Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyarország és Európa

Az ”Európa” és ”Magyarország” címszavak az integrációra utalnak, de nem kívánok sem az agrártámogatásokról, sem a Strukturális Alapról beszélni. E helyett inkább arra keresem a választ, hogy a nemzeti öntudat, a patriotizmus, esetleg a nacionalizmus ma mit jelent Nyugat-Európában és Magyarországon; és arra, hogy a történelmi tapasztalatok és tanulságok formálta érzések és fogalmak ott és itt mennyire fedik vagy nem fedik egymást. Hozzátenném, hogy témánk a közelmúlt terrorcselekményei következtében - erről később bővebben szólnék - új dimenziót is kapott.
Mi a nyugat-európai nemzetek önértelmezése ma? Két példával kezdeném. Nemrégiben Zürichben egy évtizedek óta ott élő, eredetileg dél-olasz mesterembert arról faggattam: mi az, aminek láttán vagy hallatán ma örömmel tölti el, hogy olasznak született.
Három dolog, válaszolta. Először is, természetesen, az itáliai sportsikerek. Bár, tette mindjárt hozzá, a sportsovinizmus nem szép dolog. A második? Nézze, felelte, örülök, ha azt látom, hogy az olasz iparművészet, az olasz divat, példának okáért egy olyan cég, mint a Benetton és annak termékei a világon mindenütt megbecsültek és keresettek. A harmadik szempont volt a legérdekesebb. Számomra, mondta, minden alkalommal felemelő élmény, ha egy-egy látogatásra visszatérek a dél-olasz faluba, ahonnan valaha elindultam. Tudja, akkoriban arrafelé minden primitív volt, rendetlen és rendezetlen, az emberek jó része még olvasni sem tudott. Ma a település megszépült, modernizálódott, az analfabetizmus eltűnőben van, minden sokkal civilizáltabb.
Elismerem, hogy svájci szemmel nézve ma is sok minden furcsa, és én nem is tudnék már ott élni. De mégis büszke vagyok arra, hogy szülőföldem kevesebb, mint egy emberöltő alatt ekkora teljesítményre képes volt.
Második példámat saját lapomból választottam. Ez év augusztus 1-jén, Svájc nemzeti ünnepén a Neue Zürcher Zeitung vezércikket közölt, melynek szerzője arról elmélkedett, hogy aznap a Konföderáció kezdetére emlékezünk, ám minden emberi mű, amelynek kezdete van, véges is; és hogy ezért foglalkozni kell a gondolattal: Vajon az állam és a nemzet, amelyek történelmi képződmények, milyen jövőnek néznek elébe? Mint ahogy nemzeti érzésünkben már az utóbbi években is sok mindent át kellett értékelnünk, és hozzá kellett szoknunk például ahhoz a tényhez, hogy a bankok és az óraipar, a gyógyszer- és az élelmiszergyárak, avagy a légitársaság, amelyeket rangos hazai világvállalatokként tartottunk számon - mind igazgatóságukban, mind tulajdonosi összetételükben - már csak részben svájci cégek, és nemzetközi társaságokká váltak. S minderre egy olyan ország vezető lapja figyelmeztetett, amely mindeddig az Európai Unión kívül maradt, és - belátható ideig, mondjuk a következő tíz esztendőben - nagy valószínűséggel nem is fog belépni a szervezetbe.
Tagadhatatlan, hogy kontinensünk nyugati felén létezik immár a patriotizmus relativizálódása: eltolódás tapasztalható a szűken vett nemzeti öntudatról elsősorban a kulturális értékeken alapuló öndefiníció felé. Ezen túlmenően megjelenik az összetartozás, az összeurópaiság egy bizonyos érzése. Az értelmiségnél ebben történelmi és politikai tényezők játszanak szerepet, míg az átlagpolgár két generáció óta tapasztalja, hogy - hála az általános jólétnek és a modern közlekedési eszközöknek - Európa összezsugorodott. Kréta éppoly közel van, mint Andalúzia, és az ember - némi túlzással szólva - éppúgy kiismerheti magát és otthon lehet Tirolban, mint a finn Lappföldön. A tömegturizmus mellett ehhez nyilván erősen hozzájárul a közös munkapiac. De roppant jelentőségűek a szimbolikus és egyben gyakorlati intézmények is.
Aki emlékszik arra, hogy a salzburg-müncheni autópályán a határellenőrzés néhány éve még mit jelentett, az ma, európaiként érzékelheti, hogy a sorompók eltűntek, és a forgalom akadály nélkül zajlik. Akkor is, ha e szabadságból, sajnos, a terrorizmus is profitál. Meggyőződésem, hogy a közös pénz bevezetése a gazdasági hatásokon túl az összeurópai öntudat kialakításában is igen jelentős szerepet fog játszani.
De ne legyenek illúzióink! Az Európai Unió a szabad kereskedelem jegyében fogant - és ez versenyt jelent. Az unió politikai felépítményeiről és céljairól, mint tudjuk, vég nélküli viták folynak. Hogy nemzeti egoizmus továbbra is létezik, azt az Európai Unió kapuja előtt bebocsátásra várakozó országoknak nemigen kell magyarázni. A nyugat-európai társadalmak zöme már régen nem proletárokból áll - ennek megítélésében a kommunisták iszonyatosan tévedtek -, hanem kispolgárokból. A kispolgár tulajdonnal bír, javait védi, és gyanúval tekint a területéhez közeledő idegenre.
A politika pedig ezt a felfogást tükrözi, mert a választások kimenetelét a kispolgári tömegek döntik el.
Mi következik mindebből Magyarország számára? Elsősorban az, hogy olyan fonák helyzettel kell számolnia, amelyben a nyugati partnerek érdekeik szerint mutatják egyik vagy másik arcukat: az összeurópait vagy a nacionalistát. Mindkettő valódi, mert Nyugat-Európa 1945 óta átmeneti állapotban van. Magyarország ugyanakkor csak 1990-ben kapta vissza önálló játékterét, és a számára tragikus 20. század terheit hordozza, amelyben, Kosáry Domokos professzor tömör mondását idézve, a történelem olyan volt, amilyen. Tény, hogy a nyugati és a magyar nemzeti önértelmezés között fáziseltolódás van, ami sok értetlenség forrása.
Nyugat-európai szemszögből nézve a közép-kelet-európai igények és gondok gyakran csak furcsa történelmi indoklással megtoldott önigazolásnak minősülnek. Valljuk be: nem minden ok nélkül. A Nyugat számára teljességgel érthetetlen volt, miért hivatkozott a jugoszláviai háborúk folyamán a szerb nacionalizmus a 14. század végén vívott rigómezei csatára. Az a magyar érvelés, miszerint a törökökkel szemben Európa védőbástyája voltunk, a német vagy a francia közvéleményt körülbelül annyira érdekli és hatja meg, mint a magyar közvéleményt az az orosz állítás, hogy Oroszország a tőle nyugatra eső területeket évszázadokig védelmezte a tatár veszély ellen.
Mindez igaz, de igaz az is, hogy Magyarország számára a Kárpát-medence peremén kisebbségben élő magyarság sorsa nem lehet közömbös; nem hagyhatja hidegen az a kérdés, hogy a most kezdődő évszázad végén esetleg mintegy hárommillió magyarral kevesebb lesz-e ezen a vidéken. A Lajtán túl mégis hallhatunk olyan vállvonogató véleményeket, hogy effajta nacionalista kisebbségi okvetetlenkedések ma már nem felelnek meg az új európai szellemiségnek. Mivel a nyugati politikai gondolkodás nem történelem-, hanem érdekorientált, az ügyet politikai síkon csak akkor lehet hathatósan képviselni Nyugat-Európával szemben, ha megkíséreljük saját érdekeinket a nyugati érdekekkel összhangba hozni: azt kell tudatosítanunk, hogy a térség stabilitásának feltétele a nemzeti kisebbségek jogos igényeinek kielégítése.
Mindez nem a magyar diplomáciának szól, amely ezeknek az elveknek az alapján érvel, hanem a hazai társadalom ama részének, amelyik talán mindmáig az ”eb ura fakó” mentalitás híve. Másik példával élve: az Európai Bizottság elnökének idei, budapesti sajtóértekezletén egy kolléga a következő kérdést tette fel a vendégnek: Az unió hogyan szándékozik anyagilag elismerni az 1956-os forradalmat és általában Magyarország érdemeit a kommunizmus ellen vívott harcban? Romano Prodi száraz válasza körülbelül annyi volt, hogy az érdemek elismerése körül nincs hiba, de fizetési kötelezettségekről nem tud. Azaz létezik egy nyugati adósság Magyarországgal szemben, de ez nem perelhető és nem váltható aprópénzre.
Csak látszólag témát váltva, lenne egy szavam a MIÉP nyugat-európai megítéléséről. Nem kívánok ”európaizni”, ahogy a MIÉP hívei mondani szokták, mert valóban közhely, hogy az unió nem fogadná el, hogy a MIÉP részt vegyen egy magyar kormányban, de egy MIÉP által támogatott kisebbségi kormány megalakulása is veszélybe sodorná mindazt, amit a magyar diplomácia Brüsszelben már elért.
Elvi kizáró okok akkor is felmerülnének, ha Magyarország történetesen nem pályázna EU-tagságra.
Ismerem ugyanakkor azt a hazai érvelést, miszerint a kommunista diktatúra utáni Magyarországnak most éppen a letűnt korszak anyagi és mentális következményeit kell felszámolnia, és nem egy fasiszta vagy náci típusú diktatúra jelenti az elsődleges veszélyt. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a náci és a kommunista diktatúra minden különbség ellenére sok hasonlóságot mutatott - mint két olyan rendszer, amelyik az utópisztikus-ideológiai elvakultság jegyében az emberi életet semmibe vette, és a tömeggyilkosságot megengedett eszköznek tekintette. A nyugati társadalmak számára azonban ez a történelmi képlet nem ennyire világos. Éspedig azért nem, mert saját bőrükön - mint áldozatok, vagy mint a hitleri Németországot legyőző, de ezért roppant áldozatokat hozó hatalmak - csak a nácizmust ismerték meg. A Nyugat számára az utolsó nagy, globális megrázkódtatást a nácizmus és a II. világháború jelentette. A kommunizmus ezzel szemben kihívás volt, egy gyűlölt és elítélt diktatórikus rend, de nem gyakorlati tapasztalat. A Nyugat 1945-ben levont tanulságai közé többek között az tartozik, hogy a rasszizmusnak nincs helye Európában, és aki ezt nem respektálja, aki példának okáért a budapesti parlamentben bojkottálja a holocaust-emléknapot, azt Európa kirostálja.
Mindehhez - az Amerikában lezajlott terrorcselekmények fényében - még egy megjegyzést fűznék. Magyarország a következő két évtizedben remélhetőleg végérvényesen annak a fejlett Nyugatnak a részévé válik, amelyre a világban jelenleg két különböző metafora érvényes: egyrészt a jólét szigete, másrészt ostromzárral körülvett erődítmény. Idővel Magyarországon is szembe kell nézni azzal, mit is jelent a távoli országokból és kultúrákból származó emberek tömeges megjelenése és letelepedése. És tudatában kell lenni annak, hogy az ország egy régióhoz tartozik, amely régió sikerének és értékrendjének - és a kettő összefügg - ezen a földön esküdt ellenségei is vannak. Nyilvánvaló, hogy aki - akár a jobb-, akár a baloldalon - az Egyesült Államokban történt merényletekre bármilyen morális igazolást vél találni, az önmagát zárja ki ebből az értékközösségből.
E rendezvény címe úgy hangzik: ”Magyarnak lenni, most.” Azt gondolom - bár tudom, hogy kívülállóként könnyen beszélek -, hogy az ország jó úton jár, és esélyei kedvezőek arra, hogy egy különleges történelmi lehetőséggel éljen. Mindehhez munka és kitartás szükséges. ”A magyarnak általján azt vetik szemére, hogy egyedül szalma-tűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgy van-e? Bizony nem tagadhatjuk.” Ezt Széchenyi István írta 1843-ban, a Két garas című cikksorozatban. És hozzátette: ennek nemcsak a magyar természet, hanem a magyar vezetők is okai, akik mindig inkább apelláltak a nemzet lelkesedésére, mint annak számítási tehetségére és realitásérzékére. Íme az út, amelyet a nagy gróf mind a magyar polgárnak, mind a magyar politikának napjainkban is kijelöl.
Magam az ország érdekérvényesítő képességének fokozására mindmáig nem tudok jobb javaslatot, mint amelyet egyszer, még a nyolcvanas évek derekán Szilágyi István, a Kolozsvárott élő író egy apró történetbe ágyazva mesélt el nekem. (Mellékesen: Aki példát akar látni arra, hogy a magyar irodalom ma - és nem itt, az anyaországban, hanem a kolozsvári nyomorúságok közepette - mire képes, az olvassa el Szilágyi idén megjelent új regényét, a Hollóidőt!) Az annak idején elmesélt történet pedig arról szólt, hogy egy találkozó során, amelyre a magyar írók a határ két oldaláról jöttek össze, valaki az anyaországiak közül nekikeseredve azt kérdezte: Ti szegények, ott idegenben, hát mit tehetünk értetek, mit hozhatunk, mit ajándékozhatunk nektek? Mire is felemelte a fejét az akkor még a Vajdaságban élő Gion Nándor, és azt mondta: Legyetek otthon, a magatok országában valakik, akkor nekünk is tudtok majd segíteni!
Gion Nándor mondása még mindig érvényes, és megvalósításához a körülmények ma ezerszer kedvezőbbek, mint akkor voltak, amikor ezek a szavak elhangzottak. ”Legyetek valakik!” - egy olyan ország polgárai, amelynek gazdasági és civilizációs teljesítménye elismerést vált ki a világban. Érzésem szerint e felemelkedés egyik feltétele - a jogos pártpolitikai ellentéteket nem számítva - a békésebb közélet, a nagyobb tolerancia is lenne. ”A törzsökös magyar... áll az igen is külföldies magyar ellenében... (úgy állnak) mint ellenségek, s nem mint földiek s barátok, holott legjózanabb volna egyiknek s másiknak is egy kissé engedni s egymáshoz közelíteni.” Ez is Széchenyi-idézet. A Hitelben olvasható.



« vissza