Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A kommunista gazdaságpolitika csődje - 1956

Mindannyiunk számára közismert és néhányunk életében személyesen is megtapasztalt tény, hogy a kommunista diktatúra egy teljesen életképtelen gazdasági rendszert erőltetett a magyar nép nyakára, politikai célkitűzéseit pedig széles körű terrorral próbálta megvalósítani. A pártállami rendszer 1956. októberi politikai összeomlását a szocialista gazdaság rendkívül súlyos válsága előzte meg. A magyar közvéleménynek a gazdasági válságról inkább csak érzései, mint konkrét ismeretei lehettek, mivel a tömegkommunikáció állami ellenőrzés alatt állt, a statisztikai adatokat pedig a párt közöl(het)te. Még az átlagember is érzékelte azonban az életszínvonal süllyedését, a hiánygazdaság kialakulását, az élelmiszer-ellátás zavarait. A forradalmat elindító egyetemi diákság hangsúlyosan fogalmazta meg a gazdasági életet érintő követeléseket: a Műszaki Egyetem október 23-án kiadott 10 pontos határozatának a fele gazdasági vonatkozású kérdésekkel foglalkozott. Ezek a következők voltak:

3. pont: A „gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar-szovjet és magyar-jugoszláv barátság megalakítása”.

5. pont: „A magyar gazdasági élet átszervezését szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar életet.”

6. pont: „A teljes ipari munkásság azonnali normarendezését és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben.”

7. pont: „A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyéni parasztság támogatását.”

8. pont: „Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát”.

Ezekhez a pontokhoz csatlakozott utólag a sztrájkjog, valamint a létminimum megállapításának követelése is.

Miért alakult ez így?

A kommunista iparosításnak Magyarországon hiányoztak a feltételei (pl. nyersanyagok és energiahordozók krónikus hiánya) és történelmi hagyományai, valamint társadalmi támogatottsága sem volt. A második világháború után azonban Magyarország a szovjet érdekszférába került, és ez a tény az ország további sorsát döntően befolyásolta. Magyarország szovjetizálásának a gazdasági zsarolás az alapvető feltétele és egyben eszköze is volt. Ezt már a szovjet hadsereg és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellátásának és a jóvátételnek a fegyverszüneti szerződésben megfogalmazott kötelezettsége, majd az 1945. augusztus 27-én aláírt szovjet-magyar gazdasági egyezmény is alapvetően meghatározta. A megállapodás a magyar ipari termelés jelentős részét szovjet nyersanyagbázisokra alapozta, és azokat a Szovjetunió (SZU) számára kötötte le. 1945 után a magyar gazdaság termékszerkezetét döntően a Szovjetunió határozta meg. A szovjetek szándéka nyilvánvaló volt: a magyar gazdaságot függésben kívánták tartani, és ezért elszigetelték a Nyugattól. A magyar külkereskedelem alapját a keleti blokk országai közötti kétoldalú áruszállítási egyezmények jelentették.

Szovjet nyomásra Magyarország távol maradt a Marshall-tervvel foglalkozó Párizsi konferenciától, ami az ország hosszú távú gazdasági fejlődését döntően meghatározta, mivel az újjáépítéshez csak belső forrást vehetett igénybe. Az infláció megfékezésében már egyértelműen a kommunista gazdasági irányítás érvényesült. A külföldi (nyugati) kölcsön kizárása és a kötött gazdaságpolitikára épülő stabilizáció az 1947. augusztus 1-jével induló hároméves tervet készítette elő. A nem kommunista pártoknak valójában betekintésük sem volt a Gazdasági Főtanács munkájába, illetve a tervkészítés folyamatába.

Az 1947-48-as politikai fordulat (kékcédulás választás, a kommunista párt egyeduralkodóvá válása) következtében a terv végrehajtása során a hangsúly a kommunista párt által sürgetett fejlesztési irány (a nehézipar, azon belül a bányászat és a kohászat gyors ütemű fejlesztése) felé tolódott el. 1948 tavaszán a hároméves terv előirányzatainak 29 hónap alatti teljesítéséről született határozat.

A belpolitikai helyzet 1948-ra érett meg arra, hogy a kommunisták nyíltan bevallják: Magyarországot szovjet mintára kívánják átszervezni. Acél érdekében az 1948-49. év legfontosabb feladata a még meglevő autonóm intézmények, szervezetek felszámolása, átszervezése volt, hogy a központi irányítás zavartalanul működhessen. A gazdaság működési automatizmusa, az áru-, pénz- és a piaci viszonyok helyét a tudatos központi gazdasági irányítás vette át.

Már 1945-46-ban államosították a bányákat, majd valamennyi villamos erőművet és a távvezetékeket, később állami kezelésbe vették az ország öt legfontosabb nehézipari üzemét. A bankállamosításról szóló törvény 1947. december 4-én lépett életbe (ez több mint 3 milliárd forint bevallott vagyont és a gazdasági életben szerteágazó érdekeltségeiket is magában foglalta). 1948. március 25-én államosították a 100 vagy annál több főt foglalkoztató üzemeket. Az akciót a kommunisták a legnagyobb titokban, puccsszerűen hajtották végre. Az első ötéves terv előkészítése során közös tulajdonba vették a magán-nagykereskedelmet. 1949. december 28-án egy törvényerejű rendelettel állami tulajdonba vették a 10 vagy annál több alkalmazottat foglalkoztató valamennyi ipari és közlekedési magánvállalatot, valamint a korábban mentesített, de ekkor gyakorlatilag zömében már állami kezelésben lévő külföldi tulajdont. 1949 végére már csak a mezőgazdaságban maradt számottevő magántulajdon.

Az állami tulajdon túlsúlyba jutásával nemcsak az állam gazdaságban betöltött szerepe változott meg, hanem megteremtődött a feltétele az intézményrendszer átalakításának. Az első hároméves terv kezdetén szervezték meg az Országos Tervhivatalt, amely a tervekhez kapcsolódó beruházási források jóváhagyása révén az operatív gazdasági irányítás csúcsszervévé nőtte ki magát. A hierarchikus intézményrendszer alján elhelyezkedő vállalatigazgatók az új rendszerben már semmiféle önállósággal nem rendelkeztek, feladatuk a felsőbb utasítások végrehajtása volt. A klasszikus tervgazdaság ötéves, éves, havi és dekádonkénti tervei az utolsó alkalmazottig utasításba foglalták, hogy kinek mikor, miből, mennyit kell gyártania. A kommunista világképből kiindulva ugyanis úgy vélték, hogy így lehet az erőforrásokat a lehető leghatékonyabban felhasználni.

A kommunista ideológia egyeduralomra jutása megjelent a gazdaságpolitikában. Míg korábban a távlati célok között fogalmazták meg a társadalmi és gazdasági viszonyok megváltoztatását, addig 1948 közepe óta az adminisztratív eszközökre helyezték a hangsúlyt.

A nemzetközi politika 1948-1949 fordulóján lejátszódó eseményei, mindenekelőtt a NATO létrehozása, az NSZK megalakulása, a Jugoszláviával való ellenségeskedés, előtérbe állították Magyarországon is a hadsereg fokozottabb fejlesztését. A „nagy ugrást” a gazdaság erőforrásainak maximális koncentrálásával rövid idő alatt, erőltetett ütemben kellett megtenni. A fenti célokat követő struktúrapolitikában nem lehetett helye sem a gazdaság törvényszerűségeinek, sem a hatékonyság követelményeinek: „...Azt, hogy mely gazdasági ágakat fejlesztjük, melyiket nem fejlesztjük, nem az határozza meg, hogy hol érhetünk el nagyobb nyereséget, hanem hogy hol van szükség a népgazdaság szempontjából az állóalapok bővítésére. A legfontosabb ágakat fejlesztjük, függetlenül attól, hogy azok nyereségesek-e vagy nem.” - írta Berei Andor. A háborús veszély állandósult, már-már hisztérikus hirdetése a lakosság ideológiai „megdolgozását” szolgálta az egyre súlyosbodó terhek elviselése céljából.

Már a hároméves terv megindulásakor sem számoltak jelentős külföldi hitelekkel, így a belső teherviselő képesség miatt újjáépítés helyett csupán helyreállításra került sor, tehát a II. világháború alatt hihetetlen mértékben felgyorsult technikai és technológiai változások átültetése helyett a régebbi, korszerűtlenebb berendezéseket rekonstruálták. A gazdaságpolitika teljes egészében a Szovjetunió húszas-harmincas évekbeli gyakorlatát kezdte el követni. A magyar gazdaság az 1940-es évek második felétől a szovjet gazdaság igényeihez igazodott. A szovjet modell átvétele nyomán kialakult hiánygazdaság megteremtette a gazdaság csillapíthatatlan erőforrásigényét. Mindez gazdaságunkat eladósodásra hajlamossá tette.

Az első sztálini típusú ötéves tervet a szovjet tervezési modell szolgai másolása, az iparosítás gyors üteme, a nehézipar (elsősorban az energetika és a kohászat) túlsúlya, erősen központosított irányítás kötelező tervelőirányzatokkal, az önellátásra (autarkiára) való berendezkedés és a mezőgazdaság „szocialista átszervezésének” első kísérletei jellemezték. A törvényben megfogalmazott előirányzatokat az egyesített kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusán gyakorlatilag a kétszeresére emelte, az ipari beruházásokra tervezett összeg 94 százalékát a nehézipar kapta!

A munkaversenyek általánossá válásával egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A vállalatok nem az előírt termékeket gyártották, hanem a legkönnyebben előállítható, esetleg leginkább anyagigényes cikkekből készítettek felesleges mennyiségeket. A versenymozgalom folyamatossága megteremtette a normarendezések feltételeit is, mivel normarendezéskor a „sztálini munkafelajánlások” magas termelési százalékaiból indultak ki. 1948 és 1950 között három normarendezési akció volt, ezek azt bizonyították, hogy a központilag szabályozott normaszigorítás hosszú távon nem töltötte be a jövedelemelosztásban neki szánt szerepet, ráadásul nem javította a munka mennyiségét, minőségét és hatékonyságát.

A gazdasági élet irányító pozíciójába kerülő kommunista párt vezetői az ipari újjáépítésre tették a hangsúlyt. A földosztás után kisparasztivá vált magyar mezőgazdaság nem kapott számottevő állami támogatást, sőt az ipari újjáépítést zömmel a mezőgazdaságtól elvont eszközökkel finanszírozták. Az állami hitelpolitika az állami ipart preferálta, a mezőgazdasági hitelek értéke 1947 végéig nem érte el az ipari hitelek hatodát. A stabilizáció után az árarányokat a mezőgazdasági termékek rovására módosították, szétnyitották az agrárollót. A vizsgált időszak mezőgazdasággal kapcsolatos tervezési alapelve volt a tervszámok folytonos emelése, az agrártermelők prés alatt tartásával, annak érdekében, hogy az egyéni gazdaságokat önfelszámolásra késztessék. Mindez súlyos közellátási helyzetet teremtett.

A falusi „osztályharcot” kiprovokálni szándékozó kommunista párt végső célnak tekintette a mezőgazdaság szocialista átalakítását. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. június 28-i határozata (amely elítélte a jugoszláv pártot), kimondta a közép-kelet-európai térség erőszakos, kolhoz típusú átalakítását. Rákosi 1948. augusztus 20-i beszédében jelentette be a kollektivizálást, miközben nyíltan a kulákok ellen nyilatkozott. 1951-ben az erőszakolt kollektivizálásra Rákosi kongresszusi beszéde is utasítást is adott, mondván: mielőbb szűnjön meg az, hogy az egyik lábunkkal a szocialista iparon, a másikkal a sok százezernyi egyéni gazdaságon állunk.

A gazdaság adottságainak nem megfelelő és a társadalmi termelés hatékonysága szempontjából is kedvezőtlen irányú szerkezetátalakítás csak szigorúan központosított irányítási rendszerrel valósítható meg. Ennek azonban szükségszerű következménye volt a külső és belső egyensúlyi problémák fellépése, az életszínvonal-növelés lehetőségeinek beszűkülése, valamint a társadalmi-politikai feszültségekre keményen reagáló politika is.

A meghirdetett kormányzati politikával szemben ugyanis a lakosság életszínvonalának minden mutatója romlott, és ezen belül különösen a hivatalos ideológia szerint támogatott munkásosztályé, akiknek még tíz évvel a háború után sem sikerült azon az életszínvonalon élni, mint azt a háború előtti időszakban tették.

A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbér-emelkedése 1950-ben megállt, a következő években pedig csökkent: 1951-ben 12,1,1952-ben 20,3%-kal volt alacsonyabb, mint 1949-ben - az ígért 35, majd 50%-os emelkedés helyett. Az életszínvonal 1952. évi mélypontjának kialakulásában feltétlenül az aszályos mezőgazdasági év játszott elsődleges szerepet.

A lakossági jövedelemelvonás eszköze volt 1949 végén a tervkölcsön, majd ezt követően az évente kibocsátott öt békekölcsön, amelynek jegyzése elvileg önkéntes volt, gyakorlatilag azonban kemény dresszúrával, szinte adó módjára hajtották be. A 6 államkölcsön együttesen 5,6 milliárd forint lakossági elvonást jelentett. Az elvonás mértéke 1952-ben volt a legnagyobb, amikor elérte az összes kifizetett munkabér több mint 6,7%-át.

A mezőgazdasági népesség legsúlyosabb, sok sérelmet okozó problémája a beszolgáltatás volt. A beszolgáltatandó termékek fajtái évről évre szaporodtak, egyes termékek beadásánál pedig olyan szorzókat alkalmaztak, hogy szinte lehetetlen volt teljesíteni. A beszolgáltatási kötelezettség 1949-1953 között háromszorosára emelkedett, aminek az lett a következménye, hogy az adóhátralékosok száma már több százezerre rúgott. Az adóhátralék megfizetésétől az mentesülhetett, aki belépett a tsz-be, vagy földjét átadta az államnak.

1952-re a kötelező beszolgáltatás az állami készletgyűjtés legfőbb eszközévé vált. A terv nem számolt sem a paraszt saját fogyasztásával, sem a parasztgazdaság vetőmagszükségletével, ráadásul a párt- és tanácsi szervek a szó szoros értelmében kíméletlen hajszát indítottak nemcsak a kulákok, hanem a dolgozó parasztok és a termelőszövetkezeti tagok ellen is. 800 ezer gazdaság ellátottsága volt hiányos, tehát a beszolgáltatás után vagy a termelői és háztartási szükséglet vagy a vetőmagszükséglet, esetleg mindkettő fedezésében gondok voltak. A beszolgáltatási kötelezettség elmulasztásáért közel 400 millió forint összegű „kártérítést” vetettek ki parasztokra, termelőszövetkezetekre és kulákokra. Ennyi volt az ugyanezen években a mezőgazdaságra fordított fejlesztési összeg egytizede!

A gazdasági kizsákmányolás politikai terrorral párosult. A „kisemberek” ellen foganatosított tömegperek alapvető célja a terror mindennapok szintjére vitele, a lakosság megfélemlítése volt. így az ország minden részén, szinte minden nagyobb helységében folytattak le pert, vagy hurcoltak meg embereket, hogy a nép érezze a terrort. A tömegperekben minden osztály képviseltette magát: a parasztoktól kezdve a munkásokig. A kulákperek csúcspontja az 1948-49-es év volt, de a perek a rendszer puhulásától, illetve keményedésétől függően 1956-ig folytatódtak, sőt a kuláklista intézménye 1956-ot is túlélte.

Az 1940-es évek végére teljesen láthatóvá vált, hogy a mezőgazdaság a földosztás nyomán kialakult agrárstruktúrával Magyarországon nem képes tartósan kielégíteni sem a lakosság fokozódó élelmiszer-szükségleteit, sem az ipar nyersanyagigényét. A hatósági élelmiszerjegy-rendszer - a finomlisztjegyek kivételével - 1949. évi szeptember hó 1. napjával szűnt meg. Ellátási zavarok azonban már 1950 tavaszán újra jelentkeztek az alapvető közszükségleti cikkekben. A problémákért a kommunista párt az „árufelhalmozó spekuláns ellenségre” és a fogyasztókra hárította a felelősséget, a „fölös” vásárlóerőt pedig még ugyanebben az évben áremelésekkel, majd normarendezésekkel kívánták elvonni. Az alacsonyan tartott fogyasztási szint ellenére 1951-re az áruhiány olyan méreteket öltött, hogy fokozatosan újra be kellett vezetni a jegyrendszert. 1951 januárjában létrejött a Jegyellátási Központ, a Minisztertanács pedig a cukor- és finomlisztjegy, később a zsír- és szappanjegy, végül a kenyérjegy és a húsjegy bevezetéséről döntött.

Sztálin halála után a helyzet némiképpen javult. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt a fogyasztói javakat termelő ágazatok (élelmiszeripar és a könnyűipar) több beruházáshoz jutottak, és jelentősen megkönnyítették a kisiparosok ipargyakorlását. Az ipar az átállás eredményeként több közszükségleti cikket állított elő, a kiskereskedelem pedig jóval több árut tudott forgalmazni. A parasztok tömegesen léptek ki a rossz hatékonysággal működő mezőgazdasági termelőszövetkezetekből. Már 1953 őszére számottevő eredmények születtek a lakosság életszínvonalának alakulásában. Több alkalommal csökkentették a fogyasztási cikkek árait, emelték a béreket. Csökkentették a paraszti terheket, felemelték a mezőgazdasági termelői árakat, sor került bizonyos hiteltartozások és adóhátralékok eltörlésére, valamint a begyűjtési előírásokat három évre előre rögzítették. Ezeknek az intézkedéseknek az eredményeként a lakosság vásárlóereje nőtt. A miniszterelnök reformjai azonban rövid távon nem hozhattak számottevő eredményt, és a szerkezeti alapproblémák sem oldódtak meg.

1954 második felében a nemzetközi politikában ismét erősödtek a hidegháborús tendenciák. A Szovjetunióban újból háttérbe szorult a gazdasági reformirányzat, ami Magyarországon Rákosi kezére játszott, aki kezdettől fogva azon mesterkedett, hogy gazdasági érvek segítségével elérje Nagy Imre menesztését.

Szovjet szakértők vezetése alatt még 1953-ban indult a magyarországi uránprogram. 1955-ben törvénytervezet készült a mecseki urán feltárásáról, kitermeléséről és értékesítéséről. A feltételek a gyarmatosítás korára emlékeztettek, hiszen kizárólagos jogokat biztosítottak a Szovjetunió számára. A szovjet célokat szolgáló vállalkozást a magyar kincstár fedezte (a SZU csak kölcsönt nyújtott). A projektet olyan titoktartás övezte, hogy a vele kapcsolatos költségek nem kerülhettek bele a gazdasági tervbe és a statisztikai kimutatásokba sem, még tervdokumentációt sem készítettek! A szovjet fél hamarosan 300 millió forintos tartozást halmozott fel, ráadásul kevesebbet akart fizetni az ércért, mint amennyit a termelő jogosnak tartott, továbbá a szovjet szakértők olyan ütemű minőségi és mennyiségi növekedést írtak elő, hogy az a magyar álláspont szerint a bánya „kirablását” jelentette.

Az 1955-ös, Gerő-féle régi-új gazdaságpolitika ugyan valamivel mérsékeltebb volt az 1953 előttinél, de a problémák immár halmozottan jelentkeztek. Bár 1955-ben a termelés ismét növekedett, és néhány más gazdasági mutató is javult, de fokozódott a külföldi adósság, csökkentek az anyagtartalékok, feszültség volt a népgazdaságban. A beruházások összegét nem sikerült a tervezett mértékben emelni, az iparban a hazai alap- és nyersanyagtermelés akadozott, a műszaki fejlesztésben nem történt előrelépés. Az energiahelyzet szintén kritikusra fordult, akadozott a szénellátás (1956 októberében szénhiány miatt 600 vonatot három hétre le kellett állítani), a nagylengyeli mezőn pedig elvizesedés miatt gyakorlatilag leállt a kőolaj-kitermelés. Az ország a kényszerű import miatt nyugaton eladósodott (1955 végére a tőkés adósságállomány 2743 millió Ft-ra emelkedett), és a KGST felé is komoly fizetési nehézségei támadtak. 1956-ban a folyamatos tervváltoztatások - jobb- és baloldali kapkodás - miatt tovább súlyosbodott a helyzet. A Statisztikai Hivatal elnöke az OT elnökének 1956. szeptember 16-i levelében leszögezi, hogy a több ezer tervmódosítást figyelembe véve már a Statisztikai Hivatal sem tudja, mi a jelenleg érvényes 1956. évi terv.

Mindezek mellett az életszínvonal elmaradt a tervezettől. A párt jövedelemkorlátozó intézkedésként 1955-ben döntött a gépipari normák 12%-os felemeléséről, majd a 6. békekölcsön kibocsátásáról. Az 1956. évi gabonatermés is elmaradt a várakozástól, így 1957-ig nem lett volna elegendő a lakosság ellátására. Ráadásul az ipar igényeit csak a mezőgazdasági termékek exportja árán lehetett kielégíteni. Ezért nyilvánvaló volt, hogy 1957-ben a közellátás biztosításához komoly gabonaimport szükséges (!). A magyar vezetés a válsághelyzet miatt a Szovjetunióhoz fordult segítségért.

A szovjetek vállalták, hogy az év végéig 100 ezer tonna olajat és 70 ezer tonna kohókokszot szállítanak magyar iparcikkekért cserébe, majd szeptemberben 100 millió devizarubel hitelt biztosítottak Magyarország megsegítésére. Az utolsó negyedév tüzelőanyag-ellátását így is csak rendkívüli intézkedésekkel, újabb jelentős importtal, ezen belül nagyarányú dollár ellenértékű behozatallal tudták biztosítani.

A lakosság tűrőképessége az 1949 és 1953 közepe közötti megpróbáltatások során, a be nem váltott ígéretek, a vezetés többszöri ellentétes kritikája, illetve önkritikája következtében mélyponthoz közeledett. 1956. június 30-án a csepeli Rákosi Mátyás Műveknél (!) néhány esztergályos sztrájkba lépett, és a debreceni téglagyárban is voltak munkabeszüntetések a normaemelés miatt. Az egyre éleződő feszültség miatt a minisztertanács még október 4-én megszüntette a belföldi államkölcsönök kibocsátását. Mindezzel együtt sem válhatott volna a változás igénye lehetőséggé, a kommunista gazdaságpolitika látványos kudarcává, ha a nemzetközi feltételek nem módosulnak. A lengyelországi események azonban lendületet adtak a magyar társadalomnak, kitört az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelyben nemcsak a magyar nép szabadságvágya, hanem a kommunista ideológia és gazdaságpolitika csődje is megnyilvánult.


 

Felhasznált irodalom:


 

A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948-1956. Szerk.: Izsák Lajos. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.

A szocialista gazdálkodás fekete könyve. Összeáll.: Baják László, Somogyi Gyula. Budapest Business Klub, 2002.

Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához 1949-1955, Budapest, KSH, 1957.

Berei Andor: A népgazdaság tervezése. (Előadás-sorozat az 1951-1952-es tanévben.) Közgazdaság-tudományi Egyetem jegyzetei. Budapest 1952.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Ister Kiadó, Budapest, 2000

Cseszka Éva: Gazdasági típusú perek, különös tekintettel az FM-perre. Doktori (PHD) értekezés. Piliscsaba, 2004.

Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon, 1945-1956. Békéscsaba, 1992.

Horváth Csaba: Magyarország 1944-től napjainkig, ÉK Sorozat, Pécs, 1992.

Nehéz esztendők krónikája, 1949-1953. Szerk.: Balogh Sándor. Gondolat, 1986.

Pető Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985.1. kötet. KJK, 1985.

Ránki György: Magyarország gazdasága az első 3 éves terv időszakában (1947-1949). Budapest, 1963.

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 1953-1956. Kiszeljov és Andropov titkos jelentései. Összeáll.: Baráth Magdolna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002.

Magyar Országos Levéltár vonatkozó anyagából feldolgozott dokumentumok.



« vissza