Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Minden ablakot, minden ajtót ki kell nyitni

Illyés Mária: A Műcsarnok-kiállításnak nagy sikere van.

Molnár Sándor: Rettentően meglepett, mert Magyarországon nem szoktak kiállításra járni, úgy gondoltam, egyedül leszek. Levettem a kabátom és teljesen meghökkentem, mert tele volt a Műcsarnok, nem tudom, hány ezren jönnek naponta, úgy átlagban.

I. M.: Örül neki?

M. S.: Nem különösebben.

I. M.: Nem számít magának, hogy tetszenek a művei?

M. S.: Cseppet sem számít, abszolút semennyire sem számít.

I. M.: Részt vett a képek kiválogatásában?

M. S.: Igen, gyakorlatilag én válogattam ki. Mert eredetileg úgy volt, hogy a Műcsarnok összes termében lesz gyűjteményes kiállítás, aztán leszűkült a középső három teremre, és negyven-egynéhány évből válogattam ki úgy képeket, hogy minden korszakból legyen egypár kép kint. Tehát ez ilyen mini-gyűjteményesnek nevezhető. Én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire egységes hatása van a különféle korszakoknak. Mert én sem láttam még együtt a képeket, mert a műteremben nem lehet együtt látni, úgyhogy ez a negyven-egynéhány év azt jelenti, hogy egészen a főiskolai figuratív dolgoktól a legutóbbi évig mindenből van valami.

I. M.: Az első teremben vannak a legújabb képei. Ahogy a néző befelé halad, úgy halad vissza az időben. Szándékos az elrendezés? Magától származik?

M. S.: Nem egészen. Úgy gondoltam, hogy az első teremben lesznek a legrégebbi dolgok, és ahogy megyünk befelé, ott lesznek a legújabbak. De a rendezővel való mindenféle beszélgetés alapján megfordítottuk, mert az első a legnagyobb terem, méreténél fogva, tehát a legnagyobb képeket akkor az első terembe raktuk, megfordítottuk a sorrendet, így kezdődik a végével a kiállítás és halad visszafelé az időben a főiskoláig.

I. M.: Nagyon egységes képet ad a kiállítás az életművéről. Óriási intellektuális erejű művész képeit mutatja meg. Az egységet kiemelik a festménysorozatok. Ezek a sorozatok egymás utáni alkotói periódusokat jeleznek? Vagy pedig egyszerre is dolgozik többfajta sorozat képein, vissza-vissza tér-e régebbi képekhez?

M. S.: Az én felfogásom a művészet területén tökéletesen ellenkezik a 20. századi fölfogással. Az ötvenes években, a szocreál idején, Magyarországon a korszerű művészet izgatta az embert. De mindjárt utána furcsa érzésem lett, hogy az itt talajtalan, gyökértelen és értelmetlen. A házi feladat, az iskolai lecke, hogy nézzük meg, mi az időszerű, és nyersfordítást csináljunk belőle. Igen hosszú kínlódási időszak következett; sokáig azt hittem, nincs is a számomra kiút, és festő már nem lesz belőlem, mert teljes káosz állt be minden téren. Azután lassan kitisztult. Tudni kell hozzá, hogy a világon minden érdekelt, nem csak a festészet, hanem az összes művészet, azonkívül a gondolkodás. Nem annyira a filozófia, mint inkább a metafizika, tehát azok a könyvek, amelyek arról beszélnek, hogyan kell élnie az embernek. Rettenetesen sokat tanultam. És akkor 66-ban - akkor voltam 30 éves - ennek a káosznak meglett az eredménye, akkor persze úgy éreztem, hogy semmi erőfeszítésembe nem került, hanem egy nap ücsörögtem otthon és egyszer csak minden erőfeszítés nélkül megjelentek előttem a művészet szellemi centrumai. Ez a minden erőfeszítés nélkül legalább 15 év kemény tanulásnak az eredménye volt. Vagyis megjelent előttem valami, mégpedig az, hogy a művészet nem szólhat összevissza akármiről, nem káosz, amit egy önkényes egoista én kénye-kedve szerint alakít, hanem mindig ugyanarról szól, még a különféle korszakokban és a különféle egyéniségekben is. Van a festői nyelv - ez a másik dolog, hogy az én számomra a legfontosabb a festői nyelv. Művészi nyelv általánosságban nincs. Művészetet konkrét értelemben nem csinál senki, hanem vagy festő valaki, vagy szobrász, vagy költő, vagy építész. Akkor én ezt a fölismerést a művészet szellemi centrumairól egy jegyzetben leírtam, megmutattam Hamvasnak, aki a barátom és a mesterem volt.
Nekem óriási szerencsém volt. Mert ma, a huszadik században nincs az embernek szellemi apja, mestere. Az ember megszületik a saját apjától-anyjától, testben, és nincs szellemi apja, aki szellemileg is megszülné az embert. Nekem óriási szerencsém volt, hogy találkoztam Hamvas Bélával, aki akkor hatvanöt éves volt, amikor én kezdő ember voltam. Személyesen Weöressel ismerkedtem meg hamarabb, a buddhista misszióban. Ez utóbbiban később csalódtam.
Utána megismerkedtem egy Bothár Barna nevezetű munkással, akitől megkaptam Hamvas Mágia szutra című, kézzel írt könyvét. Amikor elolvastam, a szemem-szám elállt a gyönyörűségtől, és lemásoltam a könyvet, mielőtt visszaadtam volna. Ez azért is volt szerencse, mert az eredeti példányt Bothár elvesztette, így a könyv az én kézírásomban meg maradt. A főiskola után kiderült, hogy a festészetből nem lehet megélni. Addig kollégiumban laktam, se lakásom nem volt, se pénzem, se kereseti lehetőségem. Nem tudtam, mit csináljak. Találkoztam a gimnáziumi tanárommal, és beutaltak a kecskeméti művésztelepre egy évre. Akkor eszembe jutott Hamvas, írtam neki egy levelet. Kecskemét után Pesten, az Erzsébet királyné úton laktam. Így ismerkedtem meg Hamvassal, szomszédok lettünk, én az Erzsébet királyné útja 89.-ben, Hamvas a 11.-ben lakott. (Az összesen száz - ez a misztika.)
Életem legnagyobb szerencséje, hogy vele találkoztam, hogy erre jöttem rá, hogy megmutattam a jegyzetemet neki. Olvasd el.
Elolvasta, és akkor azt mondta, hogy ennek legyen a címe a Festő jóga. Nem én találtam ki. Abban a percben odaírtam, hogy jó, akkor ennek a címe a Festő jóga, és az lesz a legjobb, ha ezt majd megírjuk közösen: ő írja, én mondom, és akkor megbeszéljük.
Rettentően örültem, hogy Hamvassal fogok közösen könyvet írni, de aztán nem lett belőle semmi, mert ő megbetegedett, majd meghalt.
Azt hiszem, hogy két vagy három változatot csináltam, jegyzetszerűen 66-ban, de aztán úgy is hagytam, többet nem foglalkoztam vele. Hagytam magamnak még egy kis időt. Akkor elölről kezdtem a festészetet, harmincéves korom után, legelölről, nem a stúdiumtól, hanem mondjuk úgy, hogy egy átmenettől. A lényege az, ha nagyon röviden akarom összefoglalni, hogy a művészet egyetlen dologról szól. Nemcsak a festészet, hanem minden művészet. Az emberi lélek útjáról, amit a születésétől a halálig bejár. Minden ember bejárná, ha nem akadályozná meg magát abban, hogy végigjárja. Mint ahogy a fa, ha elültetem, fölnő.
Hacsak valami olyan sérülés nem éri, hogy elpusztul. A modern embernek minden hajlama megvan arra, hogy megakadályozza magát a természetes fejlődésében. És meg is akadályozza. A 18. században ilyen akadályok nem voltak. Minden festő, akiben elég szufla volt, a maga természetes szellemi útját járta végig. A művészet a létezés egészét mondja ki, ahogy egy személyiség átéli. A létezés egésze pedig a természet, a lélek, a szellem és az ürességnek az egysége. Erről szól a művészet. Nem esztétikai kérdés. A másik pedig az, hogy a festő, vagy a szobrász, vagy a zenész, vagy a költő ezt egy művészeti nyelven mondja ki, és ennek a nyelvnek hibátlannak kell lennie, teljesen birtokolnia kell, különben, még ha megéli is a létezés teljességét, nem tudja kifejezni. Hiszen ismerünk szenteket, remetéket, akik a létezés teljességét megélik, de nem lesz belőlük soha se festő, se szobrász. Nem lesz művész belőlük, mert nincs ilyen adottságuk. Akkor azt tapasztaltam, hogy az egész 20., de már a 19. századi művészet is a művészeti nyelv töredékeiből él, töredékes, kimaradt belőle sok minden. Akkor hosszú időt szenteltem annak, hogy a festői nyelv hierarchikus teljességét helyreállítsam, ne töredékből éldegéljek. Ezt helyreállítottam. Ahogy Bazaine mondta, a festő öregen születik.
Mindig arra törekszik az ember, hogy kimondja a létezés egységét, de a legszerencsésebb esetben is csak öregkorában tudja kimondani, innen az öregkori művek nagysága. Akkor viszont már nincs ideje megcsinálni, mert meghal, és továbbadni sincs ideje, mert nincs kinek. A művészetben nincs fejlődés, ez a tudományból átvett esztelenség. A művészet hierarchikus. Nem úgy van, hogy ha Pollock csurgatott, akkor a következő generáció csurgatással kezdi, erről szó sincs. Mindenki elölről kezdi; a stúdiumnál kezdi. Mint ahogy mindenki, aki megszületik, az életét elölről kezdi, nem ott, ahol a nagypapa befejezte.

I. M.: A Festő jóga nem művészeti manifesztum, hanem lényegében a jógát és az alkímiát utánozva és vegyítve, lehetővé teszi a művésznek, hogy a saját pályáján belül bizonyos progressziót járjon végig. Erről van szó?

M. S.: Igen. Ez csak véletlen, teljesen véletlen, hogy én az elemeket és az alkímia fogalmait használtam, tulajdonképpen egy alkimista fejre állna, azt hiszem, ha elolvasná a cikkemet, mert csak egyszerűen azt találtam, hogy az alkímiának a műveletei tökéletesen megfelelnek annak, amit én látok, tehát minek találjak ki új fogalmakat. De ez sem megy folyamatosan, mert van négy elem, a föld, a víz, a tűz, a levegő, de én láttam köztük még egyet, a kristályt, tehát nálam öt elem van. De teljesen önkényesen használtam az összes fogalmat, és hát az alkímiai fogalmak pontosak, azok teljesen stimmeltek, nem kellett kiegészíteni őket, az elemeket ki kellett egészíteni. Ez teljesen önkényes fogalmi rendszer, az a célja, hogy nem akartam új fogalmakat kitalálni, minek, ha van alkalmas. Akkor, amikor leírtam, kiderült, hogy már végigcsináltam a főiskolán is, életem során többször ezt a festő-jógát, csak nem tudtam róla, szóval nem volt tudatos.

I. M.: Következetesen alkalmazta a Festő jógának mint segédeszköznek az elvi megállapításait a festészetében?

M. S.: Igen, abszolút következetesen, mert egyrészt minden ember ugyanezt az utat járja végig, másrészt - és ez félelmetes - a festői nyelvnek is ugyanezek a rétegei. Legbelül van az üresség.
Ez az üresség nem a semmi, hanem a teljes létezés meg nem nyilvánult módja. A létezés, ami még nem nyilvánult meg. Rothko üres képei erről beszélnek. A festői nyelv következő rétege a szellemi realitás, vagyis az arány, a szám, a geometria. Ez a geometria nem a geometrikus forma, hanem mint a pókháló, mint egy rendszer, amely egybetartja az egész következő formai megnyilvánulást, ez a kompozíció magja. A következő réteg az organikus forma, a következő réteg a tárgy. A belső útja is ugyanez az embernek. A tárgytól visszafelé. Csakhogy a festői nyelv lényege a szín. A szín, a fény és a színnek a viszonya mindent a világon ki tud fejezni. A szín a természetet, a lelket, a szellemet, az ürességet egyaránt ki tudja fejezni. Ha a formát nézem, a festői nyelvben két formánál nincs több. Az egyik az organikus, a másik a geometrikus, vagy a kettő együtt egy képen.
Csakhogy az organikus forma is kétféle, vagy olyan, mint a tűz, El Greco vagy Van Gogh, vagy olyan, ami nem olyan, mint a tűz, az olyan, mint a víz, az összes többi organikus forma, a barokk, romantika stb. formája. A geometria is kétféle, az egyik olyan, mint egy állványzat, a természetnek a tartószerkezete, a természet belső konstrukciója, és stabil. És van egy másikfajta geometria, ami a kristály, ami olyan, mint a csillagos ég, a szférák zenéje, ami inkább zenei, mint formai, a végső és tökéletes forma. És van az üresség. A festményemnek a rétegei az emberi tulajdonságoknak a rétegei, a természet, a lélek, a szellem ürességen keresztül, és ha az ember a festményén is ugyanaz, mint a belső út, amelyet végigjár, ez nem elmélet, hanem csak menni kell azon az úton.
Amikor én erre harmincéves koromban rájöttem, a festőbarátaimnak rögtön elmondtam, persze nem érdekelte őket. Az egyik barátom azt mondta, hogy hát ez őrület, te meg akarod határozni, hogy a jövő héten én hogy fessek?

I. M.: A festő fokozatokat ér el a művében? És ha elér a legmagasabb fokozathoz, akkor onnan hogyan lép tovább?

M. S.: A helyzet a következő. Az én kiállításom a legbelső teremben kezdődik. Ott van két figuratív kép, stúdium nincs egyáltalán. A stúdium mindenkinél egyforma. Nincs is semmi különbség köztük, hát azért stúdium. Van két figuratív kép, utána jönnek az átmenetek, a fél-absztrakt képek. Utána jön a föld-geometria, a geometriának az a szerkezete, ami a stabil geometria. Ez nagyjából az első terem. Ez a természethez tartozott végig. Utána jön a víz-művelet, ez a lélekhez tartozó dolog. A lélek hatalmas terület, elég ha azt mondja az ember, amit Freud vagy Jung, a tudatalatti területről. De hát a lélek nem csak az egyéni tudatalatti és a kollektív tudatalatti. Hanem az a hihetetlen intenzív démoni világ, ami vagy elsodorja az embert, vagy az embernek sikerül megfékeznie. Beethoven nem hasonlít azokra a démoni képekre, amilyeneket a huszadik században csinálnak.
Bacont viszont úgy elsodorták a démonjai, hogy ugyan nagyon tehetséges volt, de amit sugároz, az iszonytató és veszélyes a többi emberre nézve. Beethovennek minden démon a kezében van, ha elereszti őket, az szinte elsodorja az embert, aztán egyetlen mozdulattal mindenkit megfog, tehát ő az úr, nem fölötte uralkodnak.
Ez a vízművelet az én értelmezésem szerint - kénytelen vagyok magam értelmezni, mivel más nem értelmez - beethoveni, mivel minden belső erőt megpróbáltam fölszabadítani, a legsötétebbeket is, de mindig óvatosan és ügyelve arra, hogy a gyeplő az én kezemben maradjon, onnan ki ne kerüljön. Ezek a vízműveletek a második teremben vannak. Érdekes módon a modern emberre ennek van a legnagyobb hatása, ezt azonosítják velem. Sem az első termet, sem a harmadikat nem. Ez a démoni, nagy öröme a huszadik századi embernek. Ennek van a legnagyobb sikere, holott ez nálam csak egy időszak, és ráadásul én a megfékezésére törekedtem, és nem a fölszabadítására. Pontosabban olyan fölszabadítására, ami egyúttal meg is fékezi. A második terem végén van a tűzművelet. Nem hagytam egyetlen erőt sem elszáradni. A huszadik századi ember összezsugorodik, az erőit lehetőleg elapasztja, hogy ne fájjon az élete, bevonul egy sarokba. Én éppen az ellenkezőjét gondolom: minden ajtót, minden ablakot ki kell nyitni -, természetesen óvatosan és szakértelemmel -, különben az embernek vége van. Tehát az első művelet arról szól, hogy a természet gazdagságát megpróbáltam magamban realizálni. A második műveletben a belső erőket megpróbáltam mind fölszabadítani, és e kettő fölgyújtása a tűzművelet. A tűzgyújtás hatására keletkezik a hő - ami szenvedést okoz - és a fény, a világosság. A következő művelet: végső kristályos rendbe rendezni azt, ami hővé és világossággá alakult át. Minden démonit kiiktatni belőle, és a kristályos rendet létrehozni, de nem a személytelen rendet. A geometriának ez a legnagyobb veszélye. A huszadik századi geometrikus művészet - kevés kivétellel - személytelen, ez a legnagyobb problémája a huszadik századi embernek, hogy személytelenné válik és elgépiesedik. Én olyan kristályműveletet szeretnék csinálni, amelyben az összes előző személyes lét jelen van. Minden személyes erő, és a személytelenségnek nyoma sincs benne. Most itt tartok, ez eltart körülbelül hatvanöt éves koromig, utána jön az üres, amit újra akarok fogalmazni. Az egész kiállításnak, ha volt valami tanulsága számomra, az az, hogy én a vízművelettel párhuzamosan festettem üres képeket is, pedig ez nem tartozott bele az elméletembe, és utólag vettem észre, hogy ez nagyon hasznos volt, mert a démoni megfékezésére ellensúlyként szolgált. Ezt én akkor nem is gondoltam végig, csak éreztem, hogy kell üres képet festeni. Voltak halálfélelmeim ebben az időben, ami a démoni erők felszabadításával együtt jár, és úgy gondoltam, hogy nem lesz időm megfesteni az üreset. Most ahogy megnéztem ezeket az üres képeket, rájöttem, hogy mennyire más üres képeket fogok majd akkor festeni, ha újra elkezdem. Ezek az üres képek mindenképpen a vízhez tartoznak, az igazi üres majd most fog jönni.

I. M.: Ha a művész megcsinálta az üres képeket, akkor abbahagyja a festést?

M. S.: Addigra megöregszik és meghal. És a következő festő kezdi elölről. Ha az ember elérkezik a létezés határához, a művészet - a legtöbb - az ürességet már nem tudja kifejezni, csak utalni tud rá. Kénytelen eszközöket használni, márpedig az üresben nincs semmi tárgyi. Azért egyszerűsödik a lehető legjobban, a forma is eltűnik és csak a színekkel próbál az ember utalni arra, aminek nincs formája. Ez az utolsó lépés, ennél nincs tovább, az ezen túli létezést a művészet már nem tudja kifejezni.

I. M.: Tehát a halál, a teljes űr?

M. S.: A halál nem űr, hanem a teljes létezés, csak nincs anyagi megnyilvánulása. Amikor az ember meghal, itt hagyja az anyagi megnyilvánulást, a képeit, a feleségét, a gyerekét, a saját testét.
Minden anyagi megnyilvánulást itt hagy, csak egy dolgot vihet magával, az pedig a lélek éberségének a foka. Ha nagyon rögeszmés, akkor a rögeszméit viszi magával, ott se lesz jobb sorsa, mert a rögeszméitől nem szabadul. Ha nem rögeszmés és sikerül letisztítania magát, akkor azt a tisztasági fokot viszi tovább. Itt minden a tér-idő-okság, anyagi törvényei között mozog, ez megszűnik, de minden dolog lényege ugyanaz marad. Aki itt szenved, ott is szenvedni fog.

I. M.: A nézőkhöz, akik nem ismerik az elméletét, mennyire megy át az üzenet?

M. S.: Az ember nem sokkal többet tud megérteni annál, mint amit saját életének belső útja lehetővé tesz. Tehát sok dolgot nem tud megérteni, ha nincs azon a szinten. Magamról tudom a legjobban, ahogy fejlődtem az életem folyamán, mennyivel többet láttam meg a művészetből, mint előzőleg. Az nem úgy van, hogy valaki megérti a művészetet. Ha az ember elmegy a Műcsarnokba, azt látja, hogy az emberek kilencven százaléka nem is nézi meg a képet, hanem lassan elsétál előtte és ránéz. Nem is érthet így semmit a képekből. Megnézni egy képet, az egy belső szenvedély. Fölvenni a kapcsolatot egy képpel, az nagy figyelmet kíván az embertől. Van úgy, hogy egy kép elzárkózik, az ember nem tudja vele a kapcsolatot fölvenni. Ha engem megfog egy kép, akkor azt nézem, akkor időt hagyok rá, megpróbálok benne elmélyülni, megpróbálom minél teljesebben megérteni, úgyhogy órák hosszat tudok egy képet nézni.
Ha elfáradtam, hazamegyek, s később újra visszamegyek, megint megnézem, és nem tudok a végére járni. A remekművek azok a képek, amelyeknek a belső világa olyan tág, hogy soha senki nem tud a végére járni, mindig van új mondandója.

I. M.: Ezért nem tartja fontosnak azt, hogy a képei tetszenek-e a közönségnek vagy sem?

M. S.: Ez az oka. Másrészt azért állítok ki néha, hogy erősítsem a művészetet, hátha van valaki, egy fiatal festő, vagy bárki, aki megáll, akinek a számára ez fontos, aki ezt meg tudja nézni, és akiben megerősödik a művészet.

I. M.: Vannak maga körül tanítványok, jó barátok?

M. S.: Furcsa módon főiskolás korom óta mindig voltak körülöttem emberek, akik tőlem várták, hogy segítségükre legyek, illetve hogy valamit csináljunk. Így főiskolás korom óta - mondhatom - tanítom a művészetet, és mindig akadnak újra és újra emberek folyamatosan.
1990 óta pedig a főiskolán tanítok, remélem, hogy a növendékeim egy részében sikerült a festészet iránti szenvedélyt fölébreszteni és fönntartani, hiszen olyan ijesztő dolog ez, hogy a művészeten kívüli tevékenység - az installációtól az intermédiáig - mindenáron, hihetetlenül agresszívan ki akarja szorítani a tradicionális művészetet a terepről.

I. M.: Ez a másik oka, hogy a nyilvánosságot - vagyis a képeinek a fogadtatását - nem tartja fontosnak?

M. S.: Nem tartom fontosnak, mert az én utam, amivel én el tudom érni a saját teljességemből azt, ami lehetséges, az a művészet, mert ezt a képességet kaptam.

I. M.: Akkor kiknek festi a képeit?

M. S.: Senkinek. Magamnak festem, és marad utánam egy jel olyan emberek számára, akik a saját életük egy bizonyos szakaszában ezt használni tudják. Ahogy nekem fontos Bach, vagy fontos volt Nietzsche, vagy fontos volt El Greco, jönnek emberek, akiknek egy bizonyos ponton fontos lesz, amit csináltam a saját életemből, hagytam egy jelet, az neki fontos lehet, ha megmaradnak a művek egyáltalán.

I. M.: Térjünk vissza az alkotási folyamathoz. Amit elmondott, abból azt vettem ki, hogy az elmélet előbb született meg, mint a gyakorlat. Egy-egy képet előre elgondolt koncepció alapján kezd el festeni?

M. S.: Félig. Én végigjártam ezeket a fokozatokat anélkül, hogy tudatosan tudtam volna, hogy mit csinálok.

I. M.: Hogyan kezd el egy képet, csinál vázlatot, hogyan fog hozzá?

M. S.: Ahhoz, hogy az ember ne egy emblematikus jelet ismételgessen, hanem tényleg a forma lényegéhez jusson el, ahhoz az kell, hogy az ember az elért szellemi szintet állandóan visszavetítse a természetre. Tehát ha én a vízművelettel foglalkozom, visszavetítem a természetre, és a természetben lévő organikus jeleket rajzolom. Ez véghetetlen gazdagságot biztosít, mert a természetben a legfontosabb az, hogy ésszel fel nem foghatóan gazdag.

I. M.: Tehát készít természet után vázlatot?

M. S.: Mindig dolgozom természet után. Rajzot is, akvarelleket is.

I. M.: Figuratív képeket?

M. S.: Nem mondhatnám. Inkább természet utáni absztrakt képeket. Ott van előttem, néznem kell és aszerint analizálom, a szerint a szempont szerint, ahol szellemileg tartok.

I. M.: Tehát van az elmélet, a másik oldalon a valóság; és az elmélet szerint alakítja át a látott valóságot. Így történik?

M. S.: Így történik. Ez nem az én kiválóságom. Ezt minden festő így csinálja. Archile Gorky rajzai mind természet után készültek. Vagy Bazaine-nél, a nagy fiókos kredenc tele volt vázlatokkal, mind természet után készült absztrakt rajzok és akvarellek. Ezt mindig így kell csinálni, mert a gyakorlati ész sematikus dolgokat hoz létre. Én egész életemben minden nyarat úgy kezdtem, hogy stúdiumokat rajzoltam.

I. M.: Mint a régi nagy mesterek?

M. S.: Igen. Sok előkészítő munkát végzek. Ezt nyaranta csinálom. Mindig stúdiummal kezdtem és mindig másként rajzoltam a stúdiumot, mint előzőleg. Később absztrakt rajzokat. Így csinálta Martyn Ferenc is. Egyetlen tanítványa sem vette észre, hogy ő állandóan a természetre vetíti és onnan emeli ki a dolgokat, azért olyan mérhetetlen gazdag a formavilága. Tehát én egész nyáron kinn a természetben dolgozom, fölhalmozódik egy nagy anyag, fölfrissül a formai készletem. Mérhetetlenül fontosnak tartom a pontos megfigyelést. Nem a kézmozdulatból, hanem a koncentrációból kell rajzolni. A fölhalmozódott anyagkészletből kezdek festeni, nem egy rajzból. Azt tapasztaltam, ha valamit csak megnézek, az a festészet számára el van veszve, nem tudom fölidézni, nincs semmi fantáziám, de ha a legkisebb vázlatot csinálom róla, akkor megmarad.

I. M.: Mennyi ideig dolgozik egy képen?

M. S.: Ahogy öregszem, egyre lassabban festek. Lehet, hogy én leszek a világ leglassúbb festője. Most már általában három év alatt festek meg öt képet, és akkor is csak abbahagyom, és új indíttatásból kezdek képeket. Lehet, hogy most már életem végéig tudnék egy képet festeni.

I. M.: És a szobrok?

M. S.: Kétségtelen, ha meg tudtam volna finanszírozni, csinálhattam volna - azt hiszem - ugyanolyan komoly szobrászatot, mint festészetet. És minden mást is, hiszen minden vizuális műfaj izgatott. De ez nem ment, anyagilag ez végtelenül drága dolog. Kénytelen voltam olyan anyagok után nézni, melyek számomra megfizethetők. Csinálok szobrokat, de nem ilyeneket csinálnék szívem szerint.

I. M.: Milyen szobrokat csinálna?

M. S.: Hagyományosakat, megmintáznám őket nagy méretben és bronzba kiönteném. De hát erre nincs esélyem. Mivel a legolcsóbb anyag a műbőr, ezért műbőr szobrokat kezdtem csinálni. Mindenféle csontokat összegyűjtöttem és abból. Csináltam egy-két kisméretű szobrot plasztilinből is. Volt, amit ki is öntöttek. Az volt az első olyan mű, amit el tudtam adni.

I. M.: Szívesen adja el a műveit?

M. S.: Szívesen eladnám, de nincs iránta érdeklődés.

I. M.: Talán nincs pénz?

M. S.: Nincs pénz, vagy nem tudom, mi nincs.

I. M.: Mikor volt először Franciaországban?

M. S.: Közvetlenül a főiskola után, a hatvanas évek legelején. Általában egy hónapig maradtam, kivéve azt a három hónapot, amikor Nimes-ben tanítottam a képzőművészeti főiskolán.
Franciaországban több dolog is fontos volt a számomra. Az az egyetlen művészet még, amelyik természeténél fogva tradicionális.
Az elmúlt francia művészetet földolgozzák, nem tagadják meg.
Bazaine Cézanne-ra és Monet-ra hivatkozik és épít, és benne is van a festészetében. Ez nem epigonizmus. Folyamatosan nő a francia festészet, nincsenek nagy ugrások és szakadások benne, mint a többi európai művészetben. Ezt a folyamatos növekedést tartom természetesnek, a kétségbeesett elszakadási kísérleteket a tehetségtelenség jelének tartom.

I. M.: Ismert személyesen művészeket?

M. S.: Igen. Én éppen elvégeztem a főiskolát, Bazaine akkor volt ötven-valahány éves. Úgy mentem ki, hogy újságban olvastam, hogy gyűjteményes kiállítása van. Bak Imréék kint voltak, írtam rögtön az Imrének, hogy szerezzen egy meghívólevelet. Meg is kaptam, öt dollárral mentem ki, és egy hónapig voltam Párizsban, enni nem ettem, lakásom nem volt. Senki ismerősöm nem volt.

I. M.: Hogy lehetett úgy élni?

M. S.: Egy kicsit nehezen. Tél volt, hideg. Eléggé megviselt. Egy vásárcsarnokban aludtam dobozok között, ahogy a clochard-ok. Reggel amikor kinyitottak, kibújtam, a mosdónál megmosakodtam, aztán elindultam a városba. Először is elmentem a modern múzeumhoz, az igazgatóval akartam beszélni - be sem engedtek. Szerettem volna egy mindenhová alkalmas jegyet. Elmentem Bazaine-hez, aki fölhívta az igazgatót telefonon, és így megkaptam a jegyet. Megvolt az elégtételem. Fizikailag nehéz volt, de bárhová bemehettem és sokakkal megismerkedtem, Manessier-vel, Bertholle-lal.

I. M.: Ki volt a legrokonszenvesebb?

M. S.: Mindenki nagyon rokonszenves volt, összebarátkoztam velük, később leveleztünk, vannak leveleim mindenkitől. Tehát a francia festészet folyamatos, amit én nagyon fontosnak tartok, másrészt nagyon kiművelt. Nálunk műveletlenül használják a festői nyelvet. Én fontosnak tartom, hogy a festői nyelv kidolgozott, kiművelt és szép legyen. Martynnal ebben közös nézeten voltunk.
Nemcsak a művészetük, hanem a gondolataik is folyamatosak voltak.
Bazaine két könyvet írt a festészetről, ugyanazt írja, amit Lapicque, csak a saját élményei alapján. Az ember egyedül nem tud művészetet csinálni, csak a többi festővel együtt, a múlt művészetével együtt. Az ember egy láncszem egy hosszú láncon belül. Ez nagyon fontos volt.

I. M.: Miért éppen Franciaországba ment?

M. S.: A régi francia művészet vonzott. A legnagyobb teljesítményt a 19. és a 20. században is a francia művészet jelenti, onnan sugároztak ki a dolgok.

I. M.: Nem gondolt arra, hogy kint marad?

M. S.: Mindig volt erre lehetőség, de én nem akartam soha. Először Bertholle ajánlotta föl, hogy ha maradok, amíg lábra nem állok, kölcsönöz nekem pénzt. Művészet szempontjából rettenetes helyre születtem, Magyarországra, de mi lesz Magyarországgal, ha mindenki disszidál, akkor itt nem maradnak, csak azok, akik komoly szellemi erőfeszítést nem tesznek. Nem akartam disszidálni.
Viallat is ajánlotta, hogy maradjak ott, tanítsak a főiskolán. Tudtam, hogy ez milyen szerencsés dolog, de én vissza akartam jönni, mert azt képzeltem, hogy itt van dolgom Magyarországon.
Nem kényelmes élet. Egész életemben segédmunkásként kerestem a kenyeremet, csak amióta a főiskolán tanítok, azóta keresek mint tanár. De ez is véget fog érni. Nyugdíjam viszont nem lesz, mert nincs meg a huszonöt év ledolgozott idő.

I. M.: Hogy fog élni?

M. S.: Végezhetem Magyarországon is clochard-ként.



« vissza