Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ady Endre Jajdonban 1. rész

Szilágyi István regénye körül nem alakult ki kritikai kultusz, bár szóban igen sokan állítják, hogy az elmúlt negyven év legjobb regénye.
Kívül esik azonban az irodalmi divatokon, írója nem vállal olyan közéleti szerepet, aminek jelentős reklámértéke van. Nem pártpolitikai tényező, nincs jelen publicisztikáival a napi közbeszédben. Jellemző módon akkor beszéltek a legtöbbet róla, amikor visszautasított egy nagy összegű (két-három évi kolozsvári átlagkeresetnek megfelelő) díjat - amit évtizedes munkával megteremtett művéért egy gyorsan nyélbeüthető beszélgetéskötet alkotójával megosztva ítéltek neki.
A Kő hull apadó kútba a maga idején rendkívüli siker volt ugyan, de nem teljesítette be azt az elvárást, ami a közvéleményben az úgynevezett „erdélyiség”-ről kialakult. Nem közvetlenül (ideértve a könnyen dekódolható parabolákat) a kisebbségi sorsról, a diktatúráról, a túlélésről s effélékről szólt (látszott szólni). Nem volt direkt módon „társadalmi” (nemzeti, kisebbségi közösségi, stb.) üzenete. Nem robbantott formát, nem váltott paradigmát. Nem volt körülötte botrány.
Így aztán remekmű léte ellenére nem alakult ki körülötte mítosz.
Pedig Szilágyi olyan író, akinek minden szavát komolyan kell vennünk, kétszeresen is. Részben azért, mert a szöveg párját ritkítóan megdolgozott (már-már túlontúl is szép), s a lehető leghatározottabban jelenti önmagát, maga a teremtett nyelv (nemcsak nyelvtani, hanem esztétikai értelmekben) a mű. Részben a regény valóságra vonatkoztathatósága, minden szempontból érvényes realizmusa, referencialitása okán.
Magam egy helyen bizonytalanodtam el a valóságra vonatkoztathatóság kérdésében, s véltem úgy, hogy az adott motívum csak a poézis szülte túlzás. Szilágyi a jajdoni éjszakában követ cipelő Szendy Ilkát útja egyik pontján rendszeresen megijesztő nagy bagolyról írt. Ez kissé túlírtnak tűnt. Baglyokkal magam is találkoztam, esti és hajnali erdőkben, de azok vagy önfeledten vadászgattak tovább jelenlétemben is, vagy némi mélabúval hunyorogtak. Aztán megtudtam, hogy éppen a leggyakoribbnak számító macskabagoly az, amelyik fészke környékén nagyon agresszív lehet.
Így tehát, amiként a regény egészében, itt sem történik más, mint hogy egy valóságelem, függetlenül a tökéletesen megbízható ábrázolástól, nemcsak önmagát jelenti, hanem esztétikai és metafizikai funkciót is kap. Ettől azonban nem lesz kevésbé hiteles. A referencialitás és a zárt, írói világteremtés nem zárja ki egymást (- ami Ottlik Iskola a határonjának is a legfontosabb esztétikai eseménye). Szilágyi regényei úgy hermetikusan zártak és nyitottak, mint a mítoszok: az ember és az őt körülvevő világ kapcsolata megbonthatatlanul zárt, de a dolgok a maguk közvetlenségében is megőrzik rejtelmességüket, és ezen keresztül kozmikus üzeneteket közvetítenek.
A valóságelemeknek a Kő hullban meghatározó szerepük van, de a regény nem a valóságról szól, a fikció a lényege. Ez értékeli föl tárgyi rétegét: ettől lesz belőle költészet, így hitelesíti azt, ami túl van rajta.
Vagyis művészi értelemben ez a vonulata semmiképpen sem szakítható ki eredeti összefüggéseiből, önmagában éppen úgy nem meghatározója a regény egészének, ahogyan egyetlen más, hasonló súlyú eleme sem.
Mégis, ez a valóság, a világgal összekötő szálaktól és a regény esztétikai rendszeréből kiszakítva is fontos lehet számunkra, funkcióitól függetlenül is van önálló élete. Valahogy úgy, amiként az olyan fényképek, amelyek hátterében olyan időközben elpusztult építmények, részletek bukkannak föl, amelyeket csakis ezek alapján lehet rekonstruálni. És az e munkával foglalkozók számára teljességgel közömbös lehet, hogy a felvétel középpontjában álló figurák kicsodák.
A továbbiakban azt kívánom rekonstruálni, amit az író vélhetően nem tartott döntő fontosságúnak, de mégis meglepő pontossággal és teljességgel ábrázolt.

 

2.


 

Szilágyi nem közli direkt formában, hogy regénye pontosan, év szerint mikor zajlik. Ennek ellenére az nagy biztonsággal meghatározható. Az egyik megoldás az lehetett volna, amit a regényíró realizmusának ellenére is bizonyíthatóan megőrzött szabadságát látva elmulasztottam. A regénybeli Jajdonról tudjuk, hogy az Zilah, és Szilágyi leírja egy harangnak a templomtoronyba emelését, majd fölszentelését. Alig hiszem, hogy maga az esemény fikció lenne.
Megfelelő helytörténeti ismeretek birtokában pontos évszámot kaphatnánk. Azt ugyanis kiszámolhatjuk, hogy a történet idején a hősnő 26 éves, a harangszentelésre pedig a konfirmációja utáni nyáron, tehát tizenöt éves korában került sor.
De Szilágyi, ha a regény alakítása ezt megkívánja, hajlik arra, hogy az idővel játsszon. Egy helyütt a jó jajdoniak mint valahai eseményt említik patakjuk áradását, amely házakat sodort el. Ez az árvíz azonban a regény más módon meghatározott ideje után egy évtizeddel pusztított. Ady számol be róla, 1913-ban. A történet abban az évben zajlik, amikor egy nagy állatvásárt követően - a szöveg szerint - 2000 hízott marhát vagoníroztak be. A vásározók arról beszélnek, hogy hamarosan háború lesz, az oroszok és a japánok közt. Ebből kikövetkeztethető, hogy a regény jelen ideje nagy valószínűséggel 1903, hiszen az említett háború 1904-ben kezdődött.
Amiből viszont még valami következik. Szendy Ilka, ugyancsak a szövegből kiszámolhatóan ekkor huszonhat éves. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak úgy nagyjából akkor koptatta Jajdon-Zilah utcaköveit, amikor Ady eszmélkedett ugyanitt a magyar valóságra, hanem egyazon évben (1877) is születtek. Ha tehát Jajdonra vagyunk kíváncsiak, nyugodtan kérdezhetjük Adyt - Zilahról.
Ady egyébként, Nagyváraddal összevetve a városkát hanyag eleganciával lefaluzta: „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg.”
Nem nehéz észrevenni, ami amúgy is közismert: a színesen és gazdagon (ha úgy tetszik: szervesen) polgárosodott Nagyváradot állítja szembe a maradandóság városaival, nagyságuktól, múltjuktól, közigazgatási szerepüktől, akár gazdagságuktól, sőt, érzelmi kötöttségeiktől is függetlenül.
A már említett, helyi szinten kétségkívül tragikus árvízről beszámolva pedig így jellemzi diákkora városát: „... szép a város, szép és szegény, ahogy illik a nagyon régi nemességhez, az Idő félretolta, fényes címerű és kopott ruhájú arisztokráciához.
Kikerülik az utak e régi „Hadak útját”, nem őrzi Erdélyt, s régi, nagy erejű iparosságát elölték a gyárak s a más városokat nőttető új viszonyok. Már a tímároknak s a csizmadiáknak is befellegzett, mert még bocskor sem kell annyi, mint régen: kevesebb bocskort nyű el ma a környéki oláh is. Pompás szőlőhegyei se hoznak sok hasznot, csak arra jók, hogy tüzes boraikkal a zilahi szőlősgazdák szívéről mosogassák a bánatot és a gondot.” És „kicsi, a világból kimaradt város”-nak mondja.
Szilágyi ábrázolása szerint „A jajdoni ember ekkor még nem ismert más létlehetőséget, mint az ittvalót.” Hősnője azon tépelődik, hogy „vajon lehetne-e másmilyen is e jajdoni lét, mint amilyennek ő találja, amilyenként örökül kapta, és ugyanakkor olyan-e vajon, mint amilyennek látja, felfogja, ismeri? Ha pedig valóban ilyen, s nem is volt soha más ez a gödörvilág, honnan az elkívánása annak, hogy más legyen?”
Az írói narratíva szerint: „... Szendy Ilkát éppen ez az átérzetlen - s mert adott - mérlegeletlen állandóság tette vágyakozóvá. Bár ki tudja, hogy zaklathat-e változásra vágyás, ha nem ismerünk olyan élni-lehetséges életváltozatot, mellyel a sajátunk felcserélhető lehet. Hacsak nem képzeletbelit.” Szilágyi persze nagyon is tudja. Az ember olyan lény, hogy az is hiányozhat neki, amit sem nem próbált, sem nem ismer, de még el sem nagyon képzelhet. Máskülönben miért szomjazik például szabadságra?
Amúgy persze elegendő lenne annyit tudnunk, hogy mindaz, amibe bebocsájtást nyerünk, a millenniumi időket követi, amikor, már az új században, kezd sötétedni az ég. Tömegesen kelnek útra azok, akik az emberibb megélhetést idegenben keresik. Ady idézi társasága bon mot-ját: „A magyar kivándorlás... a menekülő forradalom”. Ami a Szilágyi-regény hátterét adja, azt akár Adyval is elmondhatnánk.
Szilágyi egy televíziós beszélgetéséből tudjuk, hogy a zilahi tímárok céh- illetve ipartestületi könyveit családi örökségként őrzi. És tudhatjuk azt is, hogy gyerekkorát Zilah-Jajdonban töltötte, igaz, regényideje után vagy négy évtizeddel.
Aki látott akár hatvanas-hetvenes években impériumváltás sújtotta, „második vonalbeli” magyar kisvárosokat, megsejthetett valamit abból, amit az őslénytan tudósai a millió évekkel korábban kihaltnak vélt bojtosúszójú hal csodaszámba menő előkerülésekor érezhettek. Ezek a kisvárosok valóságos rezervátumai voltak egy valaha létezett mentalitásnak, valósággal középkorias patinájuk volt. Ámulhatott az odalátogató - és szenvedhette az áporodottságot, aki arra kényszerült, hogy beledermedjen. (És persze, igyekezett azért őrizni is, hiszen nemzeti identitása aligha köthette államához, de az őt magáénak nem valló szocialista Magyarországhoz se teljes lélekkel. Így kényszerült arra, hogy az időben, a múltjában keressen magának hazát, és ezzel konzerváljon olyan vonásokat is, amelyek ellen már nagyapái is lázadoztak. Vagyis történhetett bármi, Szilágyi számára igenis lehetett megtapasztalt valóság a városka majd két nemzedékkel korábbi világa, pontosabban lehettek erről a világról személyes benyomásai.

 

3.


 

A Kő hull apadó kútba részben a háttér furcsán összegyűrődött zsúfoltsága miatt is túlságosan sok helyre sorolható, azaz besorolhatatlan regény.
Így aztán Szilágyi műve társadalmi, lélektani, fejlődés-, sőt családregény és parabola egyszerre. Talán még történelmi regénynek is nevezhetnénk, hiszen nemhogy nem jelen idejű történetet mond el, hanem olyasmit, ami nem is történhetett meg máskor és máshol, mint amikor és ahol. Igaz ugyan, hogy nincs olyan nagyon messze sem térben, sem időben, de mégis: aligha van közelebb, mint mondjuk az erdélyi fejedelemség fénykora, vagy Rákóczi szabadságharca. Vagyis az idejébe való visszavágyás éppen olyan megvalósíthatatlan, mint ahogy hősnője is hiába álmodja magát orgazmusának pillanataiban a fejedelem karjai közé.
A történelem a maga módján nemcsak megjelenik, hanem be is épül a regény metafizikai valóságába. Ráadásul nemcsak egyetlen síkon, hanem rétegzettségben. Mondhatnánk szélességben és mélységben tagolva.
Emberi kapcsolatokba épül, meghatározza a hősöket gyötrő szeretetlenség formáit, történelmileg meghatározott a magányuk, teljesség- és szabadságvágyuk, meghasonlottságuk, kitörési kísérleteik, lázadásuk és bukásuk, még a tébolyuk is.
Szendy Ilkában egyidejűleg dolgozik rendkívül erős, mondhatni elháríthatatlan társadalmi identitása, és ez ellen (így önmaga ellen) lázad ugyancsak nagyon stabil személyisége, illetve személyes identitása, ami már önmagában is skizoid, de legalábbis ambivalens vonások jelenlétét feltételezi. Ezek pedig élete szerencsésebb alakulása esetén, sorsszerűen jelentkező tragédiák nélkül sem ígértek volna sima, a környezetbe simuló életet neki.
Eközben a rendkívül gazdagon rétegzett mű egyes rétegei szervesen egymásba épülnek, valamennyi önmagában is teljes értékű, abszolút hiteles marad.
Hiteles minden: az anyagok és technikák, a városkép, a tájleírások, a kor gazdasági világa, a hiedelmek bemutatása, a lélek gyűrődéseinek ábrázolása, a térség hegy- és vízrajza, a figurák mozgatása, vízióik, őrültségük rendszere, a regényidőbeni visszatekintés, még a természetábrázolás is hibátlan (gondoljunk a már említett bagoly-motívumra). Ilka gondolkodásmódja, intellektusa, éleslátása, pontos lélekelemzései kicsit zavarba ejtenek ugyan, de ne legyünk földhözragadtak: nem minden a műveltség. „Tudsz olyasmiket, amiket nincs honnan tudjál” - mondja Béla bácsi Ilkának. Ez csak egyet jelenthet: Ilka tragédiájának döntő személyes oka, hogy túlságosan intelligens, kiemelkedő képességei okán elviselhetetlen neki az a közeg, amelyben mások otthonosan mozognak.
A Kő hullban Szendy Ilka belső világának fölépítéséhez nélkülözhetetlen az őt körülvevő világ megmintázása. Tekintsünk el attól az amúgy megkerülhetetlen ténytől, hogy a regény természetesen nem egyszerűen a múltról szól, nem a századfordulós Zilah világának, korlátoltságának, bezápultságának bírálata, hanem a fojtottságáról, az emberi élet kiteljesedéséhez szükséges szabadság elemi erejű hiányának, egy minden szempontból zárt társadalomnak, olyan közegnek a hatását (is) elemzi, amelyiknek lényegét jelenti az egyén totális ellenőrzésére való törekvés stb. Vagyis a megírás idejét és helyét (balkáni szocializmus, pártállam, Ceausescu-éra) jellemző atmoszférát messzemenően meghatározzák mindazok az embert nyomorító, a létezést korlátozó torz vonások, amelyek a regény hősének-hőseinek életkatasztrófájában is döntő szerepet kapnak. Az író valósága és a regény fikciós tere a történések metafizikai-spirituális valóságát illetően igen közel áll egymáshoz - anélkül azonban, hogy a regény e szempontból történő olvasásához valamiféle ösztönzést kapna az olvasó. Ez indokolja, hogy a továbbiakban a regénynek a társadalmi környezetét úgy vegyük szemügyre, hogy megfelejtkezünk a megírás idejére vonatkoztathatóságáról.
Szilágyi ezt írja: „A megmutatkozáshoz szabad tér szükséges, tiszta felületek. Oly kitöltetlen térségek kellenek a másik lelkében, gondolataiban, érzelmeiben, oly térségek, melyeket nem zsúfoltnak tele életgondok, alantas indulatok, sem haszonhajhászás, sem a bármi áron való fennmaradás kényszere. Így tehát egy másik, egy magát kereső lélek e tisztán maradt felületek előtt akárcsak egy árnyjátékot követi saját vergődéseit.” Aligha kell bizonygatni, hogy ez egyként vonatkoztatható a regény történetének és megírásának idejére. A közös bennük a szabadsághiányos világ okozta torzultság képe. Ami persze az egész mű alapszövetét meghatározza: mert minél messzebbre bujdokol az író mindennapjai elől, annál bizonyosabb lesz, hogy nem hallgathatja el azok gondját, hiszen végeredményben a maga életének szabadsághiányos állapota foglalkoztatja. Nem sajnálni akarja magát, s nem is gondjait a múltba visszavetítve akar panaszkodni.
Tudja, hogy az alapkérdés, minden esztelen aktualitás ellenére nemcsak regionális, nemcsak korához kötött nyomorúság, hanem az emberi létezés alapképlete. Tartós metafizikai valóság, amely aktuálisan a legkülönbözőbb formákban jelenhet meg. Ez azonban nem mentesíti az írót az alól, hogy éppen a saját világában való működés specifikumaira ügyelve gondolkozzék róla.
„Magamat kezdtem faggatni, s rájöttem, mióta... hozzám szegődött, egyvégtében azt figyelem, mint packázik a legkülönbözőbb fenyegetésekkel. Ezért én őt különösebben sohasem csodáltam (sok egyébért igen), de az, ahogyan önmagával szemben kiprovokálja a veszélyeztetettséget, s azzal eljátszik, az titokban hallatlanul izgatott” - írja Szilágyi István. Nem valamiféle írói munkanaplóban, nem önálló életét élő hőséről. Szilágyi Domokosra emlékezik így.

 

4.


 

A rendi társadalom pedig általában nem asszimilál. Pontosabban nem az egész közösséghez asszimilál, hanem egyes kasztokhoz, csoportokhoz. Az egész közösséghez való asszimilálás csak a polgári társadalomban kezdődik meg... Nem akarom azt mondani, hogy az asszimiláció csak társadalmi kérdés, és a társadalmi kérdések megoldása az asszimilációt probléma nélkülivé teszi. Az azonban bizonyos, hogy az asszimiláció legelső kérdése mindig az: mi az a társadalmi közeg, ami asszimilál?
A múlt század második felének magyar társadalma pedig a feudalizmusból éppen kibontakozni kezdett, ezen a fokon megrekedt, tehát egy szűken és részlegesen asszimiláló társadalom volt” - írja Bibó István, a nemzeti asszimilációra utalva. Szavainak értelmét azonban kiterjeszthetjük a társadalmi jellegű asszimilációra, az egyes társadalmi rétegek, csoportok közötti kapcsolatokra, emancipációra, mobilitásra stb. is.
Jajdon légkörét tehát korábbi évtizedek atmoszférája határozza meg.
Annak a 19. századnak az emléke, amelyikben a rendíthetetlen rendiség kötelékéből 1848-49-ben kirugaszkodott a feudális vezetőréteg, de aztán nem tudott alkalmazkodni az általa megsarkantyúzott idő tempójához. Képes volt arra, hogy forradalmat csináljon, de arra nem, hogy megváltozzék. Szekfű Gyula tömör összefoglalása szerint: „A 48-as törvényhozás papiros-szabványai nem voltak elég erősek a régi társadalmi tagozat lerombolására és újnak a kialakítására: a jogegyenlőség főúri, köznemesi, jobbágyi osztályok közt társadalmi téren inkább csak névleg valósult meg, rendek nincsenek többé, de mágnás, gentry és pór, azaz kisgazda és zsellér továbbra is külön egyéniségek, melyeket az általános magyarság többé-kevésbé tudatos érzésén kívül alig köt össze valami. Átmeneti formák vannak ugyan, de egészében véve e három típus éles határoltságban vehető szemügyre.” Figyelemre méltó, hogy polgári-iparos elemek említésre sem kerülnek.
Szilágyi ábrázolásában a jajdoni mindennapokban és a lelkekben töretlenül és szinte kasztrendszerré merevedve él tovább a rendiség, miközben jogilag már elmúlt, és az alapját adó tulajdonviszonyok átalakulnak. A régi struktúrákat a tehetetlenség nyomatéka látszólag sértetlenül rögzíti, de hiányzik mögülük az egykori valódi stabilitás, az a szilárdság, ami nemcsak korlátoz, hanem biztonságot is ad.
(Gondoljunk arra, hogy Ilka cselekedeteikben, életvezetésükben oly magabiztosnak látszó szülei - különösen anyja, de ez nem csak szokványos anyai aggályoskodás! - gazdagodásuk, a hagyományos rendben betöltött biztos pozíciójuk ellenére is gyakran sóhajtanak föl aggodalommal.)
A városka egymással ütköző szerkezeteket konzervál, illetve termel ki.
Az egykori elit lecsúszik, már csak a méltóságot tartja. Ilka napszámosa, a város hagyományos társadalmi szerkezetén kívülre zuhant Faggyas szóvá is teszi, hogy némely hivatali emberek, hogy senki ne lássa, nem átallják a pince mélyén maguk fölfűrészelni a fájukat (és nem őt, a napszámost fizetik). Mintha csak a szekfűi látleletet akarná igazolni: „A szegény hivatalnoknemes külsőleg él, hogy lássák, s ahelyett, hogy a lelki műveltség terjedésével a külső életről leszokott volna, még utánzókra tesz szert, s életmódját, melynek pusztulásra ítélt osztálynál megvan a természetes jogosultsága, egy újonnan feltörekvő rétegre is kiterjeszti.”


 

5.


 

Jajdon történelmi értelemben többszörösen is határhelyzetben fekszik.
Korok, társadalmak, történelmi régiók határvidékén.
Az Europa Occidens keleti peremvidékén, ahol szinte látótávolságon belül van az igazi Nyugat, és szinte mindenben érezni a Kelet dermesztő sugárzását. Ezen a vidéken épülnek gótikus templomok, amelyeket alkalmasint még kései századokban is fölgyújthatnak kalandozó tatár csapatok. A város nem igazán város, lakói valójában csak „kifelé” polgárok (ahogy a dzsentri életvitelében, úgy az övében is a látszat őrzése uralkodik!). Jajdon-Zilah életvitelére a külső világ feudális-rendies tagolódása a jellemző.
Mindennapi életében ott a nyugati értelemben vett „mozgás”, és a Kelet stagnálása. A város rendje mégis inkább halott rend, így nem is igazán rend, csak annak elmeszesedett váza, ahogyan Bibó István nevezte „a mozdulatlanság rendje”. Szűcs Jenő kifejezése szerint ez „a prolongált feudalizmus” világa, s ugyancsak az ő gondolatmenetéből idézve: itt a a nép megmaradt naturális sokaságnak, századokon át lehetett civilis societas, de nem fejlődhetett ki a belőle civil society. Ide csillan még a Mediterraneum kultúrája, de a Barbaricum hiedelemvilága, a keleti sztyeppék Ázsiáig nyújtózó mítoszrendszere is kísért. Finoman mutat ebbe az irányba a névhasználat (a szőlőmunkás Dénes - Dionysos, a bonyodalmak okozója Ilka - Ilona - Helené), és ezt érzékelhetjük abban is, ahogyan Mari megpróbál férje ügyében bizonyosságot szerezni: a hivatalosságon keresztül (mintha az occidentális-polgári rendszer működne), archaikus varázslataival - „ráböjtöléssel”, és az ortodox pap segítségével.
De eljut idáig, ha nem is abszolút naprakészen a Nyugat magaskultúrájának üzenete is. „Te nem olvastad sem Schopenhauert, sem Nietzschét:” - mondja Ilkának Béla bácsi, aki viszont - ebből következően - olvasta őket. Mert másként nem tudhatná, hogy azok a metafizikai problémák, ami úgy képezi beszélgetésük tárgyát, hogy Ilkának fogalma sincs róla (honnan is lenne?), a kor nyugati gondolkodásának alapképletei. Ahogyan a történet egészét belengve a bűnnek meg a bűnhődésnek dosztojevszkiji problematikája a nietzschei kérdéskörnek az ortodoxiára épülő mutánsa...



« vissza