Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mítosz vagy történelem?

Már nem jönnék zavarba – mint sok évvel ezelőtt –, ha egy vendég Molotov-koktélt kérne, bekötött szemmel is eltalálnék mondjuk a Széna térről a Schmidt-kastélyba, s ha valaha börtönbe kerülnék, járatos lennék a börtönpszichológiában, lenne hova túlélési stratégiáért folyamodnom. Mindezt egyebek között annak a többtucatnyi 1956-ról szóló filmnek köszönhetem, amelyek a fél évszázados évforduló alkalmából meghirdetett pályázatokra készültek. Sokszor tapasztalhattuk, hogy a nemzeti jubileumokra készülő filmek ritkán remekművek. 1956-ról például 50 év alatt összesen nem készült annyi mozgókép – játék- és dokumentumfilm –, mint napjainkban, s bizony tartok a végleges mérleg eredményétől. Ha sejtéseim igazolódnak, az évfordulós pályázatra kiírt művek zöme, éppen mert meg akart felelni egy mai pályázatnál többnyire elkerülhetetlen kritériumnak, vagyis hogy semmilyen érdeket ne sértsen – a középszert célozza meg. Én lennék a legboldogabb, ha tévednék.
Nincs húsz esztendeje, hogy Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte 1956-ot. A szellem kiszabadult az addig szigorúan őrzött palackból, és egy-két éven belül revelatív filmek sora – elsősorban történelmi dokumentumfilmek – készült el: Vérrel és kötéllel; Az eltűnt idő nyomában; „Aki magyar velünk tart; Európa messze van stb. készült a forradalom valódi arcáról. Közvetlenül a rendszerváltozás után is többtucatnyi film készült, de a kilencvenes évek közepétől a történelemfeltáró lendület valahogy megtorpant, egyfajta szinte máig tartó helybenjárás alakult ki az 1956-ot feldolgozó filmeknél, és valódi „áttörést ebben a sok évfordulós film sem hozott egyelőre. A filmkészítők többsége a forradalom precíz, realisztikus felidézésére, az események hogyanjára teszi a hangsúlyt.
Egyre többet tudunk október 23-ról és az azt követő 13 napról. Megejtő, drámai portrék sokasága született az elmúlt években a felkelőkről. Már jóval kevesebbet tudunk azonban a november negyedikét követő napokról. És még kevesebbet a felejtés, az amnézia hosszúra nyúlt évtizedeiről. Hogyan sikerült ilyen rendkívül rövid idő alatt elfeledni, mélyre temetni magukban a világraszóló kísérletet – nos erről ma, azt hiszem, az irodalom többet és mélyebben szól, mint a film. Gondoljunk csak Karátson Gábor Ötvenhatos regényére vagy Ferdinandy György A Portugalèse kastély lakói című, memoárnál többé váló írására.
Ez a megközelítés nyilvánvalóan összefügg a magyar demokrácia sajátos, és úgy látszik – napjainkban különösen – nem szőnyeg alá söpörhető anomáliáival. Ebben a felemás, visszás, ellentétes érzelmektől, indulatoktól és érdekektől áthatott, ünnepváró szituációban különösen érdekelt, hogyan látják ötvenhatot a fiatalok s különösen a tengerentúliak.
„Minden idők legjobb el nem mesélt története – mondta Quentin Tarantino, aki Andrew Wajna mellett társproducerként jegyzi a kanadai testvérpár által készített, A szabadság vihara című dokumentumfilmet. Fantáziájukat az 1956-os melbourne-i olimpia szovjet–magyar vízilabda mérkőzése mozgatta meg. Alig néhány héttel a forradalom brutális elfojtása után került sor a legendás meccsre, ahol véresen kemény játékkal a magyarok legyőzték az akkorra már a világ élvonalába felzárkózó orosz csapatot. Pedig az oroszok a magyaroktól tanultak, hónapokig edzettek Magyarországon és figyelték a magyarok titkát, technikáját, hogy mi lehet az oka, hogy még egy tengerrel sem bíró nép az 1920-as évek óta a vízi sportok s különösen a vízilabda megkérdőjelezhetetlen tekintélye. A magyarok zsinórban nyerték az olimpiákat, nem volt tehát váratlan a melbourne-i teljesítmény, mondhatni hozták a papírformát. De ott és akkor, abban a nemzetközi szituációban, mondjuk így, a világ lelkiismeret-furdalása közepette – hiszen a legfinomabban szólva is sorsukra hagyták a magyarokat a forradalmukkal, ebből lehetett mítoszt csinálni.
A film azonban nem a mítoszszületés természetrajzát vizsgálja, hanem tipikus amerikai dramaturgiával ezen a valóban jól dramatizálható és színesen elmesélhető sporttörténeti eseményen keresztül próbálja összefoglalni a szabadság, a szabadságmozgalmak lényegét – ahogy azt Amerikában elképzelik. Hiszen, ha bizonyára motiválta is a játékosokat a visszavágás, a mindent nem tudtok elvenni tőlünk szándéka – ennél több párhuzam nem vonható az események között. Valahogy érzik ezt a film készítői is, hiszen a másfél óra viszonylag korrekt ismertetése a vasfüggöny mögött a hidegháború éveiben kialakult helyzetnek, dióhéjban, címszavakban jelzik a forradalom kirobbanásához vezető okokat is, kitérnek társadalmi viszonyok és a sport összefüggéseire – ahogy egy ismeretterjesztő filmben ezt kell. Igen, műfaji tisztázatlanság is van, szerintem ez inkább ismeretterjesztő film, a megrendezett öregfiúk találkozóba pedig még egy kis idegenforgalmi propaganda is becsúszik.
„A film tipikus amerikai dramaturgiával készül, de tisztességes szándéka elvitathatatlan” – írja a Magyar Narancs a Colin Keith Gray és Megan Raney Aaron jegyezte filmről. Elgondolkodtatott ez a mondat, mert a tisztességes szándék történelmi ismeretterjesztés esetén minimális követelmény, de korántsem elég. Különösen, ha beszámítjuk, hogy reális esély van arra, hogy fiatalok százezrei számára ezzel a filmmel pipálják majd ki az 56-os megemlékezést. „Itt a remek alkalom, hogy az egész osztályt elvidd moziba. …Egy véresen izgalmas, igaz történetet nézhetsz meg osztálytársaiddal” – szól a Pesti Est hirdetése. És a plakátokon legnagyobb betűvel nyomott Tarantino neve jól cseng a mozikedvelő fiatalok között. Meghatározó alakja a 21. század filmjének. De 1956-ot illetően aligha elég autentikus.



« vissza