Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szeretet a lét pillére


Beszélgetés Balaskó Jenővel


 

Október 17-én volt hatvanéves Balaskó Jenő, a hatvanas évek második felében indult nemzedék nagy tehetségű, viharokat kavaró költője. Erre az alkalomra jelentette meg összegyűjtött verseit a Kráter Kiadó Elmúlik minden címmel. A Színkép stábja felkereste a költőt nagymarosi otthonában. Kodolányi Gyula beszélgetett vele múltról, jelenről, jövőről.

 

Ilyen életből emelkedett ő,

szívem csendjéből Napként kelhetne,

ilyen fagyokból érkezett teste,

bokája zaját dereka kereste.

Ilyen havakon szikrázott szeme,

áradt a színe fehér szél után,

míg ajka megnyílt az éj peremén

Nap robbant széjjel teste mély egén.

Ilyen tenyérrel pihent arcodon,

arca égboltját föléd álmodva,

csukott szemén át búcsúzott lelke,

halovány havakba derekát feledve.

Ilyen éjszakát hagyott szívedben,

ilyen folyamot szárított ki ő -

ilyen medreknek szomját terelte,

bokáját se szél, se kéz ne keresse.

Ilyen hópelyhek ragadják el őt!

Jégfehér lovon a jégtörő remény!

Ez a szívem ha gondolkodni tudna:

megállna! - Sortűz előtt egy vőlegény.

- Kedves Jenő, úgy tudom, hogy te először zenét játszottál, s csak később lettél költő.
- Én már tízéves koromban költő szerettem volna lenni, írtam is sok mindent, tanáraim észrevették, és szóltak anyámnak, hogy miket csinál ez a gyerek. Zongorázni később kezdtem, s jó eredményeket értem el, kétségtelen.
- Úgy tudom, hogy Kodály Zoltán is tanított.
- Népzenére jártam be Kodályhoz, akkor ment ő nyugdíjba. Kitűnő mestereim voltak különben, Vásáry Tamás is tanított egy rövid ideig, ő szerintem a legnagyobb zongorista egyéniség, aki ma létezik.
- Miért hagytad abba a zenélést?
- Nem hagytam abba, csak én nem akartam profi zongorista lenni sohasem. Nem hagytam abba, az velem él.
- Zongorázni te elsősorban Bachot, Händelt, Rameau-t szerettél. Ezeknek a preklasszikus mestereknek a harmóniája hogyan függ össze azzal a vadsággal, dühvel, kavargással, ami a verseidben ott van?
- Káosz az soha nem volt bennem... Mindig a rendhez vonzódtam. De a rendnek is vannak különféle dinamikai tulajdonságai. Bachnak vannak olyan elképesztő úgynevezett vadságai, ami a 20. században nemigen fordul elő, Bartóknál talán. Nekem azért örökös inspiráló példám a barokk zene, mert ezeket a nagy érzelmi viharokat végtelenül fölébreszti, előgerjeszti, de utána rendbe rakja - mintha csak azért, hogy legyen mit fegyelemben tartani. Molnár Antal úgy mondta: barokk viharzás. Az arány, az a kulcsszavam, hogy mindent lehet csinálni, csak aránya legyen.
- Október hónap az életedben különös jelentőséggel bír, hiszen ekkor van a születésnapod, és azért is, mert 1956 októbere fordulópont volt az életedben.
- ’56-ban eszméltem rá, hogy én valami ilyesmiért vagyok. Voltak ilyen hülye elképzeléseim, hogy fölszabadítom Magyarországot az orosz páncélosok alól (nevet), és ezt le is írtam az iskolai füzetbe, és a tanár észrevette.
- De te fegyvert soha nem vettél a kezedbe.
- Fegyvert nem, nem szerettem, bár katonaősöktől származom, huszár volt a nagyapa is. Én valahogy képtelen vagyok, állatot sem tudok megölni.
- Az egyik fiatal srác ’56-ban a karjaid között halt meg, miközben a kórházba próbáltad bevinni.
- Nem halt meg, az anyja halt meg. Legéppuskázták az ávósok, az anyja halt meg, és a kisgyerek mellette összeesett, őt is érte golyó. Fölkaptam és szaladtam vele a Schöpf-Mérei Kórházba. Aztán közben engem is meglőttek. Nem az oroszok voltak. Öngyilkos azért lettem ’57 májusában, mert azokat a szörnyűséges..., az őrületes eseményeket, amik az én gyereklelkemet érték, nem bírtam elviselni. Aztán nem bírtam elviselni, ami arra következett rá, és én szépen megmérgeztem magam, s ezeknek nyoma maradt, és aztán csak elővettek emiatt... Én láttam az emberi önzetlenséget. Hát ’56-ban még éltek a régi öregek, mi akkor ugye gyerekek voltunk, még akkor nem voltak átnevelve az emberek. Ne felejtsétek el. Tíz év telt el tulajdonképpen a kommunizmusból, szorosabban véve nyolc. Az nem nagy idő, nem tudták véglegesíteni magukat az emberek lelkében. És ugyanakkor ott volt a forradalmi romantika, a népuralom, a néphatalom stb. - tehát a francia forradalom eszméi.
Ezeket tulajdonképpen a szovjet megszállás népszerűsítette, sőt telerakta partizánmotívumokkal, és a moziba járó ifjúság látta, hogyan kell harcolni a túlerő ellen. És megittasulva mentek neki a legelképesztőbb tankoknak, öt méterre megközelítették és dobálták alájuk a benzinespalackokat, pedig a felét körülbelül le is lőtték a tanktoronyból, géppuskákból. ’57-ben lettem tulajdonképpen realista. Akkor kezdődött az, hogy tulajdonképpen milyen is a világ, amiben vagyok, mert addig csak ez az idealisztikus csapongás volt az emberekben. Ha nem lett volna, akkor itt nem lett volna ’56, mert az emberek, figyeljétek meg, milyen realisták lettek ’57 után. Elképesztő. El is kezdtek zülleni szépen. Az életbenmaradás ezt parancsolta. A 70-es, 80-as évekre már egy tök züllött világ lett itt. De azért a fiatalok, a nálam 15-20 évvel fiatalabbak, azok megint egy újabb indulattal jöttek elő, s énrám ez rettenetesen hatott, fantasztikusan hatott. Itt egy újabb csapat! A ’68-as diáklázadásoktól egészen körülbelül ’74-’75-ig megint volt egy felívelés.


 

Sírfelirat

 

Engedd elmondani legújabb mesémet.
Ásód gyógyvasával ne gátold vesémet.
Plakát tenyereddel ne hirdesd arcom.
Pedáns lábaiddal bokámat ne csodáld.
Engedd elzuhanni maradék beszédem.
Huzatos lelkeddel maradj ellenségem.
Ne tőlem lopjad el szomszédom határát.
Ünnepi csecsemőt nevemre ne oktass.
Maradék szívemben ne imádd vérem.
Ne hirdesd, hogy te vagy az édestestvérem.
Kátránypapír-zászlóba gyűrted testem.
Egyszer feltámadok és megháborodhatsz.


 

84-ben is elvittek reggel. Nagy László emlékműsorát csináltam a Szkéné Színházban, és bevittek, hogy én miért március 14-ére teszem ezt. "Hát akkor volt a színházban hely", mondom. És hogy ennek szándékoltsága van, hogy lázítani akarom a Műszaki Egyetemet, meg ilyesmi, mert ’56 is onnan indult ki. Mondom, nem akartam én semmit sem, jöjjenek oda, üljenek le. Ott leszünk - mondta. És ott is voltak.
"Elmondom Nagy László írásaiból azokat a passzusokat, amiket én nagyszerűnek tartok" - el is mondtam. Kész. Hát az kétségtelen, hogy az lázító dolog volt. Nagy László egyénisége is olyan erkölcsi magaslat, hogy ilyen alacsonyrendű szarjankók természetesen ezt nem veszik jó néven, még akkor sem, hogyha egy Kossuth-díjas, halott költőről van szó.
- Korábban Nagy László téged megvédett nyilvánosan.
- Igen, megvédett. ’70-ben Ladik Katival volt egy előadásunk... Minden újság nekem rontott. Mindegyik, a Magyar Hírlap kezdte, aztán sorba-sorba mindegyik, még a humorújságok is. Nagy Laci megvédett.
- Ez nem a Dózsa halála című vers miatt volt?
- Nem, a Dózsa halálát ’63-ban írtam, azért ’65-ben vittek el a Gyorskocsi utcába. Addig figyeltek, de akkor kezdték igazából figyelni minden lépésemet. De én ezekre nem akarok emlékezni.
- A látomásos verseid rokonítnak Nagy László nagy látomásos költeményeivel.
- Én elsősorban tőle tanultam ezt a Vörösmarty-ihletettségű barokkos szövegszerkesztést, hozzám határozottan ez áll a legközelebb. A második, a gondolati lírának a nagymestere volt, Pilinszky. És Weöres Sándor, aki viszont mindent tudott. Akiről azt mondták, hogy antipolitikus. Hát én egyszer csináltam Weöres Sándor-estet a Szkénében, és csak politikával kapcsolatos versei hangzottak el. Nem is hitték el, hogy Weöres ilyen... Félelmetes. Weöres Sándor mindent tudott. Ezt a három embert, csupa kitűnő embert... hangsúlyozom, hogy itt nem a költészet a döntő. Az egy végkövetkezménye annak, hogy ilyen nagyszerű emberek, ha már egyszer költők, akkor nagyszerű költők legyenek. A magyar irodalom, ugye, ilyesmi volt. József Attila is nagy hatással volt rám. A fegyelmezettsége. Aztán Illyés Gyulának az okossága. Sorolhatnék még nagyon sokat, fantasztikus, hogy mindegyik más.
- Ahogy annak idején te megkerested Pilinszkyt, Weöres Sándort, Nagy Lászlót, úgy ma téged megkeresnek-e a fiatalok, mint mestert?
- Hogyne! Meg, meg, persze, és van öt József Attila-díjas tanítványom. Marno János, hogy csak egyet említsek, akit tanítottam.
- Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen van magyar szellemi élet ma is, és vannak mesterek, csak mindez nem látható, tehát nincs ennek olyan nyilvánossága, és látszólag nincs olyan fontossága.
- Hát fontossága volt ennek a 70-es, 80-as években, akkor kezdett nagyon fontos lenni a magyar líra, emlékszel, hiszen abban te is jó alaposan benne voltál. A rendszerváltoztatás után az érdeklődés más irányba ment. Most már senki nem olvas. Nem olvasnak. Én nem tudom, komolyan mondom, nem olvasnak.
- Szerinted a világ ellehet vers nélkül?
- (Nevet) A világ soha nem lehet el vers nélkül. A költészet az maga a világ. Tehát az benne van. Ha megírod azt a verset, ha nem írod meg, az éppúgy benne van. Ha hangot adsz neki, az mindegy, énszerintem az teljesen mindegy. Rosszabb a világnak, ha ezt nem tudja, az biztos.
- Valamikor tíz évvel ezelőtt többen, akik a 60-as években mint avantgárdok kezdtük a munkánkat, a zárt formák felé fordultunk. Tulajdonképpen mi történt itt? Mi az, ami változott, és mi az, ami változatlan maradt?
- Avantgárdnak lenni erkölcsi magaslatot jelentett, és az erkölcsi helyzetek következtében változtat a költő formát. Nem deduktív, kívülről behozott divatok szerint lesz valaki avantgárd. Én különben ugyanoda jutottam a belső erkölcsi indulataim által, mint a formalistának tartott avantgárd... Zárt formákat miért keresünk? Azért keresünk, mert az erkölcsi forradalom - mert az volt az avantgárd, nem más - ez kulminált, vége. Elért amit elért, és most azt formába kell tenni. Zárt, a forma az mindig zárt. Az a lényeg, hogy a forma az zárt dolog, az erkölcsiség az végtelen, az kiterül, az megy a végtelenbe, és az ember ezt végessé teszi. A végessé tétel a forma. Például Bartók Béla végtelenül le tudta zárni, formává tudta tenni az indulati kitüremkedéseit. Ez okvetlenül erkölcsi magaslat. Tulajdonképpen a konzervatív művészet, vagy mondjuk inkább, a hagyományos művészet valamikor mind avantgárd volt a lényegét tekintve. Bach is olyan fúgaszerkezeteket csinált, hogy kimentek a templomból az emberek, a hívők, nem bírták elviselni. A Máté-passiót tizenkét-tizenhárom ember, öregasszony hallgatta végig, a többiek elmentek a másik templomba, mert nem bírták elviselni azt a viharzást, amit ez a mester művelt.
- A nagy látomásos verseidben szétrobbantod a nyelvet és összerakod, és ezekben a versekben a vörös és a fekete szín dominál. Meg azonkívül a fehér, a sírkőnek és a falnak a fehér színe.
- Igen, mert ez az az erkölcsiség. Nem írhatom le azt, tudod, hogy "megyek az alkonyatban". Mindannyian tudjuk, hogy milyen félelmetes szép az alkony. És akkor ez nekem úgy jelent meg, hogy tudtam, hogy ez így nem igaz. Úgy kezdtem: "alkony, ha séta". (Nevet) Ez a nyelvi fölszabadultság Weöres Sándor hatására alakult nálam ki, ahogy ő a nyelvvel bánt. És ez nekem annyira természetemmé vált, hogy nem is tudtam másképpen írni egy levelet sem. Szétszedtem azt a világot, amit az övének gondolok, és abból én építettem egy másikat.
- De ebben nem volt-e benne az is, hogy szétlőtték a világunkat és megpróbálunk a darabjaiból monumentumokat...
- De, az is. Természetesen ez a polifónia, amiről annyit beszéltek. Ebben benne van a világunk, a felszíne, az anatómiája, benne van a tudatunk, benne van minden, az egész 20. század, hogy az szét van lőve, hogy abból te intarziát csinálsz, intarziát ezekből a törmelékekből. Az a lényege tulajdonképpen ennek, hogy a képnek minél több leágazása legyen, egyszeri exponálásra. Minél több leágazása van, annál jobb a kép. És a második lényege az ihletettségnek, hogy mindig az egyedüli megfelelő leágazást választod, úgy, hogy arról az egy dologról appercipiálni lehessen számtalan dologra. És akkor nyúlsz ehhez, akkor nyúlsz ahhoz, amikor a hallásod vagy a belső többszólamú késztetésed oda vissza tud vezetni. Szerintem ez a költészet lényege, és a zenének is a lényege. A leágazásokat állandóan figyelemben tartani és egymásra oda-vissza utaltatni őket. Ezt különben Nagy Lászlótól lehet megtanulni nagyon pontosan.
- 1990-ben hirtelen publicisztikát kezdtél közölni, publicisztikákat írtál. Mi történt tulajdonképpen, hogyan magyarázod ezt?
- Hát akkor bekövetkezett az, amit soha nem hitt senki sem, hogy az oroszok egyszer eltakarodnak innen, ott van a szabadság, és akkor mit csinálunk vele? Kiderült, hogy a szabad ember, ha rabságban volt és fölszabadul... rémes dolgok derültek ki róla. A rabságban megtanult ösztönöket kezdi kiélni. Förtelmes állapotok uralkodtak. Az első szabadon választott miniszterelnököt szerintem annyi támadás érte, mint a magyar történelemben talán senkit. Ugyanakkor véleményem szerint a legtisztább, legodaadóbb, legfelkészültebb, humanistább, jó humorral megáldott igazi férfiember volt, államférfi, mert ugye kell egy állam és kell egy férfi. Ezért álltam ki, ezt nem bírtam elviselni.
- Mi az, amin most dolgozol?
- Egy kétkötetesre tervezett, nagy monstrum záróművet akarok csinálni, prózát, ami történettudomány és prózaművészet szeretne lenni egyúttal. A reformkor, múlt századi reformkor, az 1848 és ’49 mindenestől együtt, utána ’56, és itt a rendszerátalakulás. Ez egy háromszólamú, hármas fúga lesz, ahol ugyanazok a szereplők szerepelnek minden egyes történeti korban. Ez elég nehéz próbálkozás, lehet, hogy nem is fogom tudni megcsinálni. Történeti hitelességre hagyatkozom, ugyanakkor pedig kimondottan transzcendens szférába emelem az egészet.
- Nagy mesterek közt éltünk, ugye?
- Bizony.
- Most miért nincsenek mesterek?
- Meghaltak.
- De miért nem jöttek újak?
- Szerintem vannak most is, majd kiderül róluk. Én emlékszem arra, hogy Pilinszkyt húsz évig mindenki hülyének tartotta. Még jó költők is hülyének tartották, nem akarok nevet mondani. Aztán tudok Kossuth-díjas szarjankót, meg József Attila-díjakkal elhalmozott költőcskéket, akik háborogtak a Hungária Kávéházban Weöres Sándornak az állítólagos szélhámosságán, hogy a Dob és tánc című verse micsoda marhaság... Bach fiai híresebbek voltak, mint az apjuk. Ilyen a világ. Ő maga nem sértődött meg ezen, nem érdekes ez. Nekem ő különben a legnagyobb példám, ő, ő. Ő élte szépen az életét. Vágta a fát szépen magának, fűtötte a kályháit, nevelte a gyerekeit, latint tanított a gimnáziumban, mert kevés pénze volt. Nagy műveltségű ember volt, minden hangszeren játszott, a munkájának élt, és valami olyan elképesztően fölénőtt a kortársaknak, hogy persze hogy nem érthették ezt meg. Hogy a fenébe lehet megérteni egy ilyen félelmetesen nagy művészt? Kicsit kényelmetlen, tényleg, hogy az ember azért él, hogy szeressék, mivel ő is szereti a többit. Ezek nagyon szeretetéhes emberek voltak, a zsenik, és mindent megtettek azért, hogy őket szeressék, mert hiszen tudták, hogy ők is szeretik a másikat. Tudniillik az emberi faj olyan, hogy egymásra utalt... Mindenképpen a szeretet nagyon fontos, nagyon-nagyon fontos dolog. A szeretet fejleszti ki leginkább a pozitív, jó értékeket az emberben. Az biztos, hogy a szeretet a lét pillére.
- Most valahogy nem tud itt, Magyarországon megmutatkozni.
- Ez nem működik, nem működik. Az elnyomott ember erőt fejt ki a diktátor ellen. És annak megfelelő eszközei vannak, az akciót a diktátor adja, a reakciót a társadalom. Na most az akciónak a reakciója okvetlenül magán viseli az akció összes fogyatékosságát. Fölszabadul a társadalom, kiszabadulnak az emberek a diktátor alól, és ugyanazt a negatív leképezést élik tovább, ugyanúgy. Ez a csürhekarakter még 20-30 évig úgy megmarad a társadalomban, hogy meg lehet tőle dögleni. Eltűnt az emberekből a szolidaritás, a szeretet, mindenki csak megy. A szabadsághoz pénz kell. "Mit? Rúgjuk, tapossuk az izébe!", mondják. A fiatalabb gárda, az biztos, hogy máshogy fog élni, mert természetes ösztönök fognak benne működni. Nem reakciói lesznek egy zsarnoknak, hanem ők okvetlenül kialakítanak egy normálisabb világot. És tudják majd szeretni egymást.

 

Szeretlek

 

A Duna ha árad, mosolyogj,

csípőd dísze az Anjouk büszke vára,

s Hunyadi Mátyás derűs tekintete

országos bokádhoz hajtja szívemet.

Estére ajkad elnyeli az alkonyt,

megszelídít engem a hajnal tébolyában.

Szeretlek a kocsmák füstjén is

átcsapó tigris erejű tekintetedért,

ki a szegények szívét hoztad

szenvedni a koronás időt.

Hazánk Asszonyának várlak,

kellesz a hegyek akaratának.

A holtaknak is hiányzol, jönnek

is áhítani életen túli arcodat.

Szeretlek amint hangtalanul állsz

ebben az eszement Semmiben,

ebben a Mindenben, amint a tárt

tetőn terpeszben szembeszállsz a Nappal,

s látod: Mathias Rex baljós tekintete

csak roncs várat hagyott árva szíveinkre.


 

(Elhangzott a Magyar Szemle Színkép című művészeti magazinjában, 2000. november 6-án és 10-én, a TV2-ben.)



« vissza