Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Együttműködő vállalkozói magatartás az egészségügyben

A nyugat emberideálja a vállalkozó, aki a szolgáltatások, technológiák, szervezetek megújítására képes. A század elején még a jól sikerült vállalkozás egyéni bravúrnak tűnt, de ez a kép a múlté, ma már nyilvánvaló, hogy az együttműködési készség ugyanúgy alapvető tulajdonsága a sikeres vállalkozónak, mint a megújítási készség. A "civic co-operativ entrepreneurship"-nek nincs megfelelő magyar fordítása, talán bevezethetnénk az együtt-vállalkozó fogalmát, amelybe beleértendők a szervezet munkájában részt vevő tulajdonosok mellett az újító szellemű alkalmazottak, illetve a szervezetbe tömörült fogyasztók is. Az együttvállalkozó jellemzője a kölcsönösség - az a gondolat és gyakorlat, hogy fogjunk össze, és oldjuk meg problémáinkat saját magunk. Franciaországban a kölcsönösség egy szervezeti típus - önálló jogintézmény -, amely a magyarban a kölcsönös segélyegylethez hasonló. Szokatlannak tűnik az az állítás, hogy a népegészségügy sikere ugyanúgy a modern értelemben vett együttműködő vállalkozói magatartáson múlik, ahogy a gazdasági prosperitás.
Ennek a gondolatnak több megközelítése közül az egyik a szociális gazdaság elméletének és gyakorlatának megjelenése, a másik a társadalmi tőke fogalmának megjelenése és térhódítása az oktatásról, a gazdaságról és az egészségvédelemről, megelőző és gyógyító medicináról szóló irodalomban. Ennek lényege, hogy az emberek aktívan részt kell vegyenek saját egészségük megóvásában, és akiknek nincs ebben társadalmi támogatottságuk, nem tartoznak aktív közösséghez, azoknak életesélyei rosszabbak. A saját egészségét fenntartó, a gyógyulást irányító self management magatartás és a közösség által nyújtott védőháló, a community as provider jelenség bizonyítottan csökkenti a betegségek kockázatát.
Miért kell hangsúlyoznunk az együttműködő vállalkozói magatartás jelentőségét, hiszen e magatartás jelentősége kézenfekvőnek tűnik? A tudatosításra azért van szükség, mivel jelentős csoportok érdekeltek az ellátottak passzivitásában és manipulálhatóságában.
A kommunista társadalom legfőbb ellenségének tekintette az együttműködő vállalkozót. A kommunisták és a vállalkozók éles szembenállásának drámai szimbóluma a recski tábor. Az egyik volt fogoly a táborról szóló dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy nehezen értette, milyen alapon válogatták össze a tábor lakóit, hiszen ebben a vegyes társaságban helyet kaptak értelmiségiek, volt földbirtokosok, gyárosok és zsidó vállalkozók, földművesek és munkások. Az egyetlen közös vonást abban találta, hogy a táborlakók mindegyike önállóan gondolkozott. Az úgynevezett szocialista államokban a szolidaritás szót a passzivitásra késztető, kizárólag intézményesen közvetített szolidaritással lejáratták. Ennek ellehetetlenülése olyan benyomást kelt, mintha a szociális kérdések megoldására a gondoskodás elutasítása, vagyis a neoliberális szabad piac lenne az egyetlen járható út. Ezzel szemben az együttműködő vállalkozót aktív szolidaritás jellemzi.
A neoliberális szabadpiac hívei szintén a passzív fogyasztók és a passzív részvényesek jól manipulálható tömegeinek megjelenésében érdekeltek. Nem csoda, hogy a szocialista utódállamokban a volt kommunista rendszerek haszonélvezői jól be tudnak illeszkedni a neoliberális szabad piac híveinek táborába. Az Európai Unióban és az Egyesült Államokban is a politikai küzdőtér két oldalán a szociális gazdaság és a neoliberális szabad piac képviselőit találjuk. Az Európai Unió egyeztető fórumában a szociális gazdaságot a mutualité-k, egyesületek, alapítványok és szövetkezetek európai és világszövetségei képviselik.
Ezen a politikai küzdőtéren a vélemények kereszttüzébe került az Egészségügyi Világszervezet, a WHO World Health Report 2000 című jelentése, amely új szempontok - öt jellemző indikátor - alapján egészségügyi teljesítményük szerint rangsorolta a világ országait.
E rangsorban - többek meglepetésére - Franciaország és Olaszország került az első két helyre, míg Németország és az USA a középmezőnybe került, és Magyarország a 66. helyen szerepel.
A World Health Report 2000 indikátorainak minőségén el lehet vitatkozgatni, de a tények makacs dolgok, és ilyen súlyos tények az országonkénti halálozási arányok, illetve a születéskor várható élettartam. A születéskor várható élettartam a leghosszabb Japánban (80,21 év), majd ezt követi Svédország, Kanada, Svájc, Franciaország és Izrael. A várható élettartam tekintetében az egészségügyre legtöbbet fordító USA a 22-ik, Németország a 16-ik és Magyarország 41-ik a felsorolásban szereplő 54 ország közül.
Utánunk csak Románia és a szovjet utódállamok találhatók.
Hazánk az utóbbi években a közegészségügyi kutatások középpontjába került, mint az úgynevezett "közép-kelet-európai paradoxon" legmarkánsabb példája. A paradoxon lényege, hogy a nyolcvanas évek során a középkorú férfilakosság halálozási arányai rosszabbakká váltak mint amilyenek a 30-as években voltak. Ez a tény számos eddigi kutatási eredményre és ismeretre rácáfol. Nagy divat az az egyébként vitatható állítás, hogy az egészség közvetlen következménye a gazdagságnak, hogy a gazdag emberek tovább élnek, és a gazdag országokban nagyobb a születéskor várható élettartam.
Másrészről szoros kapcsolat mutatható ki a hierarchiában elfoglalt helyzet és a halálozási arányok között. A magasabb rangú emberek tovább élnek. A magasabb végzettségűek halálozási arányai szintén jobbak az alacsonyabb végzettségűekénél. Feltételezhetjük azt is, hogy a halálozási arányok összefüggnek az egészségügyi ellátás teljesítményével. Kétségtelen, hogy a fejlett világ elöregedése szorosan összefügg az új terápiák, gyógyszerek, berendezések elterjedésével. A paradoxon abból adódik, hogy Magyarországon jelenleg az egészségügyi ellátás jobb, mint a harmincas években, a szegénység kisebb mértékű, a magasabb végzettségűek aránya nagyobb, és az országon belül a hierarchia a 30-as években markánsabb különbségeket mutatott. Így a középkorú férfiak halálozási arányainak magyarázatát más okokban kell keresnünk mint a felsoroltak.
Epidemiológiai felmérések és vizsgálatok arra mutatnak, hogy a fejlett ipari társadalmakban ugyanolyan súlyos következményei vannak az önkárosító emberi magatartásra visszavezethető, járványszerűen, de nem kórokozók útján terjedő betegségeknek, mint a század elején a baktériumok által terjesztett betegségeknek. Az önkárosító emberi magatartás kialakulásában jelentős a szerepe a depressziós állapotnak, az identitás zavarainak, amelyek az igen gyors politikai és gazdasági változások során manifesztálódnak. Azok az emberek vesztették el talajukat, akikben hiányzott az önazonosság, az együttműködéshez szükséges készségek, az életcélok, a célravezető megbirkózási stratégiák. Korábbi szóhasználatunkkal élve mondhatjuk, hogy az együttműködő vállalkozói attitűd hiánya jelentős szerepet játszik nagy tömegek leszakadásában, reménytelenségében, önkárosító magatartásformák kialakulásában és ennek következményeiben. A közép-kelet-európai térségben ezt a hiányt a kommunizmus ideológiájára, a vállalkozói magatartás elítélésére, az ilyen készségek kialakulásának elhanyagolására vezethetjük vissza.
A szociális gazdaság abban különbözteti meg magát a neoliberális piacgazdaságtól, hogy az együttműködő vállalkozóra és fogyasztóra épít. Ezzel áll szemben a nagyvállalatok vagy az állam által kiszolgált, manipulálható, passzív fogyasztókra és passzív befektetőkre épített gazdasági társadalmi modell. Az egészségügy gyakorlatában e két magatartás élesen szemben áll, és "bio-medikális" (hagyományos gyógyítóellátás) illetve "bio-pszicho-szocio-gazdasági" modell elnevezéssel szerepel. Az előbbit kárkezelő, az utóbbit kockázatkezelő modellnek nevezhetjük. A kárkezelő modellre jellemző, hogy akkor lép működésbe, amikor a páciens szervi károsodásra visszavezethető tünetekkel jelentkezik. A kárkezelő terápiához sorolhatnánk azt a szűrésekre épített megelőzési gyakorlatot is, amelynek során a károsodást a súlyos tünetek megjelenése előtt kiszűrik, és így hatékonyabban képesek gyógyítani.
A kockázatkezelő módszer ezzel szemben az egészséges életvitel, egészséget kímélő kompetens magatartás elterjesztését, a polgárok aktivitását, az együttműködő fogyasztói és vállalkozói magatartást összekapcsolja a kárkezelő, kárenyhítő szolgáltatásokkal. Alapvetően olyan "egészséges", az egészségügyi ellátásban páciensként még nem szereplő személyeket kell egészségvédő, kockázatkerülő közösségekbe szerveznünk, akiket hasonló kockázatok veszélyeztetnek. A kockázatok következtében már jelentkezhetnek tünetek, amelyek életminőségüket lerontják, de nincs kóros szervi elváltozásuk, ezért a hagyományos gyógyítószemléletben nem számítanak betegnek.
Világosan látszik a "közép-kelet-európai egészségparadoxon" korcsoportos jellege. E szerint külön csoportot képeznek a középkorúak, azon belül a férfiak. A fiatal férfiak korcsoportjára jellemző, hogy sorozáskor a korcsoportnak majdnem fele alkalmatlannak bizonyul. Kisgyermekeinkre jellemző, hogy sok esetben nem nőhetnek fel olyan kiegyensúlyozott légkörben, amely az egészséges lelki fejlődésükhöz szükséges. Meg kell éljék a szegénységet, például azt, hogy éhesen mennek iskolába. Öregjeink közül egyre többen képtelenek az önellátásra és szenvednek a magányosságtól. Minden életkorban szükséges az életkor sajátosságainak megfelelő egészséges életvitel. Ehhez megfelelő programot kell végrehajtani, amelyben igen jelentős a testmozgás, a konfliktuskezelés, az együttműködési készség, a kockázatfelismerés és -elkerülés szerepe. Fontos többek között az érzék- és mozgásszervek, a fogak állandó karbantartása.
A rendszerváltást követően az Antall-kormány első intézkedései közé tartozott olyan törvényi háttér megteremtése, amely teret ad az egészségügy, a szociális és nyugdíjellátás terén az együttműködő vállalkozói és fogyasztói tevékenység kialakulásának. Olyan jogintézményt alkotott az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak formájában, amelyet kizárólag természetes személyek alapíthatnak. Ezek nem egyesületek, hiszen az egyesületeket természetes és jogi személyek egyaránt alapíthatják.
A pénztár a tagok tulajdonában van, és a szolgáltatóitól függetlenül, kizárólag a tagok egészségének, szociális és öregkori ellátásának célját szolgálja. Ezek a szervezetek kiegészítik a társadalombiztosítási ellátást, átveszik az állam alkotmányban rögzített kötelezettségvállalásának egy részét, és új forrásokat vonnak be az egészség- és nyugdíj-finanszírozási rendszerekbe, amelyet nem követ forráselvonás. Természetes fejlődés útján elősegítik a egészségügyben a piaci viszonyok erősödését, és ami a legfontosabb, elérik a még egészséges aktív személyeket, az egészségük megtartása érdekében együttműködő vállalkozói magatartásra késztetik őket, megteremtve érdekvédelmüket, költséghatékony ellátásukat.
Az Antall-kormány ezen új jogintézményt elsősorban a francia "mutualité"-k mintájára hozta létre. A jogintézmény elnevezése - biztosítópénztár - állandó félreértésekre ad okot, hiszen a "biztosító" kifejezést sokan nem a társadalombiztosítással, hanem az üzleti biztosítással hozzák összefüggésbe, és igen kevesen gondolnák, hogy a "pénztár" szó, amely a német "Krankenkasse" kifejezés fordítása, személyek egyesülésén alapuló intézményt takar. A pénztár szó angol fordítása, a "fund" további félreértésekre ad alkalmat, hiszen sokan ezt alapítványként, tőkeegyesítés alapján létrehozott szervezetként értik. Be is sorolták az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakat a pénzügyi szervezetek közé, nem kis gondot okozva a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének, mivel a pénztárak civil szervezetekként tevékenykednek, és ennek megfelelő felügyeleti tevékenységet igényelnek. (A többi civil szervezetet az ügyészség felügyeli.) Hogyan oldhatnánk meg hazánkban a "közép-kelet-európai paradoxon" jelenségét, amely az európai csatlakozási tárgyalásokon a legsúlyosabb egészségügyi kifogás hazánkkal szemben? Erre amellett, hogy bevezetjük az oktatásban az egészséges életre nevelést, az egészségpénztárak kialakítása és elterjesztése látszik a legkézenfekvőbb útnak. E szervezettípus ellenőrzésénél a legfőbb szempont, hogy bizonyíthatóan a tagok egészségének javulásáért tevékenykedik-e, hogy tevékenysége mérhető-e a tagok egészségének javulásában. Jelenleg mintegy 150 000 tagja van a hazai egészség- és önsegélyző pénztár mozgalomnak, ami a családtagokkal együtt 3-400 000 érintettet jelent, a lakosság 3-4 százalékát.
A skandináv (finn, svéd) népegészségügyi programok átütő sikerének titka, hogy az érintettek aktív részvételére épültek.
Népegészségügyünk elfogadhatatlan helyzetének megoldásában tehát az aktív szolidaritás általánossá tételére kell - a skandináv példáknak megfelelően - építenünk. Ehhez létezik a magyar törvények által adott intézményi keret: az önkéntes kölcsönös egészségpénztárak társadalombiztosítással harmonikus fejlesztése.
Ez a keret biztosítja az aktív szolidaritást, ami a szegények-gazdagok, fiatalok-öregek, egészségesek-betegek összefogásán és az egyének, családok tevékeny egészség-magatartásán alapul.
A gyógyszerek és a gyógyítótechnológia rohamos fejlődése egyre több betegség gyógyítását teszi lehetővé. Ez fokozza az egészségüggyel szemben támasztott igényeket, de ezek kielégítésére kevésnek bizonyulnak a források. Új források bevonására és a költségek csökkentésére új finanszírozási formák születtek. Ilyen forma az üzleti biztosítóintézetek által, utólagos kárrendezés formájában felajánlott biztosítás. Ennek a formának legnagyobb hátránya, hogy nem ösztönzi költségcsökkentésre a szolgáltatókat, így robbanásszerű költségnövekedéssel jár. A kockázat szerinti díjmeghatározás - mint biztosítási elv - nem alkalmazható a betegség esetére. Vagyonbiztosításnál általában a kockázat mértéke egyenes arányban van a fizetőképességgel. Minél értékesebb vagyontárgyat szeretne valaki biztosítani, általában annál tehetősebb. Az ilyen alapú egészségbiztosításnál azonban az idősebbek, akik betegebbek is, kiesnek a finanszírozási rendszerből, mert nagy a kockázatuk és az ezzel arányos díj megfizetésére képtelenek. Az egészségbiztosítás más - társadalombiztosítási - elveken kell nyugodjék.
A költségek csökkentésére, az utólagos kárrendezéssel szemben találták ki az irányított betegellátás sajátosan amerikai formáját, az "egészségmegtartó szervezeteket" (Health Maintanaince Organization - HMO). A HMO-k olyan többségükben üzleti vállalkozások, amelyek többnyire munkaadókkal kötött szerződés keretében, előre meghatározott díjért finanszírozzák a biztosítottak egészségellátási szükségleteit. A finanszírozó szervezetnek üzleti érdeke az ellátási díjak leszorítása.
Az utóbbi időben a HMO-kkal szemben perek sorozatát nyerték meg kárvallott páciensek, ezzel megingatva ezeknek a szervezeteknek jó hírét és anyagi stabilitását. A kritika lényege, hogy a HMO-k által alkalmazott orvosok azért olcsóbbak, mert rosszabbul képzettek, és nincs szabad orvosválasztás. A rendszer hihetetlenül bürokratikus, sok esetben megtagadja a betegektől a szükséges ellátást. A problémák visszavezethetők a HMO-k tulajdonosainak és ellátottjainak érdekütközésére. A magyar törvények az egészségpénztárak által megvalósított irányított betegellátásnak nyitottak teret. A tagok beleszólása és felelősségvállalása folytán a HMO-knál tapasztalható visszásságok itt nem jelennek meg. Itt ugyanis a tulajdonosok és ellátottak egyaránt a tagok. A tagok közgyűlésen hozott döntésein múlik, hogy milyen szolgáltatásokat ajánl fel a pénztár, majd a tag dönt, hogy kíván-e azokkal élni és melyik szolgáltatótól akarja a szolgáltatást igénybe venni.
Amerikában az új források bevonását az úgynevezett "egészségügyi megtakarítási számlák" segítségével próbálják megoldani. Ennek lényege, hogy kedvezményekben részesül, aki egészségügyi kiadásokra tartalékol. Az "egészségügyi megtakarítási számlák" üzenete, hogy "takarékoskodni kell betegség esetére!" Az egészségpénztáraknak viszont az üzenete az, hogy "érdemes pénzt és figyelmet fordítani az egészség megőrzésére, a kockázatok elkerülésére". Betegség esetén pedig sokkal kevesebb pénzbe kerül szolidáris, azaz "biztosítási" alapon finanszírozni a kiadásokat, mint egyenként felhalmozni egészségügyi kiadások esetére. Az egészségpénztáraknál a befizetéseket egyéni számlán gyűjtik, ezért az egészségpénztárnak is lehet "egészségügyi megtakarítási számla" funkciója, azzal a különbséggel, hogy itt szervezett megelőzési szolgáltatásokat is felajánlanak, s így valószínűbb, hogy a tagok pénzük egy részét megelőzésre fordítják majd.
A jelenleg működő legsikeresebb egészségpénztárak elérik azokat a nagy kockázatnak kitett személyeket, akik még nem fordultak tüneteikkel orvoshoz. Az a gyakorlat alakult ki az egészségpénztáraknál, hogy a belépő tagokat szűrővizsgálatnak vetik alá, majd a tag korának és egészségi állapotának függvényében egészségvédő, megelőző szolgáltatásokat ajánlanak fel. A szolgáltatások három csoportba sorolhatóak: A szoros értelemben vett egészségügyi szolgáltatások (fogászat, belgyógyászat, szemészet, nőgyógyászat stb.). A szűrővizsgálatok leginkább arra a négy betegségcsoportra irányulnak, amelyek a tömeges halálozást okozzák: a szív- és érbetegségekre, a daganatos betegségekre, a krónikus tüdőbetegségekre, a májzsugorra.
A természetbeni szolgáltatások, amelyek az egészség megőrzésével és az egészséges életmóddal kapcsolatosak (gyógyüdülés, sportolási lehetőségek, természetgyógyászat, szanatóriumi elhelyezés, komfortfokozatbeli különbségek térítése).
A pénzbeni szolgáltatások, amelyek egészségügyi célú önsegélyező feladatokat látnak el (gyógyszer, gyógyászati segédeszköz ártámogatás, táppénz-kiegészítés, haláleseti támogatás).
Miután a pénztár a tagok tulajdona, növeli tagjainak felelősségérzetét, akik a demokratikus irányításon keresztül részt vesznek a pénztár működtetésében. Az egészségpénztár alkalmas arra, hogy a forrásokat a pénztártagok számára ellenőrizhető módon, optimális ár-érték arányt biztosítva használja fel. A szolgáltatással arányos díjazást nyújt, igényes vásárlóként van jelen a piacon. A kifizetett szolgáltatási díj kizárja a hálapénzt. Azok a szolgáltatók, orvosok, akik a státusfelvételt és a megelőzési programokat vezetik, betegség esetén irányítják a tag egészségügyi ellátását, ezzel csökkentik kiszolgáltatottságát.
Az egészségpénztárak alkalmas eszközei lehetnek egy hatékony egészségfinanszírozási reformnak, mivel nem vonnak el forrásokat a társadalombiztosítástól, ugyanakkor új forrásokat visznek az ellátásba. Ezáltal nem növelik, inkább átvállalják az állami felelősséget. Keretet adnak egy olyan polgári szerveződésnek, amely a társadalombiztosítás által ki nem elégített szükségleteknek saját erőből történő kielégítését támogatja, ezzel csökkentik az egészségügy körül kialakult politikai feszültséget.



« vissza