Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Illyés és Éluard

Paul Éluard, a Francia Kommunista Párt értelmiségi csapatának talán legfényesebb csillaga, 1948 szeptemberében körutat tett KözépEurópában. Csehszlovákiában és Magyarországon járt. Magam is találkoztam vele, mert a híres költő ellátogatott abba az osztályba, ahol épp akkoriban kezdtünk ismerkedni a francia nyelv rejtelmeivel. Szép, magas, ősz hajú férfi volt Éluard, aki azzal kezdte, hogy cukrot osztogatott a gyerekeknek. Akkoriban már tudtuk, hogy idegentől édességet elfogadni sohasem szabad, de tanítónőink elmagyarázták, ki látogat meg bennünket. Éluard nem volt idegen. Jó ember volt. Prágában, ezt Milan Kundera regényéből tudtuk meg, de csak évtizedekkel később, a Vencel téren jártában nem restellt beállni a körtáncot lejtő lelkes cseh fiatalok közé, velük együtt lelkesen ropta. Épp akkor, teszi hozzá gonoszul Kundera, amikor a hajdani párizsi cseh szürrealista barátait akasztották a költő új elvtársai.

Magyarországon Paul Éluard egészen másféle emléket hagyott. Ünnepelték persze hivatalosan, de aztán alkalma nyílt néhány napot Tihanyban tölteni Illyés Gyulánál, egy másik hajdani párizsi szürrealistánál. Egyik nap a két barát, jól ismerték egymást még a húszas évekből, hosszabb sétát tett a dombon, ahonnét pazar kilátás nyílik a Balatonra. Útközben megpillantanak egy pásztort, aki bundáján végignyúlva, félkönyékre támaszkodva mélyen elmerül a kezében tartott könyvben. „Csodálatos ország – kiált fel Éluard –, a pásztor olvas! Micsoda haladás! Megkérdené tőle, hogy mit olvas?” – Kérdezze meg maga – felel Illyés –, hátha érti a franciát! – „Mit olvas elvtársam?” – kockáztatja meg a hajdani szürrealista. „Mit is olvashatnék – jön a válasz, franciául persze –, Vergilius Bukolikáit.” – „Talán franciául?” – Azt már nem! Mindent csak eredetiben!”1

A tréfa tipikusan szürrealista. Az olvasó pásztort ugyanis Szabó Lőrinc alakítja. Illyéssel együtt ötlötték ki az ugratást. De ez a szürrealista tréfa – ebben is szürrealista – korántsem ártatlan. Több mint fél évszázad távlatából visszatekintve egyértelmű, hogy célja van. Célja – ugyanúgy mint Kunderáé a hetvenes években –, hogy a látszatot szétrobbantsa. A tréfa jelentést hordoz. Azt kívánja bizonyítani, hogy amit látunk, amit látni vélünk, az történetesen nem az, ami.

A tréfa pillanatában, a negyvenes évek végén nemigen esik szó, sem Franciaországban, sem Magyarországon, a szürrealista Paul Éluard-ról. A kanonizált Éluard-t úgy tartják számon, mint az Ellenállás legnagyobb költőjét, olyan költemények szerzőjét, mint a Gabriel Péri, A költészet kritikája vagy a Szabadság. Szabadságot, mely Franciaországban a németellenes Résistance emblematikus szövege lett, hamar lefordították, többször is, magyarra, s gyakorta szavalták ünnepélyes alkalmakkor.2

Éluard verse huszonegy négysorosból áll. Szerkezete világos és áttekinthető: maga a vers egy hosszú enumeráció, melyet a konzekvensen ismétlődő -ra -re ragok folyama és a minden strófa végén újra meg újra megszólaló felírlak én sor tart össze. Egységben az egészet a szabadság szó tartja, annak ellenére, hogy csak kétszer jelenik meg a szövegben; a legelején és a legvégén, vagyis a címben és az utolsó sorban. A vers hosszúra nyúló felsorolása láthatólag arra törekszik, hogy a világ teljességét fogja be, a személyes tárgyaktól (füzet, iskolapad) az anyagfogalmakig (homok, hó, hamu, kő) és az elvont fogalmakig (hiány, vágy, magány). Ha olvasás – vagy hallgatás – közben a címet nem tekintjük, akár szerelmes versre is gondolhatnánk, egy epekedő szerelmes vési padra, föl a füzetébe s azután minden lehetséges helyre az imádott lény nevét. Ez a név mindennél fontosabb, hiszen a költő, amint az utolsó strófában kimondja, tulajdonképpen azért született meg, hogy megismerje / hogy megnevezze.

A cím azonban nemigen engedi, hogy szerelmes verset olvassunk. A formai játék által bevezetett kettősség inkább afelé irányít, hogy a „megismerve és megnevezve”, a szabadságot, ugyanolyan szenvedéllyel szeressük, mint a kedvest. De azzal a tudattal, hogy itt többről van szó. A költemény erejét tulajdonképpen az adja, hogy ebben az utolsó versszakban Éluard civilizációnk egyik alapozó gesztusát idézi fel, amikor a szó hatalmáról (le pouvoir d’un mot) beszél. A Szó, melynek révén a költő új életre kel, itt nyilvánvalóan az Igének, a jánosi Logosznak felel meg: az Éluard-vers felfogása szerint a Szó egyszerre újrakezdés és hatalom, mindent átható hatalom. Az első strófa utalása itt válik világossá: Krisztus csak homokba írt, a költő viszont nem elégszik meg a homokkal s a hóval, mindenüvé felírja a mindenható Szót. A költői üzenet tehát egyszerre hasonlatos a Krisztuséhoz s különböző is attól. Az a fogalom, melyet a költő a centrumba helyez, a szabadság, mindent magába ölel, s ennélfogva egy másféle feltámadást ígér: egy olyan világban kezdjük majd újra az életet, mely a totális szabadság világa.

Éluard versét a korabeli Magyarországon jól fogadták, de ennek a sikernek viszonylag kevés köze van a szöveg valódi értékéhez. Sikerének legfőbb oka feltehetőleg a címadó szó ereje és hatása. A magyar szellemi életben, sőt, a közéletben is ugyanis a szabadság kulcskifejezés volt már az 1820-as évektől kezdve. Nemcsak a Nemzeti dal Petőfijénél, de már jóval előbb, Kölcsey Ferencnél vagy Vörösmarty Mihálynál is. A francia forradalom alaposan megtermékenyítette a 19. század szemantikai talaját. De a forradalom három jelszava közül csak az elsőt fogadták el feltétel nélkül. A 20. század pedig tovább vitte a megelőző század kultuszát. Mindenesetre egy Szabadság címet viselő költemény hamar meglelte helyét a költői kánonban.

A politikai terrénum is kedvezett persze Éluard versének. A kommunista párt, mely 1945-ben lényegében már kezébe vette a hatalmat, a legkevésbé sem feledkezett meg a szemantikai tér elfoglalásáról. A Vörös Hadsereg országfoglalását felszabadulásnak nevezik, a párt központi lapja a Szabad Nép címet viseli, sőt, a párttagok kötelező köszönése is szakít a polgári napot hagyományával, a párttagok egy szabadsággal köszöntik egymást. Ennél kedvezőbb környezetet Éluard verse alig találhatott volna.

A valóságban azonban a rendszert éppen a szabadságjogok fokozatos visszavétele jellemzi. Alig egy évvel Éluard magyarországi látogatása után, abban a pillanatban, amikor a francia költő nagy versben ünnepli Petőfi Sándort, a magyar költő halálának századik évfordulóján, megszületik az új alkotmány, mely törvénybe iktatja a politikai szabadság, a sajtószabadság, a vállalkozói szabadság, az utazási szabadság felfüggesztését és a magántulajdon eltüntetését.

De térjünk vissza Illyés Gyulához. 1956. október 23-án a nemzet föllázad a megszálló és a megszálló által reá kényszerített rend ellen. Az Irodalmi Újság külön számot kíván szentelni a forradalomnak. Füst Milán, Déry Tibor, Németh László mellett természetesen Illyés Gyulától is kérnek a szerkesztők kéziratot. Illyés egy 1950-ben írott hosszú versét szánja az Irodalmi Újságba, az Egy mondat a zsarnokságról címűt. A kézirat azonban nincsen kéznél, a nehéz időkben rejtegetni kellett. A költő és felesége emlékezetből rekonstruálják a költeményt, amely az irodalmi hetilap november másodiki számában jelenik meg.3 Két nappal később a Vörös Hadsereg ismét lerohanja Budapestet. A forradalmat néhány nap alatt eltiporják.

A vers első francia fordítása a Temps Modernes 1956. november–decemberi számában jelenik meg, amely magyar különszám, nagyszámú dokumentumot tartalmaz, s két hosszabb elemzést, a Jean-Paul Sartre-ét s a Fejtő Ferencét. Mindkét tanulmány, különösen a Sartre-é azt igyekszik bizonyítani, hogy a magyarországi népfelkelés nem a rendszer megdöntését, hanem inkább megreformálását, humanizálását célozta. Sartre egyenesen úgy vélekedik, hogy a magyar munkásosztály azért lázadt fel a kommunisták ellen, hogy megmentse a kommunizmust. Paul Éluard ekkor már nem él.

Közben Magyarországon az Illyés-vers ismét eltűnik a nyilvánosságból. Illyés Gyula évekig hallgat, újabb kötete, az Új versek, csak öt évvel később, 1961-ben jelenik meg. De ez a kötet nem tartalmazza az Egy mondatot. Mint ahogyan az 1973-as Összegyűjtött versek második kötete sem, amely pedig Teremteni cím alatt az 1946 és 1968 közt íródott verseket adja közre. Mintha sohasem létezett volna. A módszer hatásos. 1974-ben jelenik meg Illyés mesterének, Babits Mihálynak az Összegyűjtött verseit tartalmazó kötet. Utószavában a közreadó arról tájékoztat, hogy a gyűjtemény „nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését”.4 S jelzi, hogy kihagytak öt verset, valamint három további vers egy-egy szakaszát. Babits kötetéből tehát nyirbált a cenzúra. Illyés Gyula esetében azonban jóval radikálisabb a hatalom eljárása: az Egy mondat a zsarnokságról nem létezik. Nincsen betiltva, nem sújtja cenzúra, nem is égetik meg, a régi módszerek már nem elégségesek. A versnek el kell tűnnie a kollektív és az egyéni emlékezetből, az új érkező nemzedékeknek arról sem szabad tudnia, hogy egyáltalán létezik.

Egy-két évvel Paul Éluard tihanyi látogatása után Illyés tehát megírja az Egy mondat a zsarnokságról című versét, ugyanolyan struktúrát használva, mint amilyet a francia költő a Szabadságban alkalmazott. Az Illyés-vers első kéziratos s máig kiadatlan verziója még más címet kapott: Petőfi emlékezete. A Petőfi-emlékév közelében vagyunk, Illyés Gyula fordítja magyarra Éluard Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára című versét. Feltehető, versének írásakor még abban reménykedett, hogy az szerepversként talán publikálható. De nyilvánvalóan hamar letett e reményről. Hiszen a vers első verziója éppoly könyörtelen keménységgel indít, mint a későbbi, az Irodalmi Újságban megjelent s azóta hitelesnek tekintett változat: Hol zsarnokság van / Ott zsarnokság van.

Illyés verse ugyanúgy négysorosokból épít (az 1956-os változatban van egy háromsoros és két kétsoros strófa is), mint Éluard Szabadsága, de valamivel hosszabb a francia versnél, negyvenhét strófából áll össze. Illyés ugyanazokat az eljárásokat használja: az enumerációt és az ismétlést, mint barátja. De Éluard szabadságról beszél, Illyés viszont a zsarnokságról. S a zsarnokság itt éppenséggel a szabadság totális hiányát jelenti. A negyvennegyedik strófa egyértelműen fogalmaz, amikor kiegészíti a vers legelején hangsúlyosan kimondott állítást: hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy nincsen kivétel, senki sem kivétel. Bibó István, ugyancsak Illyés Gyula barátja, ebben az időszakban fogalmazza meg „a szabadság kis köreinek” teóriáját, azt sugallva, hogy mindenkinek a maga környezetében, a maga hatókörében kellene megteremtenie a szabadság egy-egy kicsiny körét, amelyekből azután, ha összeállnak rendszerré, kiépülhetne a valódi, várva várt szabadság. Illyésnél nyoma sincs semmiféle kis körnek. Épp ellenkezőleg: nincsen semmi remény, lehetetlenség megteremtenünk a magunk kis köreit.

Azt a történeti periódust, amelyről szó van, s amelynek során az Egy mondat, ha csak ideig-óráig is, először megszólal, a közbeszédet uraló vezető réteg hol a népi demokrácia, hol a proletárdiktatúra korszakának nevezi. Illyésnél azonban egyik kifejezés sem tűnik fel, mint ahogy a szabadság szó sem. A verset a zsarnokság szó dominálja. Aligha véletlen, hogy a vers a latin eredetű s Lenintől elterjesztett diktatúra helyett a görög türannisznak megfelelő zsarnokság szóval él. A zsarnokság, mint már Petőfitől tudjuk, a világszabadság ellenfele: világszabadság és zsarnokság, írja az Egy gondolat bánt engemetben 1845-ben, megütköznek, s a költő ott esik el a harc mezején, de holttestén át fújó paripák száguldanak a kivívott diadalra.

Illyés olyan nyelvet használ, mely teljességgel független az uralkodó szóhasználattól. A zsarnokság szó az antikvitásnak egy olyan korszakát idézi fel, amely után Athén következik, vagyis civilizációnk első virágkora. A zsarnokság korrelátuma a lázadás. Hasonlóképpen gondolkodik Albert Camus is, amikor a magyar forradalmat felidézve az Antigoné-metaforát használja: Kreón, a zsarnok Antigoné ellen, Antigoné a tiszta lázadó Kreón, a zsarnok ellen.

Éluard felsorolása a világ egészét idézi, melynek minden egyes tárgyát s fogalmát meghódítja az írás, a Szó csodája, s amely ekként elnyeri szabadságát. A francia költő használta ragok (-ra, -re) különös módon egy fölülről lefelé tartó mozgást jeleznek, a költő a magasból ereszkedik alá, hogy mozdulatával mindent, amit érinteni tud, felszabadítson. Illyés Gyula eljárása hasonló, de más irányba tart. Már a vers címe is azt sugallja, hogy a világ Egy, hogy változatossága ellenére is egyetlen entitás, és hogy ez az Egy mindent totálisan magába foglal. De a megidézett világ valamiképpen mégiscsak kettős. Vannak egyfelől a börtönök, a vallató szobák, a vádbeszéd, a beismerés, az ítélet, a bűnös, a vallatás, a vallomás, a munkatábor, a „tűz”, ahogy a hullát gödörbe húzzák, a jajsikoly, a néma könnyek, vagyis a zsarnokság látható arca. De ezt az enumerációt, amely az elnyomás és a terror klasszikus képét idézi, azt, amelyet jól ismerünk a nagy francia forradalom és az orosz októberi forradalom óta, kiegészíti egy másik enumeráció, amelyiket a ritmikusan visszatérő – tizenkétszer megismétlődő – nemcsak készít el.

Az Éluard használta rag (az eredetiben persze prepozició) mozgás képzetét kelti, az Illyés-vers állandó ragjai (-ban, -ben) viszont egy statikus szituációét. Az Egy mondat… első fele egy olyan szituációt állít elénk, amely korántsem ismeretlen számunkra, épp ellenkezőleg, ugyanakkor azonban erős feszültséget is indukál. Vajon mi következhet ezután? Az első szakasz az elnyomó zsarnokság mechanizmusának áldozatát állítja elénk, akit letartóztatnak, kihallgatnak, aki vallomást tesz, akit bűnösnek nyilvánítanak, elítélnek, kivégeznek, jeltelen sírba hajítanak, s akit hozzátartozói vagy ismerősei még meggyászolni sem mernek. Minden belül zajlik, -ban, -ben, a börtönben vagy a felidézett személyek bensőjében.

A zsarnokságnak ez a klasszikus felfogása jól ismert. De épp az ötvenes évek elején jelenik meg a politikai filozófiában egy másik, ennél jóval összetettebb, modernizált felfogás. Hannah Arendt vezetett be a politikai filozófiába az 1950-es évek elején egy új fogalmat, a totalitarizmusét. Arendt szerint – teóriáit először az Origins of Totalitarianism című nagyszabású háromkötetes munkájában fejtette ki5 – a két totalitarizmus, a náci és a kommunista, kifejlődését nagymértékben elősegítette a háttér meggyengülése: a tradíciók, a hagyományos tekintélyek szinte általános összeomlása. A totalitarizmus, mondja a filozófus, több tekintetben is különbözik a hagyományos zsarnokságtól. Elsősorban azáltal, hogy a totalitárius uralmat birtoklók mindig egy mozgalom segítségével kerülnek hatalomra, s ennélfogva nem engedhetik meg, hogy a mozgalom, amint az a diktatúrák esetében történni szokott, párttá merevedjék. „A totalitárius uralom formája teljes mértékben abból a jelenségből fakad, hogy a hatalmat egy mozgalom, nem pedig egy párt ragadja meg; így a vezetők legfőbb gondja a mozgalom mozgásban tartása, s annak megakadályozása, hogy párttá degenerálódjék; ennélfogva a totalitárius vezetők figyelmét – szemben a zsarnok brutális döntéseivel vagy a diktátor demagóg ügyeskedésével – teljes mértékben a mozgalom felgyorsításának szándéka köti le.”6

Ennek a permanens forradalomnak az a következménye, folytatja Hannah Arendt, hogy a totalitarizmus minden lehető szférát és területet elfoglal. A klasszikus zsarnokság a magánszférát még nem érintette: a totalitárius gondolat viszont nemcsak a jelent, hanem a múltat és a jövőt, nemcsak a közösségi szférát, hanem a teljes emberi személyiséget is uralni kívánja. Elfoglalja a nyelvi szférát is. S épp itt kell visszatérnünk a szabadság problematikájához.

Mint tudjuk, Immanuel Kant A tiszta ész kritikájában úgy próbálja meghaladni a szabadság fogalmának antinómiáját, hogy a fizikai világ szféráját elválasztja az ember szférától. Egyik oldalra kerül a determinizmus világa, melyben az ember nem szabad, a másik oldalra a tetteiért felelős ember világa, melyből etikai felelősség következik. Paul Ricoeur, amikor ezt az antinómiát vizsgálja, fölveti a kérdést, hogy „van-e valami a tézis és az antitézis közti intervallumban”7. A választ keresve Ricoeur igyekszik legelőször azt meghatározni, mire nem képes és mire képes az ember, vagyis egy olyan fokozatokból összeálló sorozatot felvázolni, amely a biológia által meghatározottal, a romlandó testtel indul, hogy végül eljusson az emberi szabadság lehetséges formáihoz. Ricoeur úgy vélekedik, hogy szabadsága kivívására az embernek három eszköz áll rendelkezésére: az első a dicere, a beszéd lehetősége és hatalma, a második a facere, vagyis az a képessége, hogy változtasson a világon, a harmadik pedig a memoria, a személy emlékezőképessége, ami megnyitja előtte a saját narrativ identitása megteremtésének a lehetőségét.

De mindez csakis egy olyan intézményrendszeren belül valósulhat meg, amelynek egyik alapvető funkciója éppen ezen szabadságok, legfőképpen a facere és a dicere formába rendezése és megfelelő tagolása. Ricoeur itt Hegelre hivatkozik, akinek idevágó munkái, mint mondja, alapvetően a jogállamra vonatkoztatandók. Az általunk vizsgált világ azonban fényévekre van a jogállamtól. A klasszikus zsarnokság korlátozza a szabadságjogokat, de ugyanakkor világosan ki is fejti alattvalóinak, hogy miért korlátozza. A totalitarizmusban más a helyzet. Hannah Arendt elemzése eligazító e tekintetben. A totalitarizmus nemcsak a közéletet és a magánéletet foglalja el totálisan, de egyúttal újraírja a szemantikai szférát, méghozzá a hatalom birtokosainak szempontjai szerint. Ez az újraírás mindenekelőtt a szabadság fogalmát célozza meg.

A diktatúrával szemben, melynek szabadságfogalma kevésbé árnyalt, a totalitárius vezér minden intézkedését azzal magyarázza, hogy a szabadság érdekében cselekszik. A totalitárius hatalom nem ellensége a szabadságnak, még csak korlátozni sem kívánja a szabadságot. A probléma mindössze annyi, hogy szabadságfelfogása gyökeresen eltér a nem-totalitárius világ szabadságfelfogásától. Népirtásra, kivégzésekre csak azért van szükség, hogy szabaddá tehessék az utat a világforradalom történelmi szükségszerűsége vagy a természetes faji kiválasztódás menete előtt.”8

Ami épp annyit jelent, hogy a diktatúrát, az elnyomást, a megfélemlítést, a pereket és kivégzéseket a totalitárius hatalom képviselői szabadságnak, felszabadulásnak nevezik. Nincs menekülés, a csapda összezárul. Volna talán kiút? Alighanem csak a nyelv visszafoglalása segíthet. Pilinszky János Trónfosztás című versében ugyanarra tapogatózik, mint Illyés Gyula az Egy mondat…-ban: „Táblára írva nyakadba akasztjuk / történeted”.

Az Egy mondat a zsarnokságról lényege a trónfosztás. A vers második felében folytatódó felsorolás kiegészíti az első felsorolást. Ez a második sorozat, melyet az olvasó feszülten vár a nemcsakok könyörtelen sorozata után, nem más, mint a magánszféra minden illúziót széttépő felidézése. A zsarnokság, mely – ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy rég istened sem – az addig megkímélt, menedéknek hitt szférát is átjárja: ott van a búcsúcsókban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, a légyottban, az édes szó-mámorban, a nászi ágyban, előtte már a vágyban, sőt álmaidban is.

A konklúzió még ennél is keményebb. Magad is zsarnokság vagy, mondja a költő a negyvenegyedik strófában, hogy aztán azzal a könyörtelen megállapítással zárja, hogy ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.

Paul Éluard a verseiből olvasott fel 1948 szeptemberében Budapesten a Zeneakadémia nagytermében. Illyés Gyula tartotta a bevezetőt. Tizenkét évvel később Illyés nyomtatásban is közreadta némileg kiegészített előadását, amelynek leglényegesebb megállapítása: Éluard költői erejét az adja, hogy ő is, mint Blake, vizionárius alkotó.

Ami azt jelentheti, ha értelmezni próbáljuk, ha a ki-nem-mondottat keressük, hogy a Szabadságot úgy kell olvasnunk, mint egy nagy vizionárius verset, amelyre ekként nem az 1948-as hic et nunc érvényes. A kimondott válasz pedig az először 1949-ben vagy 1950-ben megfogalmazott zsarnokság-vers, a Petőfi emlékezete, amely az éluard-i eljárásokat alkalmazva (sőt, a francia vers egyes kulcskifejezéseit is átvéve) a Szabadság által bemutatott szín visszája.

Az Egy mondat a zsarnokságról, amely 1956 emblematikus verse, roppant erejét a felfogásának hihetetlen szervességéből nyeri. A szerkezet nem is lehetne másféle, a felsorolások, az ismétlések, a sorozatok kemény kopogása azt szuggerálja, hogy nincsen kivétel. Minden vagy semmi. Zsarnokság vagy lázadás.

1956 nagy verse több mint harminc évre eltűnik, létezésére csak az emigrációs publikációk s a fordítások emlékeztetnek. Magyarországon újra csak 1986-ban jelenhetett meg, Menet a ködben című kötetében. A zsarnokság akkor még nem tűnt el. De végre megindulhat a harc a nyelv visszafoglalásáért, a szabadságfogalom birtoklásért. Vagy ahogyan a következő költőgeneráció képviselője, Tandori Dezső mondja: a talált tárgy megtisztítása.


 

Jegyzetek


1 Így őrizte meg emlékezetem az anekdotát, melyet magától a költőtől hallottam a hetvenes évek második felében. Illyés le is írta a történetet a Reismann János Balaton-könyvének előszavában. Egy különbség van a két történet között, a Balaton-előszóban a pásztor Rimbaud-kötetet forgat.

2 A legelterjedtebb Somlyó György fordítása. Az idézett szavakat, részleteket itt saját fordításomban adom; erre a nagyobb pontosság érdekében volt szükség, másként ui. a vers befejezése nem értelmezhető.

3 A költő hagyatékában a versnek négy változata található. Keletkezéstörténetéről s a változatokról lásd Domokos Mátyás tanulmányát Adósságlevél, Bp., 1998, 71. l., valamint az Egy mondat… legújabb kiadásában (Érd önkormányzata, Érd, 2006) Harmat Béla és Péter László utószavát.

4 Babits Mihály Összegyűjtött versei, Budapest, Szépirodalmi, 1974. A szöveget gondozta Rozgonyi Iván, szaklektor Szabolcsi Miklós.

5 Arendt Hannah, The Origins of Totalitarianism, New York, Harcourt Inc., 1951. Magyarul A totalitarizmus gyökerei, Budapest, Európa, 1992.

6 Az idézetek, melyeket magam fordítottam magyarra, Hannah Arendtnek abból az 1955 szeptemberében Milánóban (A Kultúra szabadságáért Kongresszus előtt) tartott hosszú előadásából valók, amelyben összefoglalta és tovább finomította az 1951-es könyvben kifejtett teóriáját. Az előadás írott változata Autorité, tyrannie et totalitarisme címmel jelent meg a párizsi Preuves folyóiratban 1956 szeptemberében. Az idézetek forrása Arendt Hannah, Les Origines du totalitarisme, Paris, Quarto-Gallimard, 2002. 892.

7 Ricoeur Paul, La liberté et ses institutions In J. Szávai (szerk.) Qui est libre? Paris, L’Harmattan, 2002. 11.

8 ARENDT i. m. 885.



« vissza