Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Németh László és Veres Péter

Igényesebb irodalmi vetélkedő kérdése lehetne: Ki volt az a magyar író, akit Németh László - a huszadik századi magyar szellemi élet egyik legkiválóbb alakja, az értelmiségi származású, egyetemet végzett, életét korán az irodalomnak szentelő, huszonnégy éves korában pályadíjnyertes novellával jelentkező, több idegen nyelvet ismerő, kivételesen nagy műveltségű férfi - is sokra becsült, magához közelállónak mondott? Nos, az az író, aki a paraszti szegénység mély bugyrából jött, szerelemgyereknek született, mindössze négy elemi, népiskolai osztályt végzett, azt is nyolc és tizenkét éves kora között, nyelveket nem beszélt, szépirodalmi művet csak harmincnégy éves korában közölt, és negyvennyolc éves koráig vidéken mezőgazdasági munkát végzett. Veres Péter. A magyarázat életútjuk, írói pályájuk és sorsuk különbözőségében, szöges ellentétében rejlik? Vagy ellenkezőleg: világképük, irodalomelméletük rokonsága kötötte össze őket? Kapcsolatuk történetében mindkét mozzanat föllelhető: vannak közöttük nyilvánvaló nézetkülönbségek, kapcsolatuk a viták és nem az elvtelen barátság története, ugyanakkor sokkal erősebbnek látszanak az összekötő szálak, az erkölcsi komolyság, a tisztesség, a hűség, a magyarságszeretet kiemelt szerepe, a gondolkodás rokonsága, a közös jövőkép, az utópiára hajló életszemlélet. Kapcsolatuk történetét az életrajzi tények, az egymásról alkotott vélemények, publikált írásaik, valamint levelezésük tükrében próbálom megrajzolni.

A fiatal Veres Péter Balmazújvárosról gyakran belátogatott Debrecenbe. Személyesen talán akkor találkoztak először, amikor, 1931 novemberében, a debreceni Ady Társaság hívására öt pesti író - köztük Németh László - a Déri Múzeum előadótermében rendezett irodalmi esten a közönség elé lépett.

A Válasz indulásánál, 1934-ben már íróként is együtt szerepelnek. A folyóirat első száma - melyet Fülep Lajos, Gulyás Pál és Németh László még együtt jegyeznek - közli Németh László Egy Hungarológiai Társaság terve című írását, valamint Pörje Sándor néven két műbírálatát, a folyóirat második számában viszont napvilágot lát Veres Péter szociográfiai látlelete: Egy napszámos az egykéről. Veres Péter bekapcsolódik a „népi írók” folyóiratának tekintett Válasz munkájába, itt közli két folytatásban Az Alföld parasztsága részleteit, később a folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja lesz, és 1938-ig, a Válasz történetének első korszakában további öt írása jelenik meg a lapban.

Még nem indul el a Válasz, amikor Németh László 1932-ben útjára bocsátja egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. Itt, a lap 1936. évi összevont 1-2. számában publikálja Emberek a nemzet alatt címmel „fölfedező” írását, melyben három országrész „hírhozójáról” szól, és Tamási Áron Jégtörő Mátyása, Illyés Puszták népe című könyve mellett Veres Péter első önálló munkáját, Az Alföld parasztságát méltatja.
Kiemeli az író erkölcsi igényességét és azt az emberi többletet, amivel az irodalomba lépett: „Veres Péter ebben a könyvében bölcsességet mond s nem a szociográfiát műveli. S én nem az eszközeit bámulom, hanem a szilárdságát. Nem nagy tehetség, nagy készültség, hanem a nagy erkölcs a lenyűgöző benne.”
Hamarosan - még ugyanabban az évben - Veres Péternek is alkalma lesz arra, hogy véleményt mondjon, „néhány őszinte szót szóljon” Németh Lászlóról, akit indulása óta - ezt Veres Péter is jól tudja - különféle támadások érnek. Ez még a fiatal Veres Péter jobbára ideologikus tartalmú véleménye a nála is fiatalabb, ekkor még szépírói pályája kezdetén álló és inkább bírálataival nemzedéket szervező Németh Lászlóról. (Levél Németh Lászlóhoz, Gondolat, 1936. 8. sz.) Veres Péter a marxista világnézet alapján kéri számon az író kötelességét: „felelősséget vállalni, hirdetni és dokumentálni”. A Némethet bíráló írásban, az „esztéta-lelkek” és a „baloldalról támadók” szempontjait elemzi, az író „harmadik út” teóriáját bírálja, és Németh becsületére és őszinteségére hivatkozva szeretné őt az eszmeileg hozzá közelebb állók táborába vonzani. Nem kétséges, hogy elismerése őszinte: „Ön nagyigényű ember, eddigi írásaiból és cselekedeteiből látom, hogy a legnagyobbra tör, amire író, ember és magyar törhet: az igazságra.”
1937-ben megjelenik a Tanú utolsó száma, a következő évben véget ér a Válasz első korszaka. 1939-ben Móricz Zsigmond átveszi a Kelet Népét, és ettől kezdve ez a lap lesz a „népi írók”, többek között Németh László és Veres Péter közös otthona. Németh László Móricz „adjunktusaként” támogatja a folyóiratot, cikkeket ír a lapba, Veres Péter pedig verset és számos publicisztikai írást közöl a Kelet Népében. Közös ügyük Móricz tervének, a népfőiskola-mozgalomnak a támogatása, a fiatal paraszt tehetségek kibontakozásának a segítése.
Móricz 1941-ben, amikor már eléggé magára maradt a lappal, a Kelet Népe két leghűségesebb, „megmaradt” munkatársának Németh Lászlót és Veres Pétert nevezi.

1940-ben jelenik meg Veres Péter nagy hatású munkája, a levél formában írt Mit ér az ember, ha magyar. A szerző az egyik levélben a „Habsburg-kérdés” ürügyén Németh Lászlót bírálja, majd élőszóban is vitatkoznak. De amikor Illyés Gyula 1941-ben a Nyugatban a levelek miatt elmarasztalja Veres Pétert, és „népvezéri hajlandóságot” tulajdonít neki, Németh László Veres Péter mellé áll. (Egy műfaj haldoklása, Magyar Élet, 1941. április 10.) „A féltő barát mezében” jelentkező kritikussal szemben megvédi írótársát: „Veres Péter gondolkodó agy; mégpedig a hűbbek és makacsabbak közül. Botlásainak nagy része is onnan ered, hogy hű akar maradni magához, helyéhez, osztályához, s gyermekes módot választ a visszautasításra és fölülkerekedésre. Azon a határon, ahol mások megsemmisülnek vagy átvedlenek, egy ember megáll és megpróbál magának s másoknak öntudatot csinálni.”
1941 végén Veres Péter előadást tart Németh Lászlóról. Három fő kifogása van: írótársa minőség-szocializmust, kert-Magyarországot és harmadik oldalt „prédikál”. Az előadás szövege nyomtatásban is megjelenik, erre válaszol Németh László a Magyar Útban. (Az értelmiség önérzete, 1942. március 26.) Nem kívánja, hogy csak méltassák és bámulják, helye van annak is, hogy munkásságát bírálják, ugyanakkor nem hallgatja el szomorúságát. Nem az a baj - írja -, hogy Veres Péternek „az arckép elkészítéséhez nincs érzéke vagy énhozzám hajlama - akkor elő sem hoznám -, az értelmiségi ember lelkébe nem tud belehelyezkedni”. Németh László roppant érzékeny alkatú ember volt, de Veres Péterrel szemben sosem élt benne sértődöttség. Ugyanakkor - amikor alkalma volt - mindig rámutatott, hogy az elmélkedő, a politizáló, a mozgalmi embernél, a „kátémarxista” elveket hangoztató publicistánál többre becsüli a szépírót. A Falusi krónika (1941) megjelenésekor is arra biztatja a Hídban: „regényben teremtsen szabad vegetációt... hinni lehet, hogy miután mágikus társadalomtudományi igéivel már hatalmába ejtette a világot, érzékeivel és ábrázoló erejével is egyre többet emészt meg belőle”. (Népi író, 1942. január 27.)
Az író hivatását, a magyarság helyzetét és jövőjét érintő gondolataik különbözősége az 1943-as szárszói találkozón mutatkozott meg a legélesebben. Németh László ekkor már csaknem tizenöt éve értelmiségi emberként „jobboldal” és „baloldal” helyett azt hirdette: „az ideális egy harmadik, magyar oldal volna”. 1943-ban, a háborús összeomlás előestéjén még világosabbá vált számára, hogy „az átvészelés korát éljük”, és híres szárszói előadásának szövegébe is azt szúrta bele: „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? - Ez a harmadik oldal.” Veres Péter azonnal néhány megjegyzést, „kiegészítést” fűz Németh László „szellemes, szép és tiszta hangú” beszédéhez: „Harmadik oldal mindig és mindenhol van, de sohasem történelemcsináló tényező” - mondja a vitában.

Budapest ostroma, a politikai és társadalmi összeomlás, a szovjet hadsereg bevonulása, a történelmi fordulat, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása más-más élethelyzetben, más-más helyszínen találja a két írót. Németh László a romos fővárosból vidékre menekül, „elbujdosik”, Békésen és Hódmezővásárhelyen él, az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, Veres Péter politikai szerepet vállal, országgyűlési képviselő, a Nemzeti Parasztpárt elnöke lesz, Debrecenbe, majd Budapestre költözik, az új választások után az újjáépítési, majd a honvédelmi miniszteri tárcát kapja.

A barát bajban ismerszik meg igazán - tartja a magyar mondás. 1945. március 15-én Németh Lászlót beidézik a békési rendőrségre, és egy napig fogva tartják. Másnap az akkori belügyminiszter, Erdei Ferenc és Veres Péter parasztpárti gyűlést tartanak a városban. Németh már korábban Erdeihez fordult levélben, és segítségét kérte. Erdei nem válaszolt, s most, amikor ugyanabban a városban tartózkodik, ahol Németh él, elkerüli, nem megy el hozzá. Fölkeresi viszont az aggódó írót Veres Péter, aki évek múlva így emlékezik vissza: „Nyilván jólesett neki ez a kis látogatás, mert üldözöttnek hitte és érezte magát...” Békési látogatását Németh sem felejtette el, és egy 1957. február 13-án kelt levelében ezt írja Veres Péternek: „énvelem Illés Endrét kivéve egy kortársam sem volt olyan tisztességes, mint te; békési látogatásodat s amit a Karenina Anna megjelenéséért tettél, sosem felejtem el.” A Tolsztoj-fordítás megjelenése és 1957 azonban még messze van... A naptár egyelőre az 1945-ös és az 1946-os éveket mutatja. Ebben az időben Németh László több levelet ír Veres Péternek.
Egy valószínű 1945 decemberében keletkezett, de el nem küldött, tíz nyomtatott oldal terjedelmű levélfogalmazványa megjelent a Németh László élete levelekben 1914-1948 című kötetben. (Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1933. 523. levél. A következő levélidézetek ebből a kötetből valók.) Továbbá született két, ceruzával írt, Veres Péter hagyatékában fennmaradt, tehát elküldött, de eddig publikálatlan levél is. Ezek a levelek, valamint Veres Péter 1946. március 20-án kelt válasza jól mutatják ekkori gondolkodásuk és helyzetmegítélésük különbözőségét. Azt az erjedést, azokat az eseményeket, amelyeket Németh László Békésen anarchiának, lumpen elemek pogromjának, pártutasításra fölbérelt emberek „népítéletének” érzékel és nevez meg, Veres Péter szükségszerű és progresszív átalakulásnak, magyar forradalomnak lát. Bár Zsolt Béla a Haladásban Németh Lászlót és Veres Pétert egyaránt támadja, Veres Péter „lélekben való bátorságot”, csakazértis kiállást kér társától. „Forradalom van a népben, még akkor is, ha ez külső formákban nem jelentkezik. Innen visszaút nincs” - írja. Ezekben az években Németh Illyéshez közeledik, leveleiben vele osztja meg legbizalmasabb gondolatait. Az Illyés Gyula szerkesztette „második” Válaszban aztán ismét gyakran együtt szerepel a két író. De míg Németh a lapban főként szépirodalmi műveit (például az Iszonyt több folytatásban) és kritikai írásait közli, Veres Péter kemény hangú politikai és társadalomkritikai tanulmányokat publikál.

A kommunista párt térnyerése nő, az osztályharc élesedik, s Veres Péternek hamarosan csalódnia kell. 1948-ban megjelent Paraszti jövendő című, nagy vihart kavaró könyvét, melyben a parasztság történelmi szerepét hangsúlyozza, és a magángazdálkodás mellett foglal állást, augusztus 20-án kecskeméti beszédében Rákosi Mátyás súlyos bírálattal illeti. Ekkor fűzi utóiratként Illyés Gyulának írt leveléhez Németh László a kérdést: „Péter még mindig nem látja be, amire már R. is figyelmezteti?”
A „figyelmeztetés” jókor jött, és Veres Péter belátja, hogy az ország történelme vakvágányra futott. Lemond a miniszterségről, hátat fordít a pártpolitikának, visszavonul alkotószobájába, és újból ír. Már 1948 őszén, a Válaszban közreadott Veres Péter-elbeszélés olvastán azt írja Németh László Sárközi Györgynének: „Veres Péternek is nagyon örülök, meglátja, jó regényt fog írni.” S még ugyanaznap, október 4-én Veres Péterrel is megosztja gondolatát: „Nagyon örülök, hogy megint itt vagy köztünk az irodalomban... Változatlanul hiszem, hogy kitűnő regényt fogsz írni. Nagyon jó kemény anyagod van. Csak túl nagyra ne szabd a regényed alaprajzát...”
A két író egymásra talál a közös célokban, a közös irodalmi műfajban és a régi közös otthonban, a Válaszban. Ám ez éppen akkorra érik meg, amikor a hatalmi erőszak következtében - a papírhiányra való álságos hivatkozással - a folyóiratnak be kell szüntetni működését.

Az 1948 utáni évek eltérő lehetőséget kínálnak a két író számára. A vásárhelyi felekezeti gimnázium államosítása után Németh László tanári állását föladja, Budapestre költözik, de innét is, ha teheti, vidékre menekül. Családi gondok, betegség, megélhetési problémák nehezítik életét. Befejezi az Égető Eszter írását, de a regény egyelőre nem jelenik meg. Más írásait sem adják ki. Fordításból él: a fordítás „gályapadjából” igyekszik magának „laboratóriumot” varázsolni.
Oroszból és csehből fordít. Lefordítja Tolsztoj Karenina Annáját, Vaszilij Groszman Sztyepan Kolcsugin című regényét, Alekszej Tolsztoj Nagy Péterét, Jirí Marek Falu a föld alatt című regényét, kiadói lektorokkal hadakozik. A fordítások szünetében drámatervek foglalkoztatják. Megszületik a Galilei, a Petőfi Mezőberényben, a II. József, de közlésükre, előadásukra évekig nem kerülhet sor.
Mindeközben Veres Péternek, ha visszavonult is a politikai szerepvállalástól, nincs oka panaszra. Tekintélyt adó tisztséget tölt be, az Írószövetség elnöke, Békásmegyerről a Pasarétre, a Gárdonyi Géza utcai kertes házba költözik, szépirodalmi és publicisztikai műveit sorra kiadják. 1950-ben megjelenik elbeszélőkötete, a Próbatétel, a regényciklusnak tervezett Három nemzedék első kötete, a Szolgaság, a következő két évben a második kötete, a Szegények szerelme, valamint a Tél a Gyepsoron és a Pályamunkások, 1953-ban nagy feltűnést kelt egy lóról szóló, jelképes elbeszélése, a Laci, 1954-ben napvilágot lát az Almáskert és a Rossz asszony, továbbá kötetbe gyűlnek útirajzai, az ország dolgáról, az irodalomról szóló közéleti tárgyú írásai az Ukrajna földjén című naplójában, valamint Útközben és Közös dolgainkról című könyveiben.

Ez az az idő, amikor Veres Péter van abban a helyzetben, hogy segíthet Németh Lászlónak, és ő volt az, aki leveleiben alkalmanként vitatkozik írótársával, sőt a kioktató hangot sem mellőzi. Ugyanakkor Németh László jobbára csak munkára biztatja Veres Pétert, és általában nem reflektál írótársa megjegyzéseire, amelyekkel Németh László magatartását vagy gondolatait bírálja.

1951 januárjában Németh László felesége, Ella fölkeresi Veres Pétert, és az író háta mögött segítségét kéri férje fordításainak a megjelenése érdekében, melyeket az államosított könyvkiadás hevertet.
Veres Péter megfelelő helyen interveniál, és közbenjárására a fordítások megjelennek, majd a tiszteletpéldány kézhezvétele után levélben még a fordítások nyelvéről részletes véleményt mond Németh Lászlónak. Amikor a pártállami diktatúra némileg enyhül, 1954 nyarán Veres Péter azonnal személyes találkozást kezdeményez Németh Lászlóval, és munkára, írásra biztatja barátját: „tedd félre a fordítást és írj, írj, mert az idő nem vár, de a magyar irodalom, s főleg a gondolkozó magyarság tőled sokat vár”. (Kettejük 1949 utáni levelezése a Németh László élete levelekben című háromkötetes gyűjteményben olvasható. Osiris Kiadó, Bp., 2000.) A találkozás hamarosan létrejön, Németh meglátogatja Veres Pétert, majd levélben fogalmazza meg barátjának, amit személyesen nem mondott el, de a Veres Péter ellen zúgolódók előtt az utóbbi években többször hangoztatott: „Énvelem a napos oldalon lévők közül Veres Péter viselkedett a legemberségesebben... Sosem ígért semmit, de mindig tett valamit...” Veres Péter eljár abban, hogy Németh korai regényét, a Bűnt 1954-ben újból kiadják; mint az Írószövetség elnöke Németh vásárhelyi lakásproblémájának megoldásához igazolást ad; és a Galilei előadása ügyében is segíteni próbál. „Veres Péteren kívül egész Pesten nem volt egyetlen ember, aki egy jó szót írt vagy üzent volna rólam?” - írja Németh Vekerdi Lászlónak. 1954-ben a Petőfi Mezőberényben megjelenik a Népművelés című folyóiratban, majd 1955 januárjában a Galileit a Csillag közli. (A darabot 1956. október 20-án mutatja be a budapesti Katona József Színház.) Ezek a publikációk különféle rosszindulatú támadásokat indítanak el az író ellen. A támadások közben megint Veres Péter az, aki Németh László igazságának legavatottabb értője és értelmezője. Elolvassa a II. Józsefet, és azonnal levelet ír Némethnek. A levél keltezése: 1956. augusztus 4. (Két és fél hónappal vagyunk a forradalom előtt!) „Az író igazsága, illetve a történelem igazsága: senkit se lehet, se egyes embert, se népet-nemzetet nem lehet boldogítani önmaga ellenére! Nem tudom, ezt akartad-e mondani, de nekem ezt mondja az írás, és ennek a valóban fejedelmi eszű Józsefnek a szavából is ezt értem ki.” További munkára biztatja barátját: „Mi tudjuk, az írók, most már nem csak a barátaid, hogy ott van benned a nagy író, hadd tudja meg az ország és a nép is.”
Rövidesen a történelmi események igazolják a Németh-műből kiolvasott Veres Péter-i gondolatot. Október 23-án Veres Pétert a Bem-szobornál találjuk, Németh pedig pár nap múlva vidékről Pestre siet, és Emelkedő nemzet címmel cikket ír az Irodalmi Újság november 2-i számában. A forradalom leverése után az 1945-ös, illetve az 1948-as „fordulatot” követő éveknél is súlyosabb idők következnek a magyar szellemi élet és a java írók számára. 1958-ban megjelenik a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő kulturális és elméleti munkaközösség dokumentuma a „népi írókról”. A vitára bocsátott állásfoglalás kemény vádakkal illeti Németh Lászlót, aki természetesen nem hajlandó a szöveggel kapcsolatos észrevételeit papírra vetni, és az állásfoglalásról kezdeményezett nyilvános vitában sem vesz részt. A politikai hatalom most a korábbinál ravaszabbul, kritika helyett hízelgéssel, támogatással, külhoni utaztatással, műveik cenzúrázott kiadásával akarja az írókat megnyerni, bírálókedvüket elvenni, magához édesgetni.

Németh László is, Veres Péter is a munkába temetkezik. Németh László 1957 tavaszától az év nagy részét a Balaton mellett, Sajkodon tölti karthauzi magányban, Veres Péter megszabadul az Írószövetség élén betöltött tisztségétől. Már 1957 februárjában levelet váltanak, és mindketten csaknem ugyanazokkal a szavakkal fogalmazzák meg léthelyzetüket, életérzésüket. „Nekem most az a legfontosabb, hogy egy-két művemet befejezzem” - írja Németh. (Ebben a levélben találjuk a már idézett mondatot: „énvelem Illés Endrét kivéve egy kortársam sem volt olyan tisztességes, mint te”.) Veres Péter válaszában ezt olvassuk: „Nekem egyetlen menedékem a munka, amíg van illúzióm hozzá, hogy ér is valamit.”
1957-ben Veres Péter betöltötte hatvanadik évét, és Németh László is közel került ehhez a korhoz. Elérkezett az idő, amikor mindketten most már saját munkájukra, életművük tető alá hozására, a még hátralévő idő maximális kihasználására összpontosítsanak. A térbeli távolság miatt a személyes találkozás megritkul, levelet is ritkábban váltanak.

Veres Péter 1957-ben elküldi Némethnek új regényét, a János és Julcsát. Gondolatot cserélnek kéziratokról, megjelent cikkekről, elhangzott nyilatkozatokról. Minden szavuk két egyenrangú fél, két hasonlóan gondolkodó író eszmecseréje. Nem hallgatják el egymás előtt véleményüket. Amikor 1959-ben Némethet rábeszélik a szovjetunióbeli utazásra, s ott elmondott Pohárköszöntője miatt különféle nem várt dicséretek és gáncsok érik, Veres Péter levélben közli: a beszédet „szép, okos, becsületes - és a magyarság érdekében való” [Veres Péter kiemelése] szövegnek tartja. 1961 tavaszán Veres Péter az újságokból értesül arról, hogy Németh László betöltötte hatvanadik évét. Papírt terít asztalán az íráshoz, levélben köszönti írótársát, és önmaga is szembesül a ténnyel, az idő múlásával: „Ajaj! Mindnyájan összeöregszünk, az egész nemzedék. És azt hiszem, mindnyájan elégedetlenek is vagyunk: keveset tettünk! Mindenesetre kevesebbet, mint szerettünk volna, s még kevesebbet, mint amennyit valóban akartunk is. És ha ebből a művek s még inkább az emberi magatartás vissza is ad valamit, de nem annyit, amennyivel a különben is telhetetlen írói szív megelégedhetnék.”
Levelezésükben egyre több szó esik az idő múlásáról, tapasztalatot cserélnek a különféle betegségekről, a hipertóniáról, a magas és alacsony vérnyomásról, a fázékonyságról, az időjárásra való érzékenységről, a gyógyítás módozatairól, a gyógyulás fázisairól.
Egyre jobban érzik szellemi összetartozásukat is, bár mindegyikük a maga külön írói világát éli, és önállóan írja műveit. 1962 tavaszán a Felvidékről, Szlovákiából látogató érkezik Veres Péter budai, Gárdonyi Géza utcai házába. A vendég Sződy Viktor, tollforgató férfi, nagy tisztelője az írónak, és életében most utazott először Budapestre.
Találkozásukra így emlékezik vissza Mélyszántás című könyvében (1995): „Beszélgettünk kisebbségi sorsról, irodalomról, politikáról... Amire határozottan emlékszem: Németh Lászlóról azt mondta, hogy korunk legnagyobb magyar írója... Napokig, hetekig visszaidéztem beszélgetésünket... Volt abban valami megnyugtatóan szép, hogy Németh Lászlót ilyen nagyra tartja... Én azelőtt sosem tapasztaltam (azóta sem), hogy egy író ilyen elismerően szóljon élő (!) pályatársáról.” Veres Péter véleménye azért is figyelemreméltó, mert nem a nyilvánosságnak szánta, és az életében először látott emberrel osztotta meg. De Veres Péter élőszóban is csak azt közölte, amit írásban is vállalt.

Németh is elküldte munkáit Veres Péternek: a Változatok egy témára című könyvét, melyben a Bolyai-témával foglalkozó, más-más műfajú írásait gyűjtötte össze (1961), valamint a Kísérletező embert (1963), régebbi és új írásait tartalmazó tanulmánykötetét. Veres Péter „megértéssel” olvassa a könyveket, s ha röviden is, legendás levelezőlapjain elmondja véleményét. Németh folyóiratban, főként a Kortársban megjelent tanulmányai sem kerülik el figyelmét, s ha kedvére való gondolatokkal találkozik, írásban reagál. Németh viszont Veres Péter könyvét, az Évek során cím alatt megjelent naplójegyzeteit (1965) köszöni meg: „Nagy gyönyörűséggel olvastam könyvedet.” Rosszallás, félreértés, gáncsvetés, vita nincs már közöttük. A hatvanas évek közepén teljes nézetazonossággal cserélnek gondolatot a magyarság fogyásáról, az irodalom helyzetéről és jövőjéről, pedagógiai kérdésekről. Arra emlékeznek, ami számukra a legkedvesebb (Németh László például Veres Péter 1945-ös békési látogatására, a Karenina Anna-fordítás megjelenése érdekében tett közbenjárására), és mindegyikük a másikban azt keresi, amit a legértékesebbnek tart, amivel azonosulni tud. „Pallérozottabb íróink vannak - írja Németh László Veres Péternek 1965. október 20-án -, de kortársaim közt te vagy az egyetlen, igazi, a maga útján járó agyvelő.” Ugyanebben a levelében azt a tanulmányát, amelyet egy svájci kiadó számára készült elbeszélésgyűjteményhez írt előszóként, de amelyből Veres Péter írását kihagyták, és Németh előszavát sem engedte ki a Szerzői Jogvédő Hivatal. Némethnek ez az utolsó hosszabb, nyilvánosságnak szánt, a magyar prózairodalomról szóló írása, amelyben Veres Péter munkásságát méltatja. „A második nemzedék nagy egyénisége: Veres Péter... A magyar alföld szépségét, a paraszti munkát senki nem írta le olyan részletes tudással, olyan visszatartott költőiséggel, mint ő. Életrajza, a Számadás, a gondolkozó atom útja a társadalom halmazállapot-változásában.”
Személyesen ritkán találkoznak: Németh hiába küldet tiszteletjegyet egy-egy darabjának bemutatójára, Veres Péter nem jár színházba, az olvasott szöveg fontosabb számára, mint a színészi játék. Németh László Sajkodon, Veres Péter Budapesten él, s ha nyáron a Balaton mellett, Akarattyán tartózkodik, akkor is csak a levelek jönnek és mennek közöttük. Németh befejezi Irgalom című regényét (1965-ben jelenik meg), és az életében oly sokszor tett fogadalmát az írás abbahagyására, munkássága lezárására most a betegség valóban kikényszeríti. De levelekben még tartja a kapcsolatot a külvilággal.
Veres Péter számára is az írás a legfontosabb: ez adja meg élete értelmét. „Kijöttem néhány napra én is Akarattyára... Én is azért jöttem ki, hogy dolgozzak. Nehéz ügy. Tele vagyok, de már csak a nagyon fontosat, a létfontosságút érdemes elmondani úgy a keveseknek, hogy az a sokaké lehessen. Ez a legnehezebb. Íróság ne hagyj el: csak ennek van értelme.” - Ezt írja 1965 őszén az egész életében a közügyekben oly sokat fáradó Veres Péter Németh Lászlónak.

Közeledik 1967. január 6., Veres Péter hetvenedik születésnapja. Ez olyan alkalom, amikor a megszólalás elől a visszavonulásban élő Németh László nem térhet ki. A Kortárs az 1967. januári számban kívánja köszönteni a hetvenéves írót. A szerkesztőség Tóbiás Áront küldi el Németh-hez, hogy készítsen vele interjút. A magnetofonnal rögzített szöveg a riporter lejegyzésében jelenik meg a folyóiratban. A hallgatásból kimozduló író a következőket mondja: „A Veres Pétert üdvözlők közül két okból sem szeretnék kimaradni. Az egyik, hogy a lankadó magyar életakarat elé nemigen lehetne szebb példát állítani, mint a Veres Péter hetven éve. A másik: íróink közt nem tudok senkit, akin, tényleges érdemét az emberekben élő képpel összehasonlítva, annak a hangulatkeltésnek az ereje és sikere, amely legnagyobbjainkat a köztudatban eltorzítani igyekszik, jobban lemérhető. Becsületbeli kötelességünk tehát, ha alkalom nyílik rá, kimondanunk az igazságot.” Az ünnepelt munkásságának fő érdemét abban látja, hogy Veres Péter - gondolkozó. „S nekem épp azért oly élvezetes az olvasása, mert írásaiban a gondolkozó agy figyelmeztető „csakhogy”-ai és”ámde”-jei pöccentik meg a renyheséget.” Veres Péter levélben köszöni meg Németh írását. „Nagyon fontos volt, mert a te szavad többet ér az „urbánus” sznobok felé is, meg a mezei bizonytalanok számára is, mintha én akármilyen magas, mérges vagy ironikus reflexiókkal próbálom bizonygatni, hogy ki vagyok, mi vagyok.”
Veres Péter elolvassa Németh Csapda című, kétrészes Puskin-drámáját - és véleményt mond róla: „Történelmi értelemben is okosabb lettem ezzel.” Elolvassa Némethnek az Életünk folyóiratban megjelent A magyar irodalom jövője cím alatt összefoglalt Négy újságcikkét - és muszájból tollat fog, hogy reflektáljon: „írjad és mondjad ezt az igazságot, a megmaradásét, beleértve a zsidó példát, akikért én most, íme, tiszta szívvel drukkolok: joguk van hozzá, hogy hazájuk legyen! Nekünk is!” Ha hosszabb ideje nem hall hírt barátja felől - levelezőlapot vesz a kezébe, és megkéri: „Írj pár sort, ha teheted.” És Németh László azonnal, már másnap válaszol: „Nagyon jólesett, hogy gondoltál rám - s egy Hol vagy Ádámot? kiáltottál felém.” Az írás, a közlés kényszere, a betegségekkel folytatott küzdelem és a nemzet jövőjéért való aggódás most teljesen egymás közelébe sodorja a két idős írót. Gondolataik csaknem fölcserélhetők a levelekben: a levél aláírójának a nevét akár letakarhatnánk. Veres Péter írja: „Mindenesetre úgy érzem: elmondani mindent, amit lehet, és amíg lehet, mert az utánunk jövőkre nemigen számíthatunk.” Németh László válasza: „Az írás persze - bár nehezen megy - nekem is életszükségletem maradt, akár a légzés... Halálom után majd elátkozhatják ősz fejemet, én így is épp elég leköpésnek tettem ki.” Vagy fordítva mondják? Az első idézet a Németh Lászlóé, és az utóbbit Veres Péter írta?

Németh László elküldi a Kiadatlan tanulmányok két vaskos kötetét. „Egyelőre csak megköszönöm a könyvet, s azt is, hogy azonnal elküldted - írja Veres Péter 1968 nyarán. - Most látom, hogy mennyi mindent nem olvashattam a kezdő éveimben tőled. S még azt is, hogy mennyi gondolatot vettem át tőled úgy, hogy magát a gondolatot nem olvastam ugyan, de - hogy is mondjam? - a mindnyájunkra ható Németh László-i életérzésből és „sorsgondolkozásból” következett.”
Veres Péternek Németh Lászlóhoz írt utolsó levele 1970. január 24-én kelt. Jellemző Veres Péter-i megnyilatkozás. A vajdasági Képes Újságban kezébe kerül Némethnek egy korai írása Leninről, amely még az 1934-es Tanúban jelent meg. Veres Péter eddig nem ismerte ezt a szöveget. Azonnal jelentkezik: ő éppen most írt életében először Leninről: „körülbelül ugyanazt mondom, amit Te akkor mondtál”. Sorait ezzel zárja: „Ennyi az egész. E hajnali órán muszáj most ezt elmondani. A sejtjeim tótágast állnak, nyüzsögnek és kavarognak: jön a pálfordulás!”
Veres Péter még két és fél hónapot élt. 1970. április 16-án hunyt el, életének hetvenharmadik évében. Amikor halála után, október 10-én először Vácott emlékestet rendeztek, Németh László is jelen volt, és a hallgatósághoz szólt. Az Utolsó széttekintésben (1980) találunk egy írást, a kötetben közölt cikkek közül a legutolsót, amelynek a címe: Gondolatok Veres Péter halálára. A magyar irodalom múltján, három katasztrófáján (1795, 1849, 1919) végigtekintő, befejezetlen, három ponttal véget érő írás csupán néhány sorban foglalkozik Veres Péterrel. Szabó Lőrinc, Tamási, Kodolányi távozása után ő is elment.
„Veres Péter halála különösen fájdalmasan juttatja eszünkbe ezt az elmúlást. Szívósságát, fáradhatatlan járás-kelését nézve azt hittük, ő lesz az utolsó köztünk, aki a magyarság problémáival megszűnik foglalkozni. Egy influenza következményei öt hét alatt elvitték. Az ő halála emlékeztet rá, hogy a mi nemzedékünk, ha van is egy-két szívós tagja, voltaképp kimúlt az irodalomból - mindazt, amit mi tartottunk fenn az irodalomban, a Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta Ferenc nemzedékének kell folytatnia. Az új darabom, Az írás ördöge is inkább csak bizonyítéka a halálnak, mint lázadás ellene...”
Németh László öt évvel élte túl barátját. 1975. március 3-án hunyt el, hetvennégy éves korában. Élete utolsó éveiben, amikor a rátörő betegség környezetét egyre nagyobb aggodalommal tölti el, orvosa, Juhász Pál professzor tanácsára naponta írásgyakorlatokat végez: egy füzetbe jegyzi le gondolatait. A közelmúltban rokona, dr. Lakatos István megmutatta nekem ezeket a gyakorlófüzeteket. A végtelenül apró, összezsugorított betűkkel írt, csak nagyító segítségével olvasható, de megdöbbentő stiláris biztonsággal fogalmazott szövegekben Veres Péterről véleményét több alkalommal rögzíti. Lakatos István lemásolta és olvashatóvá tette ezeket a szövegeket. Minden bizonnyal ezek a dokumentumok Németh Lászlónak írótársával és barátjával foglalkozó legutolsó sorai. 1974. március 8-án ezt írta: „Veres Péter és köztem a kapcsolat az volt, hogy a magyarság sorsáról egyformán gondolkoztunk... Nagy megerősítés és vigasztalás volt számomra, hogy akik származásban annyira távol estünk egymástól, eredményeinkben annyira közel álltunk.”



« vissza