Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Korok és pörök

Megkockáztatnám: Vázsonyi Bálint Dohnányi-monográfiája talán nem is elsősorban zenei könyv. Tárgyszerű monográfia a 20. századi magyar és egyetemes zenetörténet egyik kimagasló alakjáról, de nemcsak az. A szerző nem hagy kétséget: hőséhez mély emberi és szakmai kapcsolat köti, tiszteli és szereti Dohnányit. És megélte azt a kort, amelyik hősét is ki akarta irtani a hagyományból. Nemcsak a zeneművészről szól tehát, hanem az emberről is. Sőt: egy emberről, aki a zene óriása volt. A boldog békeidők modorában a kötet címe nyugodtan lehetne az is, hogy Dohnányi Ernő élete és kora. Mert hiszen éppen erről van szó. Vázsonyi könyvének szakmai hitele, a szerző zenei kompetenciája vitathatatlan. De képet ad arról is, hogy miféle világban élt Dohnányi. Fölrajzolja a Ferenc József-i idők Pozsonyát, ahogyan a császárváros árnyékában, falai közt a reformországgyűlések még dübörgő szónoklatainak visszhangjával éli a maga klasszikusan polgári életét. Innen még – Dohnányi egy levelének szóhasználata szerint – a fővárosba nem föl, hanem leutaznak az emberek. Nemcsak a Duna folyásiránya szerint, hanem azért is, mert kissé parvenü városnak látják Budapestet, olyan kisebb testvérnek, akinek hirtelen nagyon megszaladt, de tradicionalista szemmel nézve minden ilyen gyors meggazdagodás gyanús. Ennek a városnak, ennek az étosznak nemcsak Dohnányi Ernő a hőse, hanem az apa: Dohnányi Frigyes is. Vázsonyi éppoly lenyűgöző egyéniségnek, nagyformátumú személyiségnek láttatja őt, mint hősét. Biztosan igaza van, ez a kiválóan muzsikáló pozsonyi tanár sokoldalúsága, minden működési területén megmutatkozó kiemelkedő teljesítménye révén akár egy Jókai-regény hőse is lehetne.
Ebből a családból, ebből a Pozsonyból, mely fölött még valóban ott leng a reformkor öntudatos derűje, ível a világsiker, a berlini és budapesti akadémia, jóval később több (nem éppen méltó) amerikai egyetemi katedráig Dohnányi Ernő életútja. Nem töretlen ív ez, sőt, nagyon is teli buktatókkal. Olyanokkal, amikbe akár bele is rokkanhatott volna. Hogy nem így történt, abban alighanem kulcsszerepe van a világhíres fia számára egy életen át biztos lelki fogódzót jelentő apának. Amit önmagában az is bizonyít, hogy ilyen plasztikusan, elevenen jelenik meg a kötetben – amely mögött végső soron Dohnányi áll. Vázsonyi maga jelzi, hogy legfőbb adatközlője mestere volt. Ami azonban nem jelent a torzítás vagy szépítés értelmében vett elfogultságot: ismereteit, adatait Vázsonyi – ahol tudja! – más forrásokkal is szembesíti.
A könyv így egyszerre vallomás és tárgyszerű feltárása egy életútnak. Szakkérdésekben vallott álláspontját, elsősorban a zeneszerző Dohnányinak a 20. századi zenetörténetben elfoglalt helyéről, jelentőségéről született megállapításait a szakma művelői a maguk ízlés- és értékpreferenciái szerint vitatják, támogatják, cáfolják vagy megerősítik. A Dohnányi zenéjét hallgató laikus az ilyen vitához nem tud hozzászólni. Annyit azonban megjegyezhet, hogy a ritkán megszólaló műveket hallván nem arra gondol, hogy ez milyen más szerzők hangzásvilágához hasonlít – noha korban, irányzatban első hallásra is meglehetős biztonsággal el lehet helyezni őket. És az is érzékelhető, hogy e nemes anyagból, nagy mesterségbeli tudással készült, invenciózus művek dallam- és érzelmi hátterében fölsejlik valami a kései Liszt kísérleteiből, Brahms mesterségbeli gyakorlatából, ott van rajta Wagner meditatívabb pillanatainak sugárzása, meg Bartók álomzenéinek, Kodály rusztikusabb motívumkezelésének hatása, s nem lehet kihagyni a Beethoven-vonósnégyesekre emlékeztető utóízeket és annyi mást sem. Az ilyen ítéletek erősen emlékeztetnek a manapság oly divatos borjellemzések homályára, amikor sajátosan pongyola következetességgel fogalmaznak a boresztéták az ital gyümölcsösségéről, olajos simaságáról, az ízben fölsejlő dió- vagy mandula emlékekről, esetleg az ászkolási bukéról. A hasonlóság nem véletlen: azt jelzi, hogy a verbális közlés nem igazán alkalmas íz- és illatélmények rögzítésére. Ahogyan a zene sem mondható el.
Ha tehát Dohnányi zenéjével kapcsolatosan a fenti, laikus szempontból is fogyatékos kísérletben néhány nevet mégis le lehet írni (lehetne jóval többet is!), az csak annyit jelent, hogy művei értelmezhetők klasszikusokkal összevetve – ami egyúttal minősítés is. S ha az összevetés cáfolni látszik a kijelentést, hogy e zene nem kelti a fölsoroltakhoz való hasonlóság érzetét, az csak látszólag ellentmondás: ha ilyen sokak világát idézve jellemezhető, az azt mutatja, hogy a maga módján nagyon is eredeti.
De Vázsonyi könyve nem a zeneszerzőről, zongoraművészről, a karmesterről szól, aki sajnos elszomorítóan kevés hangfelvételt hagyott az utókorra. (Annyit azonban mégis, hogy művészete azokban is élménnyé váljon, akiknek nem adatott meg, hogy személyesen is hallják, és akik így csak egykori tisztelőinek vagy rajongóinak beszámolóiból értesültek oly egyedülálló – de tanítványai technikáját összevetve is érzékelhető – billentéséről, szélsőségektől távolságot tartva is varázslatos muzikalitásáról. Magam családi legendákból értesültem nagyságáról, és először, éppen Vázsonyinak köszönhetően hallhattam felvételeiből. Ha jól emlékszem, 1971-ben nem csak a monográfia első kiadása jelent meg, hanem írójának hanganyaggal jól illusztrált előadás-sorozata is elhangzott a rádióban.) Ez a kötet arról a Dohnányiról szól, aki nem csak zeneszerző, nem csak zongoraművész, nem csak karmester, nem csak korszakos jelentőségű zenepedagógus volt. És még csak nem is mindez együtt, hanem túl ezeken mindenekelőtt önmaga. Akit nem egyszerűen a sikerei vagy a munkássága emelt magasra, hanem ő adott rangot a munkájának. Alighanem ezért is csak a puszta név a kötet címe.
A portrét rajzoló Vázsonyi számára munkája küldetés is. Arra kényszerül, hogy hősét kiszabadítsa a negatív legendák hálójából, holtában igazságot szolgáltasson neki, hogy méltó ítéletet készítsen elő a Dohnányi-pörben. Mert úgy látszik, a 20. századi magyar művelődéstörténet, legyen szó irodalomról vagy képzőművészetről, építészetről vagy zenéről, nem valóságos termésével és történetével, hanem pöreivel jellemezhető, írható le. És sokszor már az is szerencsésnek mondható, aki eljutott odáig, hogy pöréről a nyilvánosság is tudomást szerezzen, s ne zárt tárgyaláson hozott, titokban és kihirdetetlenül végrehajtott ítéletek sújtsák.
Vázsonyi rákényszerül arra, hogy könyve egy szerencsésebb történelmű helyre és időbe született alkotó életútját bemutató műnél alaposabb és összetettebb korrajzot kínáljon olvasójának. Amiben, és ilyen sors azért még ebben a korban sem sok akadt, két radikálisan különböző tartalmú pörről is be kell számolnia, s még abban is valamiféle perújrafelvételt kell kezdeményeznie, amelyikben hőse számára lényegében kedvező döntés született.
Vázsonyi könyvének szakmai értékén túl olyan kvalitásai vannak, amelyekre nem zeneértőknek is érdemes felfigyelniük. Rendkívüli empátiával formálja meg a könyvében felbukkanó alakok figuráját – noha nincsenek szépírói ambíciói. Nemcsak regényes és mégis hiteles korképet rajzol a 19. század végének Pozsonyáról, a 20. század első éveinek vagy a két háború közti kor Budapestjéről, történelemről és emberi közegről, hanem ezeken keresztül érzékelteti egy kultúra pusztulásának folyamatát, s ez nemcsak magyar, nemcsak polgári, hanem egyetemes folyamat. Ugyanaz, amiről annyi szépíró és kultúrfilozófus is beszámolt, Thomas Manntól és – mondjuk – Huizingától és Ortegától Babitsig, Máraiig, Hamvas Béláig. A civilizáció hanyatlása az ember méltóságának elvesztésében fejeződik ki. Dohnányi Frigyes világhír és zajos sikerek nélkül is emberként harmonikusabb, méltósággal telibb életet élhetett, mint zseniális és emberségében tőle el nem maradó fia. Aki nem csak a nagysága, világkarrierje, sikerei és zsenije okán élt másként, hanem mert a világ tébolyodott kavargása dobálta ide és oda. A 20. századnak nem volt szüksége arra az étoszra és morálra, ami ezekben az emberekben is kifejeződött. (Hogy azonban ne legyünk igazságtalanok, megkockáztathatjuk: semmilyen kor nem tartott igazán és tartósan igényt a magasabbrendű szellemi és erkölcsi értékekre. Az itt példává növekedni látszó 19. század sem…)
Vázsonyi könyve szerint egyértelmű, hogy Dohnányi életének keserves fordulataiban az otthonról hozott igényesség és lelki függetlenség, az erkölcsi és szellemi nemesség döntő szerepet kapott: zenei életművén kívül volt egy másik, egyetlen opusza: a Variációk gyermekkorra, mindarra, amit Pozsonyból és a szülői házból kapott. Sokkal nyíltabb volt annál, hogy ne kínáljon támadási felületeket, sokkal emelkedettebb, mintsem méltatlan vádakkal szemben védekezzen, sokkal kényesebb emberi és művészi méltóságára, mintsem alkalmazkodjon az egyre süllyedő világhoz. És a rá minden téren jellemző igényesség szükségszerűen szembeállította a silánysággal, amivel automatikusan vonta magára a támadásokat. Ha pedig ehhez hozzávesszük a képességeire, teljesítményére épülő sikereket és autoritást – aligha volt elhárítható az a sok méltatlan támadás, aminek mindennél biztosabb motivációja volt az irigység és a féltékenység. És ha tudjuk, mert tudnunk kell, hogy a politika és a (politikai) hatalom milyen súlyosan belebonyolódott a művészet intézményrendszerének működtetésébe, akkor nem azon kell csodálkoznunk, hogy Dohnányi pályája hányszor tört meg, hanem azon kell ámulnunk, hogy minden ilyen helyzetből talpra tudott állni. Nem diadallal, nem győztesen: magától értetődő természetességgel, anélkül, hogy harcolt volna igazáért. Dohnányi számára mély belső bizonyosság volt, hogy igaza éppen attól igazság, hogy önmagától is érvényre jut. És így is történt: a félretoltság, visszaminősítés nem különösen zavarta, elhallgattatásával, perifériára szorításával nem őt, hanem a világot érte pótolhatatlan veszteség.
Az életére visszanéző ember nem a nyugodt és kiegyensúlyozott, valójában legteremtőbb életszakaszaira emlékszik igazán, hanem a változásokkal és megpróbáltatásokkal teli évekre. Nem véletlen, hogy Vázsonyi könyvének legfontosabb és legkidolgozottabb szakasza a gyermekkor és pályakezdés képe mellett a már említett két Dohnányi-pör anyagának bemutatása. A személyes emlékezés, a visszatekintés törvényeit követi ez a tagolódás is. Így a békés, teremtő évek folyamatai kevésbé kidolgozottak, talán azért, mert zenei hozadékuk, művészi termésük az életrajz keretei között kevésbé dokumentálható, elemezhető. Mutatis mutandis igaz erre is kiterjesztve Tolsztoj tézise arról, hogy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Esetünkben ez azt jelenti, hogy a harmonikus életszakaszok (kivéve az e szempontból nézve is öntörvényű gyermekkort, illetve pályakezdést) nem hagynak maguk után sok elemezni- és föltárnivalót, míg a megpróbáltatásokkal terhes évek nagy teret követelnek maguknak.
A Dohnányi emigrációja-száműzetése után ellenségei által róla kialakított negatív kép és a valóság összevetése azért különösen érdekes, mert azt mutatja meg, hogy miként működött a diktatúra korának ideológiai, mentális manipulációs rendszere, hogyan denunciált és irtott ki a hatalom meghatározó fontosságú értékeket a magyar szellemi hagyományból. Bizonyos szempontból a nehezebben megfogható zene példája erre még alkalmasabb is, mint pl. a közvetlen ideológiai üzeneteket hordozó irodalom, a társadalomtudományok, vagy éppen maga a politika. Egy határozott és erőteljes, eközben mégis definiálhatatlanul puha billentéstechnika, egy teljes érzelmi spektrumot mozgósító, mégis az értelmet és a fogalmi gondolkozást mozgósító Beethoven-szonáta előadásának spiritualitása másként marad meg az emlékezetben, mint mondjuk egy Babits-esszé kikezdhetetlenül nemes, időtlen konzervativizmusa, vagy egy demokratikus politikai hagyomány. És eközben mindegyik radikálisan szemben áll a művészeteket az osztályharc sajátos küzdőtereként értelmező (ál)esztétikai normákkal, s ezeken túl: minden emberellenes, diktatórikus törekvéssel. Dohnányi művészetét, emlékét ezért az ellenállás miatt kellett (volna) kiirtani a magyar zenei emlékezetből – s hogy ehhez voltak magánszorgalmú kis és nagy gyűlölködők, akik irigység, egyéni sérelmek és hisztériák jegyében, az érdekből és silányságból vállalt feladat végrehajtásakor még küldetéstudatot is érezve buzgólkodtak, azon nincs mit csodálkozni. A magyar zenei élet becsületére legyen mondva, hogy mindig akadtak, akik szemben álltak ezzel a törekvéssel, és ha a nyilvánosság előtt nem is tehették, híven őrizték és lehetőségeik szerint át is adták Dohnányi örökségét. Erről azonban nagyon keveset tudunk. Nem tudhatott róla Dohnányi (és így Vázsonyi) sem. Az azonban bizonyos, hogy a magyar zenei életet világszínvonalra emelő Dohnányi személyes autonómiája semmilyen módon nem férhetett be a kommunista hatalomátvétel utáni Magyarországon kialakult (kultúr-) politika keretei közé.
A magyar történelem és művelődéstörténet bolsevik üdvtanná alakítása során a hagyományok felosztása nélkülözhetetlen eleme volt a múltért indított harcnak. A hírhedett Aczél György-i három T, a Támogatás, a Tűrés és a Tiltás elve nemcsak a kortárs szellemi életre vonatkozott, hanem visszamenőleges hatállyal is érvényesült – s nemcsak Aczél idején. Hogy milyen hagyomány éppen hova soroltatott, az nem volt véglegesen kijelölve, de azért a tendenciák maradandónak bizonyultak. A megosztás politikájában fontos elem volt az összetartozó életművek, együttesen értelmezendő szellemi hagyományok feldarabolása, alkotók visszamenőleges szembeállítása. Az élet (a diktatúra gyakorlata) a történelem tanítómestere lett. Ahogyan pl. az irodalomtörténet szembeállította Adyt és Babitsot, Móriczot és Krúdyt, vagy a történettudomány Széchenyit és Kossuthot, úgy a zenei hagyományban is föl kellett darabolni az egymást oly bámulatosan kiegészítő Bartók–Dohnányi–Kodály triászt.
A harmonikusan, olykor a legmélyebben bensőséges kapcsolatban együtt dolgozó alkotók elválasztására ugyanazért volt szükség, mint minden más hasonló esetben. Az egységes képet előbb elemeire kellett bontani, s azután darabkáit töredékes voltukban sokszor át is színezve a hatalom legitimációját szolgáló új mű mozaikköveként használni fel. Nemcsak azért kellett kidobni eközben sok mindent, mert nem volt beilleszthető a koncepcióba (a hatalomnak módjában állt bármit megváltoztatni!), hanem azért is, mert kellett egy másik tabló is: amit elrettentésre lehetett használni. Ahogyan a gyárak portáján az élmunkások mellett külön táblán voltak láthatók a későn jövők és a normájukat nem teljesítők.
Dohnányi esetének sajátos vonása, hogy nem csupán a pártállam, hanem – egy ideig – a korábbi rendszer hivatalossága számára is nemkívánatos személy volt. Korábbi kegyvesztettségének nemcsak az volt az oka, hogy a Tanácsköztársaság idején – annak ideológiájához egyébként nem kapcsolódva – Bartókal és Kodállyal együtt a zenei direktórium tagja volt, s a Zeneakadémia szakmai rekonstrukciójába kezdett, hanem az is, hogy ókonzervatív ellenfelei alkalmasnak látták a helyzetet a maguk hatalmának biztosítására.
A zenei ízlésében, világnézetében konzervatívnak mondható fiatal Dohnányi szembekerült a késő és utóromantikus szélsőségeket és modorosságokat őrző, a szó köznapi értelmében konzervatív, azaz vaskalapos, hegemóniájukat féltő idősebb pályatársaival, köztük korábbi mestereivel, akik 1919–20-ban a politikai változásokat kihasználva visszaszerezték pozíciójukat. A Zeneakadémián megérett generációváltás így elmaradni látszott, de alig néhány év után végeredményben mégis megtörtént. Persze közben történt egy és más. Például a tanári kar Dohnányival szolidáris tagjai sztrájkba léptek – aztán, ahogyan ez lenni szokott, a sztrájk lassan kimerült. Nem volt azonban eredménytelen, s az eltávolított Bartók és Kodály néhány év után visszakerült az akadémiára. Dohnányi őket csak évekkel később követte. Vázsonyi könyvéből kiderül: a leghosszabb időre ő került ki a magyar zenekultúra legfontosabb fellegvárából. Ha úgy tetszik: ő állt ellen a legtovább. Megtehette volna, hogy már ekkor végképp külföldre távozik. Szabadabb, könnyebb, sikeresebb pályafutás, jobb egzisztencia várta. Ő azonban maradt, hihetetlen tempóban dolgozott, s teljesítménye révén – anélkül, hogy ezt maga ambicionálta volna – megkerülhetetlenné vált. Ezért utólag a kurzus kiszolgálása, hazafiatlanság és diktátori szerepre törekvés vádja (ami általában ítélet értékűnek bizonyult) érte. Vázsonyi azt bizonyítja be, hogy lényegében a vádak poláris ellentéte jellemezte.
Nem utoljára. De a második, az 1945 utáni történet fájdalmasabb. Nemcsak azért, mert Dohnányi végleges száműzetését hozta magával, hanem mert ellenségei utánanyúltak, és nemcsak pozícióit akarták elvenni, hanem művészetének gyakorlását is megpróbálták megakadályozni. Ráadásul az ekkor megjelent vádak nemcsak súlyos következményeikkel, hanem jellembe vágó alantasságukkal is terhelték. Olyan vádak érték, amelyekkel szemben tisztességes és érzékeny ember számára a védekezés is lealacsonyító, mert annak elfogadását jelenti, hogy egyáltalán hírbe hozható efféle ügyekben. Azt a Dohnányit akarták a háborús bűnösök listájára tenni és vádolták antiszemitizmussal, a szélsőjobb kiszolgálásával, akinek egész habitusa és magatartása távol állott minden ilyesmitől. Nemcsak tanítványai hovatartozása iránt volt közömbös, hanem pl. Faragó Györgynek a faji törvények miatti eltávolítása miatt mondott le a Zeneakadémia vezetéséről, sokakért személyesen járt közben, üldözött művésztársainak megmentésével feddhetetlen és példamutató magatartást tanúsított. Nem az ő érdeme, de nem hagyható említetlenül, mert utal környezete szellemiségére, hogy első házasságából származó, Németországban élő fiát a nácik az egyik Hitler-ellenes szervezkedésben való részvétele miatt kivégezték. (Az ő gyermeke a karmester Christoph és a politikus Klaus von Dohnányi.)
A tények azonban a háború utáni hisztérikus hangulatban nem sokat számítottak. Elég volt valakit hírbe hozni, nem volt szükség bizonyítékra. Egy Budapestről föladott, valamelyik amerikai lapban közreadott írás Budapesten már bizonyítéknak számított, és amit ily módon itt bizonyítottnak vettek, akik akartak, azok ugyanezt odaát is perdöntőnek ítélték. Némi utaztatás után így lehetett bármely ostobaságból, gyűlölködésből, paranoiából származó, otromba feljelentésből egyúttal elmarasztaló ítélet. A vádakat azért nem lehetett cáfolni, mert nem voltak bizonyítékaik… (A módszer a mai médiaviszonyok miatt háborgó olvasók számára ismerősnek tűnhet).
Vázsonyi könyvének történelmi érdeme, hogy Dohnányi e modell szerint zajlott meghurcoltatásának történetét összefoglalta és közreadta, sőt, mint beszámol róla, dokumentumaival még Aczél Györgyöt is meg tudta győzni Dohnányi vétlenségéről. S ennek nyomán vált lehetővé, hogy ha méltó helyére nem is, de kikerüljön abból a szellemi karanténból, ahova még emlékét is zárták. Kérdés azonban, hogy mennyi időre és milyen erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a tudatosan torzított múltkép hamisításai kikopjanak az emlékezetből, s Dohnányi valóban elfoglalja a neki járó helyet a köztudatban is. Amire, mint ilyen esetekben mindig, nem neki van szüksége, hanem nekünk.
(Vázsonyi Bálint: Dohnányi Ernő. Nap Kiadó, Budapest, 2002)



« vissza