Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

...Az élet maga

 

Csáth Gézáról és Naplójáról

 


Csáth Géza nevének hallatán érző szívű irodalombarátnak azonnal szent révületbe kell esni, s kifordult szemekkel áldani a sorsot, hogy éppen nekünk, magyaroknak adta ezt a zsenit. Valószínű azonban, hogy amint az irodalmi divatok esetében lenni szokott, az írásai iránti érdeklődés nem a műnek szól. Ez esetben sokkal inkább az írónak, s még csak nem is neki, hanem a betegnek. Így a könyvei iránti érdeklődés, ami írói sikernek látszik, korunk betegségének megnyilvánulása. Ugyanaz fejeződik ki benne, aminek tünete a kultúrában és a mindennapokban elharapódzó erőszak, a deviancia kultusza, a narkotikumok iránti tömeges vonzódás, s mindaz a mesterséges izgalomkeltés, ami az embert önmagától elfordítja. Csáth betegsége sok szempontból egybeesni látszik az emberiség nyavalyáival, s ez intellektuálisan érdekessé, sőt titokzatossá teszi. Mert, gondoljunk akármit a Csáth-jelenségről, az bizonyos, hogy valóban zseni volt. Amin az sem változtat, hogy szinte kínálja magát a félreértelmezésre.

Az író tehát valóban kiváló elme (így - bármily frivolan hangzik is - elmebaja is kiváló elmebaj), akinek művénél nagyobb a tragédiája, s aki szörnyűséges életével a 20. század emberének kiúttalanságát jelenítette meg. Korunk hőse, megrendítő jelkép, legfontosabb művévé az vált, amit nemhogy megalkotni nem akart, hanem egész életében megsemmisíteni, legyőzni vágyott, s amely végül is legyőzte őt. A Csáth-mítosz az ember, az alkotó és a mű fölé nőtt - s ez adja az erejét. Ez a mítosz kivédhetetlen sorsszerűséggel, bámulatosan pontosan illeszkedő elemekből épült. Darabjai önmagukban is erőteljesek, külön-külön is elegendőek volnának a mítoszteremtéshez. Vegyünk csak sorba néhányat. Kosztolányi Dezsőnek unokaöccse, s pályakezdése talán még az övénél is ígéretesebb, íráskészsége, sokoldalúsága imponáló.
Igen magas színvonalon hegedül, imponáló zeneelméleti fölkészültsége, kiváló ízléssel invenciózus zenekritikákat ír, Bartók első harcos méltatóinak egyike, Puccini-tanulmányát németre is lefordítják. Nem művészpályára lép, hanem orvos lesz, s a kor jeles elmegyógyásza, Moravcsik Emil maga mellé veszi klinikájára (tanársegédjévé azonban már nem nevezi ki, s ebben Csáth írói ambícióinak és sikereinek éppen úgy szerepük lehet, mint morfinizmusának), orvosi tárgyú írásai is kiemelkedő tehetségét bizonyítják. Novelláinak szürreális, horrorba hajló kegyetlenségű világával példátlanul új hangot üt meg (amelynek folytatása csak fél évszázad után, az ugyancsak szenvedélybeteg Hajnóczy Péter írásaiban bukkan elő). Gyógyíthatatlan morfinista, aki széteső tudattal úgy lesz öngyilkos, hogy előzőleg végez feleségével.
Zsebében ott az Ópium című írása, amelyet tíz évvel korábban írt, s amelyben tíz évet jósolt magának.

Villámszerűen lobbanó életével, első s talán máig egyetlen igazán modern hőse irodalmunknak. A hatvanas-hetvenes évek Amerikájában igazi megasztár lehetett volna, akiről regények és filmek után világsikerű musical születik. Élete tragédiája azonban a századelő Magyarországán szinte észrevétlen tragédia, aminek végkifejlete 1919 júliusában, egy másfajta rémdráma idején nem kelthetett országos visszhangot.

Az életmű itt maradt, azonban a Csáth-reneszánsz igen lassan bontakozott ki. Nem állunk jól a Csáth-filológiával, gyorsan ellobbant életéről sem sokat tudunk. Ebből a szempontból a divat sokat segít: enélkül aligha jelent volna meg a legújabb Csáth-kötet. Látszólag a Napló inkább dokumentum, adalék egy jelentős író életművének jobb megismeréséhez. Ez a Napló azonban más, több réteg keveredik benne. Dokumentum és írói mű egyszerre.
Funkciói kiegészülnek az orvosi napló szempontjaival: a morfinizmus mind mélyebb örvényébe merülő szenvedélybeteg kórtörténeteként is értelmezhető. Ami különösen fontos: a nyilvánosság számára már alig író Csáth irodalmi vagy publicisztikai jellegű kísérletei, vázlatai, műalkotás-kezdeményei is ide kerülnek. A Fej a pohárban címmel megjelent, az 1914-1916 között született naplójegyzeteket és majd negyven, részben Csáth Géza által, részben neki, illetve róla írt levelet közreadó kötet (Dér Zoltán és Szajbély Mihály utószavával, a naplóban és levelekben említett cikkekkel) e sokarcúsága miatt nem irodalomtörténeti adalék.

A napló változatos feljegyzései között egyetlen vonulat bukkan föl mindenütt: a morfinizmusával birkózó ember története. Szívszorító a leépülés kezdetben alig észrevehető folyamatának látszólag még nem katasztrofális, mégis pontosan érzékelhető gyorsulását követni.
Nem csak a gondosan rögzített mennyiségű morfium- és pantopon-adagok emelkedésében, hanem Csáth életminőségének romlásán is. Különösen szembeötlő ez, ha világát a napló korábbi kötetének közegével vetjük össze. A néhány évvel korábbi feljegyzések szerint a szakmáját a csábítás eszközeként is fölhasználó, sikeres és igen jól kereső, fiatal orvos a polgári élet luxusait élvezve is nagy terveket táplál; sikeres férfi és sikeres író. A morfium még elsősorban valóban élvezeti cikk, amire a használatával kiváltott eufória miatt van szüksége. Ez az állapot már a múlté: a függőség kialakulásával az elvonási tünetek miatti szenvedés csökkentésére nyúl a narkotikumokhoz. Az is a morfium hatása, hogy társadalmilag is mind lejjebb csúszik. Klinikai gyakornokból, jól kereső fürdőorvosból falusi körorvos lesz, a porba fulladó vidék szánalmas vitáival, kisszerű konfliktusaival, megalázó felülkerekedésekkel. Olyan sérelmekkel és gyanakvásokkal, amilyeneket alig valamivel korábban még mint betegségeket írt le (A hisztéria; Mikor keletkezik az elmebetegség). És hol vannak már a novellák, a cikkek, a színművek? Immár legfeljebb a tervezgetés marad. És krónika arról, hogy volt-e, s milyen erőfeszítéssel megfelelő széklete (ti. a morfium és származékai az ürítést akadályozzák, így a morfinizmus mellékhatásai közt az egyik legkellemetlenebb az állandó székrekedés). S ha a narkotikumok dózisához hasonló pontossággal rögzített szerelmi élet krónikájára vetünk egy pillantást, abban is a leépülést kell látnunk, hogy a napló három éve során a koituszok száma a harmadára csökken.

A kötet egyik különösen érdekes vonulata az író megannyi álomanalízise. Mindez szerves tartozéka életművének - még akkor is, ha pusztulástörténet keretében jelenik meg. Álomleírásaiban nem nehéz felismerni novellisztikájának párhuzamait - ahogyan elemzési szempontjaiban is fölfedezhetőek írói látásmódjának sajátosságai.
A Napló ismételten bizonyítja azt, ami a tanulmányokból is kiderül: ez az írói világ nem az irodalomból, hanem az elmegyógyászatból nőtt ki, az éppen ekkortájt igazán tudományossá váló pszichológiából eredeztethető.

Az író éppen abban az évben (1887) született, amikor Breuer és Freud kiadja könyvét a hisztériáról, s ezzel kezdetét veszi a pszichoanalízis korszaka. Csáth gondolkodására ez a tanítás meghatározó hatást gyakorol. Úgy látja, hogy Freud felfedezése éppolyan korszakos jelentőségű a tudománytörténetben, mint a maga idején Kopernikuszé, Vesaliusé és Darwiné, akik a világegyetem és az emberi szervezet működésének alapjait tárták föl. Freud felfedezése kardinális fontosságú az összes tudományokra és az egész emberi gondolkodásra nézve - írja (A tudományos megismerés útja, 1914.). Csáth a maga módján tökéletesen gyanútlan: a 19. század kétely nélküli optimizmusával, gyermeki bizalommal hisz a tudomány mindenhatóságában. Bizonyos abban, hogy a freudizmus segítségével tökéletesen helyes eredményeket kapunk (uo.). Az elsők közt ismeri föl Freud elméletének s a lélektan robbanásszerű fejlődésének művészeti-esztétikai fölhasználhatóságát, igaz, meglehetősen bizarr kontextusban: egy merőben pszichológiai, tehát természettudományi alapokon álló esztétika a legrövidebb idő alatt megtaníthatja a természettudományilag képzett felnőtt embert a művészetek megértésére és élvezésére Ellenben egy ilyen esztétika nélkül hiába pocsékolják az élet legdrágább idejét, az ifjúkori esztendőket, poétika-, stilisztika- és retorikatanulásra: a művészet lényege rejtve marad a tanulók, a későbbi emberek előtt. (A művészetek élvezése és az emberismeret, 1910.).

Ez a művészetszemlélet nem csak a befogadás aktusáról vallott nézeteit határozza meg, hanem alkotómódszerére is hat - s ezt figyelembe kell venni a Napló keletkezéstörténetét tekintve is. A freudi szemlélet előbb fölszabadította: a lélek mélyéről szóló tudósításai korábban nem, vagy nagyon másként ismert jelenségekről számolnak be. Az a vigasztalanul sötét világ, amit Csáth megformál, nem világnézet, nem filozófia, nem pusztán művészi-gondolati alkotás, hanem - éppen ez hitelességük, erejük titka - valóság (még ha nem is lelki, hanem lélektani, esetleg lélekgyógyászati értelemben), amely uralkodik az írón, s nem az író határozza meg világát. A tudattalan rémei, az ösztönök homályos, sokszor önmaguk ellentétébe rejtőző titkai a tudomány eszközeivel hirtelen elvesztik titokzatosságukat, s minden olyan egyszerűnek és logikusan elrendezhetőnek tűnik, mint a newtoni fizikában. A szemlélet újszerűségének varázsát aztán az elbizonytalanodás követte. Csáth 1912-es feljegyzéseit az írás lehetetlenné válásáról szóló tűnődés nyitja: Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudattalan lelki életemet, nincs többé szükségem arra, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. () A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a psychoanalitikus.

Ez az ambivalencia nem csak az írás akadálya: az egész személyiséget átjárja, elbizonytalanítja. Freud szerepe a lelki élmények objektívnak tekintett magyarázataival, az ösztönök rejtelmes, sokszor tabuként kezelt világának hétköznapi egyszerűségű magyarázataival a fölény érzését kölcsönözte elmélete követőinek. Az így létrejött hamis biztonságérzet arra a tévedésre épült, hogy az immár leírhatóvá vált jelenségek megnevezése egyúttal a fölöttük való uralmat is jelenti.

A Napló azonban nem csak a leépülés tükre, már csak azért sem, mert a még majdnem erői teljében lévő alkotó kezdi vezetni, tehát van miből pazarolnia. S betegségének természetében is ott van a szakaszosság, a zuhanások utáni feltápászkodások lehetősége-valósága, a pusztulás folyamatát a föltisztult időszakok tagolják, egyaránt a gyógyulás reményével töltve el a beteget és környezetét. Kosztolányi tanúsága szerint ezek a periódusok egyértelműen a megemelt morfium-adag eredményei. Vannak részei, ahol a legjobb szépprózája szintjén rögzít eseményeket, emléket, tudatállapotokat, van ahol az újságíró remekel. Ahogyan leírja, miként fullad a Dunába egy őrmester ismerőse még a hátországban, de már a háború kitörése után - akár novella is lehetne. Ugyanúgy, mint az, ahogyan az egykori szüretekre emlékezik.

A háborúhoz való viszonyában, a Monarchia illetve Magyarország jövőjével kapcsolatos tűnődései (a központi hatalmak és az antant viszonyáról, a mieink győzelmébe vetett bizalmáról, a háború értelméről, a magyar fegyverek sikereiről) pontosan jelzik a közhangulat változásait: A háborús színtér a szomorú és aggasztó szeptember után diadalmassá és érdekessé válik. Csapataink új felállása erős és defenzív jellegű. Végre megszüntettük a folytonos és pazarló offenzív taktikát. 10-én reggel jő a hír Antwerpen elestéről. Mily boldogság és öröm, annyi nehéz feszültségben eltelt és semmi fényes eredményt nem produkáló hét után végre egy határozott, nagyszerű eredmény. Egy ökölcsapás a gaz angol pofába stb. Hiányzik belőle a harci láz, de megvan benne az a magabiztosság, amely messzemenően jellemezte - egészen az összeomlásig - a magyar középosztály ama típusát, melyet Csáth - saját devianciái ellenére is - jellegzetesen képvisel. S amelyhez tartozása éppoly természetes, mint Kosztolányié vagy Babitsé - akiknek a háború és a forradalmak utáni magatartása a magyar vidék városainak történelemmel telített, lateiner kultúrájában gyökeredzik. (S ami a modern művészsorssal, a 20. század emberének egzisztenciális magányával együtt olyan szépen fogalmazódik meg Kosztolányi Csáth Gézának című versében, ahol nem csak a halott testvért-barátot, hanem önmagát, s a történelmi Magyarországot is elsiratja.)
A Napló tanúsága szerint Csáthban is megvan az a tudathasadásos pacifizmus, amiben a nemzet sorsával, kényszerűen háborús erőfeszítéseivel való azonosulást és a vérontás filozófiai képtelenségét nem egyetlen vonatkoztatási rendszerben vizsgálja. A Napló talán legsúlyosabb, nem napi krónikát, hanem tényleges üzenetet hordozó fejtegetéseiben hátborzongató éleslátás mutatkozik. Nyolc hónappal az előbb idézett mondatok után (az olasz hadba lépés idején) írja: Most már én is kezdek pesszimista lenni. Az emberek közti gyűlölet a háború után, úgy érzem, még jobban elharapózik. További nehézfegyverkezések, létszámemelések fognak következni. Új véderőtörvény, amelyben a nők fognak végezni minden hadimunkát, amire csak képesek, hogy felszabaduljon minden férfi a fegyverek mellé. És a második nagy esztelen európai háború után, amikor Európa férfiainak fele a föld alatt fekszik már, jönnek majd a sárgák. A görög-római-keresztény kultúra temetője lesz ez. Vége mindennek. A világ vége. A bellum omnium.
Ezután már csak az utolsó ítélet következik. A föld - szent meggyőződésem - nem fogja egészben megélni a keresztény időszámítás 2200. esztendejét. És mily ocsmány, kétségbeesett lesz ez az utolsó 230-280 év. Mint a barmok, akik a vesztüket érzik, fogják egymást marni szüntelenül az emberek, hogy azután jöjjön a nagy üstökös, és tűzhalállal végezze ki az egész ocsmány, gaz emberi nemet.

Ez az idézet nemcsak Csáth történelemlátására enged következtetni.
Mélyen átélt, elviselhetetlenül félelmetes vízió ez. Olyan, amivel nem lehet megbirkózni, ami elől csak menekülni lehet, ami nem engedte, hogy esélye legyen a narkotikumokkal vívott harcában. Ami betegség ugyan, de tünet is (más összefüggésben ezt A magyar Pimodánban Ady is megírta), mérhetetlen szenvedéssel jár, de még nagyobb kínokból ragadja ki áldozatát. 1914-ben gyakorlatilag lezáruló alkotó korszakának utolsó írásaiban közvetve személyes gondjairól szól: ami nélkül elmebetegség nem képzelhető, nem jöhet létre, és sohase is jött létre: ez az élet, a kegyetlen rázkódtatásokkal, ütlegekkel, csapdákkal - írja (Gyermekszerelem).
Voltaképpen ugyanezt mondja Kosztolányi is: Csodálkozol a kokainistán, / s nem érted? / gondolkozzál az okain is tán - / s megérted! Ugyanő a Csáthról írt emlékezésében így fogalmazott: A morfinizmus mindig okozat, és nem ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian-édes dallal zengett írásaiban.

Az okok szövevényes rendszere Csáth esetében elháríthatatlan volt.
A külső és belső tényezők kiváltotta mérhetetlen feszültség gyógyszere lett a morfium - ami a leszokás vágyát mind ködösebbé tette, s mind távolabbra sodorta a konkrét elvonókúrát.

Ami egyébként aligha lehetett volna sikeres. Az érzékenység, a lelki sebek, a sötéten látás, az emberi kapcsolatok, a valósághoz való kötődés hiánya Csáth világát oly mértékig meghatározta, hogy gyógyulásához pusztán a morfium elvonása amúgy sem lehetett elég.
Hiszen az ok akkor is megmarad, ha az okozatot sikerül eredményesen kezelni. Ebben Csáth maga is bizonyos volt. A valódi elmebetegségek () a lelki hatásokra beálló funkcióváltozások. Ezeknél demonstrálódik a legszebben és legvilágosabban az optimumra való törekvés. Minden szerv, az agynak minden részlete végzi a maga normális funkcióit. Sehol semmi hiba. Mindössze az történik, hogy az elme alkalmazkodik a fennálló nehéz, kedvezőtlen, keserves körülményekhez, megkeresi az élet lehetőségét, a vigasztalást, és létrehozza azt az állapotot, amelyben a fennmaradás aránylag a legóhajtandóbb, legelviselendőbb - írja, majd egy nagyon személyes megállapítás következik (mintha a későbbi évek naplóbejegyzése volna). (Az alaptalan reménykedés mi más, mint elmebaj. És van-e, aki nem szenvedett volna benne, ne vette volna, akaratlanul is, igénybe, aki ne igyekezett volna általa, ha csak néhány napra is, megjavítani életét, halasztgatni, ha csak percekre is, a szenvedéseit. Az ítélethibát éppúgy megtaláljuk itt, mint a tébolynál. A reménykedő nem akarja meglátni a tényeket, amelyek rá nézve kedvezőtlenek, és túlozva állítja be azokat, amik csak a legcsekélyebb mértékben is a javára szólnak. Szóval pozitíve és negatíve illuzionál: és ez az elmebaj ismérve.) A zárójelek félreérthetetlenül utalnak arra, hogy itt a tudományos cikk szerzője kibeszél a szövegből. De amikor visszatér eredeti mondandójához, akkor is legalább annyira az író szól belőle, mint az orvos. Az elmebaj kialakulásáról szólva kitér az esetleges örökletes tényezőkre, hogy aztán hamisítatlan írói (tehát egyszerre tárgyszerű és vallomásos) következtetésre jusson: A fő feltétel az élet maga. A nehéz viszonyok, a megoldhatatlan helyzetek, a konfliktusok. (A lelki betegségek helye a többi betegségek között; 1914.)
Szüntelen hullámokban követi egymást a leszokás vagy legalábbis az ellenőrizhető szinten tartott morfinizmus lehetséges voltában való reménykedés, a kétségbeesés, hogy mégsem sikerül, s annak a kimondatlan tudomásulvétele, hogy nincs esély. Az újabb és újabb visszaesések a törvényszerűek, s mert az élet, mint kiváltó ok, jobb nem lesz, Csáth a maga morfinizmusát tudományosan igazoltnak és szükségesnek kellett hogy tartsa. Ami, tekintve, hogy szenvedett tőle, érezte, hogy miként pusztítja el, csak fokozta depresszióját, és hozzájárult személyisége bomlásához. Ilyenformán a Naplóban követhető öngyógyítási kísérlete szenvtelen tárgyilagosságú feljegyzésekben a valóság elemi erejével hat.
Nagyobb intenzitással, mint a művészeté, de közben észrevétlenül mégiscsak műalkotás lesz ezekből a bejegyzésekből.

Ritkán ejt szót érzéseiről, kínlódásairól - de azért a többnyire az orvos tárgyilagosságával rögzített megfigyeléssorozatba is számtalan olyan reflexió, megkönnyebbült vagy kétségbeesett sóhaj kerül, amely bepillantást enged a végbemenő tragédiába. Ezt pontosan mutatja, hogy ez a vallástól-Istentől magát igencsak távolinak bemutató, tüntetően racionális gondolkodó hányszor kapaszkodik a végső kétségbeesés alázatával a kegyelembe. Ennek jegyében írja, egy sikeresnek tűnő dóziscsökkentés után: Ó, jó istenem, ha élsz és létezel, add most tudtomra ezt (ti. az adagok csökkentésének titkát), hogy otthagyva a bűnös és önző élvezetek hajszolását, visszakerülhessek az igazi munkás és emberi életbe, amelyet olyan könnyelműen és meggondolatlanul elhagytam. Ha segítesz rajtam és kivezetsz a labirintusból, ahol a fekete Minotaurusz talán már halálra keresett engem, becsületesen meg fogom becsülni az élet szép kincseit, tehetségeimet, és egyetlen célom lesz, hogy az embereket jobbakká, nemesebbekké és igazabbakká tegyem, s így hozzád közelebb hozzam őket. Ezt fogom tartani életem legszebb és legdicsőbb feladatának, és úgy gondolom, hogy akkor te meg fogsz engem ajándékozni a megelégedésnek és a reménynek isteni ajándékaival, amelyek felülmúlnak minden e földön elérhető értéket és élvezetet.
Ezzel a gondolattal és reménnyel indulok az útnak a Te szent fiadnak, Jézusnak a nevével ajkamon! Segíts engem - és én sem fogom magam elhagyni. Noha a Napló szövege általában nem a végleges, művészi formálás elvei szerint fogalmazódott, a hozzam a talán természetesebb vigyem helyett nagyon határozott jelzés: aki ezeket a sorokat írta, már a túlsó parton érzi magát, lélekben elszakadt attól a világtól, amitől éppolyan végzetszerűen emelte ki magát, s ahová visszatérni vágyott. Ezt jelzi a záró fogadkozás és fohász után illesztett újabb fogadalom is, ami éppen az ellenkezőjét üzeni annak, amit verbálisan tartalmaz.

Végtelen szeretethiány fejeződik ki mindebben, az a világhiány jelenik itt meg, amit nem sokkal később József Attila is megfogalmazott. Amiként azt is, amit Csáth ilyen határozottan még nem mond ki, bár ő is megtapasztalta, hogy az analízis végeredményben és önmagában nem gyógyszer semmire, s az is igen közeli tétel, hogy „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat”.

Amitől ma Csáth a népszerűségi listákon az elsők között áll, az a sorsa fölötti képlet. A betegség kegyelme által a 20. századi létezés mélyszerkezete rajzolódik ki életéből és műveiből. Az élő, szeretetet és bizalmat, feloldódást jelentő emberi kapcsolatok hiánya visszavezethető ugyan gyermekkori lelki traumákra (ezt Freud nyomán Csáth is megteszi, anyja elvesztése, apjával való igen rossz viszonya hálás elemek ilyen fejtegetésekben), de a magyarázat nem megoldás. Az ő sebe is a világ - és nincsen segítség. Maradnak a mindennapok kényszerpályái, újabb elfojtások, kompenzációk. (Ilyen a Napló korábbi időszakában ábrázolt, e szövegtől sem idegen túlhajszolt erotizmus is, amely a maga módján ugyancsak narkotikum értékű. Amit egy különös paradoxon színez: hogy a szexuális ösztön korlátlan kiélése más összefüggésben elfojtás, s a felfokozott szexualitás a szeretethiány projekciója)
Az esztétikai szempontból is értelmezhető szenvedéstörténetbe ékelődnek primer módon művészi igényű szövegrészek is. Az értelmezési lehetőségek ugyanúgy átváltanak egymásba, ahogyan maga a szöveg is változik. A művészileg formált meditatív részek, amelyekben mindennapi életét tekinti át, vagy gyermekkorának önfeledt világát jeleníti meg, a tudatállapot dokumentumai. Ezekben a leírásokban azt az idillt vázolja föl, amelyben túlfeszített, lázas szelleme olykor megpihenhetett, amikor - morfium nélkül is - megvalósult az az állapot ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja az életnek - írta az Ópiumban.
A néhány ábrázolt momentum (a gyermekkori szüretek már említett emléke, egy nap 1915 tavaszán, a Nagymama sorsa fölötti aggodalom - ő volt talán az egyetlen olyan ember, akihez bensőséges, közvetlen természetes szeretet és csakis az kötötte) bizonyítja, hogy az íróban milyen mély vágy élt a hétköznapi élet iránt, s hogy a devianciák sötét világának megfogalmazásával nem a betegség, az öncélú iszonyat és iszonytatás volt a célja. Éppen ellenkezőleg: a novellista művészi formába öntve egyfajta projekció keretében az őt gyötrő vízióktól próbált megszabadulni. Ilyenformán tanulságos (volna) összevetni az itt olvasható álomleírásokat a novellisztikája motívumtípusaival, s talán nem is az a szürreális álomjelenet az igazán fontos, amire a kötetnek adott cím utal, s amelyben az író Ferenc József testétől különválasztott, s pohárba helyezett fejével folytat elmélyült beszélgetést.

Naplójában Csáth nem pokoljárását akarta rögzíteni. Nem szánta műalkotásnak sem. Feljegyzéseinek látszólagos kötetlensége és irányulatlansága mégis valami mélyebb rendet, transzcendens kompozíciót sejtet, olyan művet, aminek az ember csak anyaga. Ezek a jegyzetek erről a műről, s arról az élményről szólnak, hogy mit is jelent egy ismeretlen úr vendégének lenni. Nincsen itt szó irodalomról, de Csáth följegyzéseinek pontossága, szikársága révén a Napló világa olyan sűrű és valóságos, amilyen csak műalkotás lehet. Hiába, ahogyan más összefüggésben Csáth is leírta, a szándék és eredmény közt a kapcsolat fölöttébb ellentmondásos: a tudományos és művészi megismerés egységéről írta: A tudós az abszolút igazságot keresi, a művész a relatívet. A tudós relatív eredményeket ér el. A művész - a nagy művész - abszolút megoldásokat produkál. (Haydn; 1913) A Naplót a művész és a tudós egy személyben írja: céljában és megvalósulásában egyaránt relatív és abszolút. De az emberen egyikük sem tud segíteni.

(Csáth Géza: Fej a pohárban. Napló, levelek 1914-16, Sajtó alá rendezte: Dér Zoltán és Szajbély Mihály. Magvető, 1997, 328., 1290 Ft)



« vissza