Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Őszi szezon Berlinben

A berlini magyar politikai és kulturális jelenlét építészetileg is látványos megerősödésére, a nagykövetség Wilhelmstrasse és Unter den Linden sarkán épült új házának szeptember 11-én történt megnyitására tragikus árnyékot vetett a New York és Washington elleni terrortámadás. Ennek ellenére a nagykövetség elfoglalta helyét a berlini kulturális életben, többek között egy nagy sikerű irodalmi esttel, amely Berlin és Budapest irodalmi kapcsolataival foglalkozott, valamint Esterházy Péter felolvasásával a Harmonia Caelestis nemrég megjelent német kiadásából.
A porosz jubileum körüli rendezvénysorozat (lásd Magyar Szemle 2001. október) még véget sem ért, Berlinben az őszi kiállítási évad máris egy sor más témával foglalkozik. Az Új Nemzeti Galéria épületében Andy Warhol-retrospektív kiállítását láthattuk. A nem régi avantgárd furcsán avítt hatást kelt. Annál elevenebb, aktuálisabb a galéria építészének, Mies van der Rohé-nak szentelt kiállítás a Bauhaus-archívum épületében. A Bauhaus az utóbbi évtizedekben a recepció meglehetős hullámvasútját járta meg Németországban: a harmincas-negyvenes évek diktatórikus és háborús kényszerszünete, majd az ötvenes évek, a "Zweite Moderne" hallelujája és a hatvanas-hetvenes évek epigonális ellaposodása után a nyolcvanas évek "Feszítsétek meg!" ordításainak elcsendesedése óta úgy tűnik, végre megérett a tárgyilagos értékelés kora. A kiállítás súlypontja Mies van der Rohe igazgatói tevékenysége a Bauhausban Walter Gropius utódaként, ma is példamutatóan igényes oktatási céljaival. (A kiállítás 2002. március 11-ig még megtekinthető.)
Egy eredetileg úgyszintén építésznek indult művész, Ernst Ludwig Kirchner grafikáiból mutat szemelvényeket a Brücke-Museum. Noha történetesen majdnem egyidejűleg a részben helyreállított drezdai királyi palotában nagyszabású expresszionista kiállítás nyílt meg, a berlini gyűjteménynek bőven maradt kiállítanivalója. Megkapó az elegánsan, egyetlen mozdulattal odavetett kávéházi hölgycsoport-sziluett, a Potsdamer Platz nagyvárosi ember-autó-neonreklám-kavargásának ragyogóan megfelelő, szaggatott duktussal ábrázolt fametszetsorozat. Kirchner és művésztársai - Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluff, Fritz Bleyl - Drezdában kezdték pályafutásukat, többek között Fritz Schumacher későbbi hamburgi főépítész és Werkbund-alapítótárs tanítványaiként, de a rezidenciaváros (akkor még ép) barokk hangulatát hamarosan szűknek érezték, a német birodalom amerikai tempóval növekvő új metropolisa, Berlin, hamarosan mágikus bűvkörébe vonta őket. A sors furcsa fintora, hogy mindennek jelképe, a Potsdamer Platz, 1945 óta a város kellős közepén néma pusztaság volt, míg a "zweite Gründerzeit" nem keltette új életre markáns épületegyüttessel, köztük két toronyházzal - bízzunk benne, hogy immár békésebb sorssal, ami manapság, a felhőkarcolók elleni terrortámadások korában sajnos egyáltalán nem magától értetődő.
Egészen más, első pillantásra szinte száz évvel korábbi világba vezeti vissza a látogatót a Kolbe-Museum kiállítása, amely viszonylag kevés, igényesen válogatott kiállítási tárggyal a náci korszak szobrászatát mutatja be. Az intim hangulatú, Georg Kolbe lakóházából és műterméből bővítéssel keletkezett múzeum a klasszikus modern szobrászat expresszionista vonulatának szellemi letéteményese - körülbelül egy éve Wilhelm Lehmbruck műveiből mutattak kiállítást -, de határterületekkel is foglalkozik, mint éppen a nemzetiszocialista művészet kényes témájával. Vegyes érzelmekkel sétál a látogató Arno Breker monumentális, kissé vértelenül klasszicizáló, viszont annál mesterkéltebben bárgyú-brutális arcú férfialakjai között. A szocialista realizmus hasonló alkotásainál legfeljebb annyiban elviselhetőbbek, hogy valamilyen furcsán, torz módon mégis mentesebbek a közvetlen politikai propagandától, mint a sarló-kalapácsos munkás-paraszt hősök. A katalógus súlyt helyez arra, hogy a kiállítás célja nem kizárólag a náci propagandisztikus szobrászat bemutatása vagy pláne felértékelése, hanem a korábbi, idealista tradícióból fakadó szobrászat továbbélésének vizsgálata a náci uralom alatt. Ennek köszönhetően néhány szobor mégis kiemelkedik a szakmányból - a Gerhard Marcks által alkotott, úszósapkáját fejére húzó, keresztbe tett lábú úszónőalak szinte befelé néz, a verseny előtti koncentráció pillanatát nagyszerűen ragadja meg. A kortárs művészeti folyóiratokból mutatott szemelvényekből érdekes történelmi adalékokat tanulhatunk: azt, hogy Ernst Barlachnak néhány publicisztikai követője meg próbálta győzni a náci kultúrfunkcionáriusokat arról, hogy az expresszionizmus a valódi nemzetiszocialista művészeti irányzat, valamint azt, hogy Arno Brekernek a megszállt Franciaországban óriási sikere volt...



« vissza