Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Siker és felelősség

 

Egy mai mecénás: Somody Imre


 

A helyemet keresve a világban, azt vállaltam feladatomul, hogy a társadalom, az emberek életét gazdagító, életképes modellek létrehozásán és jobbításán dolgozzak - ezt igyekszem tudatosan csinálni. Ezek olyan gyakorlati, pozitív értékeket éltető minták, mint például a veresegyházi Misszió Egészségközpont és modell, vagy más területen a Bolyai-díj vagy a Bolyai Műhely.” - mondja életcéljáról Somody Imre vállalkozó, akit karitatív és közcélú adományairól is ismer a közvélemény. A 45 éves közgazdász a szó klasszikus értelmében vett mecénás: anyagi és eszmei támogatást nyújtva pártfogolja azokat, akik vele azonos célra: egy rendezett, jól működő, emberséges és korszerű társadalom létrehozására törekszenek.

Somody Imre érettségi után, 1977-től ösztöndíjasként tanulhatott közgazdaságtant a berlini egyetemen. 1981-től a Chinoin gyógyszergyárban dolgozik, közben gyógyszeripari innovációból szerez doktori címet. 30 évesen már az egyik gyáregység gazdasági igazgatója.
1988-ban, 31 évesen, svájci tőke bevonásával, fiatal társaival hozza létre a gyógyszergyár veresegyházi telephelyén a Plusssz pezsgőtabletták gyártásáról ismert Pharmavit Rt.-t, amelynek részvényeit tulajdonostársaival 110 millió dollárért adja el 1995-ben.
A tulajdonrészéért kapott tőkéből alapozza meg a Somody Holding vállalkozásait: többek között a Centrál Kávéházat, az S+G ingatlanbefektetési céget, az Ovo-Farm biotojás céget, a Veresegyházi Rehabilitációs Központot. Ezek a vállalkozások fontos részei életének, de - mint elmondja - eszközök is, mert olyan jól átlátható egységek, amelyeknek törvényszerűségeit alkalmazva az élet bármely területén működő vállalkozásokat sikerre lehet vinni.

- Mi ösztönözte, mi ösztönzi, hogy mecénásként szolgálja a közéletet? - kérdeztem először indítékairól.

- Mindig bennem volt a vágy, hogy sok jót kapjak az élettől, ám a tudat is, hogy ezért nagyon jól kell dolgozni, és nagyon sokat kell tenni magamnak is. Ez magába foglalja egész „életfilozófiám” lényegét: a reményt a jóban és a tetteket a jóért. Azt is tudtam, hogy évezredek óta sokan gondolkodtak el erről, de nem mindig követte a gondolatot cselekvés. És sokan cselekedtek, de nem mindig gondolták át alaposan, hogy mit kellene tenni, és hogyan. Ha át is gondolták és cselekedtek is, nem mindig jött létre a nélkülözhetetlen együttműködés a cselekvésben, a gondolkodásban, és tetteik ezért nem lehettek sikeresek, előremutatóak. Ha a gyökerekig leásva tárjuk fel a legsúlyosabb egyéni problémákat, a sok sajátos probléma néhány közös okra vezethető vissza, amelyek egyénileg nem mindig orvosolhatóak, tehát kézenfekvő, hogy a feszültségek enyhítésére, gondjaink oldására összefogjunk és cselekedjünk. Számos oka van annak, hogy az összefogás, a párbeszéd vagy nem jön létre, vagy nem elég tartós, vagy nem elég hatékony. Ebből adódik a legjelentősebb deficitünk és a legfontosabb feladatunk a társadalomban.

Amikor ’81-ben hazajöttem az egyetemről, családommal nagyon szegény környezetben éltem egy újpesti albérletben. Nem tudtam elképzelni, hogy az esztergályosok, a hegesztők meg a targoncások között én egyszer csak meggazdagodom, ők meg tovább isszák a műpálinkát. Arra gondoltam: ha meg akarom találni a helyemet közöttük, anélkül, hogy megtagadnám őket, nekik is kell majd adnom a jobbik énemből és a magaméból. Amikor megadatott, hogy jobban ment, amikor valóban vagyonhoz jutottam, főként, amikor eladtam a cégben a részesedésemet, akkor csodálatos élmény volt átgondolni és kialakítani, hogy mit tehetek a jó és igaz ügyekért, és miben segíthetek másokon. Kezdetben - most már tudom - sok mindent rosszul csináltam, de fokozatosan kialakult egy természetes viszonyom a környezetemmel. A mai napig egyre-másra fordulnak hozzám kérésekkel. Segíteni nem tudok mindenkinek, de úgy válaszolok, hogy érezzék: megértem a gondjaikat.
Valljuk meg: ez önmagában sem kis feladat!

- Hogyan dönti el, hogy kit vagy milyen programokat támogat? Tapasztalatai szerint jól sáfárkodnak-e a pénzadományokkal?

- Első jelentős, 20 millió forintos támogatásom a társadalom perifériájára sodródott emberek megsegítését szolgálta, a Máltai Szeretetszolgálattal közösen működtetett, hajléktalanok és rabok tüdőszűrését végző autóbusz elindításával. Ez jó döntés volt, mind a célt, mind a partnert illetően. Ugyanezt nem mondhatom el saját alapítványunkról, a METESZ-szel és a MOTESZ-szel közös Egészségesebb Életért Alapítványról . Még nem találtuk meg az áldozatvállalás és a cél érdekében végzendő közös munka eredményre vezető módját és mértékét.

A civil szervezetek, köztük a karitatív szervezetek működése egyébként ma is igen nagy társadalmi probléma: a „jótéteményeskedés” igen gyakran jár együtt átgondolatlansággal, nem körültekintő, nem jól megalapozott kivitelezéssel. Olvastam, hogy Amerikában az ügyvédek vagy menedzserek nem anyagi támogatást ajánlanak fel jótékony célú vállalkozásoknak, hanem azt, hogy megvizsgálják a működésüket. És sokszor kiderült: azért kerültek karitatív szervezetek kellemetlen helyzetbe, mert nem értenek igazán az ügyek menedzseléséhez, az adománypénzek hatékony felhasználásához. Az lenne az igazi áttörés, ha Magyarországon intézményes keretek között tudnánk tanítani, hogyan kell professzionálisan és humánusan működtetni a jótékony célú szervezeteket!

A barátaimnak is mindig azt mondom: nem elég adakozni, az ügyet kell ugyanúgy figyelemmel kísérni, mintha befektetés lenne. Mert a támogatás erkölcsi befektetés is. Példát adunk azzal, ahogy támogatunk. Nem lehetünk olyan buták, hogy nem használjuk fel azt az irdatlan mennyiségű tudást, ami emberséges elődeink jóvoltából, a gazdaságban szerzett tapasztalatainkból rendelkezésünkre áll!

- Ebben a tudásban reménykedett, amikor a közelmúltban visszavásárolta a Plusssz pezsgőtabletták „know-how”-ját a Bristol-Myers Squibb cégtől? Lehet, hogy valami olyasmit tud, amit ők nem?

- Ez egy nagy kihívás! Ezt a kérdést majd egy év múlva tegye fel!

- Hogyan dönt a magánemberek támogatásáról?

- Sokan profi módon utaznak a támogatásszerzésre. Ezért próbálom elkerülni, hogy ismeretleneknek adakozzak. Ha kialakítottam egy kapcsolatot, előbb-utóbb ellenőrzöm, hogyan használják fel a támogatást: így tettünk annak idején a Pharmavitnál, ahol elsősorban gyerekeket, iskolai programokat és egy-két célirányos egészségügyi programot támogattunk. Nyomon követjük a saját vállalkozásaimból szponzorált ügyeket is. A Misszióban például, amibe a legtöbb pénzt fektettem.

- Igen, a veresegyházi Misszió Egészségügyi Központ Kht., amelyik ma már 35 település betegeit látja el. A Misszió létrehozására háromszázmillió forintot adott, ha jól tudom. Ez a fajta egészségügyi modell még hat helyen működik az országban. Miben különbözik tőlük a Misszió?

- Legalább tíz éve van egy alapgondolatom, amelynek lényege, hogy a gazdaság fontos dolog, de csak eszköz ahhoz, hogy az ember a jóért és jól éljen. Ráadásul egy olyan részterület, amelyet be lehet látni. Egy vállalat, nevezetesen annak idején a Pharmavit volt a minta, ahol a szervezés, a pénzügy, az informatika, a képzés és továbbképzés, az ösztönzési rendszer egy az egyben az emberi munkával és a működéssel, és nem pusztán szakmai kérdésekkel volt kapcsolatos. Miért ne lehetne az itt felgyülemlett tapasztalatot, tudást alkalmazni az utca másik oldalán, a kórházban is? Ezért azt terveztük, hogy a szervezési-működtetési technikákat bevisszük az egészségügybe, anélkül, hogy a szakmai kérdésekbe beavatkoznánk. Végül egy irányított betegellátási rendszerben működő járóbeteg-ellátó központot létesítettünk, 30 ágyas rehabilitációs részleggel.

A Misszió Egészségközpontban elsősorban a megelőzésre törekszünk és arra, hogy betegeinket lehetőleg az egészségügyi hierarchia alacsonyabb szintjein gyógyítsuk jobb eredményességgel, érdekeltté téve ebben orvosainkat is. A Misszióban kezdetben 15 000 embert láttunk el, mára 152 ezren tartoznak a modellhez. Ez azt jelenti, hogy szerződéses viszonyban állunk számos diagnosztikai központtal és kórházzal. Ha az OEP lehetőséget ad rá, később a rendszer az egész országba eljuthat: rácsatlakozhatunk az egészségügy informatikai rendszerére, becsatlakozhatunk a képzési, a szakmai ellenőrzési és az ösztönzési rendszerbe és a többi. Vagyis egy gyakorlatban kipróbált, bizonyított modellből profitálhatnának az egészségügyi intézmények országos méretekben.

- Változtak-e törekvéseik és mennyiben az elmúlt évek tapasztalatai alapján?

- 1994 és 1999 között, a modell megalapozása idején, a pénzügyi támogatáson túl, sok időt és energiát fektettem a Misszióba, noha mindig alkalmaztunk ügyvezetőt is. Mikor az emberileg és szakmailag is kiváló Matejka Zsuzsa átvette a vezetést, én hátraléphettem. Azóta stratégiai konzultáns vagyok, ehhez talán elég jól érzékelem a változásokat és azt, hogy mit kellene másképpen csinálni. Tavaly óta például nem a bővítésre koncentrálunk, mert a standardizálás fázisa lezárult, hanem egyrészt az egész rendszer dokumentálására, másrészt minőségi finomításra törekszenek.

Például a mai napig nem bocsátottak el egyetlen orvost sem az egész rendszerből. Egyszerűen nem merik megtenni. Mindig külső példából indulok ki, és azt mondom: egy jó vállalatnál, például a General Electricnél alapelv volt, hogy minden évben a munkavállalók utolsó 10 százalékát el kellett bocsátani. Nem azért, mert kedvüket lelik ebben, hanem mert a csúcsszínvonalhoz hozzátartozik, hogy a legjobbakkal dolgozzanak. Akkor hogyan lehetséges, hogy a Misszió nyolcvan orvosának mindegyike jó? Az ország 37 ezer orvosából nem találunk még húsz jobbat? Miért nem hozzuk oda őket? A mai napig nem válogathattunk például a diagnosztikai központok vagy a kórházak között sem. A Misszió orvosai sajnos olyan helyekre is küldenek betegeket, amelyek rosszabbak és drágábbak. Jó lenne valós szerződéseket kötni azokkal a szolgáltatókkal, ahova betegeinket irányítjuk. Ez forradalmi változást hozna az egészségügyben, ahol a szolgáltatók felosztották egymás között a piacot. Ha nem akarunk problémát,ezt el kell fogadnunk, magyarán bele kell törődnünk abba, hogy a közpénzekből fenntartott egészségügyi intézményeknél a fejlődés, a betegközpontúság csak szó marad.

- Folytatnak-e a Misszióban tudományos kutatásokat? Van-e kapcsolatuk tudományos műhelyekkel?

- A Misszió munkáját úgy szerveztük, hogy az MTA Szociológiai Intézetének lehetőséget biztosítsunk arra, hogy vizsgálhassák az itt élők egészség-attitűdjének változásait. Lehetővé tesszük, hogy társadalomtudományi vizsgálatokat végezzenek. Másrészt, miután a menedzserképzéseken és a tudományos konferenciákon ma az egészségügy racionális szervezése az egyik leggyakrabban szereplő kérdés, a Misszió-modell rendre szerepel a témák között, így komoly szerepünk lehet az egészségügy innovációjában. Harmadszor, egyre több gyógyszergyártó és gyógyászati segédeszközgyártó vizsgálja, hogyan befolyásolja a társadalmi környezet egy adott termék hatását, és ezekhez a kutatásokhoz a Misszió információbázisa rendelkezésre áll.

- A kutatási lehetőségekről a Bolyai-díj miatt érdeklődtem, amelyet ön alapított, feleségével és két barátjával együtt 1997-ben, és amelyhez később további két közéleti személyiség csatlakozott. Az alapító okirat szerint a díjat olyan élvonalbeli tudósoknak adják, akik kiterjedt közéleti és utánpótlás-nevelési tevékenységet is folytatnak. Az 50 ezer dollárral járó kitüntetés már 2000-ben is nagy feltűnést keltett, idén pedig óriási visszhangja volt. A két díjazottat, Freund Tamást és Roska Tamást, valamint kutatási eredményeiket akkor ismerte meg a közvélemény. Mondhatni: akkor lettek próféták saját hazájukban is.

- Ma a társadalom kétarcú a tudománnyal kapcsolatban. Egyrészt szép történeteket ismerünk tudósainkról, elsősorban a régiekről, és ezekre büszkék vagyunk. Másrészt Bolyaihoz hasonlóan ma is lehet egy tudós a világ legzseniálisabb embere, ha nem ismerjük fel, ha nem ismerjük el az értékeket, amelyeket létrehozott, ha nem képes jól „eladni magát” a társadalomnak. Engem például társadalomtudósként nem elsősorban az érdekelne, hogy Bolyai milyen nehezen élt, hanem az, hogy vajon mekkora veszteséget okoz a társadalomnak (most nem beszélek magáról a tudósról), hogy a nagy felfedezések horderejét nem vagyunk képesek felfogni, hasznosítani. Következésképpen azt sem érzékeljük, hogy nekünk kincset érnek ezek az emberek! Vajon hányan lehetnek még közöttünk, akikről (és az általuk létrehozott értékekről) nem is tudunk. Az lenne a cél, hogy a társadalom sokkal tisztességesebb és nyíltabb viszonyba kerüljön a tudománnyal, a tudósokkal. Egyrészt a tudomány igenis vegye természetesnek, hogy tudni szeretnénk, hogy mivel foglalkozik, és mérni szeretnénk, hogy miért jó, amit elért. Röviden: számoljon el a társadalomnak is, hiszen mi finanszírozzuk. Cserébe viszont a társadalom hozza tűzbe a politikát a tudomány támogatása érdekében. Engem tehát nem csupán az érdekel, hogy XY nagy tudós, és elismeréshez és pénzhez jut a Bolyai-díjból. Célunk az is, hogy úgy csináljuk meg a díjkiosztó ünnepséget, hogy felkeltse a társadalom figyelmét. Ezért van szükség magára az eseményre. Ezért van szükség a média hatására. Ezért van szükség a jó értelemben vett „körítésre”.

- Ezért tartanak saját díjkiosztó ünnepséget, annak ellenére, hogy a Bolyai-díj megalapítását az MTA közgyűlésén jelentették be?

- Kezdettől fogva törekedtünk az Akadémiával a harmonikus együttműködésre és ez így van ma is, így lesz holnap is. Örülünk annak, hogy a díjbizottságban az Akadémia kiválóságai vesznek részt.

A háború után megszüntették azokat a magas pénzjutalommal járó díjakat, amelyek néhány évre nyugodt, elmélyült kutatást is lehetővé tettek. Ma az Akadémia díjaival többnyire megalázóan alacsony pénzjutalom jár. Gondolom, ezért hívta fel az MTA a vállalkozókat, hogy telepítsenek hozzájuk díjakat, amelyeket a szponzorokkal közös kuratórium ítél oda, és az MTA közgyűlésén adnak át. Az olyan nagy cégekét is, mint a Mol, a General Electric, a Paksi Atomerőmű, amelyek nyilván megengedhetnék maguknak, hogy saját díjkiosztó ünnepséget szervezzenek.
Ezek nagyon fontos és üdvözlendő tettek a tudomány támogatása érdekében. Úgy vélem, még több és még többfajta támogatásra van szüksége a magyar tudománynak. Ezek egyike a mi kezdeményezésünk. A Bolyai-díj-átadásnak az idén is nagyon komoly médiahatása volt, ami közüggyé emelt egy korábban apró hírként kezelt eseményt. Ez nem jelentéktelen dolog. A társadalomra úgy hat a média, ahogy. Ezt tényként kell tudomásul venni, és a médiának olyan szerepet adni, ami a cél érdekében szükséges és elégséges. Úgy gondolom, hogy első kitüntetettünk, Freund Tamás, és az idei díjazott, Roska Tamás is komolyan vették a médiaszereplést, képesek voltak egyszerűen, világosan szólni életükről és a tudomány nagy kérdéseiről, gazdagítottak bennünket, laikusokat és gazdagodtak ők is.

- Amerikában és Angliában a nagy tudományos díjak kiosztásán megjelennek a magas közjogi méltóságok és a média is.

- Az állami vezetők jelenléte az, ami idén, a választások miatt két aktuál-konfliktussal járt. Egyrészt hihetetlen nyomás nehezedett az alapítókra, hogy ne tavasszal tartsák a díjkiosztást. Én meg azt mondom: a társadalomnak végre fel kellene nőni! Idén tavasszal, mint korábban is, mindkét „oldalt” meghívtuk, az akkori ellenzék többsége mégse jött el. Hiszek abban, hogy két, majd négy év múlva mind a kormány, mind az ellenzék nagy létszámban képviselteti magát. Mert pontosan tudom, hogy a tudomány támogatásának ügye a vezető politikusok számára elsőrendű nemzeti ügy. Fontos, hogy jelenlétükkel a társadalomnak üzenjenek.

- Jelez valamit, hogy az első két Bolyai-díjas vagy agykutató, mint Freund Tamás, vagy agykutatókkal együttműködő informatikus, mint Roska Tamás?

- A díjak odaítélésébe az alapítók nem szólhatnak bele. A független díjkiosztó bizottság tagjainak többsége olyan tudós, akik ténylegesen együtt-működnek, jól ismerik, ki ér el komoly eredményeket. Ez egyfajta érték-követhetőséget biztosít. Maga az agykutatás 21. századi tudomány. Ezen a területen Magyarország élenjáró a világban, három-négy nagyon nagy kaliberű személyiséggel is dicsekedhetünk. Ezért az, hogy Freund Tamást megtalálták, mérföldkő volt. Roska Tamás személye és teljesítménye ráirányította a figyelmet az informatikai és az élettudományok kapcsolatának fejlesztésére. Ma a világban a géntechnológia és az informatika talán a kutatás két kiemelt területe. Szerintem fantasztikus döntés volt, hogy olyan informatikusnak adták a díjat, aki agykutatókkal dolgozik együtt. Amit azonban gondnak érzek, és ez magának a díjnak a problémája, hogy a társadalomtudományok háttérbe szorulnak. A természettudomány nagymértékben dominál a világban is, és itthon is, pedig világunkban a társadalom emberi, a társadalomtudományok által vizsgálandó problémái legalább olyan nagyok, mint a természettudományt érdeklő kérdések. A világ nem abba fog belepusztulni, hogy elfogy a kőolaj, hanem abba, hogy „megöljük” egymást és kiirtjuk a természetet!

- Ezek szerint a társadalomtudományt stratégiai ágazattá kellene tenni?

- Igen, ez meggyőződésem. Persze lehet, hogy a társadalomtudományok területén ma sehol a világon nincs meghatározó innováció, holott a társadalmi problémákkal mindenki kínlódik. Általánosan elfogadott nézet, hogy a tévével elárasztott kommunikáció miatt degenerálódott társadalom nem jó, a gazdagok és szegények közötti kapcsolat inkább romlik, mint javul. Sehol a világon nem nevelik megfelelően a gyerekeket és így tovább. Közép-Európa a szociológiai és társadalmi konfliktusokat még mindig jobban tudja kezelni, mint a világ más régiói. Ami itt történik, szerintem nagyon-nagyon értékes, ezért gondolom, hogy a hazai társadalomkutatásnak számos olyan akut problémára kellene keresnie a választ, amelyek a fejlett világban is komoly gondot jelentenek, de ott nem tudnak rájuk megoldást találni. Az eredményeket elsősorban Közép-Európában - és a világ más fejlődő országaiban - lehetne felhasználni, mert társadalmainkban sok a közös vonás.

Saját területemen, az egészségügyben is így van ez. Hiába szeretném Amerikában megtanulni az ottani egészségügyi modellt, azt mondják, hogy ezt ne vidd haza, mert nem jó, de drága. A mi Misszió-modellünk sokkal racionálisabb, sokkal kisebb költségeket igényel, mégsem vagyok abban a helyzetben, hogy átvételre ajánljam az amerikaiaknak, mert tudom, náluk az egészségügy úgy be van ágyazódva a társadalomba, hogy csak 50 vagy 100 év múlva lehetne megváltoztatni. Lengyelországtól Mexikóig ugyanakkor lehet, hogy használható lenne a modellünk. Ugyanez vonatkozik a társadalomkutatásban elért eredményekre. Ezért mondom, hogy a társadalomkutatásnak stratégiai ágazattá kellene válnia.

- Hadd kérdezzem meg a Bolyai Műhelyről, melynek megalapításában Kőhalmi Ferenc tanár és a Bolyai-díj átadására meghívott, versenyeket nyert fiatalok kezdeményező szerepet játszottak. Az ismertető szerint a Műhely célja, hogy az ifjú tudósjelöltek „többoldalú, együttműködni képes, a művészeteket ismerő, társadalmi felelősséggel gondolkodó és cselekvő emberré képezhessék magukat.” Mit remél a Műhely működésétől? Vannak-e visszajelzései az ott folyó munkáról?

- A Bolyai Műhelyt több szempontból tartom fontosnak. Első helyen említeném, hogy egyértelmű küldetése van: modell arra, hogy a társadalomnak vállalnia kell a felelősséget, hogy legtehetségesebb ifjait tudatosan menedzselje, tudatosan segítse felkészülésüket az életre. Látensen meglévő igény ez, amit minden korban ki kellett elégíteni, néha politikai felhanggal, a KISZ-től kezdve a párizsi elitintézményekig. Talán a Bolyai-gondolatból levezetve, tudatosan támogatjuk, hogy a gyerekek a maguk választotta szakmában boldoguljanak. A mi feladatunk, hogy segítsük őket a szakmájukon kívül eső értékek megtalálásában és a másokkal való együttműködés megtanulásában.

A Bolyai Műhely kulcsa számomra az, hogy a gyerekek rájöjjenek: életük legnagyobb élménye az a tényleges interdiszciplinaritás, amit a műhelymunka során elsajátítanak. Ennek a képességnek a kifejlesztéséhez szükséges az egymás tudásának elismerésén alapuló kapcsolat, amely a különböző szakmák fiatal tehetségei között a Műhelyben létrejön, ráadásul a legfogékonyabb korban. Ha egymás nagyságát elfogadó emberek vitatkoznak bizonyos témákról, odáig fejlődhetnek, hogy a másik gondolkodásmódját kezdik érteni. És a másik gondolkodásmódjára is le tudják fordítani saját nézeteiket. Ma Magyarországon egy geológus és egy közgazdász gyakran külön világban él. Mintha két különböző házban lennének, amelyek között nincs átjárás. Én azt mondom: kössük össze ezeket a házakat, és kezdjetek átjárkálni, kezdjétek el megérteni a másikban zajló folyamatokat, tudjatok egymással beszélgetni! Ezt az együtt gondolkodást értem interdiszciplinaritáson.

További célkitűzésünk annak tudatosítása, hogy a kiválóság kötelezettségekkel párosul. Arra kellene törekednünk, hogy tíz év múlva a tehetséges gyerekek többsége hazajöjjön a külföldi tanulást követően. Kínából, Szingapúrból, Dél-Koreából manapság százezrek tanulnak Amerikában - és ez a magyarok számára is rendkívül fontos -, de jelentős részük később hazatér. Mert nem a puszta tudás érdekli őket, hanem az is, hogy hogyan tudják otthon kamatoztatni, amit külföldön megtanultak. Magyarországon ez nem így működik. De valljuk meg: egyelőre nem is lehet elvárni. Képzeljük el: egy még kialakulatlan személyiség elmegy külföldre, ott nagyon jó mentort, nagyon jó vezető tanárt adnak mellé, olyan gazdasági, szakmai, kulturális és zöld környezetet kap sok esetben, amiről itthon csak álmodni tudott. És elkezd beilleszkedni az ottani társadalomba, s mert tehetséges, bizonyos előnyöket szerez. Ha nincs benne a HAZA iránti mély elkötelezettség, akkor kinn marad.

A kérdés az, hogy tudunk-e a gyereknek valamiféle olyan hátteret biztosítani, ami rendkívül fontossá teszi számára, hogy visszajöjjön. Érzelmi és tudásbeli hátteret egyaránt. Meg tudjuk-e éreztetni vele, hogy milyen fontos az ő tehetsége az országnak. Kapcsolatba kell például őt hozni a társadalom, az állam rendszereivel. Ha minden évben van ötszáz, hatszáz, hétszáz nagyon tehetséges gyerek, akikről tudjuk, hogy a túlnyomó többségük igenis a tudomány, a kultúra, a gazdaság, az államigazgatás felelősségteljes pozícióit tölti majd be, akkor rendkívül fontos, hogy a feladathoz szükséges tudást megszerezhessék. Az eredmény nem kétséges. Mert látom ezeken a gyerekeken, hogy hat óra vagy tizenkét óra alatt milyen hihetetlen mennyiségű információt képesek felfogni és feldolgozni.

Gondoljunk csak arra a politikai kultúra hiányosságaiból fakadó problémára is, amelyről a díjkiosztó ünnepséggel kapcsolatban beszéltünk. Jó néhányan dolgozunk a Bolyai Műhelyben, diákok, tanítók, programbizottsági tagok, kurátorok. Nyilvánvaló, hogy eltérő világnézeti és politikai szimpátiák vannak közöttünk. Ám sokkal nagyobb a vonzódásunk a közös ügyhöz, így a fent említett eltérések nem jelentenek akadályt. Arra törekszünk, hogy egymás szuverenitását tiszteljük, vigyáznunk kell egymás érzékenységére is. Az alkotó ember érzékeny. Többek között ezért képes az alkotásra. Ám az érzékenység sérülékenységet is jelent. Ezért a közös cél figyelemmel tartása mellett vigyáznunk kell egymásra is, óva azokat a különbségeket, amik a személyiségünk integritásában fontos szerepet játszanak.

A Bolyai Műhelyben az is nagyon fontos, hogy a zseninek kikiáltott vagy abba az irányba menő fiatalok eszébe jusson, hogy neki nem csak a díjakat, a szakmai tudományos megbecsülést, a pénzt meg a vagyont kell majd megszereznie, hanem ki kell alakítania a viszonyát a munkanélkülivel, a kéregetővel vagy a hajléktalannal, aki az utcában két kapualjjal arrább alszik. És magyarázatot kell adnia arra, hogy a másik miért nem kap abból, ami neki kijutott. Ha erre képessé válik, már előbbre jutottunk. Mert az emberek nagy százaléka mintha közönyös lenne sorsuk iránt: lehunyja szemét, elmegy, elfordul.

- A Bolyai Műhely foglalkozásain főként egy-egy alapregényt vagy drámát beszélnek meg és egy közösen megnézett filmről vitatkoznak. Érdekes lehet figyelni, mi ragadja meg ezeket a zsenipalántákat egy-egy műalkotásból, hogyan mozgatja meg a fantáziájukat, amit láttak vagy olvastak.

- Én a művészetekhez vonzódom, de nem vagyok műértő, viszont élénk a képzelőerőm. A képzelőerőm a művészetekhez képest le van ragadva a realitásokba, a realitásokhoz képest pedig eléggé elszáll.
Abban a Műhely irányítóival egyetértünk, hogy a nyitottságot, a nemzeti-társadalmi felelősséget, a mások iránti fogékonyságot vagy interdiszciplinaritást, amiről az előbb beszéltem, emocionálisan is átélhető élmények mentén lehet a legjobban megtanulni. Számomra az a legfantasztikusabb a Bolyai Műhelyben, hogy mindenki a saját előnyére használhatja. Együtt néztem meg például a többiekkel Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című filmjét, amit annak idején már láttam, de akkor semmi különös élmény nem maradt meg bennem. Most azonban fantasztikus volt számomra a film utáni beszélgetés. Hat éve járok Lengyelországba, és üzleti kapcsolatban vagyok a lengyelekkel.
Hónapokat éltem velük, és mondhatom, hogy nem könnyű emberek. Nos, itt egyszer csak szóba került a lengyel történelem és hogy az események hogyan hatottak a lengyelek tudatára, a társadalomra, a gondolkodásmódjukra. Most azt mondom: ha én mindezeket tudtam volna hat éve, akkor dollármilliókat takarítok meg. Ezek az igazán izgalmas dolgok!

- Nem gondolt arra, hogy bővíteni kellene a Műhely létszámát? A két évfolyamon együtt dolgozó negyven fiatal csak töredéke azoknak, akikkel foglalkozni kellene.

- Nem, mert anyagilag is korlátozottak a keretek. Szeptembertől három évfolyamon, 15-20 fős csoportokban folytatjuk a műhelymunkát, amivel az is a célunk, hogy megtanuljuk, milyen általános programot kell biztosítani ezeknek a tehetséges fiataloknak; hogyan tudunk hozzájárulni gondolkodásuk fejlesztéséhez.

A programok körét szeretnénk bővíteni. Most dolgozunk egy intranetes rendszeren, melyen keresztül mintegy 1500 tehetséges fiatalnak fogunk információt adni, és segítjük őket a virtuális párbeszédben. Persze tudjuk, hogy ez egészen más, mint az élő kapcsolat, de szeretnénk feltérképezni, hogyan lehet a korszerű eszközöket felhasználva értékes párbeszédeket szervezni. Szeptembertől szeretnénk elindítani az úgynevezett. Bolyai Akadémiát. Az intraneten havonta biztosítanánk egy megvitatandó témát, például Roska Tamás beszélne a kutatásairól vagy Mészáros Ernő a Földről, amit 2-300 fős előadások zárnának, amelyeket háromdimenziós filmekkel, hanghatásokkal, fantasztikus képekkel, zenével tennénk még izgalmasabbá. Azok közül, akik ebben a programban aktívan részt vesznek, minden évben mintegy 100 diáknak interdiszciplináris nyári tábort szerveznénk, amely gazdag együttlétre teremt lehetőséget és arra, hogy a fiatalok tudósok és professzorok jelenlétében vitathassák meg jövőjük kérdéseit. Ezek a közeljövő tervei.

- Kik fedezik a Bolyai Műhely működését?

- A Műhelyt teljes egészében a kormány finanszírozza. Saját pénzemből is fedezhetném a Műhely költségeit, és így van ezzel mindegyik vállalati vezető, akivel a kérdésről beszéltem, az Ericssontól a Matávig, hiszen az ország krémjének az adatbázisához jutna hozzá - és ez egy vagyont ér a szó szoros értelmében. De akkor a tehetségek nem a társadalmat gazdagítanák, hanem csupán egyes vállalatokat. Egy ilyen szellemi műhelyt mindenütt a világon az állam pénzéből kell működtetni. Nem is szabad másképp csinálni. Most az a feladat, hogy ezt a kormányt is megnyerjük a finanszírozásra. De el nem tudom képzelni, hogy ebből probléma lenne.

- Ha ennyire elkötelezett a közéletnek, miért nem vállalt kormányzati szerepet, amikor négy éve gazdasági miniszternek kérték fel?

- Először is, az önmagában is érdekes, hogy ön azt mondja: a közéletiségnek egyfajta fokmérője, hogy az ember vállal-e kormánypozíciót. Ez a gondolkodásmód azért hibás, mert elvileg kellene találnunk számtalan olyan társadalmi feladatot, ahol mi legalább annyira fontos szerepet játszhatunk, mintha kormánytagok lennénk. A kérdése azért fontos, mert bizonyítja, hogy a közélet civil része mennyire gyengén muzsikál, és a kormány milyen természetellenesen előtérben van. Angliában vagy bármelyik nagy múlttal bíró demokráciában az íróknak a társadalmi szervezete vagy bármelyik civil egyesület az itthoninál sokkal fontosabb szerepet tölt be a mindennapi életben. Nálunk a civil szféra le van szakadva a társadalomról.

Visszatérve a kérdésére: pont azzal hárítottam el a miniszterelnök úr felkérését, hogy a politikai kultúra ma nem engedi meg, hogy valaki a kormány tagjaként akarjon a társadalmon segíteni anélkül, hogy azonnal ki ne tolná magát az egyik vagy a másik politikai oldalra. Én az ország, a nemzet ügyeiben kész vagyok cselekedni minden olyan területen, amelyeknek a fontosságát átérzem és van hozzá tudásom, képességem. Együttműködni és segíteni akarok.

A helyemet keresve a világban, azt vállaltam feladatomul, hogy a társadalom, az emberek életét gazdagító, életképes modellek létrehozásán és jobbításán dolgozzak - ezt igyekszem tudatosan csinálni. Ezek olyan gyakorlati, pozitív értékeket éltető minták, mint például a veresegyházi Misszió Egészségközpont és modell, vagy más területen a Bolyai-díj vagy a Bolyai Műhely. Az első kettő már működik, ez nem vitás. A Műhelynek még egy évet kell adni, hogy tovább bizonyítson. Jövő tavasszal „érettségizik” az első három évet végigjárt csoport. Nagy kérdés, hogyan fogják megfogalmazni, amit a Műhelyben tanultak, hogyan bocsátjuk őket útjukra.

- Érettségi? Ezt hogyan kell érteni? Vizsgát tesznek? Beszélgetnek velük? Hogyan lehet mérni, hogy egy szellemi műhely milyen nyomokat hagyott a résztvevőkben?

- Erre pillanatnyilag nem tudok konkrét választ adni. Csupán arra gondolok, hogy valahogy közösen le kell zárnunk az első három évet. Azért az ügy körül bábáskodóknak mégiscsak szembe kell nézniük azzal: mit értek-értünk el a három év alatt.

- Ugyanúgy lehet mérni a Műhely hasznát, mint például a Misszióban az orvosok munkáját?

- Ez tényleg izgalmas kérdés. Tudja, fantasztikus, amikor zseniális emberek - mint a programbizottság tagjai is - szembenéznek ezekkel a problémákkal. Hogy miért pont az a program segíti a fiatalokat az előbbrejutásban, amit összeállítottak? Beszélnünk kell arról, hogy miért emberebbek most a fiatalok, mint mi, mert végül is ezt szeretnénk elérni! És akkor látom, hogy ma még a legokosabb emberek sincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen alapkérdéseken elgondolkodjanak. Ezek a kérdések magukkal ragadják őket, és elindítanak egy gondolkodási folyamatot. És ez a csodálatos az egészben! Átgondolni, hogy mitől lesz jobb az ember! Eltöprengeni, hogyan lehetne a fiatalokban felkelteni a társadalom iránti felelősségtudatot és elkötelezettséget!



« vissza