Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Akusztika és zene

A fogalmak használatához, különösen egy eleddig példátlan szemléletű komplex vizuális média megalkotása esetében, azok áttetsző azonosítása szükséges. Az alkotás mindig a kezdet pozíciójából indul, s a megvalósulás azon áll, hogy a megtestesülni vágyó szándék, úgy is mint hiány, miként őrzi meg titkos esélyét a kibontakozás és a jelenlét, a hatás és a következmények kényes egyensúlyában. Az első kapavágás következményei visszafordíthatatlanok. Az utat talált víz tiszta és termékenyítő kell legyen. S a kellő kanalizálás is nélkülözhetetlen.

A pontosan és helyesen értékelendő fogalom itt: a zene. Pontosabban a hangi világ, mint egyetemes jelenlét. Az egyetemes hangi világ, amelynek kozmikus léptékű körében a Zenének kitüntetett, mondhatni magasztos szerepe van, s amelynek különösen egy képi áttételességre épülő, ám anorganikus hatásmechanizmusban: a vizuális médiában való jelenléte alapvető szemléleti elhatározottságot és kifinomult módszerességet követel. Hiszen mind a zene, mind a média egy mindenkor kellően körülhatárolható és körülhatárolandó szellemiség közvetítő eszközei lehetnek. (Azzal a nem csekély, ilyen értelemben tehát mégis fontos jellemzővel, hogy a zene még technicizált jelenlétében is - organikus).

A hangi világ, egészében, de ezen belül a zene különösen is, nyelvszerű jelenség. A kozmikus lét bármely szinten való megnyilvánulása - akár a tárgyi, a növényi, az állati vagy az emberi világ - tünetszerűen, vagy közlésszerűen, könnyen felfoghatóan vagy nehezen érzékelhetően, de a hangzás és a zeneiesség nyelvével is él. Termi és használja is azt. A hangzás kozmikus nyelv, amely társadalmi, közösségi életünknek is elemi közege, s ilyenformán egy rendkívüli fontosságú valami. Az ember világában és tudatában jelen lévő, vagy abba hatoló, az embert teljes egyetemességében körülvevő-átitató zeneiesség pedig létezésünk minden (öntudatlan, tudati, sőt testi, biológiai) szintjét befolyásoló, olykor meghatározó állandó erő és erőtér.
Mely egyben a zajtól a bölcsődalig és a himnuszokig mindig minőség.

Az emberiség egyik legősibb, a gondolkodás legátfogóbb és legmagasabb szintjén megnyilatkozó írott hagyománya: a hétezer éves ún. védikus tanítás a zenét egészen egyszerűen vibrációnak tartja.
Rezgésminőségnek, amely akár konstellatív, esetszerű, akár szándékolt, a létezésnek nemcsak reprezentatív tünete. Hanem egyben a létezés minőségét mélyen áthangoló pulzáció, lüktetés, kvantum.
Tehát nem csupán életjelenség, hanem egyúttal résztvevő és ható elemi hatalom. Amelynek jelenléte (lévén rezgésminőség) nem a tudat körébe tartozik elsősorban. S ebbéli természetéből fakadóan, az egyszerű információ mellett - pl. hogy a nép miként és mit játszik és énekel - minden időben a hatalom ösztönös és tudatos gyakorlásának is az egyik, bizony jól ismert és kedvelt, bár a közösség (az alattvaló) számára nyilvánvalóvá nem tett, kifinomultnak mondható eszközeként szerepelt. Elsősorban az adott spirituális vagy világi hatalmat kizárólagosan jellemző zene kanonizálásában (egyházi zene, udvari zene), mint annak tüntető jelenléte, de a mindennapi élet során is bizonyos kedélyek és indulatok felkeltésében vagy elaltatásában (rítusok, indulók, slágerek, meditációs zene, ma a rock-zene stb.). A zene az életkedély élvezete mellett mind jó, mind pedig rossz értelemben az emberi manipuláció hatásos eszköze is volt. A zenének ilyen módon való, valójában ezoterikus alkalmazhatósága azon alapul, hogy a hangi világ, amely jelenségtermészetéből fakadóan atmoszférát hordoz, és a zene, mint a hangok kitüntetett, stilizált és apologetikus együttese, amely atmoszférát teremt és közvetít, csak félig a tárgyi világ közegébe tartozó dolog. Nagyobbrészt rejtett, nem egzakt, „nem evilági”, az érzékek és az érzelmek szférájába tartozik. Ahhoz szól és onnan való. A hang, a hangzás és a zene csak részben tudati, nagyobbrészt azonban tudatalatti hatás, s mint ilyen, rendkívüli befolyásoló eszköz, latens hatalom.

A régiek jól tudták ezt, és ezért megkülönböztetéseket tettek. Részben a zenén, a hangi világ érzékletes rendszerén belül (különböző hangulatú zenei alaphangsorok, kitüntetett struktúrák, ritmusok, fordulatok, jellegzetes hangulatú hangszerek stb.), részben pedig a zenének mint funkciónak az ember egyéni és közösségi (állami) életében való viszonylagossága tekintetében. A megkülönböztetéseket szertartásosságnak fogták fel, és annak is nevezték, miközben pontosan tudták, hogy a zene az azonosságok terepe. „A zene azonosságot teremt, a szertartások különbségeket állapítanak meg. Az azonosság megteremtése kifejleszti a kölcsönös szeretetet, a különbségek megállapítása biztosítja a kölcsönös tiszteletet.” - mondja a dolog lényegét talán legegyszerűbb szépséggel megfogalmazó Feljegyzések a zenéről (Li Ki gyűjtemény), és mintegy értelmezésként hozzáteszi, hogy „a szertartások feladata: a különböző tevékenységeket egyesíteni a kölcsönös tiszteletben. A zene feladata: a különböző külső szépségeket egyesíteni a kölcsönös szeretetben.” S hogy „a zene ég és föld harmóniája”. (Kiemelések tőlem: Sz. Gy.)
Az európai történelem látványosan magán viseli a zene ebbéli felfogásának összes jegyeit. Az ókori kultúrák zeneiségéről ugyan - lévén, hogy ezen idők zenei világa lényegében az improvizativitáson alapult - még írásos nyomokban is kevés maradt, de a korabeli zenékre utaló megmaradt leírások alapján nincsen okunk feltételezni mást, mint hogy a krétai és a thébai, a mindenkori európai szellemiség és megújulás számára oly rendkívül fontos alapokat jelentő e két ősi kultúra is a zenének eme kitüntetett és természetes felfogásában élt és virágzott. A platóni állam-idea pedig már (az ókori kínaihoz hasonlóan) az állam egyik fundamentumának tette és nevezte meg a zenét, mint olyan, a leggondosabban kezelendő és legszigorúbban védett alapot, amelyen a „birodalom” áll. S mely ha ebben a lelki esztétikai tartópillérként működő mivoltában lényegesen meggyengül, avagy kifordul önmagából - akkor küszöbön áll a „birodalom” bukása. A birodalom ebben a régi szóhasználatban nem csak a hatalmi hierarchia, de általában: minden jó emberi, szellemi, közösségi építmény kellő fenntartását és működését, annak időtálló, jó szerkezetét és tartós stabilitását jelenti. A zene és az akusztika tehát lényegesen meghatározza és reprezentálja egy televízió jellegét és szellemiségét is. (Bár ha minden ember s közösség a Természethez hasonlóan e tiszta következetességgel őrködne azon, hogy „a birodalom” álljon.)
Mindebből most már az következik, hogy az akusztika és a zene esetében egy örök és megmásíthatatlan, törvényszerű jelenséggel van dolgunk, amely a létből s így az életünkből is kiiktathatatlan, s amely nem is nélkülözhető. Egy minden tekintetben döntő jelenléttel, amely ugyanakkor - és ez fontos tulajdonsága - a befogadó ember számára mint érzéki hatás, mind harmonikus, mind diszharmonikus jellegében valójában kivédhetetlen.

Az európai kultúrában és civilizációban mindig is jelen volt, rendkívül erősen hatott és - különösen a zene által - egészen magasrendű reprezentációt nyert az élet alapvető akusztikus átitatottsága. Még akkor is, ha látványos századok és egy végtelenül bomlasztó időszak után ez az ezredvégi, lelki-szellemi értelemben szinte teljesen szétesett, az örök értékektől horgonya-szakadt mai ember és társadalom, úgy tűnik, ezen egyszer és mindenkorra túllép. Miközben életét egyre inkább az ipari civilizáció akusztikus szennyezettsége veszi körül. Az ember azonban alapvetően, természetéből fakadóan éneklő és zenélő, zenével élő lény. Amely egyúttal azt is jelenti, hogy az akusztikus közeg jelen elhanyagoltsága és értelmezetlensége csupán egy alapjait érintő mélységes világátalakulás köztes tünete. Amely hasonló nagyságrendű és jellegű kihívást jelent, mint például a világ ökológiai helyzete, vagy a pénz fogalmának és szerepének lassan szükségszerűvé váló újraértelmezése, vagy az etikum nélkülözhetetlen újraépítése a társadalom működőképessége érdekében stb. S így kihívást jelent egy jövőbe vetett reményű és nemesebb alapokra épített, új szerepű és stílusú televízió számára is. A látványos dolgok rendszerint visszaszorult láthatatlan erőkből épülnek.

Az analógiák kézenfekvőek. Az egyházak az évszázadok során éppoly magasrendű tökéllyel használták a zenét és az akusztikát a híveik társas jó karban tartására, s persze az egyetemes egészet fenntartó Abszolútum dicséretére, mint a legkülönbözőbb hatalmi szándékok és akaratok a zenei stílusokat, vagy akár a disszonanciát, diszharmóniát. Az európai ún. többszólamú műzene története pedig egy léte értelmét vesztő individualizáció látványos példatára. Ma az amerikai, és az amerikanizálódás erős hatása alá került legújabb európai zeneiség - mint afféle esztétikai mindenevő - épp más kultúráktól eltérő fokozatos szekularizációja okán és során, már nem áll a teremtő szemlélet, az azonosságok és a megkülönböztetések e tiszta szellemi, filozofikus magaslatán, s így nem is volt, nem is lehetett a belső béke (a „birodalom”) mindenek előtt való szent rendjének fenntartó és belülről építkező őre. Az amerikai befolyás alapján kialakult jelenlegi televíziózás, mint a zene meglehetősen önkényes használója, ennek akusztikus értelemben is ékes bizonyítéka és érzékletes illusztrációja.

Az a féktelen változatosság, keveredettség, amely ma a televíziók hangi világát is jellemzi, tökéletes és érzékletes visszhangja annak a céltalan rohanásnak és betöltetlenségnek, annak a diszharmonikus életérzésnek, világtalanságnak és meghasonlottságnak, annak az öncélú agresszivitásnak, amely a szemlélet alacsony volta mellett a meghitt és otthonos zenei anyanyelvtől való általános és tendenciózus elszakadásból, annak megtagadásából fakad. Abból a mély elidegenedésből, amely más kultúrák ilyetén szokásaival és önbecsülésével ellentétben, a kebelén élő népeit, azok hagyományőrző kultúráját ténylegesen már nem is becsüli; elhanyagolja, már-már el is felejti, sőt el is veszti. E bűnös hibát egy új szellemű, multikulturális televízió a legkövetkezetesebben el kell hogy kerüljön. Egy múltból merítő és jövőbe tekintő, sajátos, sokarcú és sokat szenvedett, ám Európa szívét és nagyobbik felét jelentő kulturális Közép- és Kelet-Európa szellemi, zenei és vizuális értelemben is koncepciózus meggondolás.
A mind egységesülőbb világ átfogó szemlélete, egy születő globális tudat elkerülhetetlen szükségszerűsége, ami ugyanakkor az emberi és közösségi lét kis, bensőséges, intim köreire kell hogy alapozódjék - megidézi évezredek kifinomult s bevált szellemi és művészi eszközeit és választékos módszereit. Az inga Keletre leng, az archaikus világ bölcsességének élő és még föllelhető hagyományai felé, egy belátóbb, az ún. yin erőre alapozott, tehát fenntartó, értékőrző, passzív és tiszteletteli szemlélet és kultúra - és nem a hiperkinetikus öncélúságban fogant, rombolóvá, elavulttá lett modern gondolkodás - örök emberi kincseihez. A jövő záloga az újrafelfedezett, s a csorbító időket kiállt múlt üzeneteinek a meghallása is egyben.

Ez a minden tekintetben lényegi változást kívánó ezredforduló valóban megköveteli az emberi élet teljes egészének és az emberi életet fenntartó feltételeknek; a szellem tágasságának és régi és új eszközeinek természet szerint való újraértelmezését. Ezt a zene is, a zene mint létünk egyik alapvetően fontos jelensége, lelki alappillére is megköveteli. Egy tapintatosságban fogant televízió nem fordíthat soha elég gondot arra, hogy megszólítandó alanyait mindig mint bensőséges embert érintse meg zenében, képben, szavakban egyaránt. A minden pillanatában a teljes világgal szembesülőt, és sohse csupán a destruktív fogyasztót, az életélvezőt. Újra az alkotó, építő embert, a tanakodót és önfeledtet, akinek ez a mindenekkel találkozó folytonos éberség indokolja s tölti be az életét. Azt a jólhangolt és közösségi embert tehát, aki mindig minden magasztos bölcseletnek a legfőbb eszménye, nagy kultúrának a létrehozója és értelmes életnek a fenntartója volt. S akit a maga eszközeivel ez a televízió éltetni és szolgálni akar. Azt a jó szándékú és minden „észak-fok, titok, idegenség”-e ellenére is jól ismert és jól tudott embert, aki halandó voltában is ezért időtlen, s remélhetően ebben örök. S aki a zene, de egy képi hatáskeltés során alkalmazott akusztika szintjén is teljes tiszteletet és lelki-esztétikai megerősítést érdemel.

A zene hatalma - ezt újra fel kell fogni és megérteni - a szerelem mellett a legnagyobb fegyvertelen hatalom. Olyan hatalom, amelyre (ezt minden táncos, filmes, kikiáltó, balettigazgató és reklámügynök tudja) egy egész világ-előadás is ráhelyezhető. A halakon kívül az életnek szinte minden „előadása” a hangoknak ezen a funkcionális jelentés- és közlésrendjén is áll. S ez egy televízió akusztikájára is igaz. Egy értékteremtő televízió akusztikai világát olyan egységes és mégis minden tekintetben artikulált és funkcionalizált hangzáskép kell hogy jellemezze, amely nemcsak merőben eltér az eddigiekben már oly nehezen viselt többi megszokottól, de amely híven képviseli és közvetíti az eme felismerésekből fogant újító szellemet.

Az „Alaphangja”, szellemi-lelki sugallata, akusztikus világának meghatározó „legnagyobb közös osztója” a nyugalom kell legyen. Mert minden születés és minden működés ezen áll. Minden látás ebben tisztul le, minden kétségbeesés ebben nyugszik meg. A nyugalom a legmélyebb, legegyetemesebb, legátfogóbb s legnyitottabb érzet. Ami ezzel ellentétes, az lényegtelen, ami nem ezen áll, az homokra épül. Ami nem ebben működik, az omlás. „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” - mondja József Attila.

Ez a szemlélet a közép- és kelet-európai ember legmélyebb és legaktuálisabb lelki igényével találkozik. A közép- és kelet-európai embernek és társadalmaknak épp időtlen időktől békétlen történelmük, állandó zavartságban és zavarodottságban folyó életük okán az elemi, átható nyugalom stabilitására, jelenlétére van a legnagyobb lelki szükségük. Még akkor is, sőt, annál inkább, ha a régió mindeddig a megnyugvás ténylegességével nem is kecsegtető történelmi és társadalmi folyamatai ezt illuzórikusnak láttatják is. A régió emberének emberi egyetemessége, magas hagyományos értékrendje és elidegeníthetetlen autonómiája okán van erre a nyugalomra immár mindennél nagyobb joga és szüksége. S egy nagy hatású vizuális médium hangi közege és világa pedig szinte mágikus eszköz lehet ennek az elérésére, a folyamat elősegítésére.

A korábbi média (nemcsak a televízió, de a rádió is) ezt nem ismerte fel, sőt, egész akusztikus hangzásképlete egy hektikus, az embert mint közösségi kulturális lényt önmagából kiperdítő érzelmi labilitás irányába hatott. A nyugalom alapvetően bizonyos visszafogottságot, csendességet, csendesebbséget jelent. S nem az eleddig szinte kötelező agresszivitást. A hangzás értelmében pedig a harmonikus rezgésminőségek világát. Ami egy integrált disszonancia szélességében értendő. A természet hangzásvilága az, ami szinte teljes egészében ilyen. A hangzás-szerkezet második rétegéé: a természeti környezeté, ami az embert körülveszi. Hiszen a természetben jelen lévő hangok nem kivonatolt hangok (mint pl. a fémek, gépek, szerkezetek stb., vagy a komputer ún. szinuszhangjai), hanem szervességbe ágyazottak, teljesek. Nem sematikusak, mint a mesterséges, az elektromos, ill. elektronikus úton gerjesztett hangok. A természetes hang mindig élő komplex minőség. Az ember számára méltóbb, alkalmasabb és valóságosabb környezet, a vizuális média áttételességében is. Ezért a környezet akusztikája az alapképlet nélkülözhetetlen része.

A nyugalom ad absurdum legszélsőségesebb „megszólalása” maga a csend volna. De a teljes csend - bár nincsen nála emelkedettebb és bűvöletesebb hangzás - erős képi megfogalmazottságot kívánó, kényes dolog. Így direkt alkalmazása lehetséges, sőt kívánatos ugyan, de bravúr!, s ez igen kifinomultan, körülhatároltan és funkcionalizáltan történhet. A kellően alkalmazott csend ugyanis nagy jelentőség-tartalommal bír. Rendkívül meghatározó. A csendnek is végtelen változatai vannak, a csend is relatív. Különböző fajtáinak, állapotának, hangulatainak a jelenléte, különböző telítettsége szélesebben alkalmazva is igen karakterisztikus és kifejező lehet. A csend, mint hordozó, itt a régió növényzetének, állatvilágának stb., a régió, ill. az egyes kultúrák környezeti hátterének jellemző hangjait, hangzásait, hangtereit tükrözheti. Ez akusztikus világképet ad, regionalitást hordoz és sugall, a kardinális alapjelleget hangi értelemben sokszínűen betöltheti, és eredeti hangzásvilágot hoz. Ide tartozik a megelevenített csillagkép, a zodiákus mellett a regionális természet a maga otthonosságot árasztó teljes és jól tálalt akusztikus készletével, a sztyeppei-alföldi szél finom hangzásától a nyár bogárvilágának polifóniájáig, az eliramló légytől, darázstól a szarvasbőgésig, vagy a térség madárhangjaiig sok minden. A vizek (patakok, források, esők stb.) a hegyek és völgyek hangjaitól a városok rigóiig, a városok közeli vagy távoli mormogásáig minden, ami háttér, és jellemző és érzékletes. Egy egész világ - másként felfogott - távlatos és mégis meghitt hangkészlete.

A nyugalomnak ez az átható közérzete át kell hogy itassa a televízióra jellemző zenei ízlést is. Elsősorban abban a lényeges vonatkozásban, hogy a megszólaló zene jól érezhetően és minden műfajban mindig nemes zene legyen. Ennek megítélése szellemiség és esztétikai pallérozottság kérdése. Tehát személyhez, személyiséghez kötött. Minden „hatalom”, így a hangok világa is megköveteli a maga méltó emberét, embereit. A koncepció fontos szempontjaként az „alaphangnak” ebbe a legáthatóbb, legmélyebb körébe tartozik az a kívánalom is, hogy a hangminőség is jellemző: tolakodástól (agresszivitástól) és felfényezettségtől mentes, kiegyensúlyozott legyen. Nem elvont, absztrakt, hanem élő miliő. Amely az emberi hallás-élmény szubjektív és objektív paramétereihez közelít. A közép- és kelet-európai nemzetek (kultúrák, országok) hagyományos és élő zenekultúrájának megjelenése ma, az amerikanizmus konzum-hegemóniájának teljes eláradása idején, rendkívüli jelentőségű dolog. A világ ugyanis ki van éhezve egy természetes, emberszabású kultúrára, szellemi minőségre és komolyságra. Az az évtizedek óta tartó hivatkozás és érvelés, hogy a tartalmas és ízléses zene, a magvas és míves kultúra „nem kell a közönségnek” - mesebeszéd, és mindig az ellenérdeket képviseli. Az ellenérdek pedig nem a művészi-szellemi kívánalom és indíttatás. A néző és a hallgató, a mai világhelyzet érző-szenvedő embere már régen visszaperelte magában azt az egészséges igényességet és otthonosabb szellemet, amely őt önbecsülésében és földi életének jóérzésében fenntartja. S betölteni vágyja azt a mérhetetlen hiányt, amely őt eme otthonosságától és önbecsülésétől megfosztotta, és attól igyekszik mindinkább távol tartani. Az értékteremtő televízió ezt a tudatos embert kell, hogy művészi értelemben is megcélozza. A nem tudatos ember ugyanis mindig követő.

A régió jól felfogott (autonóm) érdekén túl azonban Nyugat-Európának is szüksége van a közép- és kelet-európai kultúrára, még ha ez már csak romjaiban él is. Ez a személyes kapcsolataim során az elmúlt két évtized alatt Nyugaton számtalanszor kifejezést nyert. A berlini fal szétverése idején pedig felfokozódott a várakozás. Közép- és Kelet-Európa, a fogyasztóivá vált („konzumálódott”) Nyugat változásaitól való szinte teljes elzártsága folytán megőrzött még valamit abból a teljesebb, nem materializált szemléletből, és annak még élő kultúrájából, amely a múlt és az emberi lélek és szellem mélységes mély kútjaiból időtlen idők óta táplálkozik. Csak ez a természetesebb, szervesebb és hitesebb gondolkodás, ennek az intimebb szemléletnek az érzékletessége alkalmas nagyobb társadalmak, emberi közösségek elviselhető fenntartására, jó működtetésére.

S a zenére, a közép-kelet-európai zenére ez különösen igaz.
Mint mondottuk, a zene ezt a hatást javarészt a nem tudatos szférában fejti ki. Az emberi ének, a hangképzés hagyományos módjától a hangszeres játék élő (és nem absztrakt) jellegén át, az egyszólamúság azonosság-fenntartó és teremtő szakralitásáig, és addig a törekvésig, amit a zenei anyanyelv testesít meg, s amely a múlt szelídebb szellemét igyekszik átvinni a jövő partjaira - Közép- és Kelet-Európa még ma is kincsesház. Miközben a modernizálódott Nyugaton a zenei hagyomány szinte teljesen kihalt.
S pusztulófélben van ezzel egy hatalmas, bensőségességét vesztett kultúra egész televénye.

A zenei programok filozófiájának három fontos szempontjára szükséges itt még rámutatni. A hagyomány, a fiatalság és az ún. improvizativitás jelentőségére. A három, látszólag egymástól független terrénum itt szorosan összetartozik. Mindhárom a soron lévő nagy szellemi átalakulás lényeges eleme, hordozója és velejárója. A hagyomány mint örökség és kész elemezhető tudás, mint alap és tiszta esztétikum, amely átvészelte az időt; az ifjúság mint az élő, a folytató ember, a jövő letéteményese, akinek minden nehézségével és gondjával lassan a felelőssége körébe kerül a Föld; s az improvizativitás mint az alkotás élő folyamata, az újjászületésnek a szabadság mélyen etikus és esztétikus kötelmeiben folyó gyötrelmes művelete.

Nem véletlen, hogy az improvizativitás napjainkra a művészetek világát, s legfőképpen a zenét ilyen mértékben elárasztotta. A formai megújulás a művészetekben ma szinte teljesen ebben mutatkozik. Ám a jelenség lényege mélyebben van és általánosabb. A szemlélet megújulását és ennek felszabadult gyakorlatát jelenti. A döntés, a mindenkori pillanat felelősségét, a rálátás magasát, a készenlét világosságát és minőségét; egy teljesebb tudást, s a természetesség vállalását. Az improvizativitás a tiszta és stabil alapok világának természetes kibontakoztatása, kezdet, amelyben jól átlátható a játék és leleplező a terep zenében, szellemben egyaránt. S ahol egyben a tárgyiasult ember szellemi-lelki visszavétele történik önmaga, a közösség és a világ számára. Ez korszakos jelentőségének a lényege.
S ezért nem lehet ennek élő gyakorlatát - amely veleszületett emberi képességeken és látáson alapul - bármely művészetben (zene, mozgás, tánc, dráma, film) elég korán, elég fiatalon, már óvodás korban elkezdeni. Az improvizativitás az ember örök készleteiben való folytonos megújulás esélye és rítusa, amely az alkotó emberre figyel. Az ember alkotó énjét erősíti, azt műveli. A benne megnyilvánuló és ható hatalmas nevelő erő pedig, ilyen értelemben már nem is a jelenhez, de a jövőhöz, az ifjú generációkhoz köti. A kornak, egy valójában hosszú átmenetnek a szava és stílusa ez.
Jelenléte, amely a hagyomány biztonságát és a fiatalság friss szellemét vonja jelen idejű élő foglalatba, ezért nem nélkülözhető.
Nem lehet elég figyelmünk, gondunk és energiánk a következő generációkra. Az ifjúság ébredése tapasztalatok, példák és hatások függvénye. S hogy ezek milyen közegbe ágyazottak. Egy új szellemű világ, egy nemesebb világkép, egy békésebb és otthonosabb nagy régió létrejöttéhez az ifjúság gondozásán és mindenekfelett a felkészítésén át vezet az út. Szerepük kitüntetett.

 

Elvek a televízió napi akusztikus és zenei gyakorlatához

 

Az értékteremtő televízió akusztikus/zenei szerkezetének legkülső, negyedik rétegét a programok sokszínű, tág köre jelenti.

A legújabb törekvésekkel és eredményekkel összhangban a természetes térhangzás egészének teljes értékű átvitelére (és nem egy utólagosan kialakított, teresített, felfényezett térhangzásra) kell törekedni. Ez technikai, szemléleti és esztétikai kérdés.

Más elképzelésekkel ellentétben, havi egy hangverseny-közvetítés nem elegendő. A zene, az élő zene jelenléte (amely egyben aktusként, beavató közösségi élményként és példaként szolgál) nem bagatellizálható tovább sem a köztudatban, sem a tervező-nevelő kultúrpolitikában, sem a médiában. A zene jelenléte - mint e tanulmány első, szemléleti részében kifejtettem - egyre fontosabb szellemi és közösségi érdek. A szellemi építés része, egyik döntő fundamentuma.

A hangversenyek kiválasztása, szelekciója ne csak az előadottak tekintetében legyen igényes. Hanem az esemény rendkívüliségét, megemelő erejét tekintve is. Egy televízió ritka hangverseny-közvetítései nem lehetnek az elfogult sznobéria meddő terepei. Egy hangverseny élménye és hatása rendkívül sok összetevőből áll, s tudni kell, hogy egy zenei esemény belső adományát, igazi rangját mi adja. Példának okáért, ha Schönberg Gurré-dalok című, monumentális, többórás művének az Európai Ifjúsági Zenekarral történt, Claudio Abbado vezényelte és számtalan ifjú énekes- és muzsikustehetséget felvonultató, s egy hihetetlenül eleven előadást megörökítő müncheni tv-filmjére gondolok, amelynek előadása - talán épp a sok fiatal titokzatosan zseniális játékának köszönhetően - a tv-n át is életem egyik legmeghatározóbb zenei élménye lett, úgy végtelenül unalmas és lélektelen „hivatalos” interpretációk ellenében tudom, hogy mi az, amire egy vizuális eszköznek a zenével való együttszolgálatában törekednie kell.

A régi zenék hangzásánál a feltételezhető eredeti hangzásra, az új zenéknél a hitelességre kell törekedni. A régi zenék mai hangzásúvá tétele fogyasztói szemléletet és szándékot takar.

Az új konstruktív és improvizatív zene legyen időközönként körülhatárolt külön program.

Az ifjúsági (könnyű) zenében az ún. rock jelenlétét mérsékelni kell. Ezen belül, egy bevallottan ún. fekete mágiával foglalkozó, annak apoteózisát képviselő együttes, zenész, szerző műsorát ill. zenéjét pedig - mert nem nemes szellemet, hanem aljas indíttatású hangi világot közvetít és teremt - az értékteremtő televízió nem vállalhatja fel. A követő emberek száma ma nagyobb, mint a tudatos embereké. A többség akarata itt nem múlhat az ő vélt akaratukon, csak az elébük menő ajánlaton. Ez a televízió felelőssége.

A zenei hagyomány körét ma újra kell értékelni, s ebben egy multikulturális médium példával is szolgálhat, abban a figyelemben, amellyel a helyi zárt kultúrák jelenléte és ápolása mellett a világ nagy hatású és jelentőségű hagyományos kultúráinak mindnyájunk számára közös kincsei felé is fordul. Bartók zenei őstengert sejtett, Hamvas a status primordialisról beszélt. Van globális hagyomány is. Ilyen a buddhista kultúra és zene, a gamelán zene, a Pekingi Opera, a skót zene, a magyar néptánc, az indiai ragák improvizatív zenéje, a zsidó sirámok, a gagaku, a no, az afrikai ütőhangszeres zene, a gregorián és a zsoltárok világa, s ilyen az amerikai feketék hagyományos és vallomásos dzsessz-zenéje is. A felsorolás nem teljes, de elegendő talán arra, hogy lássuk, egy nagyszerű és a 21. század küszöbéig ható nemes régi világ milyen eleven és termékenyítő erejű ma is. És nagy szükség is van erre. Ez a hatás a lassan teljesen belakottá, sőt túlszaporodottá lett Földünk emberének ma is megemelő, egyetemes érvényű, pozitív üzenet. Amelynek titkos érintéséből születik talán majd újjá az egyes kultúrák, vagy Földünk elpocsékolódóban lévő nagy kultúrájának, látszólag hamvába holt, s még így is oly magakelletően szép főnixmadara.



« vissza