Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A határon túli magyarság anyanyelvi és nemzeti megmaradásáról

Stratégiát? Ideje lenne, de ne a pillanatnyi lehetőségekhez, hanem a közvetlen cél eléréséhez és a lehetőségteremtéshez!
A délvidéki magyar nemzetrész fogyásának fölgyorsulása nem a kétezres években kezdődött, nem is a legutóbbi Balkán-háború alatt, hanem még az ötvenes évek derekán, amikor Tito - a hírhedt „fúzió” elnevezés címén (még a szerb intézményekkel sem konzultálva) - egyetlen rendelettel megszüntette a magyar általános iskolákat és középiskolákat, valamint a magyar színházakat, kultúrköröket stb.
Egyes szerb intézményekben egyidejűleg megnyittatta ugyan az ún.
magyar tagozatokat, de általában a szerb igazgatás keretében.
A beolvadás és a beolvasztás üteme azóta intenzív.
Az asszimiláció tágabb értelmezéssel magában foglalja az ugyancsak évtizedek óta tartó kivándorlás fogalmát is. Nagyobb hullámzással ugyan, de ez is tart mindmáig éppúgy, mint az említett „magyar tagozatok” csapdája. Az ilyen tagozatok mennyiségi és anyanyelvi elsorvasztása ugyanis csakhamar azt eredményezte, hogy a magyar gyerekek önként is, de gyakrabban kényszerből a távlattalanná vált és önmagában is fogyó, felemássá devalválódó, majd elsorvadó anyanyelvű tagozatokról egyre inkább áramlanak át a szerb tagozatokra, illetve a magyar fiatalok - ezek miatt - jórészt el sem jutnak a felsőoktatásig, sőt a délvidéki magyarság lakossági számarányának megfelelően még a középiskoláig sem. A magyar nemzeti kisebbség körében ez az „úgyis mindegy” helyzet is növelte a munkanélküliség okozta kivándorlási szándékot. Ennek a ténynek a lélektani hátterét az is bizonyítja, hogy a távozó egyének és családok eleinte (valójában vagy csak látszólag) vendégmunkásnak mentek a bizonytalanságba a reménytelenségből.
A főleg szerb tannyelven működő középiskolákban, de még inkább az eleve csak szerb tannyelvű felsőoktatási intézményekben igen gyakran megalapozódtak és megalapozódnak a vegyes nyelvű házasságkötések.
A beolvadás azonban általában akkor kezdődik, amikor a családban vagy az iskolában a szülők anyanyelvet választanak gyereküknek.
A Délvidéken nemcsak az asszimiláció a régi folyamat, hanem megfékezésének, illetve lassításának a kudarca is. Ezért szem előtt kellene tartanunk, hogy nyolc évvel ezelőtt Óbecsén a délvidéki magyar értelmiség egy csoportja kidolgozott és aláírt egy programvázlatot az önálló magyar oktatási rendszer kialakítására (Anyanyelvűsítési Tervezet, 1996), egy évvel később pedig Szabadkán, ha a régi rendszer magyar híveinek elriasztó ellenzésébe ütközve is, de a nemzeti értelmiség meghívás alapján már tömegesen ült össze tanácskozásra az anyanyelvi és közösségi megmaradás stratégiájának megfogalmazása végett Anyanyelvi és nemzeti megmaradásunk stratégiája címen). Ennek a kudarcát elsősorban a megfélemlítettség okozta. Abból kellene kiindulnunk, hogy nem egy valamilyen stratégia a közvetlen cél, hanem az említett közvetlen cél megvalósításának lehetővé tevése.
Hogyha tehát tapasztaltuk, hogy mi nem vezet és nem vezethet célra, azt kerülnünk kellene, mert az hamis támogatásvolt és lesz, még ha szépen hangzik is. Amiről pedig ki nem mondva is tudjuk, hogy egyik valódi eszköze lehetne a megoldásnak, csakhogy nincsen rá anyagi vagy jogi lehetőség, illetve politikai hangulat, ahhoz - úgy vélem - meg kell teremtenünk ezt a lehetőséget, kertelés nélkül. Más szóval: ez a lehetőségteremtés a téma, nem pedig az, hogy kell- e, vagy mért kell az, amiről tudjuk, hogy elengedhetetlen, és azt is, hogy miért az.
Más szóval: ha tudjuk, hogy hol vesztettünk el valamit, akkor ne menjünk megkeresni a másik utcába azért, mert ott világosabb van!
Anyanyelvi és nemzeti megmaradásunknak ilyen „alapeszköze” lenne a teljes oktatási rendszer önállósítása és anyanyelvűsítése (lásd Anyanyelvűsítési Tervezet, 1996, Óbecse), valamint a nemzeti kisebbség területi autonómiája (vö. VMDK, 1992, Ada), de harmadik alapeszközként nem kevésbé ennek a kettőnek a forrása is: (a többségi állam területi, nyelvi és nemzeti szuverenitását világosan tiszteletben tartó) zavartalan és intenzív anyanyelvi és művelődési kapcsolat az anyaországgal és a többi nemzetrésszel.
Akik ezt a három alaptényezőt (évtizedek óta) ellenzik, azok jól tudják, hogy megmaradásunkhoz ezek éppen elengedhetetlenek. Azért ellenzik Másrészt ezért ragaszkodtak hozzá a belgiumi németek, a finnországi svédek, az olaszországi osztrákok stb. És ezért nem mondhatnak le róla az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai és a fölvidéki magyaroknak sem.
Másik kulcskérdés: Ha tudjuk, hogy a többségi államok félnek tőle, mármint a megmaradásunktól, akkor rajtunk a sor, hogy ezt a félelmüket eloszlassuk, mégpedig kölcsönös megértésre törekedve, valamint humánus, de világos és határozott érvekkel arra, hogy ti. nemzeti megmaradásunk nem reális oka a félelmüknek. Aligha elég ugyanis, ha csak mi tudjuk, hogy igényünk nem irányul a többségi állam(ok) területi szuverenitása ellen, s nem elég, ha csak akarjuk, hogy ez ne sértse egyéb érdekeiket se.
A harmadik kulcskérdés: Hogyha valaha lesznek is ilyen oktatási intézményeink a Délvidéken, az anyaország felelős hivatalának vagy egyes illetékeseinek - úgy vélem - addig erősen kétélű az az - egyébként indokolt - aggódása, hogy az ideát (anyanyelvükön s anyanyelvüket!) tanuló magyar fiatalok diplomaszerzés után esetleg majd nem térnek vissza, és akkor a határon túli magyarság emiatt majd „értelmiség nélkül marad”. A magyar kisebbségnek ugyanis kevésbé lesz saját értelmisége, ha fiataljaink otthon nem anyanyelvükön tanulnak, illetve ha - miután az anyaországnak nem kellettek - Kanadában, Dél- Afrikában vagy Új- Zélandon próbálnak szerencsét és megértőbb hazát találni.
Sajnos, úgy tűnik, az anyaország illetékesei nem eléggé törekedtek és törekszenek megtudni, hogy az anyaországban tanuló délvidéki magyar fiatalok diplomázás után valóban jelentős arányban nem akarnak- e hazatérni. Az érintettek mindenesetre érezhetik úgy is, hogy a kifogás ideát - ha akaratlanul is - netán csak ürügyül szolgál a lerázásukra, mialatt otthon vagy hadbíróság várja őket a háborúban való részvétel megtagadásáért, vagy egyszerűen nem kellenek a mai magyar értelmiségi- hatalmi elit titóista rétegének, és diplomástul kiállhatnak a feketepiacra cigarettát árulni, illetve mehetnek tovább: harmadik hazát keresni. (Ezekre bőven találhatnánk is közismert eseteket. Értük azonban aligha a mai Belgrád a felelős.)
Aligha kétséges, hogy a fönti hivatalosnak is nevezhető szemlélet és hozzáállás eleve nem felel meg a magyarság nemzetben gondolkodó (erkölcsileg felelős) zömének a határ mindkét oldalán.
Mindenesetre az látszik bizonyulni, hogy az anyaországból némi tájékozatlansággal vagy a helyzet félreismerésével (is) közelednek e sorskérdés megoldásához. A másik oldalon pedig, sajnos, meg- megesik, hogy a helyi magyar „elit” hatalmi rétege az etnobiznisz reményében vagy a hatalommegtartás érdekében támogatja vagy éppen kezdeményezi ezt a hozzáállást. Ehhez azonban az anyanyelvében és nemzetrészi mivoltában megmaradni kívánó magyarságnak nem sok köze van, hiszen az jobbára nem is érti, hogy „az érdeke védelmében” mi történik vele és a feje fölött.
Persze, a történelem folyamán általában sokan megértették a lényeget.
Azt pl., hogy a 44-es népirtás idején miért kellett sok tízezer jugoszláviai magyarnak (nem pedig „magyar származású jugoszláv”-nak) meghalnia, s azt is, hogy fiataljainknak merre kell menekülniük az ugyancsak népirtó Balkán- háború idején. És megértették, hogy a státustörvény valójában nem támogatás lett volna, nem segély, hanem az anyaország lelkiismerete, mely állami okmányban ismeri és ismerteti el, hogy a határon túli magyarság attól még a nemzetnek része maradhatott, hogy a trianoni szerződéssel, és az anyaország belegyezésével akkor a határon kívülre rekesztették S a kirekesztettek méltóak lettek volna az igazolványos elismerésre, még ha az nagyon megkésve jött volna is.
Noha a kirekesztett magyarság megszokni kényszerült a hallgatást, a félelmet és a megaláztatást, az a megszégyenítés már zavarba hozta és megdöbbentette, hogy végül „kedvezménytörvény”- nek becézik a tartalmában és lényegében deformált okmányt, s hogy ez a „nyelvbotlás” éppen az anyaországban következett be. - Ha ugyanis Baranya megyét vagy Hajdú-Bihart levágnák az országról, vajon a pécsieknek vagy a debrecenieknek „kedvezmény” lenne- e meglátogatniuk anyaországi rokonaikat vagy a magyar egyetemeket? (Baranya és Hajdú- Bihar elnézését kérem a morbid, de kényszerű példáért!)
Ennél is morbidabb az a tény, hogy ilyen diszkriminált helyzetbe került és ilyenben maradt az egész Délvidék, valamint egész Erdély és a többi elcsatolt terület magyarsága - ugyanezen területek lakosságának avval a részével szemben, melyet addigi anyaországa ekkor (logikusan és megérdemelten!) ellátott anyanyelvű iskolával, anyanyelvű közigazgatással, anyanyelvű egészségszolgálattal, jogszolgálattal stb. (És az anyaországban maradt magyarsággal szemben is, melynek anyanyelvűségi életföltételei a trianoni döntés után, szerencsére, semmit nem változtak.)
Mi tehát közvetlenül anyanyelvűségünkben lettünk és maradtunk diszkriminálva (objektíve is, szubjektíve is). Nyilvánvaló, hogy az objektív diszkrimináltságot akarva sem szüntethette volna meg semelyik utódállam. Nem szüntette volna meg a státustörvény sem, de erkölcsileg az, igenis, enyhítette volna.
Ugyanakkor a „kedvezmény” elnevezés - ha mégakkorának ígérnék is - önmagában is megalázó, mert diszkrimináltságunk enyhítését csak az idegenek szemszögéből nézve minősíthették kedvezménynek, azaz előnynek, kivételezettségnek. Az egész státusügy ugyanis - csak az nem tudja, aki nem akar emlékezni - nem anyagiakkal kezdődött, hanem az alábbi elven:
A határon túliak azt szeretnék, hogyha - amikor átjönnek - velük szemben az anyaország anyaországként viselkedne, azaz ha nem nézné és tartaná őket idegen turistáknak.
Még magyarok vagyunk, akaratlanul is - s ezt más etnikumokkal szemben nem tekintjük értékkülönbségnek, hanem csak olyan ténynek, mely nem függ attól, hogy „ki minek vallja magát”, ki milyen állampolgárságú, miként attól sem, hogy ki minek tekint vagy mond bennünket. De az anyaországtól a határon túli magyar nép nemhogy kedvezményt nem kért, de a nemzeti azonosság elismerésén kívül még csak polgári kiegyenlítést sem a határon belül maradt magyarokkal és nem magyarokkal.
S ha a magyar népet egyáltalán megkérdeznék, az ma sem kérné, hogy a nevükben vagy az érdekükre hivatkozva olyasmit követeljenek vagy tegyenek politikusok a határ bármelyik oldalán vagy akár Brüsszelben, ami valakinek is árthatna. Ők szótlanul is, asztalverés nélkül is elvárnák viszont, hogy a magyarság felelősei, míg el nem késnek vele, nézzenek magukba s esetleg a történelemkönyvbe, és ismerjék el, amivel erkölcsileg tartoznak az egész nemzetnek. (Persze, csak azoktól várhatnák és fogadnák ezt el, akik a magyar nemzet- en még a magyarságot értik, nem pedig az anyaország állampolgárait. És persze, csak azok a határon túli magyarok várnák ezt el, akik a több mint fél évszázados, máig tartó irányított nemzetrombolás ellenére is még anyaországnak tudják elfogadni az anyaországot.)
Hogyha pedig - ezen túl - segíteni is akarnának több mint nyolc évtizedes diszkrimináltságunkon, akkor azon úgy igyekezzenek enyhíteni, hogy akik a kirekesztettek közül még akarják vagy szeretnék a közösségi megmaradást, azok megtarthassák anyanyelvüket és nemzeti azonosságukat, mégpedig közösségként. Igen, mert csak közösségként lehet. S ehhez nem jogra, hanem lehetőségre lenne szükségük.
Az anyanyelv- használati jog ugyanis alanyi jogként hamis és értéktelen. Az anyanyelv (bármelyik nyelvközösségé) csak közösségben születik, csak közösség használhatja, építheti és tarthatja fönn. Az anyanyelv használata tehát alaptermészeténél, lényegénél fogva egyetemes kollektív emberi jogon alapszik.
Továbbépíteni és megtartani pedig nemzetünket és anyanyelvünket csak egységében lehet, miként valamennyi kis nép anyanyelvét és nemzeti identitását is. A románt, a szlovákot, a szerbet, a litvánt, vagy akármelyiket. (Márpedig korunkban óriási a tábora az ideértendő „kis nép”-eknek.)
Stratégiát erkölcsi aspektusból megfogalmazni nagyobb felelősség, mint politikaiból. Ezért a magyar értelmiség részéről most a hallgatás, a csodavárás és a tétlenség mindenképpen súlyos felelőtlenség lenne. Sőt, szerintem, ma már a jogos, de puszta panaszkodás is az.
Végül pedig, hogyha végre sikerül nem területben gondolkodnunk, hanem emberekben, akkor azt is fölismerhetjük, hogy ebben a stratégiában nem a magyar nyelvért kellene cselekednünk, hanem az emberekben élő, építhető és építendő anyanyelvi készségért. (Ez a megfogalmazás és szemlélet pontosabbá teheti a helyhez, tájhoz és körülményekhez is alkalmazandó teendőket.)
Sőt miközben anyanyelvi és nemzeti létünket nem képzelhetjük el jelenünk és múltunk ismerete és tisztelete nélkül, mert belőlük megtartó erőt és irányt nyerhetünk jövőnk építéséhez, nem túlzás és nem ellentmondás, ha - a föntiek alapján is - azt állítjuk, hogy anyanyelvünk elsősorban bennünk él - vagy bennünk sorvad, s esetleg elhal.
Az anyanyelv tarthatja meg a nemzetet! - Kölcsey és mások másképp fogalmazva is elsősorban erre gondolhattak, amikor figyelmeztették kortársaikat és az utókort: „Nyelvében él a nemzet.” Ez a bölcs fölismerés - ha nem tudva is - már Julianus idején is érvényes volt, és érvényes ma is (még ha nyeglén megtagadva is).
Csak a nemzet tarthatja meg az anyanyelvet! - hangzik el több mint száz évvel később. A huszadik században Lőrincze Lajos magyar nyelvész (Kölcseyék fölismerésével teljes összhangban, de már szintén az ember oldaláról szemlélve és előttünk a föntiekben ismertetett másik aspektust kiteljesítve) mondta és írta többedmagával: „Nemzetben él a nyelv.” Sőt ezt Lőrincze ugyanott megfogalmazta a globalizmus korának minden kis népe számára is: Közösségben él az anyanyelv.

(A Professzorok Batthyány Körében szeptember 25- én elhangzott előadás módosított szövege.)



« vissza