Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Pályák és kényszerpályák

Ritkán fordul elő, hogy a kulturális vetélkedésben, a vonzóbb, érdekesebb események terén Berlin lekörözi Londont. Pedig pont ezt a benyomást szereztem május végén, néhány napos londoni útról Berlinbe hazatérve. Május 27-én avatták fel az új berlini főpályaudvart, az építészeti kultúra szempontjából jelentős nagyberuházást (erről Kubinszky Mihály számolt be a Magyar Szemle 2006. augusztusi számában). Június 3-án nyílt meg a Deutsches Historisches Museum állandó kiállítása. Akinek pedig mindez nem volt elég attrakciónak, az a Martin-Gropius-Bauban a vatikáni gyűjteményekből, valamint a nemrég látványos körülmények közt feltárt, az ókori Alexandria-tengerbe süllyedt részeiben talált műkincsekből láthatott kiállítást. A nyár eseményeiből óhatatlanul idekívánkoznak az oldott, derűs hangulatban lezajlott futball-világbajnokság berlini meccsei is – a város és az ország talán soha ilyen jó fényben nem szerepelt a világ előtt, mint ezen a pár héten.

Bármennyire mellékesnek is tűnik, de a múzeumok, kiállítások élvezhetősége szempontjából nem elhanyagolható infrastruktúra: a ruhatárak, kávézók, horribile dictu WC-k működését is volt alkalmam egybevetni. A Tate Modern túlzsúfolt, rosszul szervezett, szemmel láthatólag kizárólag turistafejésre berendezkedett földszinti étterem-kávézóját nem lehet egy napon említeni annak levegős, simán és zajtalanul működő Deutsches Historisches Museum-beli megfelelőjével.

Andeas Schlüter szigorú, négyzetre szerkesztett alaprajzú, fegyvertárnak épült barokk palotáját, mely helyet ad a Deutsches Historisches Museum állandó kiállításának, a felújítás utáni átadási ünnepség alkalmából láttam. Az udvart övező üres, háromhajós csarnokok láttán csaknem sajnáltam, hogy később teletömik őket kiállítási tárgyakkal, és valóban: használatba véve, minden igyekezet ellenére az épület kissé vesztett nagyvonalúságából. Magáról a kiállításról nem akarok tételesen beszámolni. Csak néhány benyomás: a 18. század bemutatásánál Mária Teréziának és Nagy Frigyesnek, illetve dinasztiáik ellentétének a kiállítás alkotói azonos súlyt biztosítanak, a német történelem részeként kezelve az Ausztria-ház örökös tartományait is. Manapság, a Treitschke-féle kisnémet-porosz apologetikával e ponton meglepően jól megférő political correctness idején ez korántsem magától értetődő. A jubileum alkalmából ide kívánkozó példa: a salzburgi születésű és ott felnőtt Mozartot a mai osztrák köztudat a legnagyobb természetességgel könyveli el „ex post” osztrákként, holott Salzburg akkor nem is tartozott az ausztriai ház örökös tartományaihoz, hanem éppen olyan egyházi fejedelemség volt a régi birodalomban, mint mondjuk Würzburg vagy Bamberg.

De visszatérve a kiállításra, egy-egy megkapó tárgyi emlékre, amire a katalógus is külön utal: II. (Hohenstaufen) Frigyes arany fél augustalisán profilban római imperátorként, babérkoszorúval és tógában ábrázoltatta magát, szemléletesen tanúságot téve arról a vélt folyamatosságról, amelyben önmagát látni és láttatni kívánta. A náci korszakot talán Felix Nussbaum jó nevű expresszionista festő 1944-ben, üldözői elöli bujkálás alatt festett háromalakos képe jeleníti meg: az emberek szeméről leolvasható, beidegződött rettegés, az asztalon fekvő sárga csillag többet mond, mint akárhány dokumentumfotó. Ezután szinte megkönnyebbülten szemléli a látogató az ország (megosztottsága ellenére) gyors újjáépítését, majd az egyelőre – remélhetőleg hosszabb távon – érvényes happy endet, az újraegyesülést. Hogy ezután is bőven maradt megoldandó kérdés, mint például a demográfiai válság, azt a kiállítás szó szerint legsúlyosabb darabja illusztrálja: egy keletnémet lakótelep a lakók elfogytával lebontott házának panelje.

Szemben a Zeughaus épületével, a Kronprinzenpalaisban október 30-ig Erzwungene Wege címen hevesen vitatott kiállítás látható. A német elüldözöttek szövetsége által alapított Zentrum gegen Vertreibungen a 20. századi, nemzeti, faji, vallási, politikai alapon történt tömeges elüldözéseket taglalja időrendi sorrendben, az oszmán birodalom örmény lakóit sújtó üldözéstől a Jugoszlávia szétesésével összefüggő háborúk következményeiig. Központi szerepet játszik először a német, majd az európai zsidóság nagy részének elüldözése és deportálása, mint az emberiségellenes népirtási bűncselekmény önmagában is elrémisztő bevezetője. A kiállítás ellen elsősorban Lengyelországból jöttek heves reakciók, sajátságos módon a kommunista uralom korát idézően szinte reflexszerűen revansizmussal vádolva a kiállítás szervezőit – a támadások most azonban elsősorban a jelenlegi lengyel kormány környezetéből származtak, sőt legújabban magától Kaczynski miniszterelnöktől. Mint minden szemlélő, természetesen én is elfogult vagyok, de megpróbálván objektív mércével mérni a kiállítást, indokolatlannak kell a vádakat tartanom. Egyrészt az 1945-ben a győztesek által meghúzott Odera–Neisse-határtól keletre lakó németek elüldözése, milliós nagyságrendű emberélet-vesztesége a kiállításnak mindössze egy láncszemét alkotja, világosan megnevezve az okozati összefüggéseket, nevezetesen elsősorban az 1939. szeptemberi német támadást Lengyelország ellen. Másrészt az akkori Lengyelország keleti területei lakóinak sorsát, Sztálin bűnrészességét is bemutatják. Magyarország területe a kiállításban az áldozatok oldalán éppúgy szerepel, mint a tettesekén: többek között a magyarországi németek kitelepítésével és az 1945 utáni magyar-(cseh) szlovák „népességcserével”.

Furcsa módon ez a kiállítás szinte sokkal jobban megfelel a német elüldözöttek sorsának a kritikusok által minduntalan követelt összeurópai perspektívába állításának, mint a Deutsches Histori­sches Museumban megtekinthető, a német elüldözöttekkel foglalkozó kvázi-hivatalos időszaki kiállítás. Úgy látszik, nem mindegy, hogy ki akar mit mondani – a tény, hogy az Erzwungene Wege kiállítás mögött a német elüldözöttek szövetsége áll, sokaknak már elegendő ok az ítéletre, a tartalom tudomásulvétele nélkül. A „sötét revansisták” egyik feje egyébként a tavaly elhunyt csehországi német származású Peter Glotz, ismert publicista és kifejezetten baloldali szociáldemokrata politikus volt, aki egy megnyilatkozásában lényegében azzal motiválta csatlakozását az ügyhöz: elege van az európai történelem bizonyos pontjainak álszent agyonhallgatásából.

Számomra a legszuggesztívebb képeket nem is a németek elüldözésének bemutatása, hanem egy 1947-ben készült, mai fülnek kissé teátrális hangvétele ellenére megdöbbentő olasz filmhíradó nyújtotta, a pólai olaszok kitelepítésének története. A képsorok nyitott koporsóban fekvő halottat mutatnak, akitől hozzátartozói külön fájdalmasan búcsúznak, mert a régen elhunytak koporsóit a menekülők magukkal vihették. Amit az isztriai olaszok ingóságaikból nem tudtak magukkal vinni, és amit később, Amerikába továbbvándorolva vagy más sorsfordulók után otthagytak, az mindmáig, idestova hatvan éve, a trieszti kikötő egyik raktárépületében hever. Képzeljük el, milyen fantasztikus időzárvány, egy embercsoport életéről készült több ezer köbméteres tárgyi pillanatfelvétel van abban a trieszti raktárban. A kiállításra kölcsönadtak néhány (nem tudom, mennyire esetlegesen vagy tudatosan kiválasztott) darabot: olasz tisztelője által őrzött bronz Wagner-mellszobrot, mellette pohárszéket, babakocsit, szentképet… Mind e holmi akárhol Közép-Európában, hasonló társadalmi helyzetű családok birtokában megvolt, meglehetett. Boldog az, akinek, ha a tulajdona el veszett is, megmaradt a pótolhatatlan: valamennyi hozzátartozója.



« vissza