Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Két bagoly

 

W. Gy. emlékének

 

Tudom én, hogy sokan megírták: teher tudni (és persze kegyelem is), mert az ember a maga hiúságában azzal szembesül, hogy mégsem annyira egyedüli példány. Csorba esik individualizmusán - de akár örvendezhet is, hogy a világ nélküle is teljes. Ez a tudása akkor ejti zavarba, ha legszemélyesebbnek vett élménye közben vág bele a felismerés, hogy amit éppen átél, arról már olvasott is. Esetleg szebbet, mint amit maga mondhat róla. És nem igaz, hogy az élmény intenzitása minden más gondolatot kiolt, elnyom, az adott pillanatban semmissé tesz. Egy bizonyos életkor után, élményei és tudásai birtokában az ember már soha sincs teljesen egyedül. Ennek ellenében kell, hogy önmaga legyen.
Egy éve történt, egy őszi estén. Nem sokkal korábban még élt öreg barátom, akinek elmúlását oly közelről és oly tehetetlenül néztem heteken át. Esténként, elsötétedő kórházi szobájában az ágyánál ülve nem beszélgettünk. Nem volt hozzá szó, a végső kérdésekhez az túl kevés és túlságosan sok. Az ismeretlennel szembeni fájdalom derűjében talán mégis a fájdalom volt a több, de valami fekete fényű bizonytalanság is, hogy találkozunk, s ha ő most nem marad is itt, s nem is jön majd vissza, én biztosan utánamegyek.
A Nap már eltűnt a hegyek mögött, s a hidegfrontos, tiszta, októberi égbolton lassanként már csak nyugat felé uralkodott a lilás-rózsaszínes gyöngyházfényű ragyogás. Ahogy sötétebb lett, a párizsikék ég ultramarinba, majd fölöttem már egyre inkább bársonyfeketébe hajlott. A Szent György-hegy körüli lapályon, ahol kétszáz éve még a Balaton hullámzott, mintha megfogható anyagból lett volna, a megsűrűsödött pára hullámzott. Maga a hegy mintha egyre nagyobbra nőtt volna, pedig inkább azzal az árnyékkal volt jelen, aminek foltját akár a Föld harapta volna ki a mindenségből. A hűvösre váltó estében gyalogolva olykor a meleg levegő tömbjei simogattak, a kései tücskök kara szólt, de körülöttem, a lépéseim keltette rezgéseket érzékelve elhallgattak.
Oldalt egy kombájn vágta kukoricatáblában a száraz levelek avarjának zörgése mezei egerek és pockok mozgásáról, futamodásáról árulkodott: a félbetört csövek, elhullajtott magok kánaáni bőséget kínáltak nekik.
Ősszel már korán elcsitul ez a vidék, már a szüreteléssel is majd mindenki végzett. Csend van tehát, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt érteni szokás: csak az ilyenkor is oly eleven, télre készülő természet neszei hallhatók. De az élet is lehet nesztelen: a kukoricás fölött két macskabagoly portyázott, oly jellegzetes arányú testük, széles szárnyuk, rövid törzsük szinte anyagtalanul lebegett. Tempósan, s lenyűgöző tudatossággal végezték a természet kijelölte feladatukat: vadásztak. Mégpedig úgy cserkészve végig vadászterületüket, ahogyan a jól kiképzett vizslák, a meghajtandó sávot széltében pásztázva, s közben előre haladva. A két bagoly látható pontossággal tartotta be a vizsgálandó terület határait. A kukoricást megfelezve, ellenkező fázisban mozogtak. A nyilván megállapodásuknak megfelelő mezsgye fölött szinte összeértek, majd fordultak, távolodtak, fordultak, közeledtek, találkoztak, távolodtak. Mint lelkek az időben és az időtlenségben.
Volt valami megható ebben az együttműködésben. Zavartalanul folytatták hangtalan vadászatukat, nem vettek rólam tudomást.
Mintha én is része lennék a tájnak, hozzá tartoznék, mint a bokrok, a szalmabálák, az út fácánnyomokkal ékírt, finom homokja.
Mozgásuktól látszott igazán megállni az idő. Bennem legalábbis megállt, s mégis zavarba jöttem, mert az agyam másik felében azért önjáróan a rész szerint való tudás zakatolt. Tétováztam, de aztán mégis azt tettem, amit az a fele diktált, amelyikben a jelen folytatódott. Hasra feküdtem, széttártam a karom, arcomat a még meleg homokra fektettem. Nem tudom, meddig maradhattam így, ahogyan a strandok napozói. Nem a meleget, a Földet akarhattam magamba szívni.
Aztán - aztán eszembe jutott, hogy valaki vár rám a hegymagasi kocsmában, együtt utazunk Budapest felé. Amúgy sem maradhattam volna tovább, és lassanként fázni kezdtem, visszatértem önmagamhoz - ott hagytam a másik magamat. Fölöttem már egyre több csillag hunyorgott, még hatalmasabbá vált az ég. Hagytam hát a baglyokat, a földre borulva úgysem láttam őket. Hogy a közelben vannak, s hogy a fekete ég előtt fekete árnyékuk anyagtalan csendességében még mindig ott libeg, azt nem lehetett félreérteni. Eljöttem, de velük maradtam, ott maradtak, de eljöttek velem.



« vissza