Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ember a szűkösségek lénye

Balla Bálint szociológus, nyugalmazott egyetemi tanár, a berlini Technische Universität professzora publikáció révén viszonylag későn, csak a közelmúltban került közvetlen kapcsolatba a magyar olvasóközönséggel. Életútjával kapcsolatban egy-két részletet kell előrebocsátani. 1965-ben ment Németországba, ahol különböző egyetemeken tanított, 1971-ben habilitált a szovjet rendszerű társadalmakról írott tanulmányával. Szociológiaelmélettel, kultúrszociológiával és eszmetörténettel foglalkozik. Központi helye van kutatásaiban a szűkösség szociológiai értelmezésének, amely új irány a szociológiai gondolkodásban, de tágabb értelemben a filozófiai gondolkodásban is.
Kiemelkedő szerepet játszott az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem működésében, melynek egyik alapítója és vezetője.
Első Magyarországon megjelent tanulmányában - A szűkösség szociológiájáról (Századvég 1990) - írja: Hazánk jelen bajainak egyik fő oka, hogy a nyugati nyitással a nyugati lételvárásokat is importáltuk, de azok nyugati teljesítési rendszere és technikája nélkül, azaz növeltük komparatív szűkösségünket. Vagy más időszerű példa: Menekültek, legyenek azok erdélyiek vagy zugligetiek, társadalmi helyzetüket részben még lefelé viszonyítva, azaz az elhagyott otthon bajaira gondolva ítélik meg pozitívan, de jórészt már felfelé, egy új környezet vélt vagy valóságos előnyei felé viszonyítanak, miért is helyzetüket negatívan ítélik meg. A zugligetiekre való utalás nyilván az akkori keletnémet menekültekre vonatkozik.

 

- Kedves Bálint, mivel egészítenéd ki ezt a rövid bevezetést?

- Legfeljebb olyan adatokkal és tényekkel, amelyek a szövegekben nem nagyon olvashatók. 37 éves voltam, amikor 1965-ben - most haboznom kell, mert nem disszidáltam, hanem elmentem szociológiát tanulni azzal a feltett szándékkal, hogy visszajövök útlevelem lejárta előtt, amely akkor kétéves volt. Ez alatt nem volt elképzelhetetlen valamilyen gyorsított tanfolyamon olyan szociológiai ismereteket szerezni, amelyek feljogosítottak volna arra, hogy az akkor induló magyarországi szociológiai kutatásokban részt vehessek. Jogot végeztem azzal a hátránnyal, ami később előnynek minősült, hogy két, egymással teljesen ellentétes jogi gondolkodásmódot kellett elsajátítanom. A Pázmányon kezdtem olyan polgári tudósoknál, mint Szászy, Nizsalovszky, Eckhardt Ferenc, és az Eötvösben végeztem. Az utolsó két évben teljesen kicserélték a tanári kart, és már kevésbé említendő hírességek alatt kellett azután az utolsó szigorlataimat és a doktori vizsgámat abszolválnom. Ez 1951-ben volt. Szó sem lehetett arról, hogy a jogi pályán dolgozzam, mert amikor 46-ban elindultam az egyetemen, diplomata, ügyvéd vagy államférfi szerettem volna lenni. Ezek az utak bezárultak előttem, de önmagam zártam be az akkori új szocialista jog előtt a kapukat, mert kénytelen voltam saját magam, szüleim és kistestvérem eltartására szinte kezdettől fogva az egyetem mellett mezeizni, azaz nem jártam rendszeresen, mert kenyérkereső munkát kellett vállalnom. Amikor 1951-ben doktoráltam, már egy villamossági nagykereskedelmi vállalatnál voltam viszonylag stabil, de kis állásban. A káderosztály vezetője - nekem jót akarván - felajánlotta, hogy áttesz a jogi osztályra.
Nem kell arról sokat beszélnem, hogy mit jelentett egy belkereskedelmi vállalatnál jogásznak lenni 1951-ben, ez lényegében tartozás-nyilvántartás volt, és a Közületi Döntőbizottság előtt kellett képviselni a vállalatot. Ennél sokkal érdekesebb volt, amit akkor csináltam, amikor a kereskedelmi osztályon voltam, ahol rádiókkal és később televíziókkal foglalkoztunk. Az 1956-os forradalmat a vállalatomnál éltem át; demokratikusan megválasztottak először a Munkástanács tagjává, majd elnökévé.
Sőt, ilyen minőségemben részt vettem és titkára lettem munkástanácsi csúcsszervünknek, a Nagy-Budapesti Kereskedelmi Dolgozók Forradalmi Munkástanácsának.
A forradalomból fizikailag épen, de lelkileg teljesen feldúlva kerültem ki, és csak azért nem disszidáltam, mert nem voltam életveszélyben, és a családomnak továbbra is szüksége volt rám, és mert - talán ez a fő ok - optimista voltam: ahol ilyen szép dolgok történnek, mint nálunk 1956-ban, ott azoknak a város fölégetése és lerombolása után valahogy újra kell keletkezniük és fel kell támadniuk. Nekem ebben a munkában ott van a helyem. Ezzel az indíttatással kezdtem el szociológiát olvasni. 56 novemberében megjelentek - sok minden új mellett - a könyvesboltok raktáraiban és a magánkönyvtárak fiókjaiban őrzött tudományos és szociológiai művek, általában nyugati munkák, és ezeket egy ideig még lehetett kapni. Akkor szereztem be első olvasmányaimat, idegen nyelveken, hiszen akkoriban Magyarországon nem volt szociológia. Rájöttem arra, hogy amit én keresek az emberek társadalmi kapcsolatainak megjavítása céljából, azt tudományosan a szociológia írja le.
Ezekhez kerestem én olvasmányokat, és írni kezdtem az 50-es évek végén az íróasztalfiókom és egy kis baráti kör számára mindenféle, akkoriban meglehetősen naiv és amatőr dolgokat, erről a témáról.
A praktikus oldalhoz pedig 1957-ben megadta a sors a lehetőséget azzal, hogy a vállalatom vevőjeként velem munkakapcsolatban álló Vadásztölténygyár vezérigazgatója meghívott, hogy szervezzem meg náluk a polgári értékesítést és propagandát. Magyarországon akkoriban volt szó először a sajtóban és a tudományos diszkusszióban az úgynevezett szocialista piacgazdaság bevezetéséről. Ezek a részben az 56-os Varga István-féle és mások által kidolgozott tervek voltak, de végül is a párt fiókjában maradtak. 57-ben azonban a Vadásztölténygyár is azt képzelte magáról, hogy majd ő piaci versenyre lép az Orion, az akkori monopolista Rádió- és Televíziókészülékek Gyárával. Azért mentem Székesfehérvárra a kereskedelmi osztály vezetőjének, hogy a piaci kapcsolatokat megteremtsem, s a vezérigazgató tervei szerint, a nyelvtudásomat hasznosítva, kiépítsem a külkereskedelmi kapcsolatokat is. Ebből azonban nem lett semmi, mert a Vadásztölténygyár képtelen volt megfelelő színvonalon termelni.
Elárasztották a piacot silány Munkácsy televíziókészülékkel, ezt az első nagyképernyős készüléket mi hoztuk ki az Orion előtt. Az Orionnal való piaci verseny nálunk annyiból állt, hogy igyekeztünk a belföldi vagy külföldi nagykereskedelmi átvevőket egész egyszerűen megvesztegetni vagy leitatni. A hibákért pedig a vezérigazgató könnyed mozdulattal engem okolt: a kereskedelmi dolgokért Balla a felelős. Gyáron belül nem tudtam sokat tenni a minőség megjavításáért, mert az egész egyszerűen lehetetlen volt.
Mennyiségi tervet kellett teljesíteni, és hogy a készülékekbe mennyi eleve rossz alkatrészt építettek be, használatkor égő, lángokkal lobogó transzformátorokat, az ma már tragikomikusan hangzik, de akkor rengeteg keserűséget okozott a vevők körében.
Persze a párttitkárok és miniszterek felülről jövő panaszaira ezeket a dolgokat rendbe hozták őnáluk, de nem a piacon, nem a nagyközönség számára. Végül is tarthatatlanná vált a helyzetem, bár voltak nyugati útjaim is ezalatt. Nyugatnak kell neveznem 1961-es - néhány héttel a falépítés előtti - hivatalos kiküldetésemet Kelet-Berlinbe és az NDK-ba, ahová minőségi kifogások elintézése ügyében mentem ki. Akkor azonban már kegyvesztetten és egy új, párthű főnökkel a nyakamban voltam kereskedelmi főnök, de nekem kellett intéznem ezeket a kínos ügyeket. Itt voltam ebben a városban, amelyben most élek, és este, szabadidőmben jártam át Nyugat-Berlinbe, lerázván a mellém adott külkereskedelmi megfigyelő kádert, aki az Elektroimpexet képviselte. Keletnémet barátaim bizalmasan tanácsolták, hogy feltétlenül retúrjegyet váltsak a városi vasúton, az S-Bahnon, mert egy ellenőrzésnél feltűnik, ha csak sima jegyet veszek, mert akkor már csak ez volt a nyugatra jutási lehetőség. Én azonban csak azért mentem át, hogy megnézzem Nyugat-Berlint, mert érdekelt. Következő nyugati utamra azonban már nem mentem el, pedig az Törökországba szólt, ott meg rádiókat rontottunk el, össze kellett volna szerelni.
Alkatrészenként szállítottuk, és a törökök nem tudták összerakni.
Én nagyon jól tudtam, hogy miért, és mindenki tudta a gyárban, hogy ezeket nem lehet rendesen összeszerelni, illetve csak igen hibásan.
Ezt az ügyet csodával határos módon elszabotáltam. Sikerült nem elmennem, de ezután már sikerült elkerülnöm a gyárból is, mert megmondták, hogy keressek magamnak valamilyen állást. Barátaim segítségével sikerült az Egyesült Izzónál elhelyezkednem, alacsonyabb beosztásban, de a külkereskedelemben dolgoztam az export-főosztályon, és izzólámpák értékesítésével foglalkoztam.
Tehát végre külkereskedő lettem, és nyugati utazásokat is kilátásba helyeztek. Ekkor már nem hagyott nyugodni a szociológia, és az Egyesült Izzóban kijártam magamnak, hogy ott szociológiával is foglalkozzam. Akkor már ismertebb volt a szociológia szó, és még bunkó káderek is pozitívan kezdtek beszélni róla, hallottak arról, hogy az üzemi viszonyok minősége nagyon sokban függ a munkahely társas együttélési kapcsolataitól. Tehát megengedték, hogy egy szocialista brigádot - egy másik hasonló, hogy úgy mondjam, őrült, megszállott kollégámmal együtt - vizsgáljunk. Egy harmadik kolléga is csatlakozott hozzánk. Az egyiknek elvesztettem a nyomát azóta, a másik pedig néhány évvel utánam, több gyerekkel együtt sikeresen Nyugatra disszidált, és ma is ott él.
Tehát mi akkor megvizsgáltuk egy szocialista brigád munkafeltételeit, és anyagot gyűjtöttünk egy tanulmányhoz, amelyet meg akartunk jelentetni, végül nem jutott odáig a dolog, mert a közvetlen vezetőm, akitől a munkám megítélése függött, nem tudta megbocsátani, hogy időnként az üzemben vagyok. Mert elkerülhetetlen volt, hogy elhagyjam a munkahelyemet, és hiába voltak rendben az ügyeim, mindig talált valami ürügyet, hogy visszarendeljen az íróasztalomhoz. Emögött féltékenység vagy irigység volt, nyilván nem akarta, hogy valami külön útra kerüljek, kiváljak az ő bűvköréből és szociológus legyek az Izzónál vagy másutt. De a vizsgálatokat tovább folytattuk, a dolgozókkal a munkaidőn kívül beszélgettünk. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálok most már szociológus lenni. Ez azért volt akkor lehetséges, mert létrejött a Tudományos Akadémia Szociológiai Munkacsoportja. Összeköttetések révén Hegedűs András felajánlotta, hogy menjek át hozzá. Ezt az ajánlatot nem tudtam elfogadni, ugyanis akkoriban olyan személyzeti rendelkezések voltak még, amelyek a külkereskedelmi vállalatoknak lehetővé tették, hogy nyelvtudó kádereik áthelyezését vagy önkéntes kilépését megakadályozzák. Pedig akkor már szabad volt a munkaerőnek kilépni a vállalattól. Megtudtam, hogy engem nem engednének el, és ezért kénytelen voltam nem a disszidálást, hanem az ideiglenes távozást választani. Hogy ezt véghezvihessem, magánútlevéllel kiutaztam Nyugatra, és visszajöttem onnan. Megfigyeltem, hogy hol tudnék dolgozni, és milyen az a Nyugat, tudnék-e ott élni. Ez akkor óriási újdonság volt. Csak néhány, nyugati utakra járó kollégám tudta megbecsülni és értékelni, hogy ez nekem mit jelentett. Tehát eldöntöttem, hogy tudnék Nyugaton élni átmenetileg, és volna olyan egyetem, ahova, a korhatár nem lévén, elmehetnék, mert akkor erre már kellett vigyáznom. Az volt a tervem, hogy kérek egy kétéves útlevelet, mert az útlevél akkor valóban két évig volt érvényes, nem pedig mint később, amikor ablakbeütéssel 15 napot írtak bele.
Tehát kiszámítottam magamnak, hogy ha rögtön az egyetemre megyek, akkor két év alatt el tudok valamit végezni, és ezzel hazajövök Magyarországra, és akkor már nyugati végzettségű, diplomás szociológusként dolgozhatnék. 1965. április 4-én, igen, aki még emlékszik, hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján, felültem a bécsi gyorsra és egy-két kofferba betettem, beburkoltam az irataimat, a legfontosabb papírjaimmal és feljegyzéseimmel a cipőimet tömtem ki. És beiratkoztam a münsteri egyetemre. Kaptam egy kis állást is az egyetem intézetében, amelynek neve Münsteri Egyetem Társadalomkutatási Intézete Dortmundban volt. Schelsky volt az igazgató, aki nagyon felkarolta az ügyemet. Ő ugyanis nagyon sokat tett kelet-európai szociológusok támogatása érdekében, és engem is oltalmába vett. Egy kis szobát adtak, ott laktam az intézetben, és némi pénzt is kaptam. Úgyhogy a két év alatt hazajöhettem volna. De ahhoz, hogy hazajöjjek, szerződéses kötelezettségemet kellett volna felmondanom. Később ugyanis már tanársegédi állásba helyeztek, és olyan szerződésem volt 66-67-ben, amellyel már nem tudtam volna 67. április 4-ig visszajönni. Ekkor járt le az útlevelem. Ezért kellő időben egy kérvényt írtam. Akkor Nyugat-Németországban még nem volt magyar külképviselet, hanem csak Kelet-Berlinben, a szép NDK fővárosában.
Itt intézték a nyugatnémet ügyeket is, és oda írtam egy kérelmet, hogy vissza akarok menni, de olyan munkaviszonyban vagyok, amely még néhány hónap kintlétet feltételez, és ezért hosszabbítást kértem. És ezt én komolyan vettem. Erre jött a válasz postafordultával, amiből látszott, hogy nem vették fontolóra, hanem az akkor érvényes rendelkezéseket vakon alkalmazva közölték, hogy útlevelét nem tanulmányi célokra kapta, és a lejárata előtt térjen haza.

- Ez drámai fordulat volt. Aki nem élt abban az időben, nem is tudhatja talán, hogy mit jelentett egy ilyen levelet megkapni, és átélni azt a pillanatot, hogy Magyarország kitaszította őt a kebeléből. A magyarországi életutadat összegezve te tulajdonképpen antikommunista vagy kommunista voltál-e, miként viszonyultál a magyarországi körülményekhez, és hogyan hatott mindez a nyugat-európai szociológusi pályafutásodra?

- Családomban liberális nevelést kaptam keresztény háttérrel, és ez kezdettől fogva megadta nekem azt a szellemi és etikai alapot, hogy igen korán tévesnek és csalónak ítéljem a szovjet rendszert, és megvédett attól is, hogy szeressem. Nem voltam olyan értelemben antikommunista, hogy harcoltam volna, vagy illegalitásba akartam volna menni. Hanem szellemi és etikai téren igyekeztem magamat megőrizni egy más társadalmi konstelláció és az azért való küzdelem számára, és ez az 56-os forradalom után néhány évvel nem látszott reménytelennek. Nagyon reményteljes volt az 56-hoz elvezető időkben, 53 és 56 között. Utána megint rettenetes volt, de úgy 58-59-től megkezdődött egy kibontakozás, amely nemcsak Magyarországon, akkor főleg nem Magyarországon, de Lengyelországban, Csehországban reformokhoz vezetett, és ezekről a reformokról akkor még nem lehetett tudni, hogy teljesen kudarcba fognak fulladni. Hiszen magában a Szovjetunióban Hruscsov úgy jött, mint a sztálinizmussal való leszámolás embere. Tehát elképzelhető volt egy olyan szellemi, anyagi és társadalmi platform, amelyben megőrzöm a belső függetlenségemet a rendszer kardinális kérdésével és magatartásával szemben, de tudok aktívan, jó szívvel és fenntartások nélkül dolgozni azon a kis szűk területen, ahol nem kívánnak tőlem nagy politikai állásfoglalásokat. A Németh László-i minőségi forradalom vagy Kert-Magyarország gondolatához kapcsolódva igyekeztem az akkor induló szocialista piacgazdaságból magamnak kikeresni azokat az elemeket, amelyek megvalósíthatók voltak. Ez nekem, az én szerény miliőmmel akkor Magyarországon, mint pártonkívülinek, perspektívát adott, hogy ne kelljen a rendszert feltétel nélkül hangosan igenelnem, sem pedig megtagadnom. E felől az álláspont felől lehet megérteni, hogy miért akartam én akkor visszajönni, és miért nem éltem soha azokkal a lehetőségekkel, amelyek nekem akkor adottak voltak: hogy fölborítsak mindent, ami otthon van. A baráti kör, a családi miliő és néhány nagyon rendes kolléga tette számomra elviselhetővé ezt a mikroklímát. Voltak körülöttem emberek, akikkel nyugodtan beszélhettem, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint én. Ne felejtsük el, 56-nak egyik nagy vívmánya, amit sokan nem vesznek figyelembe, mert nem lehet megérteni, nem lehet kimutatni, mert nem voltak tesztek rá, de érezhető volt, hogy 56-ban két hétig mindenki mindenkit megismert. Megtudta az ember két hét alatt, ki hogyan beszél, és ebből bizony jó néhány évig meg lehetett élni, jó néhány évig azért, és nem tovább, mert utána már megváltoztak a kapcsolatrendszerek és a struktúrák. De az 56-ban megismert emberekről tudta az ember, hogy emide tartozik, vagy amoda. Ezért alakulhattak ki kis csendes Petőfi Körök e nélkül a név nélkül, de azért megvoltak itt-ott. A tudomány világában - noha akkor még nem éltem benne -, gondolom, hogy ott még inkább voltak ilyen körök, de az üzemek világában megvoltak. Székesfehérvárott is, pedig oda újként érkeztem, mégis valahogy megtudtam, hogy ki mit csinált, és ők is megtudták rólam, hogy kicsoda, micsoda voltam 56-ban, és ott is kialakult a munkatársi kör. A gyár egy vad vidéki kommunista katonai káderüzem volt. A munkatársaim azonban szinte kivétel nélkül olyanok voltak, hogy némelyikükkel ma is baráti és levelező viszonyban vagyok. Mindebből kiestem, amikor megkaptam azt a bizonyos kirúgató levelet, és nem segített rajtam az sem, hogy most már nyíltan gyűlölhettem a rendszert, hogy így mondjam, idézőjelbe téve, mert elvesztettem a mikrostruktúráimat.

- Te valóban haza akartál jönni?

- Én valóban haza akartam jönni, ennek igazolására elmondom, hogy az első hónaptól kezdve, amikor pénzt kaptam, volt egy takarékkönyvem, melyben gyűjtöttem a pénzt - később nagy összeg gyűlt össze, mert mint egyetemi asszisztens nem kerestem rosszul, és olcsón laktam -, és az volt a tervem, hogy ha majd visszamegyek két éven belül, veszek egy kis Volkswagent, és otthon pénzzé teszem.

- Hogy élted meg ennek a negatív következményeit? Tehát azt, hogy el vannak vágva a hidak és az utak Magyarország felé.

- A gondviselés intézkedését mai távlatból nézve ez bölcs dolog volt. De mint hallottad, megrögzötten kötődtem Magyarországhoz, és ennek egy drasztikus lépés véget vetett. Ez nem volt a terveimben, és ezért néhány hónapig erősen depressziós voltam. Minden kezdeti nehézség, ami 65-től 67-ig ott ért, leküzdhető volt, és valahogy feltaláltam magam. De az, hogy nekem nem szabad hazamennem, és ki vagyok taszítva, arra késztetett, hogy teljesen elölről gondoljam át az életemet, és nem találtam választ néhány hónapig, csak kallódtam. A segítség kettős volt. Volt Nyugaton egy ifjúsági konferencia, amelyre 67 húsvétján mentem el először, mert akkor találtam meg az utat hozzá. Megtudtam, hogy van Nyugaton egy keresztény ihletésű közösség, amelynek tagjai minden tavasszal összejönnek, és az az évi, Párizs mellett, Melunben tartott konferenciára elmentem, úgy hívták, de ma is létezik, az Evangélium Magyar Keresztény Ifjúsági Konferencia. Ott találkoztam hosszú idő után először magyarul beszélő emberekkel. Két évig mesterségesen elzártam magamat, mindent be kellett nekem ott szívnom, ami német és nyugati volt tudományban, emberekben, szokásokban. Nem is voltak nagyon magyarok azon a környéken, de nem is kerestem őket. Egy-két régi rokoni segítő megvolt, de német miliőben éltem és azon vettem észre magam, hogy kezdtem rosszul beszélni magyarul, mert éjjel is mindent idegen nyelven olvastam. Aztán ez hamar visszatért. Ezen a konferencián százas nagyságrendben voltak magyarok. Egy óriási jugoszláv autóbusz jött, jugoszláviai magyar fiatalokkal, és azokkal valósággal megtelt ott és zsongott a tábor.
Akkor elgondolkoztam: vannak magyarok, van Magyarország. 56 óta nem gondolkoztam soha nemzeti kategóriákban, és hogy Jugoszláviában meg máshol is vannak magyarok. Akkor még el tudtak jönni nyíltan, a Tito-rendszer még fénykorában volt és demonstratíve, de ténylegesen is jó kisebbségi politikát folytattak, semmi problémát nem okozott nyugati emigráns magyar nyelvű konferenciára eljönni a Bácskából.

- Hogy éltél Münsterben? Mit végeztél ott, és milyen lelki állapotban élted át, hiszen ez a környezet alapvetően különbözik a magyarországitól?

- Nehéz volt beleszoknom, mert a westfáliai ember még Németországon belül is kissé különös szemmel mérettetik vagy nézetik meg. Azt mondják róluk, hogy egy westfáliaival akkor leszel barátságban, ha közösen megettél vele egy zsák sót. Ez hosszú időt jelent, és bizony nem nagyon édes tartalmat, de ennél azért jobb a helyzet.
Kétségtelenül nagyon tartózkodóak, de végtelenül segítőkészek, ám egész másak. Nem lehet nekik viccet mesélni, mert nem értik meg, nem lehet lefordítani, nekik nincsenek vicceik. Egy nagyon kedves barátom volt ott, szintén valamivel idősebb, asszisztensféle, akiről később megtudtam, hogy félzsidó, és tőle hallottam először, a nekem hazaiként csengő zsidó szavakat, amiket ott senki nem értett. A magyar nyelvet természetes, hogy senki nem tudja és nem gondolkodik azon, hogyha azt mondják, nebich, vagy hücpe, vagy melohem, ezeket ő tudta, mert berlini volt, és ezt hozta magával. Ilyen kis élmények tartottak fönn és persze az egyetem. Schelsky óriási módon segített és a kollégák is - részben mert kedvesek voltak, részben mert orientálódtak a főnökhöz és látták, hogy velem barátságosnak kell lenni - most rosszmájúan fogalmaztam, én ezt akkor nem éreztem, csak most jut eszembe.
Szóval ott jó légkör volt, és munka közben nem jutott eszembe a személyes problémám.

- Milyen munkát végeztél?

- Kezdetben az első szemeszterben diák segéderő voltam, aki kartotékokat és asztalokat mozgatott és elemi segítséget nyújtott az asszisztenseknek, mert közvetlenül egyetemi tanár közelébe, munkaviszony formájában még nem jutottam el. Később lettem segédasszisztens, akkor már rendes fizetéssel empirikus asszisztens voltam. Az empirikus módszerek oktatása két féléven keresztül folyt, és mindig más-más kutatási téma volt a középpontjában.
Amikor magam végeztem el a kétéves tanfolyamot, a német és a nyugat-európai család formáinak változásai volt a kutatási téma, amiben nekünk, diákoknak talpalnunk kellett, interjúkat készíteni, ezt-azt kiértékelni, és megtanulni az elméletét. Ennek az évnek a végével megkaptam hozzá a kollokválási bizonyítványomat, és elnyertem a tanáromnak a figyelmét. Ő azután abba a helyzetbe került, hogy adtak neki egy újabb tanársegédi állást, és arra egyetemi végzettségű embert kellett kineveznie. A magyar jogi végzettségemet Németországban mindenütt elfogadták, nagy becse volt. Ők talán nem tudták, hogy ez 49 és 50 között leromlott, a magyar szakképzettségnek azonban jó volt a híre, és formálisan megfeleltem a kritériumoknak. Akkor engem tettek meg a következő két félévre empirikus asszisztensnek, sőt én dolgoztam ki a témát is. Két asszisztense volt ugyanis a tanfolyamnak, a tematika- és a metodika-asszisztens, de a tematika-asszisztensnő, aki mellett még én dolgoztam előző évben, férjhez ment, elutazott Amerikába, és nem volt keret az állás betöltésére. Németországban is van ilyen.
Akkor voltak a nagykoalícióhoz vezető, a maihoz nem fogható, de érzékeny politikai és konjunkturális zavarok, és kezdtek az állami pénzgazdálkodás csavarjain szorítani. A kurzust vezető tanárnak egy asszisztenssel kellett a száz hallgatót két szemeszteren keresztül irányítania. Akkor megkért engem, hogy nem tudnám-e kisegíteni, amíg valaki mást nem talál, mint tematikus asszisztens is. Igent mondtam. Megbeszéltük az ő családon kívüli másik kedves témáját, ez a vándorlás és a mobilitás volt. Én csináltam modelleket a vándorlások időbeli struktúrájának felmérésére.
Nagyon érdekes téma volt, hiszen akkor még nem ültek el az oroszok vagy a lengyelek elől menekültek és kitelepítettek mobilitáshullámai. Ebben az esztendőben tehát a németországi vándorlások szociológiai hatásait vizsgáltuk, a münsteri és Münster környéki lakossággal folytatott beszélgetések, mélyinterjúk alapján. Ebből még az a melléktermék is származott, hogy a főnököm megengedte, foglalkozzam a magyar kivándorlással, mert terve volt ezt az egész vándorlási témát beilleszteni egy nagyobb összehasonlító mobilitásvizsgálatba, ahol egy kelet-közép-európai témát is fel tudott volna használni. Megkezdtem a magyar kivándorlás kutatását. Azért mondom, mert az első megjelent tanulmányaim között volt egy-kettő, amelyik a magyar kivándorlással foglalkozott. De ennek véget vetett az, hogy a főnökömet elhelyezték Berlinbe, kapott egy katedrát a Technische Universitäten. A régi intézetéből néhány emberének ajánlatot tett: én is közéjük tartoztam. Nem volt sok választásom, ezért elfogadtam. De hogy Berlinbe már új emberként mentem, az egy másik embernek köszönhető. Megint egy egyénről van szó, és ez az én szociológiai vesszőparipám, az egyének és kisközösségek jelentősége. Említettem, hogy a depresszióból a magyarokkal való kapcsolatfelvétel segítségével kerültem ki, és hogy volt egy másik tényező is. Ez az volt, hogy megismertem a feleségemet. Néhány hónappal az útlevelem visszadobása, lejárta után történt ez. A depresszióban, körülbelül azzal egy időben ismertem meg, amikor Melunben voltam. Ebből nagyon hamar igen tartós és nekem máig is sok erőt adó kapcsolat lett. Megismertem a gyermekorvost, majd később ifjúsági pszichiátert - akkor vezették be ezt a szakvizsgát -, tehát két szakvizsgával rendelkező német feleségemet, aki azóta megtanult magyarul és aki katolikus lévén engem, protestánst bevezetett a mindennapok gyakorlatában megélt katolicizmus mélységeibe. Berlinben már együtt éltünk, ez annyiból is jó volt, hogy Berlin neki is új volt, tehát mindketten a nulláról indultunk, első közös otthonunkat építettük. Még néhány hónapig ugyan tengődtünk előtte, azért mert már tudtuk, hogy lesz Berlin és nem akartunk átmeneti időre közös lakást választani, tehát jártunk egymáshoz a Ruhr-vidék négy városában. Ő ugyanis egyik városban dolgozott és a másikban lakott, én egy harmadikban dolgoztam és egy negyedikben laktam. Így éltünk egy fél éven keresztül, tudván azt, hogy összekerülünk végleg. 68 húsvétján én megkezdtem - feleségem csak később tudott átjönni - közösen kiválasztott lakásunkban a tevékenységemet, mint berlini ember, húzódozva nagyon attól, hogy Berlinbe kell jönnöm, és mint menekült magyar csak repülővel mehetek ki ebből a városból.

- Itt azt hiszem, hogy elérkeztünk egy olyan ponthoz, amely most már mindenképpen fordulatot is kell hogy adjon a beszélgetésünknek, hiszen az elmondottakból, ebből a rendkívül egyéni és szövevényes életútból világosan látszik, hogy igen komoly és egymásnak sokszor ellentmondó, szélsőséges hatások tettek próbára téged, és hogy valamilyenfajta szintézis előtti állapothoz érkeztél el akkor, amikor Berlinbe kerültél. Tehát hogyan függ mindez össze azzal, ami az utóbbi évtizedekben a te legfőbb témád lett, a szűkösség problémájával?

- 1974-et nevezhetem meg mint irányváltoztatási évet, bármilyen különös is az, hogy belső folyamatok változását, hogy ne mondjam, paradigma-váltás előkészítését egy dátumhoz kötni lehet. Ez azzal magyarázható ebben az esetben, hogy 1973-ban volt az első olajválság, és az emberek elkezdtek egészen másként gondolkodni és beszélni sok tekintetben. Megváltoztak a cselekvések. Én belül meg azért voltam érett egy teljesen új téma megkezdésére, mert befejeztem magamban, bár ezt ki nem mondtam, a Kelet-Európával való foglalkozást. Kiírtam magamból azt, ami bennem akkor kelet-európai volt, szükségképpen, hiszen másképp nem is tudtam volna a szociológiában lábra állni és teret kapni, ha nem tudok életrajzi okok alapján kvalifikált tudást felmutatni. Ebből a lezárt korszakból származik a habilitációs iratom, ahol elsőként fedeztem fel a káder szó hiányát a szakirodalomban, és azt, hogy amit a weberi és más bürokrácia-elméletek alapján mondanak a Keletről, az abszolút nem áll, mert ott nem bürokrácia van, hanem káderigazgatás. Továbbá lezártam magamban, legalábbis egyelőre, a magyar társadalmat azzal, hogy szerkesztettem egy négykötetes tanulmányválogatást az akkori magyar szociológiáról. Úgy éreztem, hogy kiíródtak belőlem mind a pozitív élmények, mind pedig a negatívak, mert tudományos formában feldolgoztam életrajzomnak a hazámmal kapcsolatos mind pozitív, mind negatív alapélményeit.
Akkor kezdtem el, 73-ban, egyetemi előadás-sorozatként a szűkösség kérdését boncolni. Az első tanulmányom 74-ben jelent meg egy filozófiai szemlében, a Stimmen der Zeitben, és ettől kezdve foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel behatóan, amihez akkor már két impulzusom volt, a nyugati jóléti társadalmak akkor látszólag átmenetileg megélt szűkösség-világa és a magammal hozott, de nem így nevezett kelet-európai szűkösség-problémák. Így építettem fel egy elméletet, amelynek középpontjában a szűkösség mint alapvető léttényező áll. Igyekeztem valamilyen modellfélében összedolgozni a szűkösség egyéni, személyes és mikroszociológiai aspektusait egyrészről, és a makrovilágba való kivetítéseit és ottani strukturális és szervezeti megnyilvánulásait másrészről.

- Hogyan tudnád összefoglalni a lényegét ennek a gondolatnak, amely Magyarországon - mondhatni - ismeretlen, hiszen csak a te itthon publikált írásaidban jelenik meg, és kifejezetten új problémafelvetésnek számít?

- Az ember a hiányok lénye, tehát egyikünknek sincs meg antropológiai okokból mindaz, ami az élővilágnak, az állatoknak természetes: hogy megkapják lényük természeti mivoltában azt, ami az élethez szükséges. Az embernek mindenféle fejlődésért, sőt mindenféle létvitelért küzdenie kell. Ez a küzdelem nagyon pozitív tud lenni, mert csak ez vezet előre az egyéni és társas fejlődéshez vivő úton. De ami az egyénnek hiányzik, mert nem adatott meg neki - tehát az élet anyagi javaitól kezdve a tudáson keresztül a maga választotta társadalmi kapcsolatokig, ami más élőlényeknél egyébként mind adott és be van programozva - mindezért az embernek dolgoznia és harcolnia kell, és ez azt jelenti, hogy állandóan, mert ha csak céljai vannak, amelyek túlmutatnak az addigi lényén - és ez azt hiszem automatikusan következik abból, hogy az ember olyan, amilyen, azaz fogyatékos -, tehát, amíg céljai vannak, amelyek túlvezetnek a jelenlegi létállapotán, addig mindig vannak teljesítetlen tervei, szükségletei, vágyai, és ezek adják azt az antropológiailag megalapozott, de most már társadalmivá vált problémakomplexumot, amit összefoglalóan szűkösségnek neveznék. Legrövidebb definíciója: aránytalanság egyrészről a szükségletek és törekvések és másrészről a készletek és rendelkezési alapok között. Ha így nézzük, akkor tulajdonképpen a szűkösség soha meg nem szűnik, részben negatív, részben pozitívnak nevezhető okokból, vagy minősíthető módon. Az ember a szűkösségek, hiányok lénye. A szűkösség elleni harc az élet egyik alapvető, ha nem az alapvető léttényezője. Tehát minden cselekvés a szűkösség elleni küzdelem.
Ez a küzdelem elsősorban az ember és a kisközösségek szintjén zajlik, ezért vagyok ebben a nagy vitában, ami a szociológiát beárnyékolja, de meg is termékenyíti, végső fokon individualista, viszont annyiban kollektivista vagyok, hogy véleményem szerint az emberi cselekvések nem képesek tartósan eredményre vezetni, ha a nagyközösségek nem küzdenek a szűkösség ellen. Az ember azért alakít társadalmat, hogy a szükségleteit jobban ki tudja elégíteni.
Ezt Platóntól kezdve a mai napig vallják a szociológusok és a filozófusok, és ez a vélemény csak egyetlen árnyalattal megváltoztatva azt jelenti, hogy az emberek a szűkösség elleni küzdelem hatékonyságának növelése érdekében alakítanak társadalmat.
És akárcsak az emberi létet, a társadalmat is lehet osztályozni a szűkösség fajtái szerint. Itt most csak kettőt említek (mert több is van): az anyagi és a nem anyagi szűkösségeket. Az anyagi szűkösségek kétségtelenül alapvetőek, és itt a szociológia rengeteget tud tanulni a közgazdaságtantól, amely az anyagi szükségletek racionális kielégítésének és a szűkös javakkal való gazdálkodásnak a tudománya. A közgazdaságtanban sok definíció van, amelynek középpontjában a szűkösség áll. Igen ám, de a közgazdaságtan illetékessége sem végtelen, mert a szociológiáé sem.
Így kiesik a közgazdaságtan távlatából a szűkösség valamennyi nem anyagi aspektusa, mint például a társas viszonyok, az érzelmi kapcsolatok, a kommunikáció, az információ, a tudás, a műveltség, sőt az idő is, amely részben anyaginak tekinthető és mérhető, részben pedig mint létidő nem mérhető, és eszmei. Ezek fölé lehet és kell is egy rendszert építeni, amely katalogizálja és feltérképezi az emberi szűkösségeket különböző, egymással azonban szorosan összefüggő, egymásba átmenő és egymást helyettesítő vagy pedig sok esetben egymást kiküszöbölő szűkösségfajták szerint.

- Engedd meg, hogy e rendkívül tömören hangzó gondolatot értelmezzük egy kicsit. Egy élményemet szeretném elmondani neked, és kérem, válaszolj rá, hogy miként értelmezed. Néhány évvel ezelőtt, amikor Arizonában egy indián rezervátumot látogattam meg, egy ott élő indiántól hallottam igen tömören kifejteni, hogy mi az indián kultúra alapvető különbsége az európainak nevezhető kultúrákkal szemben. Azt mondta, hogy az indián számára a legfontosabb, hogy biztosítsa azt a minimumot a maga számára, amire szüksége van. Ha ezt a minimumot elérte - értem ezalatt, hogy sátorban lakhat, tüzet tud rakni és van ivóvize -, akkor ő nem törekszik további gyarapodásra, mert elérte a célját. Tehát gyakorlatilag pont a fordítottjának érzem a törekvést ahhoz képest, ami a mi törekvésünk. Ez a szűkösség-koncepció beleillik a te elképzelésedbe?

- Kitűnő példád legalább két módon ad nekem lehetőséget, hogy az eddig elmondottakat kifejtsem. Az egyik - egyébként is az lett volna a következő lépés -: az ember szűkösségküzdelmét aszerint, hogy honnan meríti a szűkös javakat, az élet három dimenziójára lehet osztani. Az egyik a társadalom előtti emberi cselekvések, a másik a társadalomban folytatott ténykedések, a harmadik pedig a társadalom utáni magatartások összessége. A társadalom előtti cselekvések alatt értem azokat a szűkösségenyhítő működéseinket, amelyeket akár egyedül is tudunk végezni, minden társadalmi segítség nélkül. Csak ideig-óráig lehetséges ez, de korábban egész korokon keresztül előfordult, és ma is vannak társadalmak, amelyekben az emberek egymagukban is képesek szűkösséggondokon enyhíteni. Gondoljunk a gyűjtögetésre, a vadászatra, halászatra, az őstermelésre, és ezek ideáltipikusan, tehát a gondolat szélsőségesen lemeztelenített vázában egyedül is végezhető munkák. Tehát ezt nevezem közvetlen teljesítménynek. Értem ezen egyrészt a természettől szerezhető javakat, másrészt az emberi szellem teljesítményeit, mert az embernek a szellemi ereje, az értelme képes kezdeményezni azokat az újításokat, azokat a felfedezéseket, amelyek a természettől kevesebb energiával biztosítják számára a szükséges javakat. De hát természetesen ezek a cselekedetek csak szűk körben érvényesek, és eljutnak a másik, a fő területhez, amire már utaltam, amikor azt említettem, hogy az ember a szűkösségét mások társaságában, a társadalomban tudja enyhíteni, illetve leküzdeni. A társadalmi együttműködés adja az embernek azokat a kölcsönös segítségeket és biztosítja egymás számára azokat a javakat, amelyek segítségével jobban tud élni. A társadalmon belüli szűkösségküzdelemben három nagy cselekvési forma van. Az egyik a kölcsönösség és a csere, melynek során egymásnak adunk valamit, ami nekünk viszonylag bőségben van, mert az, amit a másiktól elvárunk, nekünk nagyobb mértékben hiányzik és megfordítva. A kölcsönösség az az ősi alapelv, amely nélkül az ember - a csecsemőtől az aggastyánig - nem tud megélni, a kölcsönösségre mindenki rá van szorulva. A csere pedig az a változata a kölcsönösségnek, amikor precízen, szabályok szerint mérve, elszámolva, a számszerű egyenértékűség alapján tudunk egymással kölcsönösségi úton javakat szerezni. A másik az elvonás.
Az, amikor elveszünk javakat, és nem adunk helyette semmit, vagy mindenesetre messze nem megfelelő arányban. Ehhez hatalom kell, a hatalmasabbaknak módjuk van a gyengéktől javakat elvenni viszontszolgáltatás nélkül. Ezen az ideáltípuson belül két fontos s nem csupán árnyalatnyi különbséget szeretnék megjelölni, nevezetesen vízszintes, szimmetrikus elvonást és a hierarchikus, vagy függőleges elvonást.
A szimmetrikus elvonás az, ha viszonylag egyenlő hatalom és anyagi erő áll a felek rendelkezésére. Az elvonásra ezért viszontelvonás következik, és végül is a mások személyes javainak pusztításába torkollik, azaz háborúval végződik, amely végül is a javak megsemmisítése, tehát a szűkösséget növeli, nem pedig enyhíti.
A másik változat, amikor aránytalanság van, és amikor, hogy úgy mondjam, fönt van valaki, akinek hatalma, javai vannak, ezzel monopolhelyzetbe kerül, és az alantiakat egyoldalú adásra tudja kényszeríteni, ez a függőleges elvonás. Ez ideig-óráig szűkösségenyhítő, egyoldalúságával főleg azoknak, akik fent vannak. Össztársadalmi értéke azonban bizony kevés, nem is beszélve azokról, akik lent vannak, azaz kizsákmányoltak, alant lévők vagy hódításnak és uralomnak alávetettek, és kénytelenek mindig többet adni annál, mint amennyit kapnak - vagy egyáltalán nem kapnak.
A harmadik pedig - és ennek a hiánya érezhető leginkább, mert valamennyi más tevékenységre kihat - a segítségnyújtás vagy ajándékozás. Ez a fordítottja az elvonásnak, az ellenkező oldalon áll a reciprocitás, a viszonylagosság és a csere között, mint az elvonás. Tehát középen a viszonylagosság, az egyik oldalon az elvonás, a másik oldalon a segítés vagy adományozás, az egyoldalú, ellenszolgáltatás nélküli adás. Ez ha anyagi, akkor ajándékozásnak, ha pedig eszmei, szellemi, akkor segítségnyújtásnak lehet nevezni.
Enélkül nincs élet, mert a reciprocitáshoz, a kölcsönösséghez is csak úgy jutunk el, ha előbb belekerülünk a társadalomba, amíg egyáltalán javakat tudunk adni, tehát fel kell neveltetnünk valaki által, és ezek a valakik nekünk ajándékoznak, és segítenek nekünk, még akkor is, ha valahol majd várják a reciprocitást. De minden reciprocitás azzal kezdődik, hogy egy lépést tesz valaki, vagy nem is egyet, sokat, jó ideig ad, segít és ajándékoz, amíg a másik elérkezik addig, hogy ő is tud adni, viszonozni és csereviszonyokra lépni.

- Fejezzük be a gondolatmenetet, illetve a válaszadást arra a kérdésre, hogy mi a különbség az indián felfogása és a miénk között, illetve te hogyan értelmezed ezt?

- Ez ad módot az utolsó láncszem, a harmadik cselekvési forma, a társadalom utáni szűkösség elleni küzdelem megnevezésére. Azért társadalom utáni, mert amikor az ember mindent megkapott, amit megkaphat, és látja azt, hogy mennyi mindent nem kap meg, akkor kezd ezeknek a pillanatnyilag, esetleg tartósan sem pótolható hiányoknak a betöltésén vagy a hiányok jelentőségének elbírálásán gondolkozni. Ezt úgy nevezem, hogy szűkösség-kompenzáció, ahol, ellentétben az egyéni cselekvési módokkal, nem a készleteket akarom növelni, hanem a szükségleteimet akarom jobban beszabályozni. És itt jutunk el az indiánhoz, mert az, ha megvan a természet vagy tradíció útján, de mindenesetre a számára kielégítően beszabályozott szükségletrendszer, nem érzi a hiányok állandó újratermelődését, miként azt az európai emberek érzik, minél fejlettebben élnek, annál inkább.
A szűkösség-kompenzációnak négy lehetősége, tehát négy alváltozata van. Az első az átcsoportosítás, amit az példáz, hogy alma helyett körtét választok, vagy a szerencsétlen kijelentés, amelyet Marie Antoinette tett: ha az embereknek nincs kenyerük, egyenek kalácsot.
A második a szublimálás, vagyis amikor magasabb igényszintre, szellemi, eszmei, kulturális, művészi síkra terelem a ki nem elégített igényeimet. Közismert és talán sekélyes, de azt hiszem, mégis jó példa: ha szerelmes vagyok és bánkódom, mert hiányolom a másik személyt, akkor írok egy szonettet vagy festek egy képet.
Emberemlékezet óta ezt tesszük. A harmadik a lemondás. Tudatosan lemondok valamiről azzal, hogy ez nekem tulajdonképpen nem kell.
Ez is társadalmon kívüli, mert ebben az ember csak önmaga tud dönteni. A társadalmi nevelés csak hozzásegíthet vagy eltávolíthat az ilyesfajta döntésektől. A negyedik alváltozat, melyet Freud nyomán elfojtásnak neveznek, de kiszorításnak is lehet mondani.
Amikor nem veszek tudomást a szükségleteimről, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem is volnának, és más szükségletekkel próbálom kompenzálni azokat. Például kábítószerrel, szeszes itallal, vagy más olyan dolgokkal, amelyek a szükségletet csak nagyon perverz és antihumánus módon elégítik ki, és végső fokon tulajdonképpen csak űrt hagynak maguk után. Tehát visszatérve az indiánra: ha például az indián lemond arról, ami neki felesleges, bölcsen rájön arra, hogy ha ezt vagy azt megkapná, akkor emezt vagy amazt a bajt, vagy újabb hiányt vásárolna be, lényegében tehát kialakít magának egy egyensúlyállapotot, és tulajdonképpen ez a kultúra. A kultúra lényege az, hogy miként tudok megbirkózni akár mint egyén, akár mint társadalom a lét bajaival, hiányaival. Utóbbiak eredményes feldolgozása minden kultúrának, ha nem is egyetlen, de nagyon fontos központi célja.

- Egy rendkívül érdekes mozzanathoz érkeztünk, ami talán a legeredetibb vonatkozása erkölcsi, filozófiai értelemben a te elméletednek, tehát az, hogy tulajdonképpen miként fakad a szűkösségből erény, és hogyan lesz a szűkösség erény az adás jóvoltából. A gondolataid másik eredetiségét abban látom, hogy a szociológusok többségével ellentétben a nemzetproblematikát az egész elméleted egyik alapvető részének tekinted. Ilyen szempontból neked ebbe az egész gondolati rendszerbe beilleszkedő általános koncepciód van. Tudnál-e erről nekünk mondani valamit bővebben?

- Bevezetésként azt, hogy a társadalom, mint láttuk, az embereket szervezi, intézményeket alakít ki és mozgat a szűkösségek jobb, közös megoldására. Ennyiből itt átléptünk a szűkösség szociológia kollektivista, makroszociológiai síkjára. A nemzet ebben azért nagyon fontos, mert szerintem a szó legszélesebb értelmében vett nemzeti kötelék a kezdetektől fogva az idők végezetéig, úgy érzem, egyik központi szervező princípiuma volt, van és marad az emberi kollektív szűkösségküzdelemnek. Sajnos azt kell mondanom, hogy a szociológia, mint sok más területen, itt is újításokra vár.
A szociológia ugyanis, amint a szűkösséggel se nagyon foglalkozik - legalábbis nem ezzel a fogalommal, természetesen ismeri a nyomor, a depriváció fogalmát, és egyebeket, de nem tekinti lényeges léttémának -, ugyanúgy a nemzet kérdésével sem. Hogy ez miért van így a szociológiában, ez egy nagyon érdekes, külön téma, de most, mindenesetre azt látjuk, ezekben az években, hogy mennyire gyengéje a szociológiának, hogy nem tud a nemzetkérdéssel mit kezdeni, vagy csakis egy nagyon negatív kérdéskomplexumnak vagy jelenség- és organizációs formának tekinti. Pedig a nemzet egyike a három legalapvetőbb, megint csak ideáltipikusan tekintett kapcsolódási rendszernek, amelynek célja közösségteremtés az embereknek, mint hiányos lényeknek, hiányok lényének a számára. Nevezzük meg végül is ezt a német fogalmat, amit talán sokan ismernek, és amit ha elhallgatnék, úgy nézne ki, hogy az én szemétdombomon termett: a Mängelwesen fogalma ez. A görög filozófiára visszautalva Herderen keresztül a mai filozófiai antropológiában Arnold Gehlenig jutott el a kifejezés, amellyel az elején a szűkösséget mint egyéni és antropológiai állapotot jellemeztük. Tehát az ember Mängelwesen, deficites lény mivoltának társadalmi megsegítésére három elv mozgósít. A társadalom három elv és annak gyakorlati segítségével fogja össze az embereket. Az egyik elv, amely az emberi hiányokat mint antropológiai, és azon túl, mint a transzcendenciára utaló örök hiányosságokat, gyengeségeket kezeli, és ahol az ember csakis a transzcendens hatalmak - sok vagy egy Isten, vagy a kozmosz - segítségével tudja megszervezni a társadalmat. Tehát az embereket a tökéletesség mint ellenpólus fogalmával mobilizáló elv az, amiből a közösségek egy része kialakult.
A második elv az, ahol a társadalmi és gazdasági érdekek közössége, a szociális és politikai státus, az anyagi helyzet az alapja azoknak a közösségeknek, amelyekkel az emberek egymáshoz kötődnek és társadalomszervezők, illetve, hogy mindig lássuk a másik oldalt is, ez az elv az, amely kirekeszti azokat, akik más körülmények között, más anyagi körülmények, szocio-ökonomikus és politikai viszonyok között élnek. Ugyanez természetesen vonatkozik a vallási kötődésre is, azok is kitermelik nemcsak az egységet, hanem az ellenséget vagy a másságot is.

A harmadik szervezőelv talán a legfontosabb (bár mind a három nagyon fontos, és persze kapcsolódnak is egymáshoz, mert vannak az ideáltípusok között átmenetek is) és mivel a szociológia nagyon elhanyagolta, bizony a politológiába, a történettudományba és a filozófia- és ideológia-történetbe kell menni kölcsönkérni, ha egyáltalán nemzetszociológiát akar csinálni a szociológus. Ez a harmadik az etnikai-nemzeti kötődés, ahol az emberek azon az ősi alapon kapcsolódnak össze a társadalomban, amit leszármazás, faj, etnoszhoz való tartozás jelent, és egyúttal itt is a kirekesztést és a másságot konstituálják. A nemzet szociológiája azért volna fontos, mert az etnikai szervezőelv fontosságáról kevés szó esik.
Mert ugye a vallási szervezőelvről olvasunk a szociológiában eleget, és ugyancsak sok szó esik a gazdasági kapcsolatok döntő voltáról is. Magyarországi olvasók számára nem kell elmondanom, hogy mennyi minden van a szociológián kívül és a szociológián belül, ezek domináns és meghatározó vonatkozásáról, még a mai napig is. Elfelejtődik emellett, és ezért kell ezzel foglalkoznunk, hogy a nemzeti kapcsolódási forma nem hal el. Tudomásul kell venni, hogy létezik, nem csak a pápuáknál vagy Új-Guineában, vagy pedig Madagaszkáron, vagy akár az indiánoknál, az Egyesült Államokban, hanem az etnikai összetartozás különböző történelmi korszakokban, különböző formákban, de megtalálható, és nem is lesz soha kirekeszthető. Ha feltesszük a kérdést, hogy mi lehetett az oka a szociológiában a klasszikusoktól kezdve a mai napig a nemzet-kérdés kirekesztésének, akkor erre a legfőbb okként említik, hogy a gazdasági kapcsolatok a döntőek. Ezt nem csak Marx Károly és követői mondták, hanem nagyon sokan mások is így gondolkoznak, ha az utóbbi években nem mondják is ki ilyen brutálisan.
Azok pedig, akik az utóbbi időkben a nemzettel, a nemzetekkel kapcsolatos események most már elvitathatatlan tudomásulvétele nyomásának a súlya alatt a nemzettel foglalkoztak, vagy nemzetről beszélnek, a nemzetet két okból próbálják kihaló szervezési formának tekinteni. Az egyik elgondolás szerint a nemzet csak egy láncszem, az utolsó láncszem az egyetemes fejlődés és a civilizálódás útján, amely a törzsi léttől vezet az univerzális társadalomig. Ha klasszikusokat, a szociológia és a többi társadalomtudomány klasszikusait megnézzük, hogy mit mondanak erről a kérdésről, vagy hogyan látják a jövőt, akkor implicite a nemzetet nem tartják fontosnak, vagy azért beszélnek olyan keveset róla, mert ott látják a végén, nem is olyan sokára a világtársadalmat, az internacionalizmust, a kozmopolita világrendet. Ez egyik kedvenc gondolata nemcsak Marxnak, hanem polgári gondolkodóknak is. Hogy csak kettőt említsek: Saint-Simon, akitől nagyon sokat tanult Marx Károly is, de az ő ellenpontozója, a szociológia hivatalos megalapítója és névadója, Comte Ágoston, ők is szintén a közelgő világtársadalomban látták a nemzetek és nemzeti államok szervezési elve által okozott válságok végső megszüntetőjét. Nemhiába és nem véletlenül tisztelik Saint-Simonban a népszövetség gondolatának egyik első megfogalmazóját. A másik elgondolás pedig, amelyik nem az univerzalizmus bekövetkeztén alapul, bár nem vitatja azt, a nemzeti kapcsolatok időszerűtlenségét és alárendeltségét hirdeti, és ezt azzal kívánja igazolni, hogy ezek a kvázi-érzelmi, familiáris, tradicionális és más egyéb szempontból elavult kapcsolatrendszerek a modern társadalom, a modernizáció során elporladnak és elvesztik a jelentőségüket. Tehát ezen elv szerint nem kell eljutni az univerzális társadalomig, elég, ha belátjuk, hogy a modernizáció olyan nemzetközi szervezési elveket hoz a társadalomban is, amelyekben nincs helye az etnikai-nemzeti kapcsolatoknak.

- Ez az elmélet milyen tanulságokkal szolgál, milyen kapaszkodókat kínál a mindennapi életben?

- Az intellektuális érdeklődésű és a világ kérdéseire nyitott emberek elsősorban egy adósság teljesítését kell, hogy megköveteljék a társadalomtudományok képviselőitől, jelesül a szociológiától: nevezetesen azt, hogy ismerjék el, és miután a tudomány világában élünk, és a tudomány korszakát éljük, fejezzék ki tudományosan is azt az igazságot és adjanak neki racionális hátteret, hogy az ember etnikai, nemzeti léte nem egy rossz, túlhaladható, megsemmisíthető és szégyellnivaló valami. Amíg az emberek ilyesmit nem hallanak, addig a tudományon kívüli utakon kell egy más világ felépítésén fáradoznunk. Ha a nemzeti szervezőelv fontosságára racionálisan gondolkozva ráébredünk, akkor például látni fogjuk a pozitív oldalon, és ezt is el kell ismerni, hogy a modernizáció és a globalizáció uniformizáló és homogenizáló, világcivilizációra törekvő, serkentő mozgalma mögött - ami sok tekintetben kikerülhetetlen, sok tekintetben pozitív - ott vannak a modernizáció ellen részben védekező, részben ezen folyamatokban megkapaszkodni kívánó etnikai-nemzeti közösségek, amelyek szerencsés esetben be tudnak illeszkedni a modernizációs globalizáció folyamataiba, és összhangot tudnak teremteni, az elnemzetietlenítő mozgalmakkal szemben, szerencsétlen esetben pedig, ha ez az összhang nincs meg, akkor egy másik világba sodródnak, a túlzó népiesség és fundamentalizmus világába, ahol is a globalizáció és a modernizáció folyamatai ellen egy másik világot építenek. De ha megvannak ezek a gondolati eszközök, és ezek szerint kísérlünk meg élni, akkor látni fogjuk azt, hogy a nemzeti lét és az etnikai lét igenlése nagyon pozitív, addig amíg nem jelent kirekesztést, nem vezet elvonáshoz, háborúskodáshoz a másság marginalizálásához. Ez pedig természetesen társadalmi feltételek teljesülését is kívánja, de végül is mindenki maga dönti el, nem csak mint az indián a szükségletrendszerét, hanem maga dönti el azt is, hogy kit fogad el ellenségnek és kit fogad el barátnak, vagy kevésbé pozitív esetben legalább semlegesnek. Ha megpróbálja minden embertársát inkább barátként, mint ellenségként, kétes esetben legalább semlegesként jóindulattal, és bizonyos teljesítmények, bizonyos ajándékozások és segítségnyújtások előlegezésével fogadni, akkor megvan az individuális dimenzióban az alapja annak, hogy a nemzeti létet pozitívan élni és vállalni tudjuk és egyben világpolgárok is tudjunk lenni.



« vissza