtizedek erős szakszervezetei és a velük paktáló-egyezkedő kormányzatai valójában korporatív döntési rendszert működtettek, ráadásul - definíció szerint - nemzeti keretek között. Az 1970-es évek két olajválsága viszont megmutatta, hogy a világgazdasági sokkokat nem állítják meg a nemzeti határok. A harmadik világ ”kistigrisei”, majd a növekvő számú ”feltörekvő piacgazdaságai” pedig nagy ütemben haraptak bele a hagyományos ipari termékpiacokba. A versenyképtelenné válástól való félelem viszont ösztönzően hatott a fejlett világra, s ennek az érzésnek állt az élére az amerikai elnök és a brit miniszterelnök asszony. Az erős szakszervezetek megtörése és a nagy állami monopóliumok (sőt Amerikában a magánmonopóliumok) hatalmának megnyirbálása, a foglalkoztatási biztonság helyett a pénzérték stabilizálása egyben eltolódást is előidézett az ipari tőke, a szervezett munkásság és (részben talán szándékolatlanul, legalábbis a brit esetben) a nemzetállami bürokrácia kárára, s a bankok, tőkealapok javára.
A határon túli tőkemozgások felgyorsították a régi és újabb iparágak technológiai megújulását, a termelés ésszerűsítését. A régi vágású bank-ügyfél kapcsolat helyébe lépő agresszívebb kockázati tőke-kultúra, a befektetési bankok aktivizálódása, a tőzsde szerepének gyors növekedése szintén a racionalizálás irányába hatott az 1980-as évtized során. Ez az a lendületes, eszközracionális világgazdaság, amely a szovjet uralom hirtelen elgyengülése pillanatában diadalmasan bevonul Varsóba, Budapestre, Prágába, Bukarestbe, Szófiába.
A termelési mutatók alapján 1990-ben egy időre még lehetett azt gondolni, hogy a Szovjetunió és az iparosodott kisebb KGST-országok nincsenek is annyira lemaradva a nyugattól, legalábbis Európa latin felétől, és gazdasági potenciálban felette állnak a harmadik világ leginkább igyekvő nemzeteinek. Ám a közvetlen piaci összemérésnél rögtön kiderült, hogy a szocialista rendszerek az eltelt évtized során inkább eltávolodtak a piacgazdaságoktól, bármit írtak a szociológusok a két rendszer konvergenciájáról: termelni még csak-csak tudtak a nyugatiakhoz mérhető szinten, de eladni és kalkulálni nem. Amikor azután nálunk és a térségben máshol is megjelentek a külföldi befektetők és privatizátorok, a termelési vonal mérnökeit talán hajlandók voltak megtartani, ám a marketing, a számvitel (kontrolling) és a vállalati pénzügyek (treasury) feladataira inkább drága pénzen hollandot, németet, angolt vagy éppen indiait hoztak. Okkal: a gazdaság monetizálása területén még a „megreformált” Magyarország is hátul kullogott.
A nyugaton végbement változások közül másodikként az informatikai forradalmat kell említeni. Ám találóbbnak tetszik, ha azt az alapvető változást, amely a gazdaság szervezésében és mindennapos működésében lezajlott, nem kötjük közvetlenül az adattal való gazdálkodás gépi, technológiai vonatkozásaihoz. A Nobel-díjas Robert Solow azt írta 1987-ben: „Mindenhol látok számítógépet, kivéve a termelékenységi statisztikában”. Idézi a svéd központi bank alelnöke, Lars Heineken, aki másokkal együtt szintén az információs technológia széles körű elterjedésének tudja be az amerikai gazdaság immáron éveken át tartó - tehát nem kizárólagosan a fellendülési ciklusból adódó - erőteljes emelkedését. (BIS Review. 18/2000.)
Epés megjegyzése akkor még találó volt, hiszen a tranzisztor, a chip és a személyi számítógép már mind létezett, és jó ideje hatalmas összegeket nyelt el a vállalati hardver és szoftver fejlesztése az amerikai cégeknél, de addig mérhető javulást nem hozott a termelékenységben.
Azon a téren inkább a japánok jeleskedtek. Ám mi is volt a titka a japán termelékenységnövekedésnek? Amint a Toyota a maga iparágában megmutatta: az egyik a szabványos alkatrészek és részegységek percnyi pontos beszállítása („éppen időben” - just in time) a korábbi töredékére csökkenti a készleteket, a minőségingadozást, és ezáltal a termelési költségeket és az értékesítés utáni ráfordításokat. A csoportszellem ébren tartásával pedig - ez volt a másik - a folyamat minden szakaszában ügyelni lehet a jó minőségre - ami újabb versenyelőny forrása.
Individuálisabb társadalomban ezek a csoport-technikák már nem működtethetők ugyanígy: ott az egyén ráfordításainak és outputjának pontos mérésével lehet operálni. Ám jó ideig technikailag nem volt megvalósítható az egyénre lebontott teljesítménymérés. Ezen a ponton hozott az utóbbi néhány évben áttörést az informatika fejlődése, amelynek következtében ma már egyáltalán nem drága bármely kis munkadarab útjának a számontartása a termelési és forgalmi folyamatokban, megállapítva, hogy ki, mikor és mennyit dolgozott rajta; elektronikus beléptető rendszerekkel könnyedén követhető az alkalmazottak mozgása.
Ugyancsak megoldhatóvá vált a műveletek nagy részének vállalkozásba adása: korábban a szerződéskötés, az ellenőrzés, az elszámolás ügyleti (tranzakciós) költségei túl nagyok voltak a vállalaton belüli irányítási ráfordításokhoz képest. Az információs technológia (IT) fejlődése és olcsóbbá válása azonban hamarosan új viszonyokat teremtett a költségek terén, és hirtelen mozgékonyabbá tette a gazdasági tevékenységek területi elosztását.
Az 1990-es évek elejére kiderült, hogy a japán üzemszervezési technikák és a modern informatika összeházasítása révén az olyan érett, fél évszázados iparágakban is, mint amilyen a tömegszerű személyautó-gyártás, ugrásszerűen növelhető mind a rugalmasság, mind pedig a termelékenység. Amit Solow 1987-ben még nem észlelt, azt egy évtizedre rá már mutatták a makrostatisztikák: valóban gyorsan nőtt az egy főre jutó termelés az amerikai gazdaságban.
Mivel pedig a bérek ezen időszakban alig emelkedtek, a javuló termelékenység az amerikai termék egységére jutó bérköltség csökkenéséhez, vagyis a gyártás versenyképességének javulásához vezetett. Így fordulhatott elő, hogy vegyesvállalatok, stratégiai befektetők magában az USA-ban kezdtek gyárakat létrehozni, megfordítva a tőkeexport addig történelmileg kialakult irányait.
Ebbe a világgazdasági környezetbe csöppent vissza Magyarország.
Gazdaságunk nem kellően monetizált jellege eleve hátrány volt 1990-ben. Ebben persze megint csak nem álltunk egyedül.
Lengyelországban is hirtelen és szinte kapkodva kellett pótolni a megelőző évtizedek primitíven anyagelvű, pénzkultúra-ellenes kurzusának hiányosságait, mint ahogy Csehszlovákiában is csaknem a semmiből kellett bankokat és bankárokat teremteni. (Így viszont megeshetett a legelején, hogy a lengyel jegybank legfelsőbb vezetői börtönben kötöttek ki tiltott spekuláció miatt, és a legdinamikusabb cseh befektetési alap vezetője az elfogatóparancs elől egy atlanti-óceáni szigetre helyezte át működését, és a mai napig annak biztonságából irányítja portfólióját...) A rendszerváltozást ismert módon nem csak iparági válságok kísérték nálunk, hanem bankcsődök, nagyméretű állásvesztések, kényszernyugdíjazások vagy a nyugdíjba menekülés esetei. Mindez megint csak nem kizárólagos magyar jelenség. Hazánk esetében azonban különösen nyilvánvaló vált a társadalom biológiai megfáradtsága, a népegészségügy általános gyengesége, a társadalmi anómia számos szomorú jele: alkoholizmus, magányosság, öngyilkossági hajlam, motiválatlanság. A visszanyert politikai szabadságjogok országos méretekben csak pillanatokra feledtethették a családok szétesettségét, a kielégítetlen (és kielégíthetetlen) fogyasztási aspirációkat, a nyugdíjak nyomott vásárlóértékét, az anyagi infrastruktúra elmaradottságát, a természeti környezet degradálódását; mindazt tehát, aminek alapján a magyar társadalom nagyobb fele akkor - és azóta is - elégedetlenül tekint jövedelmi helyzetére és az ország általa észlelt állapotára. E vonatkozásban Magyarország valóban rosszabb helyzetből indult 1989-90-ben, mint a lengyel vagy a cseh, szlovák társadalom.
Az első években piacgazdasági átmenetünk a munkanélküliség megugrásával, a már korábban is jelentős infláció további emelkedésével járt. Impozánsan nőtt ugyan a vállalkozók száma is, ám a növekedés egy része a „kényszervállalkozás” kategóriája megjelenésének tudható be. A privatizációs folyamatok során pedig bebizonyosodott, hogy ha a bel- és külföldiek azonos pozícióban indulnak, akkor döntő hányadban az utóbbiaké lesz az eladásra felkínált állami vagyontárgy.
Az persze nem meglepő, hogy a hazai megtakarításokhoz képest a külföldi fizetőképes kereslet nagyobb, de mégsem teljesen szükségszerű a külföldiek túlnyomó többsége. Sőt számos országban arra kell ügyelni, hogy ne váljon túlzottá a hazaiak előnye (amit a szakirodalom home bias néven ismer: a holland vevő azonos feltételek mellett inkább vesz holland árut, a francia bankár még nemzetközi bankban is hajlamos honfitársának juttatni az üzletet, és általában véve azonos körülmények között „a hazaiaknak lejt a pálya”). Nálunk azonban a máshol megszokott finom gazdasági nacionalizmusnak nem látszott sok jele a volt állami vállalatok vezetésében, az állami és a helyhatósági apparátusban, a pénzintézeteknél. Sőt mindaz, amit „hatalomátmentés” néven joggal elmarasztalt a felelős közvélemény már a kádári rezsim felbomlásának kezdetétől fogva, az bizony részben a vagyon, a piaci részesedés és a starthelyzet külföldiek kezére való átjátszásaként is leírható. Ezáltal viszont a demokratikus választások révén hivatalba kerülő kormányzatra maradt a hazai potenciális befektetői és vállalkozói kör lehetőség szerinti védelme. Annak azonban a nemzetközi konvenciók és szerződések gátat szabnak, és minél hamarább elfogadja egy ország a GATT (WTO), az EK (EU), az OECD és a Bretton Woods-i intézmények egyezményes szabályait, annál nehezebb jogi formát találni a hazaiak javát szolgáló megkülönböztetésre. E sorok szerzője ipari és kereskedelmi miniszterként 1990 szeptemberében elsőként terjesztett az Országgyűlés elé privatizációs törvényt, mely a kisebb állami boltok, üzletek magánosításáról szólt (ami némileg pontatlanul „előprivatizáció” néven vált ismertté); ebben a Magyarországon lakó (rezidens) magánszemélyekre és cégeikre szűkült a versenyben való indulás joga. De már a nagyobb bolthálózatoknál ezt a megkülönböztetést nem lehetett megtenni - így is elég kritikát kapott az előterjesztő a liberális ellenzék részéről. Később pedig a piaci kamatozásúnál jóval kedvezményesebb privatizációs és egzisztencia-teremtő hitelek formájában próbálta a kormány és az MNB mérsékelni a hazai pályázók és befektetők indulási hátrányait.
Minden gazdasági és társadalmi gond és öröklött teher ellenére végül is gyors lett a magyar gazdaság piacváltása. Még 1990-ben is egyharmadot tett ki külkereskedelmünkben a ”nem konvertibilis” elszámolás, ám a rákövetkező évben lényegében megtörtént a teljes átállás a nemzetközileg szokásos formák szerint és konvertibilis devizákban (főként dollárban és német márkában) elszámolt külkereskedésre. A magyar kivitel azonban a rendszerváltozás első néhány évében nehezen indult növekedésnek, érthető okokból: a vállalati, vállalkozói kör drasztikus átalakulási folyamat közepén találtatott, a külső piacokon pedig a már említett tényezők által súlyosbított verseny érvényesült. Behozatalunk előbb kezdett növekedni, mihelyst a már privatizált cégek és a nálunk letelepülő „zöld mezős” vállalkozások beruházási programokat indítottak. Lassan a lakossági fogyasztás addigi csökkenése is megállt, szerény növekedésnek adva át helyét. Így viszont 1993-ra jelentős külkereskedelmi mérleghiány jött létre, ami azóta sem szűnt meg: mind behozatalunk, mind a kivitelünk erőteljesen nő, de az előbbi nagysága egyelőre meghaladja az exportét. Az évtized második felére azonban a behozatali többlet kezdte kevésbé aggasztani a gazdasági döntéshozókat és elemzőket, mert az éves 2 milliárd dollárnyi külkereskedelmi mérleghiány másként mutat akkor, ha az ország éves kivitele 10 milliárd dollár, s megint másként, ha exportunk négy-öt év múlva 25-30 milliárdra dollárra hízik fel.
Itt tartunk most. Kevésbé ismert, és mondhatni érdekesebb az a változás, ami a magyar külkereskedelem szerkezetében ment végbe.
Az ugyanis nem csupán gyors, de a számok szerint sikeres átalakulásról tudósít.


A leginkább szembeötlő szerkezeti változás a gépek és szállítóeszközök arányának lendületes növekedése: ez a statisztikai sor az évtized kezdetétől az évtized végére a legnagyobb tétellé vált. Ennek arányában csökkent a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek, valamint az anyagok és félkész termékek aránya. A változások következtében a mai kiviteli szerkezetről nemcsak az mondható el, hogy sokkal jobban megfelel a magyar gazdaság adottságainak, mint az, amelyet a tervgazdaság hagyott ránk, de azt is kimondhatjuk, hogy ez az arány már egy erőteljes, fejlett gazdaság képét mutatja. Abban az érdekes helyzetben vagyunk most, hogy a magyar kivitel szerkezete fejlettebb, modernebb mintát mutat, mint az EU importszerkezete: annak csupán 39 százaléka gép, és még mindig 29 százaléka élelmiszer, míg a mi kivitelünk a fentiek szerint leginkább gépekből (és ezek között nagy arányban high tech termékekből) áll. (Ecostat:
Bővülő Európa. Tények és tanulmányok. Miniszterelnöki Hivatal, 2000. március.)
Hasonlóan előnyös képet ad behozatali szerkezetünk is, mivel abban az évtized elején 18-20 százalékot tett ki a gépek aránya, míg 1999-re a gépimport a teljes forgalom felére rúg, ha pedig a gépeket és az egyéb feldolgozott termékeket együtt vesszük, akkor az arány 89 százalék.
Ez a statisztikából nyerhető kép, de nem ez a teljes igazság. Az ugrásszerűen megnövekvő gépkivitel - és az ahhoz szorosan tapadó gép- és alkatrész-behozatal - döntő részben a hazánkban letelepedő külföldi cégeknek köszönhető. Ezek nagy része ipari vámszabad területen, tehát sok vonatkozásban szigetként, a magyar gazdaság többi részétől elkülönülve tevékenykedik.
Kérdéses a fentiek alapján, hogy valóban sikeres, vagy csupán gyors volt-e a magyar gazdaság külgazdasági visszailleszkedése. Ha ugyanis a statisztikát duzzasztó kiviteli és behozatali tételekhez a magyar gazdaság hozzájárulása csupán az olcsó munkaerő rendelkezésre bocsátásában nyilvánul meg, akkor szerényebben kell szólnunk az elmúlt évtizedről.
Bizony, sokan értékelik így a helyzetet, és a multinacionális cégekben egyáltalán nem a magyar gazdaság modernizációs motorjait látják, mint inkább az olcsó magyar bérszinttel visszaélő, azt tartósító csapást. A negatív vélekedés másik hivatkozási alapja az, hogy a nagy beruházók letelepedésükkor meghatározott időre generózus adókedvezményt kaptak, és így jelenleg még mérsékelten járulnak hozzá a közterhek viseléséhez. Azt is sokan elmondják, hogy a külföldiek nyereségük repatriálásával ugyanúgy kiszivattyúzzák a tőkét az országból, mint az 1980-as években a nyugati bankok a kamatok formájában.
Az ilyen életérzések azonban nem állják ki a statisztikai megfigyelés vagy a logikai elemzés próbáját, mert legfeljebb részigazságokat tartalmaznak. Az persze nyilvánvaló igazság, hogy a bérek nálunk sokkalta kisebbek, mint Németországban vagy Ausztriában, és értelemszerűen ez a körülmény az egyik ösztönzője a hazánkba irányuló tőkebefektetésnek. Ám ha a külföldi befektető nem jelenne meg egy adott városban, akkor vajon milyen lenne a bérszint? Nyilvánvalóan a munkaerő iránti kisebb kereslet és adott munkaerő-kínálat mellett a bérek kisebbek lennének. Láthattuk Győr vagy Székesfehérvár példáján, hogy a reálbérek gyorsabban nőttek és a magasabb szintet értek el a nagy befektetők letelepedését követően, mint olyan munkaerő-piaci körzetben, ahova még nem jutott el komoly befektető.
Ami a nyereségadó ügyét illeti, itt is inkább részigazságról van szó, mert bár a nagy összeget befektetők valóban jelentős kedvezményt kaptak hosszabb időre, ám az adókedvezmény eredeti jelentőségét erősen mérsékli az a körülmény, hogy időközben megfeleződött az általános nyereségadókulcs, vagyis mindenki más is kisebb adót fizet kimutatott nyeresége alapján. A kedvezményes adózás vagy éppen az adó teljes elengedése sokkal nagyobb ösztönzőnek számított 40 százalékos adókulcs mellett, mint azóta, hogy ez a kulcs csupán 18 százalékos. (Egyébként a nyereségadó befizetése alól a hazai vállalkozások is sokféle kibúvót találnak.) Ugyanakkor az államháztartás szempontjából komoly tételt tesznek ki a bérekhez kötődő járadékok. A nagyobb külföldi tulajdonú cégek pedig - szemben sok hazai kisvállalkozóval - rendszeresen fizetik a nyugdíj- és egészségügyi járadékokat, a helyi önkormányzatok számára pedig az iparűzési adót. Egészében véve tehát még az időleges nyereségadó-kedvezmények tartama alatt is pozitív a nemzetgazdasági szaldó.
Felmerül azonban, hogy vajon a nyereségadó-kedvezmények kifutásának és a hazai bérek emelkedésének hatására nem veszik-e a sátorfájukat a nyugati cégek, s távoznak olyan gyorsan, ahogyan idejöttek? Ez már súlyosabb kérdés, hiszen a globalizált világban tucatnyi hasonló célország és számtalan lehetséges telephely között választhat a befektető. A legnagyobb exportőrök listájára tekintve azonban hihetőnek gondolhatjuk, hogy magyarországi befektetésük nem hirtelen ötletből fakadt, hanem azt komoly és hosszú távra kitekintő üzleti számítás előzte meg. Egy motorgyárat egyáltalán nem könnyű felszámolni, s főként nem érdemes az amortizációs ciklus lejárta előtt. Ahhoz drasztikus romlásnak kell bekövetkeznie a döntés meghozatalakor feltételezettekhez képest. A magyar gazdaságban pedig inkább javultak azok a feltételek, amelyek alapján a nagy ipari, pénzügyi, kereskedelmi cégek beruháztak. A bérköltség ugyanis csupán egy, és nem is a legnagyobb költségtétel, s ha a termelékenység lendületesen növekszik, akkor az egységköltség (
unit labour cost) a helyi bérszint emelkedése ellenére akár még csökkenhet is. Tíz esztendő alatt jobb lett a távközlési infrastruktúránk, a pénzügyi szolgáltatások színvonala, mérséklődtek a vámok hazánk és a meghatározó partnerei között, stabilnak mutatkozott a politikai élet, és lassan kezd növekedni a háztartások, a vállalkozások és az állami intézmények vásárlóereje az évtized eleji viszonyokhoz képest.
A hazánkat érintő tőkemozgásokról kialakult nézetek gyakran ott hibáznak nagyot, hogy kivetítik az induló évek jellemzőit, s azokból valóban pesszimizmusra okot adó következtetést vonnak le, noha kétségtelenül tényszámok alapján. Az üzleti élet dinamikájával azonban tisztában kell lenni a helyzet minősítésekor. Hiszen valóban megeshet, hogy privatizációs ügylet részeként megjelenő multinacionális cég pillanatok alatt megszerzi magának a hazai piacot olcsóbb árai vagy hatékonyabb marketingje révén, s még azzal is tetézheti mindezt, hogy behatolását követően megszabadul a magyar termékektől, amelyeket sajátjával vált fel. Sőt, hogy sötétebbre fessük a képet: felszámolja az itt talált kutatás-fejlesztést, szélnek ereszti a fölösen foglalkoztatottakat; igénybe veszi az összes adókedvezményt, és csak saját megszokott beszállítóival dolgoztat.
Mindennek azonnali nemzetgazdasági hatásai igen negatívak: megnövekvő importszámla, csökkenő foglalkoztatás, minimális állami bevétel.
Ha azonban a vállalkozás sikeres, akkor mi lesz egy-két év múlva?
A magyar piac felfalásával aligha szűnik meg e példabeli multi étvágya; igen valószínűen terjeszkedni szeretne a termékei áldásaiban eddig még nem részesített országokban is. Ha tőlünk valósítja meg expanzióját, akkor az lassan megjelenik a magyarországi kivitel emelkedésében. Valószínű, hogy amint otthonosabban érzi magát itt, rájön: számos szolgáltatást, anyagot, részegységet érdemesebb nálunk beszerezni, mint ideutaztatni. Más szóval növekedésnek indul a hazai hányad (és ami azzal egyenértékű: megrendeléseket kapnak a hazai cégek).
Modell-multink talán valóban feleslegesnek ítélte a kezdetek kezdetén az itt talált műszaki fejlesztőket, hiszen azok munkája zömében olyan témákra irányult, melyeket a szocialista ipar korában kizárólag az indokolt, hogy a magyar vállalat nemzetközi tilalmak vagy egyszerűen devizahiány miatt nem jutott hozzá a nyugaton már rég kereskedelmi forgalomban kapható termékekhez és eljárásokhoz; ám hamar felfedezheti azt, hogy mennyivel olcsóbb magyar mérnökökkel fejlesztetni.
Ezzel viszont túl optimistára festhetnénk a képet. A valóság megismeréséhez igazából nincsenek meg az eszközeink: a makrogazdasági adatok természetükből adódóan túl összevontan és mindig késve jelzik az átlagos folyamatokat, s azokon túl csupán esettanulmányokból, személyes benyomásokból és hallomásokból szűrhetjük le véleményünket. A magyarországi kereskedelmi és tőkepiaci nyitás első évtizedének végső mérlegét azért csak a gazdaságtörténeti utókor adhatja meg. A folyamatok árnyalásához azonban érdemes rátekinteni egy olyan vonatkozásra, amely ma is viták tárgya: mi lett a hazai kutatás-fejlesztéssel.
Mégis érdemes utalni arra a körülményre, hogy a tervgazdaság éveiből reánk hagyott szerkezetet az indokoltnál jóval nagyobb beruházási, behozatali kiadások jellemezték, s a pocsékló pénzköltés nem volt ritka a K+F-ráfordítások terén sem. Mindezen területeken a nyereségelvű, kalkulatív piacgazdaság kialakulása úgy is hozhatott csökkenést, hogy a ráfordítási adat mérséklődése önmagában még nem azonosítható a zsugorodással. A beruházások és a készletgazdálkodás világában például a piacgazdasági átmenetet követően komoly hatékonyságjavulás következett be: megszűnt az ”elfekvő készletek” őrizgetése, s befejezetlen beruházásokba csak a csődbemenetel terhe mellett fagyaszthatta be tőkéjét a magángazdaság szereplője. Következésképpen a korábbinál kevesebb beruházási és készletezési pénzráfordítás mellett igenis lehetséges a gyorsabb modernizálás, ésszerűbb termékgazdálkodás.
Hasonlóképpen önmagában az még nem jelentené a hazai tényleges kutatási tevékenység megfeleződését, hogy a pénzköltés aránya a felére esett, s közelről ismerve a kutatóintézeti életet, a foglalkoztatottak számának mérséklődéséről nem jelenthetjük ki, hogy azzal azonos mértékű romlás állt volna be.
Mégis közelebb áll az igazsághoz az a vélemény, amely e makroadatokban igazi problémát lát. Azt már sokkal nehezebb megmondani, hogy mi lenne a helyes megoldás; az érintettek az állami finanszírozás újbóli megemelését sürgetik, hivatkozva számos más ország jóval nagyobb arányú állami K+F-finanszírozására. Hazánkban azonban nem folyik néven nevezhető katonai kutatás, márpedig másutt az igazán nagy állami hányad mögött gyakran ez a sajátos komponens áll. Annak pedig ma sincs akadálya - vethetnénk közbe -, hogy a magánszektor akár nagyságrenddel többet költsön K+F-re. A gond ezzel az érveléssel: az eddig elmondottak szerint a termelésben és kivitelben annyira dinamikus közvetlen befektetők egészen a legutóbbi időkig szerény mértékben telepítettek ide kutatást, a magyar állami vállalatok pedig a privatizációs folyamatban kénytelenségből ezen a területen spóroltak. Az újonnan keletkezett magyar kis és közepes vállalkozások közül legfeljebb azok támasztanak igényt kutatókra és fejlesztőkre, amelyek eleve az IT vagy más technológiaigényes iparág keretein belül tevékenykednek (pl.
szoftverházak). Az 1990-es évek legvégének néhány folyamatban levő vagy bejelentett fejleménye (a Nokia fejlesztői részlegének kialakítása, az Ericsson, a Knorr-Bremse vagy az Audi K+F-kezdeményezése) mégis azt valószínűsíti, hogy a GDP-n belüli hányad megemeléséből valóban kiveszi részét a magánszektor, mégpedig annak az a szegmentuma is, amely e téren eddig igen óvatosan mozgott.
A tőkebevonásra alapozott fejlesztési stratégiának másik gyakran kritizált gyengéje az, hogy az önmagukban nagy termelékenységű és modern üzemek szigetként maradnak a magyar gazdaságon belül. Ennek a kritikának is valóságos alapja van, különösen akkor, ha a példákat a leginkább ismert nagy zöldmezős beruházók közül vesszük, hiszen azok rendszerint eleve kialakult beszállítói hálózattal érkeznek. Náluk az előállított termékeknek az ún.
hazai hányada gyakran csupán az összeszerelő munkafázisban alkalmazott magyar munkások bérére, a közüzemekből vételezett vízre, áramra és hőre korlátozódik. Mindez pedig modern, termelékeny üzemek esetén - az európai viszonylatban csekély magyar bérek mellett - alig több mint 10-20 százaléka a teljes hozzáadott értéknek. Így fordulhat elő, hogy míg a vámszabad területen működő cégek behozatala és kivitele óriási ütemben nő, a környezet legfeljebb csak a foglalkoztatási helyzet bizonyos javulását érzékeli, de megrendeléseket hiába várnak a hazai vállalkozók.
Ez is olyan terület, ahol az idő haladtával javulás várható. Van helye az állami segítségnek is („beszállítói program”), noha az igazán nagy vállalkozások egyre szűkítik beszállítói körüket, és így abba igen nehéz bejutni; a multinacionális cégeknek gyakran a beszállítói is multinacionális vállalkozások. Némileg gyorsabb a folyamat, ha a végterméket előállítónak közvetlen érdekében áll a hazai hányad növelése, mint a Suzuki autógyár esetében: terméke akkor minősül magyar (európai) eredetűnek, ha az EU és a társult országokból származó hozzáadott érték többségben van a japán komponenssel szemben. A cél elérhető, noha ahhoz is kell néhány esztendő.
Láthatóan két évbe került, hogy a hazai hányad az autók átlagos ráfordításainak felét kitegye, és négy év múlva haladta meg a kétharmados értéket az európai szereplők hozzájárulása. Más nagyobb befektetőnél is érződik a hazai hányad emelkedésének trendje, noha rendszerint nem ilyen erőteljes ütemben. Arra is van példa, hogy egy multinacionális vállalkozás hazai letelepedése arra ösztönzi külföldi beszállítóit, hogy maguk is közelebb kerüljenek a fontos ügyfelükhöz (így települt le Székesfehérvárott a Ford-gyár megnyitását követően a Loranger, és az Audit is követte Győrbe több jelentős német cég).
A siker vagy sikertelenség kimondásával ezért kellően óvatosnak kell lennie az alapos elemzőnek, mivel a folyamatok nagy sebességgel képesek változni. Emlékezhetünk: az első szabad parlamenti választás pillanatában a magyar gazdaság pénzügyi helyzete reménytelennek látszott, a gazdaság és társadalom átállási sebességét viszont a valóságosnál sokkal kedvezőbbnek ítélték még befolyásos körök. Majd kiderült, hogy nagy erőfeszítésekkel ugyan, de megőrizhető az ország fizetőképessége, sőt viszonylag hamar vonzóvá lehet tenni az országot a külföldi stratégiai és portfólió-befektetők előtt. A sikeres tőkebevonás viszont az első időkben sokat nem segített hazánk nagy társadalmi problémáinak megoldásában: a munkanélküliség, a területi aránytalanság, a régi és újabb keletű szegénység, egész rétegek lecsúszása ügyében. Sőt sokak szerint a tőkeimport még markánsabbá tette a piacgazdaság természetében rejlő szétnyílási, differenciálódási tendenciákat.
A folyamatban levő mozgások megfigyelése alapján mégis látható a tőke és a modern technológia aránynövekedése a teljes magyar gazdaságban. A foglalkoztatás növekszik, és az elsőként fellendülő ipari és kereskedelmi központoktól távolabbra (keletebbre és délebbre) is élénkül a gazdasági aktivitás. Ezekre a kétségtelen tényekre jogosan hivatkozik a kormányzat, még akkor is, ha a gazdasági prosperitás térbeli és rétegek közötti terjedése lassabb és egyenetlenebb hazánkban a kívánatosnál. Az sem vitatható, hogy a magyar gazdasági és társadalmi intézményrendszer határozottan integrálódnak az euroatlanti szervezetekbe. Alapos indokok szólnak tehát a mellett, hogy visszacsatlakozási folyamatunkat sikeresnek valószínűsítsük.
Az ázsiai „kistigrisek” példája mégsem rólunk szól, hiszen más a magyar társadalom kormegoszlása, csoportos együttműködési készsége, fogyasztási és megtakarítási szokása. Az alkalmazkodási készségek terén megmutatkozó adottságaink alapján azonban az már most kimondható, hogy a velünk valóban összevethető nemzetgazdaságokhoz képest talán a legmesszebbre mi jutottunk abban a folyamatban, amely lassan maga számolja fel a tervgazdasági korszak második felében itt elterjesztett szolgai bedolgozói viszonyt a nyugatiakkal szemben. Mert önálló, saját név alatti számottevő kivitele bizony leginkább csak kelet felé irányult az akkori magyar (cseh, lengyel) gazdaságnak - de jól tudjuk, hogy milyen mesterkélt viszonyok közepette látszott az sikernek. Amint az orosz fogyasztó és vállalkozó választhatott a „baráti” termék és a világcégek ajánlata között, akkor bizony döntése kiszámíthatóan nem javunkra dőlt el. Látszat volt tehát az Ikarus, Videoton, a magyar gyógyszeripar vagy konzervipar nagysága és versenyképessége. Ezt már tudjuk. De azt is látni, hogy komoly modern iparágak újraszülettek vagy újként születtek (elektronika, autógyártás), és még a hagyományosnak tekinthető iparágakban - mint amilyen a buszgyártás - is életképes új vállalkozások jöhettek létre.
Igaz, az eredményekhez szinte mindig kellett külföldi tőke és technika (ideértve a vezetési készségeket is). De minden egyes sikeres eset attól sikeres, hogy a mai átalakuló magyar társadalom lehetővé tette a vállalkozás létrejöttét. A befogadó, adaptációs és az innovációs készségek fontosságát pedig nem lehet eléggé kiemelni; ilyen készségek sajátos elegye áll a japán vagy - közelebbi példát véve - a finn felemelkedés mögött. Érzékelhetők már jelek és utalások formájában azok a mozgások, amelyek a magyar társadalmat úgy hozzák lépésenként közelebb az európai nemzetek nívójához, hogy sem az ázsiai tigris-modell, sem a német vagy amerikai ipar hátsóudvara nem lesz ránk illő hasonlat.
Az elmondottakból kiolvasható bizonyos reményteli optimizmus is.
Holott tudjuk: sok múlik ismét azon, hogy merre fordul a világ, és változóban lévő szerkezete esélyt vagy veszélyt hoz-e ránk. De azt is meg lehetett tanulni az elmúlt időszak tapasztalataiból, hogy esély és veszély dolgában végső soron az egyén, a közösség, a nemzet önértékelése, helyzetértékelése és cselekvési képessége dönt.


 

Jegyzetek:


1 Gomulka, Stanislaw: The Role of International Financial Institutions: The Polish and Russian Experiences 1989-93. In: Schönfeld. ed. 1995. Hozzáteszi: az adatokat az IMF a lengyel pénzügyminisztériumtól kapta, vagyis a durva tévedés felelősségében másokkal osztozik a Valutaalap. Mégis tény, hogy a valutaalapi szakértők azonosultak ezekkel az előrejelzésekkel, amelyekre azután a hiteleik fejében elfogadtatott lengyel kormányzati programok épültek.

2 Rendszerváltozás Kelet-Közép-Európában - Ahogy Leszek Balcerowicz, Bod Péter Ákos és Václav Klaus látta. Széphalom Könyvműhely, 1997.



« vissza