Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ökonomizmus nyomorúsága

 

Töprengések David Korten könyvének olvasása után


 

Az egyesült nemzetek fejlesztési programjának (UNDP) szakértői úgy látják, a szegénység felszámolása felé az első lépés az lehetne, hogy a világ száz legszegényebb országában meggyorsítanák a gazdasági növekedést.

Konkrét eredmények nélkül zárult a Rio II. néven emlegetett ötnapos környezetvédelmi rendkívüli ENSZ-közgyűlés New Yorkban. A résztvevők csupán egy általánosságokat és hangzatos frázisokat felvonultató „zárónyilatkozatot” fogadtak el, de nem tudtak tető alá hozni egyetlen érdemi határozatot sem. (Újsághír, 1997)
Az írás címe - aligha tagadható - plágium, Karl Popper híres könyvének - A historicizmus nyomorúsága - címét utánozza. Ebben a munkájában K. Popper vitriolos kritikát mond a történettudomány ama irányzatáról, amely szerint a társadalom mozgástörvényei a fizikáéhoz hasonló pontossággal megismerhetők (elméleti történettudomány), ily módon prediktív erejük is azokéval vetekedő lehet. Az eredmény: a társadalmak jövőjének kiszámíthatósága. A felfogásnak némiképpen ellentmondani látszik az a tény, hogy eddig a történelem mindig más irányt vett, mint amit akár a legragyogóbb racionalizmussal megjósoltak számára, igazolva azt az állítást, amely szerint a történelem - láthatólag - nem arra való, hogy némely filozófiák előzetes jóslatait beteljesítse.

Ha az ökonomizmus nyomorúságáról beszélünk, elkerülhetetlenül szükséges megkísérelnünk a fogalom definiciószerű megadását. Talán nem sikertelen az a megközelítés, amely szerint az ökonomizmus az a hit/tévhit/meggyőződés, amely szerint az egyes ember és a társadalmak kiegyensúlyozott létezése az anyagi javak és anyagi jellegű szolgáltatások állandón növekvő mennyiségét feltételezi. Ily módon a társadalmak minden kérdése alapvetően gazdasági kérdésként kezelhető. Ennek érdekében a társadalmak anyagi és szellemi erőforrásait a csúcstechnikák és -technológiák kifejlesztésére, a gazdaság növelésére kell koncentrálni. A feltételezett eredmény: globális virágzás, béke, egység.

Kétségtelenül igaz, hogy a 20. század második felében bekövetkezett, robbanásszerű technológiai-gazdasági növekedés hozzájárult ahhoz, hogy az emberi élet sokak számára könnyebbé, biztonságosabbá(?) és kényelmesebbé váljék, de ugyanakkor elvezetett olyan új konfliktusok kialakulásához is, amelyek feloldására megnyugtató megoldások máig nem körvonalazódtak.

Tarthatatlannak bizonyult mára az a második világháború után a civilizációs államokban kialakult felfogás, amely a jólétet (életszínvonal) - a birtokolható anyagi javak mennyisége és az igénybe vehető anyagi jellegű szolgáltatások összessége - az életminőség szinonimájaként vezette be. (Albert Einstein Hogyan látom a világot? című esszékötetében ezt az élet banális céljának nevezi. Szavaival: tulajdon, fényűzés, külsődleges sikerek!) Valóban, mindezek bizonyos szintje az életminőség szükséges, de nem elégséges feltételét jelenti. Ez a szűkítő értelmezés nem veszi figyelembe, hogy az életminőség (jól-lét) a materiális mellett spirituális tényezőket is feltételez, továbbá a kívánt, áhított életminőség megvalósulásához az egyéni síkon túlmenően a társadalmi sík (közállapotok) milyensége is meghatározó módon járul hozzá. S végül, de nem utolsósorban az életminőség értelmezhető állapotként (komfortérzés) és megfogalmazható folyamatként is, amennyiben az utóbbi teremtő, alkotó folyamatban való participáció lehetőségét jelenti. S mindezek adott ökológiai környezetben, időben változó módon állnak kapcsolatban egymással.

A 20. század végének civilizációs alakzatait hármas nagyrendszerként modellezve szembetűnő, hogy két részrendszer, a gazdaság (techno-ökonoszféra) és a társadalom (szocioszféra) századunkban viharos növekedésen ment keresztül. A Föld népessége megháromszorozódott, a gazdaság hússzorosára, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása a harmincszorosára, az ipari termelés ötvenszeresére növekedett (SH Atlasz, Ökológia, Springer, 1994.)
A változások négyötöde 1950 óta következett be.

Ezzel a növekedéssel áll szemben a méreteit, térfogatát és erőforrásait tekintve véges rendszer, a Föld. Meggondolkodtató, hogy véges rendszerben elképzelhető-e végtelen növekedés, nem is beszélve arról, hogy a társadalom, illetve a gazdaság folyamatainak időskálája (sebessége) is számos tekintetben lényegesen különbözik a természeti folyamatok sebességétől. (Az ásványolaj kitermelésének sebessége ma kb. hatmilliószorosa képződési sebességének.) És akkor még nem esett szó a fogyasztás kapcsán kialakuló környezetszennyezés ökológiai rendszereket romboló hatásáról.

A hármas nagyrendszer elemei közül a technológiai-gazdasági részrendszer autonómiája hihetetlen mértékben megnövekedett az elmúlt évtizedekben. Ezt jól jelzi, hogy törvényeivel megpróbálja helyettesíteni a társadalom, másfelől a természet törvényeit. A társadalomban pl. minden kapcsolatot funkcionálissá és piacszerűvé akar átalakítani (szociális, egészségügyi, demográfiai, kulturális, tudományos viszonyok), s a nem piacszerű kapcsolatok képezte ún.
szociális tőkét csak annyiban ismeri el hatékony társadalmi tényezőként, amennyiben az profitábilis.

A kapcsolatok funkcionálissá és piacszerűvé válása azonban óhatatlanul egyenlőtlenségeket teremt, miközben a politikai demokrácia az egyenlő jogokon alapul. A társadalom intézményeit és mindennapi mechanizmusait működtető ún. „learned society” ezen a ponton kerül egyre mélyülő konfliktusba a jogok egyenlőségén alapuló ún. „political society”-val. (A civilizációs társadalmak duális jellege.)
A gazdaság nem veszi figyelembe azt sem, hogy a természeti folyamatok körfolyamatok, véges térben zajlanak, s egy hozzájuk illesztett, állandó növekedési kényszert érző technológiai-gazdasági globális rendszer végső soron ezt tekintve nagyon kemény határokba ütközik.

A gazdaság ezen túlmenően sem a társadalmi, sem a környezeti költségek internalizálására - jelenlegi formájában - valójában nem képes. A szóban forgó költségeket lényegétől idegen tényezőként érzékeli, s nem tudja megnyugtató módon a „növekedés-egyensúly-a pénz értékállósága-a foglalkoztatottság szintje” mágikus négyszögben ezeket a szempontokat érzékelni. Idegenkedik tehát minden olyan tényező internalizálásától, amelyek nem kvantifikálhatók, továbbá monetarizálásuk kétséges, illetve nehézségekbe ütközik. (A civilizációs társadalmakban napjainkban széles körben figyelhetők meg a szociális kiadások lefaragásának tendenciái, ugyanez érvényes - csak kevesebb visszhangot kap - a környezeti költségek csökkentésére is.)
A gazdaság globális növekedése a társadalmakon belüli és a társadalmak közötti növekvő egyenlőtlenségek keretei között megy végbe. A Föld erőforrásainak nyolcvan százalékát a civilizált társadalmak húszszázaléknyi népessége használja fel, s talán az is jellemző adat lehet, hogy az Egyesült Államokban a nemzeti vagyon harminc százaléka a lakosság 1%-ának birtokában van, míg újabb kilenc százalék a nemzeti vagyon további harminchárom százalékát mondhatja magáénak.

Különös, és ma még jórészt kiszámíthatatlan veszélyeket rejt magában az a tény, hogy napjainkra az értékteremtés, illetve a pénzteremtés folyamata elszakadt egymástól. A pusztán pénzzel történő pénzteremtés egyre fokozódó mértékben az instabilitás és a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a gazdaság rendszerébe, s az anyagi javak termelésétől egyre inkább elszakadó pénzmozgás egy sajátos, a reális folyamtoktól távolodó öntörvényű szféra, a monetaszféra kialakulásához vezet. Ennek kapcsán a kérdés tehát nem az, hogy mi a baj a kapitalizmussal, hanem az, hogy hová fog vezetni napjaink virulens monetarizmusa? A politikai forgatókönyveket ma már egyébként is a pénzügyi-gazdasági szférában írják!

A hetvenes évek elején, az első olajárrobbanás következtében az addig kifogástalanul működő kutatás-gazdasági növekedés-életszínvonal lineáris modellben is máig nem szűnő, sőt fokozódó zavarok jelentkeztek. A kutatások expanzív növekedése mára alig következő specializációhoz vezetett, másfelől a hatalmasra növekedett forrásigény a finanszírozók időben változó magatartását hívta életre. A specializálódás kapcsán érdemes idézni Németh László már 1931-ben megfogalmazott gondolatait (Új enciklopédia).

„A 19. században (...) az enciklopédistát kiszorítja a szakember. A szakszerűség, mint minden szellemi tevékenység eszménye és törvénye: e század sikereinek és zavarának a titka. A szakember az ismeretek remetéje (...) Ez az újfajta szerzetesség pillanatnyilag beválik, a dilettantizmus száműzése hatalmas eredményeket hoz. A tények és különösen az anyag és a természet tényei, a nyelvüket beszélőknek kivallják titkaikat, és mind beljebb szívják maguk közé a vállalkozó tudóst. A szakok szakokat fiadzanak (...) Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről, de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A szellemre ráfekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége.”

Ily módon tehát - elsősorban a viharosan növekvő forrásigény miatt - a jövőre nézve mindinkább kirajzolódni látszik az a modell, amelyben az ismeretek létrehozása valamilyen konkrét alkalmazáshoz, illetve felmerült igényhez kapcsolódik. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a felmerült igényeket ma már nem értelmezhetjük szűkítő módon, bár erre minden törekvés megvan, és nem korlátozhatjuk csupán a technológiai, ipari innováció területére.

A csupán a gazdaság igényeit szem előtt tartó kutatás (tudomány) ugyanis minduntalan megkerüli azt a morális kérdést, hogy bár mindent meg kell tudnunk, amit megtudhatunk, azonban nem lehet, szabad vagy nem szükséges megtennünk mindent, amit megtehetünk.

Az ökonomizmus gondolkodásmódunkat és értékválasztásunkat végletesen az énközpontú felfogás irányában mozdította el.
Gondolkodásmódunk egyoldalúan racionális, analitikus, redukcionista és lineáris logikájúvá változott, amely mellett az integratív módozat - intuitív, szintézisre törekvő, egészre irányuló, nem lineáris - alig kap szerepet. Értékválasztásunk ennek megfelelően az expanziót, a versengést, a mennyiséget, mint értéket, s az uralomgyakorlást helyezi előtérbe, lemondva az integratív értékekről: megtartás, együttműködés, minőség, társviszony. (F. Capra: Lebensnetz, Scherz Verlag, 1966)
Míg az énközpontú (antropocentrikus gondolkodásmód és értékválasztás számára az emberen (res cogitans) kívül eső, az őt körülvevő valóság (res extensa) alapvetően csupán erőforrásként szerepel, s csak mint ilyennek van értéke, addig az integratív (ökologikus) számára az ember és természeti környezete együttesen jelenti a földi ökoszisztémát, ahol a „res extensa” önmagában véve is értékek hordozója.

David Korten könyve meggyőző - sok tekintetben lenyűgöző - diagnózist állít fel az ökonomizmus vezérelte civilizációs társadalmakról, függetlenül attól, hogy valóban minden konfliktus okának egyedül a tőkés társaságokat kell-e, lehet-e tekintenünk, vagy sokkal inkább az imént már vázolt, a civilizációs társadalmakat átható gondolkodásmód és értékválasztásbeli torzulás a meghatározója és éltetője ezen társadalmak jellegzetes magatartásformáinak. Csak egyetlen okot feltüntetni a lineáris logika jellegzetes tulajdonsága, egy ok-egy okozat lánc mentén keresve a megoldásokat. Egy kórokozó, egy betegség, egy gyógyszer, ahogy az Robert Koch nyomán a gyógyításban kizárólagos felfogásként uralkodott el, s bizonyos mértékig még napjainkban is uralkodó az orvostudomány szemléletében, bár a multikauzális, civilizációs vagy degenerációs betegségek széles körét ismerjük. Korten esetében a kórokozót a tőkés társaságok jelentik, a betegséget az egyre szélsőségesebbé váló monetarizmus és a globális tőkekoncentráció, a gyógyszert pedig az Ökológiai Forradalom. Ezen az olvasaton - úgy vélem - alapvetően a következő mondata sem változtathat: „...eme komplex problémák megértésének egyéni vagy kollektív keresési folyamatában egyikünk sem tarthat igényt az igazság monopóliumára” (13. l.). Azonban ezzel a mondattal Korten - nagyszerű emberi gesztus - lemond arról, hogy írását bibliai igazságok tárházaként kezeljük, védelmezi tehát bírálóit és inti védelmezőit.

A szerző alapelképzelésével egyet lehet érteni, noha az ajánlott terápiáról s a változtatás előidézésére szolgáló mechanizmusokról nem egy esetben kimutatható, hogy egyoldalú s bizonyos mértékig naiv képet festenek elénk. „Videofonon tarthatnánk fenn barátsági és kollegiális kapcsolatokat a világ más részein lakókkal. Vagy konferenciákat tarthatnánk számítógépes hálózaton, hogy a megszokottól eltérő recepteket, ötleteket cseréljünk...” - írja egy helyen, s ennek kapcsán óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy bár a civilizációs társadalmak kisközösségei számára ez a módszer valószínűleg több helyen rendelkezésre áll, az afrikai, ázsiai, dél-amerikai léthatáron tengődők egy ilyen akcióba - több okból is - aligha kapcsolhatók be.

Nem nagyon tudunk mit kezdeni az olyan „óhaj” szintű megfogalmazásokkal sem, mint „be kell zárni”, „meg kell akadályozni”, „át kell alakítani”, „fel kell váltani” - ha nem társul hozzá a politikai cselekvés alapkövetelményének számító „hogyan” körvonalazása. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Korten nem politikai kézikönyvet írt. Kérdéses továbbá, hogy a Bretton Woods-i intézmények felváltása az ENSZ bizonyos szakosított szervezetivel meghozná-e a kívánt hatást, hiszen az utóbbiakkal kapcsolatban a világ számos részén az a vélemény, hogy hatékonyságuk gittegyletekével vethető össze.

Meglehetősen talányosnak kell ítélnünk az utolsó oldalak egyikén (397. l.) olvasható megállapítást is.: „A tőkés társaságok csak eszközei az emberi igények kielégítésének. Ha cselekvéseik hitünk szerint legjobban szolgálják igényeinket, és ennek során a tőkés társaságok szerepét is hasznosnak ítéljük, akkor mindenképpen használni kell őket. De a döntés joga az embereké.” Tehát mégsem ördögtől valók, vagy a tőkés társaságokban közreműködők nem lennének emberek?

Globális tőkés társaságok helyett globális szabályozó hatóságok felállítása - hangzik egy másik javaslat. De ki és mi szabályozza a globális szabályozó hatóságokat, vagy másként: ki ellenőrzi az ellenőröket - fogalmazható meg a hatalommal kapcsolatos legősibb kérdések egyike.

Összegezve talán azt mondhatjuk, hogy D. Korten, miközben ökológiai alapú kibontakozást javasol, gondolkodása - minthogy egyetlen lehetséges módszert és megoldást vázol - akár antiökologikusnak is nevezhető. Mindezekkel együtt Korten könyve fontos, gondolkodásra inspiráló munka, magyar nyelvű megjelenésének gondozóit elismerés illeti. (Csupán a könyv magyar címe sikeredett valamelyest „osztályharcos” zengzetűre!)
Aligha remélhetjük, hogy a jövő a mából tekintve egyetlen, lineáris logikán alapuló lehetőségként vázolható fel. Sokkal közelebb járunk a valósághoz, amennyiben a „ha-akkor” feltételezés-válasz pár alapján indulunk ki, s a körülmények széles, de reális körét figyelembe véve különböző forgatókönyveket vázolunk fel. Egy közelítés szerint négy forgatókönyv vagy azok valamilyen kombinációja mutathatja meg a várhatóan bekövetkező változásokat (Somogyi Ferenc: A vegyesgazdaság evolúciós perspektívái. Veszprémi Egyetem Kiadó, 1997).

Az ún. tolsztoji út lényege: az altruizmus, mint egoizmus. Az egyén belső tökéletesedése révén képes lesz arra, hogy az erőforrások elosztását s felhasználását a fenntartható társadalmak érdekében szabályozza (a materiális és spirituális értékek egyensúlya). Nagy kérdés, hogy a fogyasztói társadalmak hedonista szemlélete miként változtatható meg. Ennek kapcsán elkerülhetetlen, hogy az ember újra meghatározza önmagát, létezésének célját, értelmét.

A platóni út azt a lehetőséget fogalmazza meg, hogy az állam a szubszidiaritás elve alapján a társadalmi szerveződés különböző szintjein az erőforrások méltányos és célszerű elosztását megvalósíthatja, ha szerepét a hatalomgyakorlás helyett társviszony kialakításaként értelmezi.

A kolumbuszi út a jelenlegi tendenciák - növekedésorientáltság - folytatását, a termelés sarkallását jelentené. Ez a „forgatókönyv” a társadalmak minden erőforrását a csúcstechnológiák és -technikák kimunkálása érdekében mozgósítja, bízván az új vívmányok szinte automatikus problémamegoldó képességében. Ez a forgatókönyv mai sikereink és zavaraink szülője, az általa generált emberi aktivitás megállíthatatlannak látszik, az új meg új technikai-technológiai csodák és gazdasági struktúrák a felszínen dinamizmust sugároznak, a növekedésvallás nem gondolkodó optimistái rendíthetetlen önbizalommal terelnek bennünket a korábbi úton. Bár egyre inkább érzékelhetővé válik, hogy - J. Huizingát idézve - a szellem elköltözött.

Ebben a forgatókönyvben a gazdasági növekedés egy sajátos fejlődésmitológia központi elemévé, az ideális társadalom dinamizmusának hordozójává, megvalósítójává válik. A gazdasági növekedés által előidézett konfliktusokat, az ember technomorffá válását a modell a növekedés további fokozódásával kívánja feloldani. Olyan ez, mintha a betegséget virulens kórokozójával gyógyítanánk. David Kortenre visszautalva, a szerző talán azzal követi el elviekben a legnagyobb hibát, hogy - állásfoglalásából előtűnően - a civilizációs társadalmak minden kérdését maga is alapvetően gazdasági kérdésként közelíti meg. A teljes rendszerben való gondolkodás számára lényegében véve csak a gazdaság körén belüli teljes rendszert jelenti. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk: indokolatlan igény lenne az olvasó részéről, ha a gazdasági rendszer mélyenszántó analíziséhez hasonlót várna el a szerzőtől, a szocioszférát és a bioszférát illetően is, egyetlen műben.

Az úgynevezett orwelli út kulcsszavai: ökoháborúk, ökodiktatúrák! A szűkülő erőforrásokat az államok, illetve erőcsoportok egymás között háborús konfliktusok felvállalásával osztják el (Öböl-háború), az államokon belül pedig a „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek” elve alapján.

Hogy a jövőben mely forgatókönyv vagy mely forgatókönyvek kombinációja valósul meg, arra igen nehéz - ha egyáltalán lehetséges - válaszolnunk. Azt azonban látnunk kell - bár ez ma még politikailag megfogalmazhatatlan és artikulálhatatlan -, hogy a globalizálódó társadalmak, a szűkülő erőforrások miatt, az anyagi javak fogyasztási szintjét tekintve éppen nem egymáshoz közelítenek, kiegyenlítődnek, hanem a távolság az egyes államok között és az államokon belül az egyes társadalmi csoportok között növekedőben van. Az egyenlőtlenségek kialakulásában, az erőforrások egyenlőtlen elosztásában a monetáris technikák szerepe, spekulatív alkalmazása jól tettenérhető.

Karl Popper a jövő kizárólag racionális alapon történő megjóslását lehetetlennek tartja. Ezt - a már említett - könyvében hármasszabály-szerűen fogalmazza meg:

- „az emberi történelem menetét az emberi tudás növekedése döntően befolyásolja;
- racionális vagy tudományos módszerekkel nem jelezhetjük előre tudományos ismereteink jövőbeli növekedését;
- következésképpen, nem jelezhetjük előre az emberi történelem menetét.”

Ha pedig az elmondottak a racionális jövőbelátás lehetőségét kérdésessé teszik, akkor a jövővel kapcsolatban valójában - cselekvéseinket vezérlendő - csupán a hit marad meg számunkra, abban az értelemben is, ahogy Paul Valéry fogalmaz: a jövőt mindig azok határozzák meg, akik hisznek benne. Mindez meggyőzően egybecseng Werner Heisenberg szavaival: „Minden emberi cselekvés kezdetén a hit áll.”



« vissza