Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Fülep Lajos, az utolsó magyar király 2. rész

 

Idő-változás

II.

 

A természettudományos világnézet kiküszöbölte a gondolkodásunkat befolyásoló tudattalant, mivelhogy a maga alapjait evidensnek látszó axiómákká, és a hozzájuk tartozó dedukciót logikailag támadhatatlanná tette. A világ ilyen módon egybeszabott, monolitikus, és az elme által jól felismerhető szabályok szerint működik. Csak az a kérdés, hogy akkor mi legyen a „reszlivel”, vagyis az ember tudattalanjával.
A „tudattalan” nem azt jelenti, hogy nincs, hanem csak azt, hogy ismeretlen. Láttuk Platón nagy művét, miképpen formálta ki a megmaradót a mitikus formák feláldozásával. De ez a mitikus forma az Univerzumnak az általunk adott formája, vagyis antropomorf.
Ezen a nyomon haladva, a modern természettudományban a platóni ideák - a matematikai alapokra való helyezkedés szükségszerű eredményeképpen - végül dezantropomorffá váltak. Ez a bűnhődés az általánosító hajlamért. Az ember ugyanis maga a nem-általános.
Kierkegaard-t, e fölismerés nagy filozófusát, minálunk Fülep Lajos fedezte fel, és e gondolat őnála is centrális jelentőségűvé vált.
„Az ember minden mástól eltérően Möglichkeit (lehetőség). Nem a platóni örök, érvényes, abszolút. Itt ellentétes pólus a platonizmussal: a konkrét individuális és a lehetőség kategóriája. A konkrét jelentés lehetőség, par excellence speciálisan emberi. De hogy elvesszen, az is emberi lehetőség. (...) Az ember feladata: az individuálisnak érvényt szerezni, állandósítani. Az egész emberiség individualitása. Hogy ne legyen üres, hanem konkrét.” (Kiemelés tőlem, M. E.)
A konkrét individuális kérdése úgy vetődik fel a platonizmussal szemben, hogy miképpen lesz az egyből sok, vagyis az idea általánosságából konkrét egzisztencia. Ami nem valami vértelen elméleti kérdés, hanem korunknak a szó szoros értelmében véres valósága. Mivelhogy a konkrét létezőket az általános eszme nevében szoktuk kiirtani, mint afféle zavaró akcidenciákat. Az ideából dedukált képnek ugyanis problematikus a valósághoz fűző viszonya, és ezért, megfelelő eszközök birtokában könnyen jut el oda, hogy érvényessége kedvéért pusztítania kell. Fiat justitia, pereat mundus, legyen igazság és vesszen a világ, tartja már a régi közmondás is.

Fülep itt elsősorban a „logikát” tekinti felelősnek, mivelhogy a maga általánosságával nem tud eljutni az egyedi létezőhöz. Az esztétikának abban látja a jelentőségét, hogy a segítségével ez a probléma kikerülhető, és így megfogalmazható a létezés egyedisége is. Mert a műalkotás, kétségbevonhatatlanul, mindig egyedi.

Platónt magát pedig Fülep kimenti az egyetemes destrukcióból. „Platón nem az antropomorf ellen, hanem a szubjektív ellen.” (1) Végül is a platonizmus, az utolsó néhány száz évtől eltekintve, emberközpontú filozófia volt, így válhatott általánossá is. És miközben ezt a centrumát elveszítette, megőrizte az általánosság hivatkozását. Sőt meg is erősítette. De látnunk kell, hogy ez hamis hivatkozás, ami az érvényét csak külső erő - a gondolkodáshoz képest külső erő - benyomulásának köszönheti. Végső soron annak az állításnak, hogy ami nem racionalizálható, az nem is létezik.
Az idő, amiben az átalakulások történnek, változik, és e változás elméletére szükség van. Ezt Fülep nem az általa kevéssé szívlelt klasszikus német filozófusoknál kereste, akiknél jobban kedvelte kevésbé rendszerezett, ám gondolatgazdag 18. századi elődeiket, Johann Georg Hamannt és Gianbattista Vicót. (Meg e klasszikus filozófia nagy kritikusait, Kierkegaard-t, Dosztojevszkijt, Nietzschét.) A történelemfelfogását is Vicóra alapozta. Kiindulópontja szintúgy a történelem három korszaka: az isteni, a hősi és az emberi kor. Abból, amit a platonizmus geneziséről írt, felismerhető az „isteni kor” elmúlása, vagyis egy archaikus világkornak az a széthullása, ami az új helyzetnek a megértését követeli. A mi feladatunk pedig egy újabb széthullás után megtalálni a szellemi létezés alapjait.
Magát a helyzetünket mint a Platónéval úgyszólván ellentétest fogja fel. „A platonizmus nagy problémája volt a fenyegető relativizmusban az abszolútat biztosítani. Idea-tan, hiposztazálva (...) Ma az ellenkező világtörténeti helyzet és feladat: a konkrét valóságot kell megteremteni. Az ellenkezője látható: nem a konkrét valóság van az ideák methexisében, hanem ellenkezőleg, az ideáknak kell részesülni a konkrét valóságban, mert benne a gazdagság - az ideavilág magában üres. A szellemnek kell az anyagba leszállnia.” (2)

Sajátságos itt ez az utolsó Plótinosz-parafrázis , úgyszólván visszavonása a neoplatonizmusnak. De van egy még különösebb egybeesés is. „Leurs tetes crétinisantes créent des fantomes gigantesques, qui descendent au lieu de montrer. (...) Cas pathologique d’un égoisme formidable.” (3) (Agyalágyultan teremtenek oly rettentő rémképeket, amelyek alászállnak ahelyett hogy fölemelkednének. Különleges önzés kóresete ez.) A szürrealizmus atyjának (méltán?) tekintett Lautréamont írta ezt a diagnózisnak is, terápiának is mértékadó mondatot. Látható benne az idealizmusnak a szolipszizmussá torzulása, sőt az is, hogy összefügg a dolog az „agylágyulással”.
Fülep a feladatot részletesebben is kifejti, az egész művészetfilozófiájának ez a meghatározó centruma. „A konkrét érzékletes jelentés, érzékelés a határ, ahol szellem és valóság, anyag egy, elválaszthatatlanul. Ma ez a nagy kérdés, nagy feladat. Különben üres, élni-nem-érdemes világ. Minden a konkrét jelentésből, fűszál,(4) erkölcs, vallás stb. - egy szféra, bármily differenciált, egyik a másikból nem deriválható.”(5)
A világ végtelenségének egy olyan átfogó definíciója ez, ami Kierkegaard-ra, sőt a mögötte álló Újszövetségre utal vissza. Az alapja az, hogy „a lélek valósága meghatározhatatlan, mert meghatározásnak elérhetetlen, ugyanúgy, mint a konkrét jelentés meghatározhatatlan, mert meghatározásnak elérhetetlen. (...) Minden végső ilyen. Érték, ész, szellem, akarat, érzés, Wahrnehmung, anyag, fény, elektromosság, gravitáció etc. A meghatározásnak transzcendens, a tapasztalatnak nem, működésében, hatásában jól ismert valóság. A lélek és a konkrét jelentés közvetlen empirikus jelenség. (...) A faktum erősebb minden teóriánál.”(6) (kiemelés tőlem, M. E.) A világ a tapasztalaton alapul, aminek a látszólagos kimeríthetősége nem áll ellentétben a világ végtelenségével, a lélek teremti a maga végtelen meghatározatlanságában, ahogyan János evangéliuma mondja. És minden konkrétum örökli ezt a végtelenséget is.(7)

Ez a protestáns misztika már láthatólag messze túlhalad a pusztán esztétikainak nevezhető felfogástól, és a világ teljes értelmezéséhez kötődik. Egy olyan átfogó értelmezéshez, ami a konkrétból kiindulva nem az általánoshoz, hanem a határtalanhoz vezet. Ámde Fülep nem bírta magát elszánni arra, hogy a „logikát” elperelje a természettudománytól, még kevésbé arra, hogy egyszerűen „agylágyulásnak” minősítse az általános ismeretelméleti eljárást. Rettentő hatalom ez a gondolkodásunk fölött, és csak egy másik nagy erejű rendszer szállhat szembe vele.(8) Ilyen például és mindenekelőtt a Sankhya ismeretelmélete. Amit Fülep nem ismert, mivelhogy nem igazán értette Ázsiát. „A keleti építészettel nem tudott tisztába jönni. (...) A kínai és indiai tetők, a közibük tűzdelt szobrokkal, akárcsak a görögkeleti hagymatornyok, neki felfoghatatlanok” - emlékszik Fodor András.(9) Amit Fülep nem ért, az láthatóan éppenséggel a „mandala-elv", a Középnek az a felfogása, ami a nyugati gondolkodásból elveszett. Ezért azután, ha belül akar maradni az európai gondolkodási rendszeren, differenciálnia kell a Logoszt. Ez azonban kritikus és veszélyekkel teli művelet. Lássuk, hogy boldogul vele.
„En arché en hó logosz (kezdetben volt az Ige) - de nemcsak Arisztotelész logosza és logikája van és az, ami a filozófia történetében máig ezen a néven szerepel. Van másik is, például a művészi látás logosza, rációja.”(10)
Többféle logosz volna tehát, eltérőleg János evangélista idézett mondatától, a „tudományé” és a „művészeté” csupán kettő közülük. Egyéni szóhasználat ez, amire Fülepnek azért van szüksége, hogy megszabaduljon a „természettudományos gondolkodás” terrorjától, és kifejthesse az esztétikai szféra autonómiáját.
A kétes megállapításból azonban mégis valóságos filozófia bontakozhat ki.
„A valóságismeret eljutott az absztrakció olyan fokára, amelyen úgy, mint a világ kiterjedésében, közömbös, nevelhető-e még (...) A modern fizika valósága elképzelhetetlen, operálni lehet vele, tlátniT nem. Az absztrakt valóság ellensége a konkrétnek, bagatellizálja úgy, mint a végtelen világ bagatellizálhatta volna a kicsiny Földet és rajta az embert (...) Kérdés, belenyugszunk-e? Itt ismétlem, nem elkerülhetetlen logikai következménye az új valóságnak. (...) Csak akkor fátuma, ha vállalja. Csak a tárggyá vált embernek nincs értékes valósága.”(11)
Aki nem fizikus, mondhatná erre, hogy mi köze hozzá, de nem sokáig mondhatja, mivel a „természettudományos determinizmus” bevonult a történettudományba is, historicizmus lett belőle és a Jövőre vonatkozó próféciák ideális alapja. Ez ama tudomány, amelynek a jegyében a társadalom fejlődése tervezhetővé válna - ha, Fülep mély megjegyzésével, valóban tárggyá tehetné az embert.
De hogy ez a feltétel mennyire irreleváns, hogy Isten képmását mennyire nem lehet tárggyá tenni, mutatja az a tény, hogy a fentieket Fülep 1956. október 19-én olvasta fel az Akadémián, feleúton Petőfi és Bem szobra között, midőn Varsót szovjet tankok vették körül. És hogy a játszma tétje micsoda, azt mutatja Karl Popper historicizmus ellen írt könyvének ajánlása. „Emlékül mindazoknak, bármely felekezethez, nemzethez vagy fajhoz tartoztak is, akik a történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan törvényeibe vetett fasiszta vagy kommunista hit áldozatául estek.”(12)
Az alapprobléma tehát Fülep szerint itt a logikában van, amelynek az ítéletei általános érvényüknél fogva nem juthatnak el az (egyedi) létezőhöz. A marxizmussal birkózó Földényi László írta: „A logikai megoldások semmilyen megoldást nem kínálnak az egyéni, konkrét élet számára, hanem a megoldást a jövőbe vetítik, egyféle vallás formájában.”(13)
Ám más a helyzet az esztétikával. Mert Fülep szerint őneki egyedül autonóm, önmagában meghatározható a területe. „Csak az esztétikai érték fundálja a valóságot. Isten attribútumai nem fundálják a létét.(14)
Az etikai Sollen se a valóságot.” Fülep: Művészetfilozófiai töredék, 262. l. in id. mű
Canterbury Anselmustól fogva napjainkig tart a polémia Isten létének a logikai bizonyíthatóságáról. A legnagyobb hírnévre itt Kant tett szert a skolasztika által kidolgozott négy bizonyíték logikai elégtelenségének a megmutatásával. Szabó Lajos ellenben ki tudta mutatni, hogy ez nem is vizsgálható a logika körén belül, mivelhogy magára a logikára nézve is ontologikus.(15)
Ami meg az etikát illeti, a valóság nem lévén etikus, levezetni se lehet az etika követelményeiből.(16) Más kérdés, hogy az így felfogott heteronómia érvényteleníti-e az etikát. Az emberiség létező hagyományai szerint nem - de a destrukció, a világrombolás mégsem hatástalanul hivatkozik rá. Ezt a problémát a Talmud a „morális ontológia” tézisével próbálja megoldani. „Isten a világot a Törvény kedvéért teremtette” - ami azonban hittétel marad, vagy legalábbis nem igazolható tanítás.
No és a „tudomány", ami Fülep helyzetmegítélése szerint a logikát kisajátította? A tudományhoz ugyan nem értett, ám rendkívül izgatta, és felismerte benne Descartes kulcsszerepét is. Nos, a tudomány sem fundálja a saját valóságát, hanem a gondolkodásbeli végső fundamentuma, ahogy már Galilei is felismerte, a matematika. Ami viszont szintén nem fundálja önmagát. Berkeley, a newtoni világkép fulmináns kritikusa mondta gúnyosan az újkori természettudományos matematika alapjairól, a differenciálokról, hogy „elhunyt mennyiségek kísértetei.”(17) Az igazság követelményével végül őszintén szembenéző matematika a maga alapjait az axiomatikába helyezte. Szabó Lajos mutatta ki zseniális elemzésében, hogy ez az axiomatika végeredményben abban a halmazelméletben gyökerezik, ami maga is fel nem oldott ellentmondást tartalmaz, tehát nem tehető logikailag kifogástalanná. Az axiomatizálás végpontja ugyanis, hogy mindezen fogalmaknak az alapja, a „halmaz (...) rend és összefüggés minimumával rendelkező, illetve rend és összefüggés minimumával nem rendelkező valamik keretszerű összefoglalása.”(18)
Szabó Lajos ebből a lét-egység sajátos, ironikusan negatív megfogalmazásához jut: „A világ szakrális rendje összeomolna, ha az életünk összes területén tért nyerő nihilizmus akár csak a matematikai alapproblémák körében nem érvényesülhetne.” (1937-ben írta.)
Látjuk tehát, hogy a halmazelmélet még önmagát se fundálja, holott a matematikát őrá alapozták. Hogy a matematika nem elegendő a természettudományok kielégítő megalapozására. Hogy a természettudományok se elegendőek az ismeretelmélet helyettesítésére. Hogy az ismeretelméletre nem lehet kizárólagosan alapozni a logikát. És így tovább.
Van egy történet a veszekedő rabbikról. Az egyik annyira dühös lesz, hogy egy kézmozdulatával az ellenfelét a levegőbe emeli. Mire az még dühösebben ezt kiáltja. „A varázserődről meg tudtál győzni, de az igazságodról nem!” Nem valami divatos történet ez a mi korunkban.
Minket ugyanis arra szocializáltak, hogy nem az igazság számít, hanem a (látszólagos) varázserő káprázata.
Innen látható Fülep esztétikai opciójának a jelentősége, hogy „csak az esztétikai érték fundálja a maga valóságát, amely addig tart, ameddig az érték". Vagyis az érték nélküli mű pszeudo-valóság.
Mialatt az értékkel rendelkező mű befogadóképessége éppoly végtelen, mint magáé a valóságé - hiszen ő is az. Úgy értve: mindaz, amit Fülep az emlékezésnek a reflexióval kapcsolatos szerepéről írt, erre a „holisztikus” lényegű műalkotásra maradéktalanul érvényes. Ekképpen jelent minőségileg jóval többet - mondjuk - a Divina Commedia, mint az alapját képező arisztoteliánus világkép.
Az érték tehát objektív, nem függ külső tényezőktől, a rá vonatkozó reflexiótól sem, e reflexiónak viszont a meghatározó fontosságú eleme az értékelés. Lyka Károly, a Fülep által is nagyra becsült esztétánk a művészet lényegén töprengve írta az alábbiakat: „Végelemzésben minden mestermű külön világ, tökéletes formába öntése egy géniusz minden életérzésének és világszemléletének, mintaképe a befejezettségnek, amely nem enged meg hozzátételt vagy elvételt lényegének csorbítása nélkül. Egy művész egész bensőjének tömör kifejezése” - aminek a fölfogásához csak az intuíció juthat el.(19)
A kiemelt vonatkozások erős hasonlóságot mutatnak Leibnitz monasz-elméletével, és Fülep felfogásával is. „Az érték (...) a másképp-nem-lehet végességében van.”(20) De Fülep megfogalmazása annyival több, hogy az esztétikát kitágítja a Nagy Művészeten túl, mindazokra a területekre, amelyekre egyáltalán értelmezhető a „másként-nem-lehet végessége". Ilyenek az archaikus magaskultúráknak és a „primitív” kultúráknak az alkotásai, ezért lehetnek abszolútak a jégkori barlangfestmények, de ilyenek lehetnek a svájci völgyhidak is, a statika által szigorúan megszabott formájukkal. De még tovább is léphetünk. „A művészet formai eleme az életnek” - írta Karácsony Sándor.(21) Az archaikus életformában ez az életvitel evidenciáját is jelenti. Nemcsak a használati tárggyal azonos archaikus-primitív műtárgy érték a maga tökéletességénél (a Müssennél) fogva, hanem érték lehet esztétikai tekintetben maga a köznapi élet tökéletessége is. Mondjuk, Fülep példájánál maradva, a festői verekedés a trattoriában.
Az élettől ilyen módon még nem különvált művészet az életnek olyan minőségét nyújtja, ami a bonyolultabbá váló társadalmakban elvész.
Itt már csak mesterségesen hozható létre ez a minőség, és az önállósuló Nagy Művészetnek éppen ez a feladata és a kihívása.


A nemzeti jelleg

Az általános eszméknek abból a kalodájából, amivé a platonizmust formálták, s ami által az embert valamiféle Világgépezet csavarjává tenni óhajtották, kétféleképp lehet szabadulni. Lehet az őrület útján, ami az észt semmibe veszi.(22) És lehet az egyéniség gondolati megalapozása útján. Fülep Magyarországon elsőként fedezte fel a századelőn ennek filozófusait és evolúciós összefüggésüket. „Kierkegaard: út az individualizmusba, Stirner: individualizmus, Nietzsche: ki az individualizmusból.”(23)
Kierkegaard megállapítja, hogy „az individuum számára csak ott van igazság, ahol ő maga tevőleg létrehozta.”(24) Még a Világgép is csak akkor működik, ha magunk óhajtunk csavarrá válni benne. Választhatunk más utat is - és ez éppen az absztrakcióból kivezető út. „Ha az ember önmagává válik, egyúttal konkréttá is válik. A konkréttá válás sem végessé válást, sem végtelenné válást nem jelent, mert aminek konkréttá kell válnia, az a szintézis. (...) Az Én a lehetőség szerint nem létezik, hanem csupán az, amivé lesz. Amennyiben tehát nem válik önmagává, akkor nem önmaga.”(25,26)
Az a probléma itt, hogy mivel az Én csak reláció, ezért hogyha tartalmat nem szerezhet, akkor ismét csak az üres absztrakcióhoz folyamodhat, akár Nietzsche az Übermenschében. De Kierkegaard felvillantja a megoldást. „Az ember individuum. És mint ilyen egyszerre önmaga és az egész faj.”(27) Az Én tartalma a fajon keresztül nyerhet konkrét meghatározást - de hát maga a faj is absztrakció. Ez az ellentmondás akkor oldódik fel, ha a fajt nem általánosságában mint „emberi fajt” tekintjük, vagy pedig nem csupán általánosságában. Fülep a következőt mondja a nagy püspök és népéletkutató Baksay Sándor írásai fölött tűnődve:
„Ezer esztendő szokásai benned is mély gyökeret vertek, s mikor néhány évtized el akarja törölni őket a föld színéről, úgy érzed, inog a föld a lábad alatt. (...) Homeros ragyogó szemű hősei vérben és fájdalomban pózolnak, (...) de a férfi ereje és az élet gazdagsága felülkerekedik a sötétségen és fájdalmon. A művészet diadalmasan tör föl a káoszból, és a síró Achilles lantjához nyúl. A magyar nép és a paraszt, mely minden fajtánál többet szenvedett a világon, mégis így tudott énekelni, hímet varrni, barkácsolni, így tudott vigadni gondtalanul, szívvel-lélekkel - s ez múlik el, s csak a küzdelem marad már meg ezután, a szenvedés, a modern élet lüktetése, láza, újságja, anyagi robotja, mely a falut is sodrába ragadta és kiforgatta ősi valójából.”(28) Íme, A „Tragédia születésének” magyar változata.
„Emberi életforma (...) A paraszti világ, a patriarchális falu szépsége, a természet, az évszakok körforgásának ritmusa (...) Most kenderáztatás, aztán a tilolás. Amikor esténként kiléptem, hallottam, hogy az egész faluban csattog a tiló. Aztán a fanumerálás, majd a zomotorok, ivászat, dalolás. Hazamentünk kicsit szédelegve. Volt, aki még betért a kocsmába, ott maradt éjfélig, esetleg tovább...”(29)
Az idillben az elmúlása a lehangoló. De reménytelenné nem tesz. Mert ha az idő vissza nem is forog, tanulság azért lehet.(30) Ha nem „csavarok” vagyunk, hanem a saját világunk alakítói, akkor ez a világ a mi értékelésünktől függ. Gauguin talán effélét keresve utazott el Tahitira, hogy az élet valósága által hitelesített hátteret találjon világmegváltó tervének, az archaikus Nagy Művészet helyreállításának. Fülep azonban „Cézanne-t", a helyben maradót választja. Úgy látszik azért, mert úgy vélte, az élet mindennek az alapja, belőle kell és lehet kiindulni. És élete nemcsak a Kor által pusztulásra ítélt falunak van, hanem az Abruzzó Kocsmának, sőt a július 14-ét ünneplő Párisnak is. „Százötven éve absztrakt módon élünk. Visszatalálni a konkrét élethez, konkrét nyelvhez igen nehéz”(31) - mondja Fülep. Viszont: ez a feladat.
Az esztétika ezzel alapjaiban úgy függ össze, hogy neki kell megformálnia a konkrétat. Fülep, az európai, azonban nem áll meg a romantikus nosztalgiánál, hanem cselekedni akar, és ehhez mindenekelőtt az alapokat kell tisztáznia. A kor Európája - nemzeti kultúrák összessége, és az idő tájt még általános a hit abban, hogy e kultúrák mintegy zenei polifóniaként alkotnak egy új, magasabb rendű egységet. És így a mi feladatunk az lenne, hogy a saját magyar nemzeti kultúránkat is ebbe az összhangzatba illesszük. Ennek kétféle akadálya van, a népi kultúra anakronizmusa és a nemzeti kultúra idegensége.
Annak az élete, aki történelmi emlékezettel nem rendelkezik, aki csupán az „öregek idejére” emlékezhet, a mitikus időben folyik. Körbeveszi a tudattalan, és az élete formáját ez az át nem világított, ámde éppen ettől megváltoztathatatlanná csiszolódott rend adja meg. Ez a másképp-nem-lehet tökéletességének, a Müssennek az alapja. Elkülönült esztétikai szférája épp ezért nincsen, hanem az esztétika az élet egészét átitatja. Bármilyen eszményi keret is ez a kultúra, amit Fülep „népinek” nevez a hiteles emberi létezés számára, mégsem tartható fenn, mivelhogy a bonyolulttá vált modern élet kihívására nem képes hatékony válaszokat adni. Ez a kihívás egy társadalmilag átfogóbb, tartalmában általánosabb keretet igényel, a nemzetit.
„A nép művészete nem nemzeti művészet. Mert egy réteg, osztály élete, világnézete, műveltsége dominál benne, nagyobb erővel, mint a nemzeti jelleg. (...) A nemzeti egy műveltségi jelleggel kezdődik: az egyetemes értékekkel. Nincs az egyetemesre vonatkozás nélkül, a népi anélkül van. Ezért lehetett itt keletről kapott népdalt folytatni a népben máig - ezért kell európainak lennie a nemzeti zenének.”(32)
Van ennek egy másik összefüggése is. Adorno írja: „Nem lehet objektivitást elérni, ha szubjektivitásunkat más metafizikai, esztétikai, szociológiai körülményekhez fércelt idegen formák tartják fenn.”(33) A „nemzetinek” ezért kell a „népivel” kölcsönhatásba lépnie. „Csak az a költői alkotás lehet klasszikus, amelyben annak a nemzetnek életérzése kigyönyörködheti magát, amelynek nyelvén írtuk” - mondja Karácsony Sándor az esztétikai rang kritériumáról.(34) Ezt vette észre az európai romantika is, minálunk, magyaroknál azonban e feladat különösen fontos - és különösen nehéz is. Minekünk a „pentatont” kellene megjelenítenünk az európai nemzetek „nagy fúgájában."
„A nemzeti jellegzetesség valamely nagyobb közösségnek gondolkodási, érzési, akarati közös sajátossága (...) anyagi és szellemi létének, minden megnyilvánulásának oly jellegzetessége, mely más közösségek megfelelő megnyilvánulásaitól megkülönbözteti. (...) Értékesebb nemzet, melynek alkotásai értékesebbek (...) Az örök nemzet egy nemzet összes nemzetformáinak és összes értékes műveinek teljessége. Egészen más, mintha a nemzetfogalomból csinálunk értéket, amely esetben egy konkrét formát hiposztazálunk.”
Fülep a nemzetfogalmat nemcsak a népitől, hanem a fajitól is megkülönbözteti. „A nemzetből megint fajt csinálni: visszatérés az egyetemes műveltségből, az emberi közösségből való kiköltözés.” Másrészt, egy nemzetnek több nép is lehet a tagja. Ezt a mi keletről hozott, Szent István királyunk által megformált elvünket a nyugati gondolkodás sehogyan se érti. Végül mivelünk is jórészt elfeledtették.
Fülep megpróbálja az eszünkbe juttatni...
„A nemzet: átmenet az absztrakt szellemből a meghatározottba.” Az individualitás üressége, ami például Nietzschét az Übermensch új absztrakciójához vezette vissza, Fülepnél közvetítőt talált a „nemzeti” fogalmában. Ami azonban „nem tehető mintegy megistenítve és végső és legfelső lényeggé hiposztazálva, az autonóm értékeknek a helyébe vagy föléje, (...) de sok olyat ad az egyénnek, a művelődésnek, az egyetemes igényű és jelentőségű szellemi életnek is, amit más nem adott. Művek, stílusok, művelődési formák s az egyetemes műveltség megalkotásában sokszor olyan módon vesz részt, ami másképp felfoghatatlan.”
Fülep gondolatmenete itt két hamis állítás ellen irányul. Az egyik megvonná az általános érvényességet a „partikuláris” nemzetitől. A másik megvonná a „nemzeti” nevében az esztétikai érték autonómiáját.
„Ahol hiányoznak a mű megértésének, önmagában értékelésének feltételei, ahol lemondanak a mű autonóm értékeléséről, ott hiányoznak a nemzeti jellegzetességek megértésének és értékelésének a feltételei is.”(35) Itt érthető meg Fülep kritikusi munkájának a fontossága. Mert valóságos morbus hungaricus az esztétikai értékek elejtése, külső szempontok alá rendelése.
„Ha még érvényben van Kant definíciója, akkor sem magyar irodalom, sem magyar művészet nincs a szó filozófiai értelmében. Legalábbis fönti keretek közt nincs”(36) - jegyzi meg gúnyosan Karácsony Sándor arra a definícióra utalva, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik” - és ami nálunk, a szellemi életet döntően befolyásoló hatalmi tényezők körében úgy látszik, ismeretlen.
Ami pedig az általános vonatkozást illeti, Fülep intése a következő: „A nemzeti megszűnése pozitív jegyek letörlődése. De ez még nem az táltalános emberinekT megszületése, hanem csak egyféle emberiség megszületése, amely lehet, hogy silányabb lesz, mint akármelyik nemzet azelőtt. Tehát a nemzeti is érték, s lehet, hogy egyetlen, pótolhatatlan érték.”(37)
Kierkegaard a bűnt úgy határozta meg, hogy „jogosulatlan valóság", azaz valami, ami oly módon létezik, hogy egyúttal megszegi a létezés törvényeit.(38) Egy teológus vagy egy platonista könnyen mondhat ilyet, mivel van mércéje az idea-világban. De mit tegyen az ellenlábasa? Hogyan viszonyítsa az ő valóságát? Márpedig Fülep, az új típusú objektív idealista, kulcsnak tekinti a „valóság” fogalmát az esztétikában. A művészet az emberi mentalitás teljességét tartalmazza. „Az ember alkotás közben nem külön a szellemével működik, hanem mindenestül, még a lába bütykével is.”(39) És ezzel is összefüggésben van fölötte a mű az „ismeret-igazságnak” (ezért élhetnek ma is a mi felfogásunk szerint túlhaladott ismeretekben gyökerező korok műalkotásai) és „semmi más nem szólhat bele, autonóm. De ha más kritériumot szab magának - propaganda, ideológia stb. -, akkor vállalnia kell következményeit, mert ő maga mondott le az autonómia kritériumáról.”(40) Az ilyen mű az, ami valóságként jogosulatlanná válik - hiszen már nem „ő” van, hanem az, akit szolgál.

Az idő vasfoga

A művészetfilozófia velem fog kezdődni”(41) - mondta Fülep 1965-ben, reménykedve abban, hogy a Művet be tudja majd fejezni. Ez a művészetfilozófia a saját ambíciói szerint a lascaux-i barlangfestményektől - miket Fülep rendkívül nagyra tartott - egészen a mi korunkig hivatott lett volna a művészet megalapozására - alkotáslélektan, értéktan, esztétika alapjainak és összefüggéseinek a tisztázására. Ugyanakkor tudvalévően kevésre becsülte a század művészetét, a Cézanne utáni festők közül például csak néhányat tartott elfogadhatónak. (Klee, Franz Marc, Kokoschka, Picasso).
Tekinthetjük-e ilyen körülmények között egyáltalán relevánsnak az ő kortársi ítéleteit?
Fülep filozófiai felfogásának a centrumában a vicói történelemszemléletre támaszkodó „objektív korreláció” fogalma van. Ez egy monasz-tanán nyugvó fogalom, azt jelenti, hogy valamiképpen a mégoly csekélynek látszó dolog is objektíven összefügg a világ teljességével. Ezen belül tehát, ha például „művészetről” beszélünk, akkor is egy egész világról, egy „világtörténeti pillanatról” van szó.
És a művészet a maga sajátos autonómiájával különösen alkalmas e világ megértésére, hiszen mint láttuk, „csak az esztétikai érték fundálja a maga valóságát, amely addig terjed, ameddig az érték.”(42)
Amikor ebbe egy „külső tényező” nyomul be, akkor a műalkotás leleplez, mert jelzi az értéktelenedést és ennek a forrását is. Ezért tudott például Fülep a századelőn a nemzeti romantikus álművészet elleni műkritikáján keresztül általános és lényegbe vágó korkritikát gyakorolni.
De a 20. század „nagy művészetét” is eleve problematikusnak tartja. „A hegeli jóslat (mármint a művészet megszűnéséről, M. E.) igaznak bizonyul. Nem azért, mert ma nincsenek tehetséges művészek, hanem mert a művészetnek nincs egzisztenciája, funkciója a valóságban.”(43) A művészetfilozófia feladata az volna, hogy az értéksemleges szcientifizmus ellenében lehetővé tegye a gondolkodás számára az érték megfogalmazását. A szcientifizmus társadalmi tekintélye hanyatlik, éppen ez a tény volt az, amiből a századelő szellemi megújítási mozgalma kibontakozott. És a fordulat úgy maradt el, hogy az értéksemlegesség továbböröklődött a „fogyasztói kultúra” formájában. A művésznek eszébe sincs, hogy szembeszálljon ezzel, legfeljebb ironikus értékek megmutatására hagyatkozik,(44), vagy pedig visszatér a legszigorúbb platonizmushoz, az individualitás teljes tagadásához.(46) Ha azonban valami nincsen rendben az esztétikai érték körül, akkor a művészetfilozófia arra legalábbis lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk: mi a deformáció oka?
A század művészetéről nem feltétlenül lehet azt állítani, hogy értéktelen, de azt igen, hogy értékelhetetlen. Mivelhogy az értékelés maga külsőleg meghatározottá, heteronómmá vált. A kihívás, amely elé a kor művészete, és talán mindenekelőtt a képzőművészet került, az, hogy a valóságos szellemi rang és érték miképpen választható el a hírnévtől. A hírnév ebben a korban ugyan már világhírnevet jelent - viszont az adományozása kikerült a szellem hatásköréből. Nézzük meg azt, hogy hová.
Fülep kritikusi pályafutása - és egyúttal a 20. század művészete - a következő megjegyzéssel kezdődik: „Azelőtt évtizedeken át keményen kellett dolgoznia a művésznek, mielőtt elkezdték magyarázni. Ma az első próbálkozások nemcsak a nyilvánosság elé kerülnek, de velük együtt a magyarázatuk is, olykor egész könyvek alakjában. (...) Semmi sem érik meg, rohan ki minden a piacra: kép, szobor, elmélet stb.”(47)
Ez ugyan még csak a „Műcsarnok” iskolájára vonatkozik. De jönnek hamarosan az „izmusok". Honnan jönnek?
Hans Sedlmayr szerint „a művészet vagy művészeten kívüli hatalmak felé orientálódott, vagy pedig autonómmá tette meg magát, s ennek az autonómiának végső következménye gyanánt feloldódott a nem-művésziben.”(48) Jól látható itt Fülep korprobléma-felvetésének, a szubjektív idealizmus ürességének a relevanciája. Meg kell néznünk azonban azt is, hogy mi töltötte be ezt az űrt.
A művészet objektumai a műkereskedelem tárgyai. A kérdés a kereskedelem szempontjából úgy vetődik fel, hogy mennyit, hogyan adhatunk el, tehát mindenekelőtt ennek a törvényeit kell megismernünk. A piac törvénye a kereslet és a kínálat bizonyos áron kialakuló egyensúlya. A haszon az eladási ár és az eladott mennyiség szorzata. A bruttó haszon nő a mennyiséggel és csökken a ritkasággal.
Rembrandt például kevés van, a piacon még kevesebb, és ami mégis, az lopott vagy hamisított. Ez tehát nem igazi bolt.
Bebizonyítható, hogy a termékek piacán akkor a legnagyobb a bruttó haszon, hogyha a legnagyobb az eladott mennyiség, és ennek az a feltétele, hogy az eladási ár csökkenjen le a lehető legalacsonyabbra, ami nem egyéb, mint az előállítási költség.(49) A „műtárgy-piacon” azonban bonyolultabb a helyzet. Az „előállítási költség” itt az anyagár plusz a művész honoráriuma - de a snassz anyag és az alacsony honorárium presztízscsökkentő is, módfelett lenyomja az eladási árat és így csökkenti a lehetséges bruttó hasznot. Ez azért van így, mivel a műtárgy szimbolikus értékkel is rendelkezik, eltérően a fogyasztásra szánt termékárutól.
Az az eszményi helyzet, hogy ha a festő, miután rengeteg képet alkotott, meghal, mielőtt felfedezték volna. A posztimpresszionisták, vagy Modigliani megközelítették ezt az ideált. Picasso viszont kitolt a piaccal, mert megérte még a képeinek a megdicsőülését. És manapság egyre nehezebb a korai művészhalálra spekulálni. Nemcsak az átlagéletkor emelkedése és az egészségügyi helyzet javulása miatt, hanem azért is, mert az ifjan meghalt művész nem tud elegendő mennyiséget alkotni piacképes termékből. Ami pedig a műkereskedelem létfontosságú szempontja.
Belép ezért az alkotás folyamatába az előállításra szánható idő megrövidítése. Sok-sok műalkotásra van szükség - előnyös tehát az olyan „izmus", amely ezt technikailag lehetővé teszi, például mert nem tűri a „pepecselést”.
Persze „név” is kell. Egy felfedezett „igazi tehetség”, akinek ezután futószalagon kell produkálnia. Ezt ábrázolja Karinthy Frigyes parabolája a „költőről”, akinek a könnyeit az ördög megveszi, sőt apanázst fizet a jövőbeli könnyekért is. De hát ilyen mennyiségben nem lehet sírni, ezért azután csapvízbe kevert sós hamuval pótolja a továbbiakban - és az ördögnek az is jó. Persze hogy jó, hiszen a „piac” már be van járatva...
Az igazi tehetség azonban ritka, és nem is biztos, hogy eladó. Bizonyos fokig pótolni lehet azonban a „hírértékkel.” A művészetben ennek a két fajtája, Sedlmayr mély megjegyzése szerint a „pikáns” és a „frappáns". Ezek tulajdonképp az „ötlet” apoteózisai, ahogyan Fülep pontosan látta.
Ámde az igazi szolid sikerhez kell még valami - ez az ideológia. Fülep ezt is előre látta, a „verbalizmust” jelölve meg, mint eme „új művészet” differentia specificáját. És nézzük meg, mit ír ugyanerről Tom Wolfe a század végén: „Ha ismerjük a művészeti piac intellektuális értékszabályzóit, tudni való, hogy a meggyőző elmélet hiánya sorsdöntő - hiszen elmélet útján csatlakozik az egyedi műről szerzett tapasztalatunk az általános értékrendszerhez. Más szóval, manapság az a helyzet, hogy ha elmélet nem jár a festményhez, én nem is látom.”(50)
Platón emlékezetes hasonlata szerint amit valóságnak vélünk, az az igazi történéseknek csupán árnyékképe egy barlang falán. S azért vetette el az ábrázoló művészetet, mivelhogy az még az árnyéknak is csak az árnyéka. De íme, a művészet odáig fejlődött, hogy már az árnyék árnyékának az árnyékát prezentálja. Bekerült tehát egy klasszikus tükörfolyosóba. De a szabadulás egyszerű: magát a folyosót kell szemügyre vennünk csupán. Az irrealitás azért fokozódott ilyen hallatlanná, mert a mércévé a szellemhez képest heteronóm Piac lépett elő, vagyis a pénz forgási sebessége.
És ha valaki tiltakoznék az ellen, hogy a művészet immanens értékeit a piacra redukálom, az nézzen inkább szembe azzal, hogy az értékek felismerhetősége már réges-régen a műkereskedelem szolgálatába állt reklámiparon múlik. Amely a piac törvényei szerint kategorizál. Mást kínál a „műveletlen tömegnek” (kiknek egyszersmind a fizetőképességük is alacsony szintű) és mást az „elitnek” - kik egyúttal gazdagabbak is. („Alle beide stinken” - mondaná itt a cinikus Heine.)
A differenciálás műfajokra is kiterjed. Kedvelt és támogatott az „eladható tárgyakat” produkáló képzőművészet és persze a film. Többnyire preferált a „sznobok zenéje", vagyis a gazdagok fesztiváljai, másrészt meg a popzene. Diszpreferált általánosságban az irodalom minden fajtája. A színművészetről még nem dőlt el, hogy milyen légyen, az építészet pedig, noha már Fülep Lajos is a megszűntéről beszélt, furcsa helyzetben van, mert kiürült (azaz piacképtelenné vált) a „semmi” (a modernizmus skatulya-építészete), érdektelenné üresednek az ideológiák, és a „piac” mind határozottabban keresgéli az igazi értékeket, miket ma leginkább persze a „történelmi” rekvizitumokban találhat meg.
A művészet tehát, Fülep tételét igazolva, hiteles képe a valóságnak - ha nem is feltétlenül abban, amit ábrázol, hanem abban, ami.
Perneczky Géza, Fülep egykori hallgatója, akire talán több ragadt professzorától, mint azt bármelyikük sejtette volna, igen találó diagnózist ad az átalakulás immanens oldaláról, vagyis arról, hogy végül is mi az, ami a művészeket a Piac heteronóm törvényei alá hajtotta.
A reneszánsz környékén kezdődött az a folyamat, ami a kultúrát a vallás helyébe próbálta emelni. „Ha a kereszténység, legalábbis az evangéliumi kereszténység (...) a világi javak tagadása, (...) viszont a kultúra az evilági javak affirmálása, akkor a kereszténység és kultúra - ellentmondás. Ezt nem lehet sem elkenni, sem elhazudni - olyan radikális keresztények, mint Kierkegaard, Barth stb. sokkal világosabban látták minden kompromisszum-mesterkedőnél.”(51) Fülepben itt a református pap legyőzte az esztétát.
Ez ama új világkép, aminek a lényegét A. Riegl a „Kunstwollen” fogalmába fókuszálta, és Perneczky szerint a mi korunkban ezt váltotta fel az „Epochenwollen". „A polgári társadalmak érett formáinak a széthullásával semmivé foszlott a hit is, hogy a szellemi elit, köztük a művészek és látnokok kis csoportja képes lehet a maga elképzeléseit elfogadtatni a világgal.”(52) A felismerés kezdetekor a „művészetinek” tekintett tevékenységeket felváltja a „direkt társadalmi akció”. Az „avantgarde” szó elnyeri a borzongató kettős értelmét, a művészi újító és a társadalmi forradalmár egyként így hívja magát, és sűrű közöttük az átjárás is. A művészeti mozgalmak egy része a szélsőjobb, nagyobbik része a szélsőbal politikai diktatúráinak a támogatójává szegődik.(53) És ez az átmenet benne foglaltatik magukban az alapokban, a művészet programjában. Az igazi „műalkotás” a világot és annak társadalmát megformálni.(54) Majd, midőn a világ erre apránként immúnissá vált, az aktivitás vissza-szublimálódott a „művészet” szférájába (happening, fluxus) - illetőleg belemosódott a konzumálás globális folyamatába.
Az nyilvánvaló, hogy Fülep művészetfilozófiája ha elkészül se lett volna alkalmas az „eladás” fokozására. Vagyis a világtörvények szerint kétségkívül diszfunkciósnak és hatástalannak ígérkezett. Egy „gondolkodót” az ilyesmi nem szükségképpen tart vissza. De Fülep király volt, e világon elintézendő komoly feladatokkal. Mialatt ez a helyzet maga a komolytalanság. Szentkirályi Zoltán, a század képzőművészetének a legnagyobb magyar szakértője, így összegezte a modernizmus eszméjét: „intellektuálisan vállalt és primitív attitűddel, ironikusan moralizáló pseudo-fetisizmus". Retardáció tehát a gyermekkorba - egy nyilvánvalóan elviselhetetlen helyzet elől -, azonban a valóságnak a legteljesebb hiányával. Hamis itt még az infantilizmus is, hamis minden, eltévedtünk a tükörfolyosóban. Pauer Gyula például ezért akart épp a „pszeudő irányába kitörni a szellemi csapdából
A hamisságnak a gyökere az értékhiány. „Minden értékelést el tudunk helyezni esztétikum, etikum, logikum hármas értékelésébe, illetve tagadásába. Csak a közgazdasági értékek vannak rajta kívül, szemben a szellemi értékeléssel. Az egyetemes értékelést tagadó értékelés. Magának az értékelésnek a tagadása” - állapítja meg Szabó Lajos.(55) A pénz ugyanis végeredményben értéksemleges, és ezt rákényszeríti az elméletre is. A dolog igazságtartalmát illetően azonban ismét Szabó Lajos gondolatmenetére kell hivatkoznunk.(56)
„A mammonnak, a véres-dilettáns Caesarnak és írástudó lakájaiknak közös magatartása, hogy a megkötözött igazságnak teszik fel a kérdést: mi az igazság? Mi a mammon uralkodó tanítása? A semlegesség. Mi van minden semlegesség mögött? A hazugság, a kizsákmányolás, és erőszak hármas-szövetsége. Futás Isten elől a semmiből a semmin keresztül a semmibe.” Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a Mammonnak - mondja az Evangélium olyannyira kényelmetlen módon, kizárva a semlegesség lehetőségét. El kéne az ilyesmit felejteni. Próbálja is a világ, inkább próbálgatja - csak sajnos ettől a tanítás érvénye nem csökken.
A piacot szolgáljuk, és ezért, mint kimutattuk, nem érünk rá „évtizedekig keményen dolgozni", amiről még Fülep Lajos nosztalgiázott. A publikum se ér rá „szemlélődni". Neki meg kell mondani világosan, hogy mit lát - nekünk meg produkálnunk kell a látnivalót a lehető legrövidebb idő alatt. Természetesen a hozzá tartozó mesével együtt. Így ők elköltik a pénzüket, mi megkapjuk a nyereségünket. A folyamatnak talán az lenne az eszményi végpontja, ha a fogyasztó már el se jön a kiállításra, amivel időt nyer, hanem csak átulja a belépődíjat és a vételárat. Lehet, hogy maga a műtárgy is fölöslegessé tehető a folyamatban, hiszen úgyis csak a helyet foglalja. A művésznek is könnyebbé válna így az élete. Megkapná a honoráriumot, és az így rendelkezésére álló tömérdek időben most már nyugodtan törhetné a fejét valóságos esztétikai kérdéseken. Anélkül, hogy a piacra lépés gyorsaságának a követelménye ebben megzavarná.
Lehet, hogy a világ végül is rendeződni fog, ha a művészet az elért - hamis - „piaci funkciót” egyszer elveszíti?

Az elűzött király

Hogyha Fülep megépítette volna azt a gondolat-katedrálist, aminek a köveit itt körbejártuk, akkor a műve bizonyára korszerűtlen lett volna, akárcsak nagy elődeié, Kierkegaard-é és Nietzschéé. És talán egyszer majd éppúgy fel is fedeznék, beiktatván a szellem halhatatlanjainak egyetemes patheonjába. De attól tartok, hogy az ő számára még ez sem jelentene kielégítő sikert.
Mert neki olyan felaedata volt, amit nem tudott véghezvinni. Meghiúsult a nagy kísérlet az ország megmentésére, meghiúsult az egykeellenes misszió a nép erkölcsi megújításával, meghiúsult a népi értelmiség felemelésének a programja. Ehhez képest már nem is oly sok az, hogy az annyit emlegetett opus magnumot se írta meg. Hiszen meghiúsult Európa szellemi megújulásának a programja is.
Mert Fülep végül is elsősorban nem gondolkodó volt, hanem király. És a király művei mindig evilágiak, a népének a javát szolgálják. A kudarcai pedig e művek meghiúsulásai.

Persze a királyi sors - nagy sors. Amiben benne van, hogy veszíteni is nagyot lehet. A puszta életnél éppúgy többet, mint ahogyan a szolgálat is több, mint az önérdekű létezés. De a király vesztesként, elűzötten is király marad. Hogy annak is látszik, az csupán akcidencia, ha nem is véletlen. Mi másnak látszanék egy hegycsúcs, mint hegycsúcsnak?
A sikert a sikerorientált világ személyes érdemnek szokta tekinteni. Ezért mondhatja Nietzsche ironikusan azt, hogy egy győztes se hisz a véletlenben. (Ami persze nem függ attól, hogy hisznek-e benne.) Ámde ennek megfelelően a kudarc szégyennek számít, mivelhogy e közfelfogás személyes fogyatkozásnak tekinti. De hogy ez mennyire nem helyénvaló, hadd utaljak csupán a bibliai Jób történetére.
„Sohasem fogok megtudni semmit a legfontosabbról: hogy mi végre létezem.”(57) - összegezte az élete tanulságát. A hamvait szétszóratta, nem lett volna illő, hogy a halálában legyen helye ott, ahol az életében nem volt. És hogy mi, ittmaradottak mihez kezdjünk azzal a szellemi hagyatékkal, amit még vesztesként is nekünk tudott adni, az már a mi dolgunk. „Ha már minden elveszett a puszta léten kívül, érte már nem kár.”(58) Mit tehetünk a Földünkért, az európai kultúráért, a magyar nemzetünkért, a felebarátainkért? Mit tehetünk az emberhez méltó életért? Ezek a feladatok nem változtak meg. És ha Fülep az emberi megítélésünk mértéke szerint sikertelen volt is a megoldásukban - erőfeszítésének az érvényességét ez nem csökkenti.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Fülep: Nyugtalanság, 50.1. in Forrás, id. szám

2 Fülep: Individualitás, id. kézirat

3 Lautréamont: Poésies I, 287.1. Gallimard, 1973.

4 Walt Whitman ars poétikája.

5 Fülep: Individualitás, id. kézirat

6 Fülep: Konkrét jelentés. Kézirat (Tímár Árpád szívességéből)

7 William Blake mondata. „Egyetlen gondolat betölti a végtelent.”

8 Ilyen például és mindenekelőtt a Sankhya ismeretelmélete.

9 Fodor András, id. mű, I. 347.1.

10 Fülep: Csontváryról, 624.1. in Művészet és világnézet, id. mű.

11 Fülep: Rembrandt és korunk, 615.1. in Művészet és világnézet, id. mű.

12 Kari Popper: A historicizmus nyomorúsága, 23.1. (Bp. 1989).

13 Földényi László: A fiatal Lukács, 103.1. (Bp. 1980)

14 Fülep: Művészetfilozófiai töredék, 262.1. in id. mű

15 Szabó Lajos: Teocentrikus logika, Bp. 1937.

16 Kant kísérlete a „morális Isten-bizonyítékra” a Gyakorlati ész kritikájában, ezért elégtelen.

17 Idézi Dirk J. Struik: A matematika rövid története, 134.1. (Bp. 1958)

18 Szabó Lajos: Adalékok a halmazelmélet kérdéseihez, 812.1. in Életünk, hiv. szám

19 Lyka Károly: Képek, szobrok. 155.1. Bp. 1935.

20 Fülep: Célszerűség az építészetben, in Művészet és világnézet, id. mű

21 Karácsony Sándor: A könyvek lelke, 332.1. Bp. 1943.

22 Dosztojevszkij: Feljegyzések egy egérlyukból. (Válogatott elbeszélések, Bp. 1971.)

23 Fülep: Nietzsche. 571.1. in A művészet forradalmától a nagy forradalomig II. id. mű

24 Kierkegaard: A szorongás fogalma, 4. 29. (Kézirat, Miklóssy E. ford.)

25 Kierkegaard: Halálos betegség, 37.1. (Bp., 1993. Rácz Péter ford.)

26 Az utolsó mondat már a „werde, was du bist” Nietzschéjét idézi.

27 Kierkegaard: A szorongás fogalma, id. mű 1. 3.

28 Fülep: Baksay Sándor, 43.1. in Egybegyűjtött írások, III. id, mű

29 Fodor András: id. mű, I. 734.1.

30 „Vieles lernen wir aus dér Zeit, die eilends sich verzehret” - Sokat tanulunk az időből, amely gyorsan pusztítja magát - írja Hölderlin (Dér Herbst)

31 Fodor András: id. mű, I. 27.1.

32 Fülep: A nemzeti jelleg a művészetben, id. mű 111-135.1.

33 Adorno: Neue Blaetter für Kunst ud Literatur, 1922, in írások a magyar zenéről. (Bp. 1984, ford. Breuer János)

34 Karácsony Sándor: A könyvek lelke, 209.1. (Bp., 1941)

35 Fülep: Nemzeti öncélúság, 174.1. in Művészet és világnézet, id. mű

36 Karácsony Sándor: A könyvek lelke, 361.1. id. mű

37 Fülep: A nemzeti jelleg a művészetben, 134. J. in id, mű

38 Kierkegaard: A szorongás fogalma, id. mű

39 Fülepet idézi Fodor András, in id. mű II. 601.1.

40 Fülep: Konkrét jelentés. Kézirat (Tímár Árpád szívességéből)

41 Fodor András, id. mű, II. 366.1.

42 Fülep: Művészetfilozófiai töredék, id. mű 262.1.

43 Fülepet idézi Fodor András, 443.1. in id. mű, II.

44 Marcel Duchamp, az irányzat megalapítója, először egy WC-csészét állított ki, „fontaine” aláírással.

45 Malevics, és még inkább Mondrian munkássága

46 Fodor András, id. mű, I. 33.1.

47 Fülep: Műkedvelők bővedje, 399.1. in Művészet és világnézet, id. mű

48 Hans Sedlmayr: A modern művészet bálványai, 124.1. (Bp., 1960)

49 Ez a piac Walras-törvénye.

50 Tom Wolfe: Festett mulaszt, 6.1. (Bp., 1984, Bartos Tibor ford.)

51 Fülep: Leonardo. 529.1. in Művészet és világnézet, id, mű

52 Perneczky Géza. A korszak mint műalkotás. 50.1. (Bp., 1988)

53 Hitler és Trockij, d'Annunzio, Lunacsarszkij és Révai József végeredményben elfuserált művészekből váltak politikussá.

54 Feuchtwanger, Huxley, Kosztolányi, Powys is írt regényt e fontos felismerésről. De az archetípus Sztavrogin, Dosztojevszkijnek az Ördögök című regényében.

55 Szabó Lajos: Szemináriumi szövegek 815.1. in Életünk, hiv. szám

56 Szabó Lajos: Mammon. 775.1. in Életünk, hiv. szám.

57 Fülepet idézi Fodor András, 73.1. in id. mű II.

58 Fülep: Konkrét jelentés, id. kézirat



« vissza