Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Britannia ante portas 1. rész

 

Brit dilemmák a nyugat-európai integrációval kapcsolatban - 1945- 1973

I.


Anglia, majd Nagy-Britannia Európa-politikáját a 16. század óta nagyjából két tényező határozta meg. Az egyik a kontinensről jövő tényleges vagy potenciálisan fenyegető inváziók (II. Fülöp Spanyolországa, a skót kártyával is operáló Bourbon Franciaország, Napóleon, végül a hitleri Németország) elhárítása volt, amely az ország gazdasági és katonai erejének növekedésével mindinkább a megelőzésre összpontosult, és a 18. századtól „balance of power” néven a brit külpolitika sarokköve lett. A másik abból a körülményből fakadt, hogy Anglia/Nagy-Britannia tengeri és gyarmatosító hatalommá, majd birodalommá vált. Ahogy Disraeli 1866-ban kifejtette: „Anglia kinőtte az európai kontinenst... egy nagy tengeri birodalom központjaként... valójában inkább ázsiai, mint európai hatalom.” A két szempontból együttesen következett az európai ügyekben való korlátozott részvétel doktrínája, amely erőteljes, katonai lépéseket is magában foglaló - és egyúttal a mérleg nyelvének a szerepére igényt tartó - fellépést, illetve kooperációt csak az alapvető brit érdekeket, netán a szuverenitást veszélyeztető kontinentális hegemón törekvések felbukkanása esetén írt elő.
A huszadik század első éveiben megszilárduló, a háborús konfliktust előkészítő szövetségi rendszerek annak jelzései is voltak, hogy a fényes elszigeteltség politikája megkérdőjeleződött. Az első világháborúban Nagy-Britannia minden korábbit meghaladó emberi és anyagi áldozattal és szárazföldi erőkkel volt kénytelen részt venni a status quo helyreállítása, illetve újraalkotása érdekében. E célt így is csak a nála ekkor már gazdaságilag jóval erősebb, és a tengereken is riválisként jelentkező Egyesült Államok csapatainak és hiteleinek segítségével sikerült elérni. Másfél évtizeddel később, a náci Németország növekvő fenyegetésének árnyékában megfogalmazódik az angol- amerikai különleges viszony igénye Baldwin miniszterelnöknek egy 1935-ben tartott beszédében: „Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy a legnagyobb biztonság a világ bármely részén, akár Európában, akár Keleten vagy másutt a Brit Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok együttműködése útján teremthető meg...”
A második világháború két egymásnak ellentmondó, de nem azonos súlyú tanulsággal szolgált a brit hatalmi pozíciókat illetően. Egyfelől nyilvánvalóvá vált Nagy-Britannia erejének és befolyásának további csökkenése az Egyesült Államokhoz és a másik szuperhatalommá emelkedő Szovjetunióhoz képest. Ugyanakkor az európai hadviselő felek közül egyedül részlegesen sem megszállt szigetország a Három Nagy egyikeként jelentős szerepet játszott katonailag (El-Alamein, a nyugati front stb.), és a háború menetéről, valamint a háború utáni rendezésről dönteni hivatott teheráni, jaltai és potsdami konferenciákon. A brit világhatalmi ambíciók folytonosságát és realitását látszott igazolni Churchill és Sztálin, Harriman amerikai nagykövet jelenlétében 1944 októberében Moszkvában kötött előzetes és informális megállapodása a Magyarországon és a Balkánon kiépítendő szovjet, illetve brit befolyásról. A háborút lezáró katonai események és a nyomukban kialakuló, az új erőviszonyokat tükröző frontvonalak azonban átírták a híres moszkvai cetli százalékait, a hatalmi egyensúly-politika szempontjait szem előtt tartó, a nagyra nőtt szovjet haderőt minél keletebbre megállítani kívánó korábbi londoni elképzelésekről (balkáni partraszállás stb.) nem is beszélve. A Marshall-segély elfogadása, a NATO létrehozásában való aktív szerep, a görögországi helyzet kezelése és egyéb fejlemények is arra utaltak, hogy a hidegháború felé tartó, jelentős mértékben kétpólusúvá váló világban Nagy-Britannia az Egyesült Államokkal való különleges viszonyt az abban megnyilvánuló egyértelmű amerikai fölény ellenére kül- és biztonságpolitikájának első számú prioritásaként kezeli. Ez tükröződött Churchillnek már az ellenzék vezéreként készített, de lényegében a munkáspárti diplomácia által is érvényesnek tekintett elemzésében, amelyben a brit külkapcsolatok szempontjából másik két meghatározó tényezőként a Nemzetközösséget és - csak harmadikként - Európát jelölte meg.
A transzatlanti angolszász partnerségnek ez az értelmezése azon a megfontoláson alapult, hogy a Szovjetunió nyomasztó térnyerése és agresszív szándékai miatt reális fenyegetést jelent Nyugat-Európa számára, amelyet csak jelentős amerikai haderő itt-tartásával lehet ellensúlyozni. A hagyományos egyensúly-politika folytatásának is tekinthető koncepcióban nem az volt az új, hogy Európán kívüli tényező bevonásának szükségességét irányozta elő, hiszen ez már az első világháborúban is így volt, hanem az, hogy tartós amerikai jelenléttel számolt. A közös nyelvi, kulturális, történeti kötelékek, a politikai berendezkedésben és tradícióban rejlő hasonlóságok, és az ezekből is táplálkozó, a tanítómesteri szerepre vonatkozó remények nyilvánvalóan megkönnyítették az egykori anyaország számára a másodhegedűs státusának de facto elfogadását. Az Újvilágból érkező kölcsönök és segélyek pedig nélkülözhetetlenek voltak a háborús veszteségektől sújtott brit gazdaság újjáélesztéséhez.
Amikor 1947-ben India és Pakisztán elnyerte függetlenségét, a gyarmatbirodalom egy csapásra elvesztette alattvalóinak négyötödét.
Igaz, a két állam csatlakozott a most már jelző nélküli Nemzetközösséghez, akárcsak a később felszabaduló gyarmatok zöme. Úgy tűnhetett, a Nemzetközösség megfelelő keretet nyújt ahhoz, hogy Nagy-Britannia a szuperhatalmak mellett - mintegy harmadik szuperhatalomként - tevékeny résztvevője lehessen a világpolitika formálásának. A Commonwealthről 1950. június 13-i számában a The Times azt írja, hogy az „a szabad együttműködésre épülő potenciális világközösség központja”.. Az új helyzet elfogadását kikényszerítő tényezők ismeretében sem téveszthetjük szem elől a megfogalmazásban rejlő pragmatizmust és rugalmasságot, különösen, ha arra gondolunk, hogy néhány évvel korábban még Churchill így nyilatkozott: „Nem azért lettem Őfelsége miniszterelnöke, hogy a brit birodalom felszámolásánál elnököljek.” Az ekkor még igen erős gazdasági szálak - 1948-ban a brit export 40%-a irányult a nemzetközösségi országokba - és a közvéleményben meglévő, főként a fehér domíniumokhoz fűződő és rokoni kapcsolatokkal is alátámasztott érzelmi kötődés szintén hozzájárult ahhoz, hogy a brit társadalom számára a Nemzetközösség nemcsak a múlt rekvizituma, hanem a jövő ígérete is legyen.
Az angol politikus 1946-os fultoni beszédében a „vasfüggöny” metaforát használva elsőként fogalmazta meg Európa kettéosztottságát, és a háború után Zürichben ugyancsak elsőként vázolta fel megvalósítandó célként az európai integrációt: „Ha meg akarjuk teremteni az Európai Egyesült Államokat - vagy bárhogy nevezzük is majd - , most kell hozzálátnunk.” E verbális iránymutatást azonban nemcsak a Munkáspárt nem váltotta tettekre, de ismét a kormányrúdhoz kerülve maga Churchill sem. Az 1945-öt követő másfél évtizedben Nagy-Britannia egyértelműen fékezni igyekezett a nyugat-európai egységtörekvéseket. Ennek jegyében utasította el 1946-ban Bidault francia külügyminiszter javaslatát, amely egy brit- francia szerződés megkötésére irányult. A francia tervek szerint a szövetségi szerződés a két ország szoros együttműködését szolgálta volna, azzal a céllal, hogy alap legyen az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól egyaránt független Nyugat-Európa felépítéséhez. Az újjáépítés elején tartó, több helyütt a politikai demokráciát éppen csak tanuló kontinens nem látszott túlzottan vonzó terepnek a csatorna túlsó partjáról. Az Európai Szén és Acélközösség megalakulását elindító Schuman-terv elvetése kapcsán a Munkáspárt Országos Végrehajtó Bizottsága úgy fogalmazott, hogy az ország nem kíván „a kontinentális Európa nyugati partjánál lévő, zsúfolt kis szigetté” válni. A Pléven francia miniszterelnök által kezdeményezett Európai Védelmi Közösség kudarcában meghatározó volt a britek távolmaradása. A londoni kormány, és személy szerint Eden miniszterelnök, hasonló jövőt jósolt a Montánunió tagállamai által szervezett, a gazdasági integráció elmélyítésének céljából 1955.
június 1-jére Messinában összehívott konferenciának, amelyre az Egyesült Királyságot is meghívták. A közös külső vámhatárt feltételező vámunió tervét ellenző brit delegációt a többiekkel ellentétben közepes rangú tisztviselő vezette Russel Bretherton személyében. Ilyen előzmények után nem volt meglepő, hogy a Római Szerződést közvetlenül megelőző tárgyalásokon a brit tárgyalófél már nem is vett részt. Stephen George szerint „ez a lépés volt a legnagyobb taktikai hiba, amit Nagy-Britannia elkövetett azzal kapcsolatban, hogy az általa kívánatosnak tekintett Európa kialakítását befolyásolhassa.” Az 1957-ben alternatívaként felvetett, a Hatokat is magában foglaló európai szabadkereskedelmi övezet ötlete de Gaulle hatalomra kerülésével lekerült a napirendről.
A témához kötődő szakirodalom a brit elutasítás okaként számos tényezőt említ. A legkézenfekvőbb ezek közül az, hogy a közös vámhatár és a nagyobb európai elkötelezettség a Nemzetközösséghez fűződő, az előzőekben már említett gazdasági és érzelmi kötelékeket sérthette volna. (A Mori közvélemény-kutató 70-es évek elején végzett felmérése szerint arra a kérdésre, hogy az EGK, az USA vagy a Nemzetközösség a fontosabb-e Nagy-Britanniának, a válaszadóknak egyharmada még mindig a Nemzetközösségre voksolt, szemben az Európát megjelölő 20%-kal. Az Egyesült Államokra szintén egyharmad szavazott.) Másfelől az Európához való szorosabb kapcsolódást a világhatalmi szerepről történő lemondásként értelmezték a brit politikusok, ahogy ezt a Munkáspárt vezetőitől származó korábbi idézet jól példázza. A különleges brit- amerikai viszony londoni interpretációja szintén a távolmaradás egyik oka volt, amely azonban inkább lélektani akadálynak vagy ürügynek tekinthető, hiszen az amerikaiak egyértelműen támogatták a nyugat-európai integrációt és benne a brit részvételt. Számukra ugyanis a szovjet fenyegetés elhárítására egy egységes Nyugat-Európa, amelyben hídfőállásként támaszkodhatnak az angolszász szövetségre, sokkal hatékonyabb eszközt jelentett, mint egy teljesen önálló egységekre szabdalt térség.
További szempontként szokás említeni a szuverenitás elvesztésétől való félelmet, amelyet a sajátos inzuláris helyzet (Hastings óta a szárazföld felől ellenséges csapatok nem tették lábukat Albion földjére), és a kontinens országainál régebbi és szervesebben kifejlődött demokratikus intézményekhez fűződő erős ragaszkodás motivált. Ezek az intézmények, a szárazföldi államok zömével ellentétben, a háború próbáját is kiállták. Új államszervezeti, társadalmi-politikai modell kialakítása és egy nyugat-európai együttműködési mechanizmusba illesztése újabb háború megelőzése céljából - ami Németország, Olaszország, és részben Franciaország esetében is döntő volt a kooperációs szándékot illetően - Nagy-Britannia számára nem vetődött fel. Ugyancsak egyértelmű gyanakvás és ellenszenv kísérte a Whitehall folyosóin a közös külső vámhatárt abból a szempontból is, hogy az szöges ellentétben állt a brit politikai hagyomány alapkövének számító - bár 1932 óta csak viszonylagosan érvényesülő - szabad kereskedelem gyakorlatával.
Kérdés, hogy egyértelműen elmarasztalhatóak-e az Eden-, illetve Macmillan-kormányok azért, amiért nem szálltak föl az induló Európa-vonatra - ahogy azt Stephen George állítja. Eric Evans az amerikai reflexiókat elemezve megállapítja, hogy a szigetország „nagyhatalmi szerepben pózolt kevés eredménnyel”, ahelyett, hogy ténylegesen meglévő európai befolyását próbálta volna meg érvényesíteni. Ken Cosgrave szerint a csatlakozás elutasítása téves számítás eredménye volt, amelynek következtében az Egyesült Királyság később volt kénytelen belépni ugyanabba a szervezetbe, anélkül azonban, hogy annak kialakításában részt vállalt volna. John W. Young véleménye részben megegyezik ezzel az értékeléssel: „...az 1955 és 1957 közötti időszakra vonatkozóan, amikor az EGK-t alapították, a brit politika több szempontból is bírálható. Ha volt >elmulasztott lehetőség< a korai európai csatlakozásra, akkor ez ide köthető.” Hiszen - érvel - az ötvenes évek közepére láthatóak voltak a brit befolyás gyengülését eredményező tendenciák - a dekolonizáció, a két szuperhatalom kiemelkedése a többi nagyhatalom közül, Nyugat-Európa újraéledése. Ugyanakkor, némiképp önmagának ellentmondva, azt fejtegeti, hogy mindez jórészt utólag vált egyértelművé. Az évtized derekán „a sterlingövezet még erősnek látszott, Nagy-Britannia továbbra is a leggazdagabb európai állam volt...”. Ugyanezt emeli ki Peter Jenkins, utalva arra, hogy a szigetországot az ötvenes években csak Svájc és Svédország előzte meg az egy főre jutó nemzeti össztermék terén. Ha - az előző kritikákat retrospektívnek minősítve - elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor indoklásra szorul, hogy kevesebb mint fél évtizeddel a római szerződés aláírása után, 1961 nyarán miért találta Macmillan kormánya úgy, hogy megérett az idő a csatlakozási tárgyalásokra. Mi történt ez idő alatt, ami a kabinet álláspontjának látványos, 180 fokos fordulatát előidézte?
A lehetséges válaszok közül a legkézenfekvőbb az, hogy a londoni várakozásokkal ellentétben az Európai Gazdasági Közösség a brit távolmaradás ellenére létrejött, és sikerrel tette meg az első lépéseket intézményrendszere kiépítése és működtetése terén. Ezzel egyúttal az is eldőlt, hogy a kívánatosnak tartott szorosabb nyugat-európai kooperáció egy olyan modell felé mozdul el, amely a brit igényektől eltérően nem kizárólag kormányközi kapcsolatokon alapul, hanem - folytatva és továbbfejlesztve a Montánunió mechanizmusát - szupranacionális elemeket is tartalmaz. Egy 1960-ban a szigetország és a Hatok kapcsolatának vizsgálata céljából életre hívott tárcaközi szakértői bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az addig követett brit Európa-politika alapvetően helyesnek bizonyult, azonban az EGK sajnálatos megalakulása miatt a kitűzött célok megvalósítására a szervezeten kívül kevés lehetőség nyílik. A jelentés figyelmeztetett, hogy amennyiben a Közösség sikeres lesz - különösen, ha ez a politikai együttműködésre is kiterjed - , akkor Nagy-Britannia helyett az Egyesült Államok legfontosabb partnere lehet. Ugyanakkor Macmillan 1961 áprilisában Kennedynél tett bemutatkozó látogatása során azt tapasztalta, hogy az új adminisztráció a korábbinál is erőteljesebben szorgalmazza a brit csatlakozást. A másik fontos esemény Messina és 1961 júliusa között a szuezi válság volt. Szuez drámai módon mutatta meg a volt gyarmatokon lévő brit pozíciók megőrizhetőségéhez fűződő remények illuzórikusságát, és egyszersmind az Egyesült Államokkal való különleges viszony korlátait. Az afrikai gyarmatoknak az előzetes tervekhez képest gyorsabb, ha úgy tetszik, előrehozott feladása, amelyet Macmillan a forrongó földrészen 1960-ban tett látogatása után jelentett be, szintén a korábbi birodalmi központ szűkülő mozgásterét jelezte. Egyes vélekedések szerint a brit csatlakozási hajlandóságot jelentősen növelte Dél-Afrika kilépése a Nemzetközösségből 1961-ben, amely London szándékai ellenére történt, főként az ázsiai és afrikai tagállamok nyomására. Ez az eset ugyanis - szól az érvelés - látványosan cáfolta azt az elképzelést, hogy Nagy-Britannia tényleges gazdasági és katonai súlyát meghaladó, meghatározó tényezője lehet a világpolitikának a Nemzetközösségben betöltött vezető szerepének köszönhetően. Ennek a szerepnek a gazdasági hasznát illetően a közgazdászok is egyre több fenntartásuknak adtak hangot az 50-es évek végén, rámutatva, hogy a volt, illetve még meglévő gyarmatoknak a brit külgazdaságban való túlzottan nagymérvű részesedése luxus egy olyan időszakban, amikor a világkereskedelem dinamikája nagyrészt a fejlett ipari államok egymással való kereskedelmének bővüléséből származik.
Youngnak igaza van abban, hogy a fent említett történések közül nemigen volt olyan, ami ne korábbi tendenciák folytatódása lett volna.
Ez még az Európai Gazdasági Közösség megalakulására is igaz, hiszen arra nem előzmények nélkül került sor, hanem a Montánunió sikereinek köszönhetően. Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy az 1956 és 1961 közötti hat év a 1945 és 1961 közötti időszakasznak több mint egyharmada, vagyis a tartós folyamatok észlelése és értékelése szempontjából az adott paramétereken belül jelentősnek mondható.
Másfelől, ez alatt az idő alatt felerősödtek és összegződtek a korábbi tendenciák, és végső soron ez adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy a 60-as évek elejére, a birodalmi nosztalgiák késleltető hatása ellenére, a hatalmon lévő toryk elszánják magukat a pályamódosításra - az ekkorra szintén véleményt változtató ipari körök nyomásának is eleget téve. A döntésnél különös súllyal esett latba az a viszonylag hirtelen tudatosuló felismerés, hogy a brit gazdaság lemaradóban van a vetélytársaihoz képest (az 50-es években az évi növekedési ütem átlagosan 2,5% volt, a többi iparosodott ország 4%-os átlagával szemben), és a remény, hogy az Európai Közösségbe bekerülve a negatív trend megfordul. A külkereskedelem irányának gyors és jelentős változása ugyancsak azt sugallta, hogy az Európa-vonatról nem szabad lemaradni: 1962-ben a brit exportnak kevesebb mint egyharmada jutott a Commonwealth országaiba az 1956-os 40%-kal szemben, miközben az EGK-ba irányuló kivitel 19%-ra emelkedett 14%-ról, az EFTA-országok részesedése pedig 14% volt. Mindezek nyomán kialakult egyfajta „kimaradási pánik” - ahogy A. J. Nicholls mondja, a Torschlußpanik egy irracionális formája - , és sajátos módon élt együtt azzal a magabiztosságot sugalló meggyőződéssel, mely szerint a nyugat-európai együttműködésben a vezető szerep Nagy-Britanniának dukál. Utóbbira jellemző a munkáspárti külügyminiszter George Brown Willy Brandtnak tett megjegyzése a 60-as évek közepén: „Willy, be kell, hogy vegyetek, hogy átvegyük a vezetést.” Macmillan is meg volt róla győződve, hogy országa meghatározó szerepet játszhat az EGK-n belül, a saját igényeinek megfelelő irányba tolva az integrációt. A helyzet ellentmondásosságát mutatja, hogy néhány évvel korábban, 1962-ben Brown pártja még elutasította a csatlakozást. Elnöke, Gaitskell egyenesen úgy fogalmazott, hogy a tagság a szuverenitás feladását, „egy ezeréves történelem végét” jelentené. Callaghan még 1971-ben is arról beszélt - némi retorikai túlzással - , hogy a belépéssel „Chaucer nyelve kerülne veszélybe”. A kisebbségi és felsőbbrendűségi komplexusoknak ez a máig érzékelhető keveréke híven tükrözte a britek Európához való kétarcú viszonyát, illetve saját identitásuk változását.
(Folytatjuk)



« vissza