Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Skatulyába zárt üstökösök

Bartók és Kodály barátságát felmutatni, lévén mindketten a 20. századi egyetemes kultúra általánosan ismert és nagyrabecsült alakjai, egyedülálló filmes vállalkozás.

Bartók és Kodály barátságát felmutatni, lévén mindketten a 20. századi egyetemes kultúra általánosan ismert és nagyrabecsült alakjai, egyedülálló filmes vállalkozás. Nemcsak azért, mert ez a barátság két nagy szellem szép és férfias szövetsége volt, amelynek története nagy téma és kihívás. S még azért sem, hogy ez a legendásnak mondható barátság eleddig sem zenetörténetileg, sem hogy úgy mondjam „szellemtörténetileg”, de még irodalmilag sem került feldolgozásra. A téma mindeddig a legjobb értelemben vett tabu, s így csupán a szándék is, már önmagában különleges.

A megfilmesítés nehézségét s ezáltal a benne rejlő hatalmas esélyt is a téma igen sokrétű és fölöttébb gazdag, szinte példaszerű jelentéstartalma s annak magasfeszültsége adja. Hiszen ez a két nagy hatású ember sem alkatánál, sem eszményeinél, s így törekvéseinél fogva sem volt úgynevezett sikerorientált. Szellemiségük és magatartásuk, életművük és sorsuk egyáltalán nem „korszerű”. Inkább a kozmikus értelemben vett Nemes Ember nagy tetemrehívása, egy eltévedni látszó szellemiségű és értékű korban.

Bartók és Kodály barátságának játékfilmes megjelenítését ezért most éppen ideje van felvállalni és méltóan meg is valósítani.1 A kecsegtető filmes siker mögött ez az örök érvényű egyetemes és mélyen emberi példázatosság a témaválasztás és a vállalkozás művészi célja és igazi aktualitása. A film e barátság tovább-alkotó utóéleteként és a vizuális hatás utolérhetetlen ereje révén a Gandhiról készült film pandanja lehet – szellemi és kultikus, és nem társadalmi értelemben.


 

Kor és ember


 

A mérce, amit a téma magában hordoz, s a követelmény, amit a művészi hitelesség irányában támaszt, igen magas. Ezt a magaslatot részben a két ember alapjában azonosan orientált, ám egyúttal lényegesen különböző, de egymást ebben is kiegészítő alkata, szemlélete és jelleme vonja meg.

Másfelől egy évezredes kultúrkör és nagy civilizáció sajátos korszakának egyre fojtogatóbb légköre, amely súlyos világproblémákat hordoz és teremt, s amely e barátság drámai környezete. Egy felfokozott erőtérré vált közeg, amelynek pólusai közt két, művészetébe „az élet összes problémáit bevető” (Hamvas) zseniális alkotó és látó szellem a maga személyiségével és érzékletes művészi eszközeivel láttatni és hatni kényszerül. A 20. századi Európa világa, amely a szellem számára mind szűkösebb és kilátástalanabb. Az arche zárt, szakralitásában azonban mégis mindig nyitott rendje a felvilágosodással kezdődően hosszú időre vagy tán végleg összedőlt. Az első világháborúba torkolló századfordulón felgyorsult a kultúrák egymáshoz közeledése, megnyílása. Áthatások folyamata indult meg, s ezzel a horizontális mozgással járó kulturális és szellemi felhígulás, rohanás előre a birtoklás paradicsomába, az élvezetek hatalomátvétele – a mai globalizáció latens előkészülete és előérzete. Egy ambivalens, forrongó közeg, amelynek fékezhetetlen belső kényszere ez a nyitás, miközben akarata változatlanul a hódítás; tér, ahol már folyton tömegek vonulnak. S amelynek fékezhetetlen következménye az arche rendje alól kiszökő-feltámadó önös hatalom egyre gátlástalanabbá váló valósága, egy általánossá váló bizonytalanság, és a szellemi ember, s vele a szellem mint olyan és egy nemesebb emberi minőség – a fenntartó ember teljes sarokba szorulása.

E filmterv attitűdjeként – s nemcsak epitethon ornans-ként – hadd idézzem már itt a szűkszavú és magvas beszédű Kodály remekbe szabott mondatát, amit – a „legenda” szerint – meghívottként mondott, majd’ 70 évesen a Magyar Dolgozók Pártja vezetőségének az 50-es évek elején Bartók-ügyben tartott zárt ülésén, miután már mindenki jól kipocskondiázta magát. A felszólításra, hogy néki e tárgyban mi a véleménye, felállt, s csak annyit válaszolt: „Ki látott már skatulyába zárt üstököst?”

Igen. Bartók és Kodály kora, a 20. századi civilizáció világa, a bolsevizálódás és a fasizálódás világa: a skatulyába zárt szellem helyszíne volt. Egy önhitt, lealacsonyodó világ, egy magát istentelennek tudó és valló, nemtelenedő, mérce nélküli világ. S ezt kellően sem Európa, sem Amerika nem ellensúlyozta, sőt, belőlük fakadt. A lélek otthontalanságának a világa, amelybe Bartók, a védtelenebb, hamarabb halt bele. Kodály szívósabban és felvértezettebben viselte. S a kortárs nagy költő, József Attila sem vallotta másként: „Éltem és ebbe más is belehalt már.”

A megnyílott tér itt csak Amerikát, Afrikát és Ázsiát jelentette. A hadászatilag fontos szigeteket és a légteret. A kincses tengereket. Megváltást remél a tértől a szabados hódító. Kivéve a továbbra is minden egészre figyelő, kultuszait akarva-akaratlan még őrző népeket, kultúrákat és szellemeket. Ilyen a magyar is. Nyelve állandóbb, törzsökösebb, gondolkodása tágas, de óvatos és mérvadó, ízlése pompás, művészete jelrendszeres. Csak hinni kell benne, csak hinni kell neki. És meg kell érteni.


 

Ember és kor


 

Az igényes tisztviselői családba született Kodály (1882, Kecskemét. Apja állomásfőnök Galántán, majd Nagyszombatban) a filozofikusabb alkat, s ezt ki is műveli. Középiskolai, majd nyelvi tanulmányai után, már zeneakadémiai tanulóévei idején, 1906-ban bölcsészdoktorátust szerez. E szellem- és jellemformáló évei során ismerkedik meg Bartókkal, aki hasonlóan vidéki környezetből került fel Budapestre, s akiben megérzi a rokon szellemet és a nagy tehetséget.

Bartók (1881, Nagyszentmiklós) inkább ösztönös alkat. Ő a mindent átélő, rendkívül érzékeny, gyermekkorát végigbetegeskedő, szenvedései által beavatódó ember. Gondolkodása ugyanakkor analitikus és rendszerező, aki mindenben tárgyszerű bizonyosságot és összefüggést, s mindennek a mélyén harmóniát keres és persze talál. Őt atyai támasz nélkül (kiváló képességű iskolaigazgató apja korán meghalt) zeneies lelkületű, áldozatos édesanyja neveli fel, fia értékének és ezen érték természetének teljes tudatában.

Bartók ifjúkorában maga is a Monarchiában dívott kisvárosi szellemi életnek a századfordulóra – és Bécs hatására – igényessé vált zenei közegében élt. Pozsonyban Erkel Ferenc fia tanította zongorázni, s tiltotta el már akkor felbuzgó rögtönzéseitől.

Ám a magyar szellemű és stílusú zenéhez, amelynek kutatása vallomásai szerint életének végül is a legnagyobb szenvedélye lett, Kodály vezette.

Bár termetben, alakban s egyéb külsőségekben szinte teljesen ellentétesek egymással, a látszat ellenére, jellemükben és szemléletükben sok a szinte meghatározott hasonlóság.

A korán (Bartókban korábban) megnyilatkozó alkotó zenei hajlam, amely tartalmilag is rendkívül igényes; a meditatív kedély és az elemző észjárás, amely a kikezdhetetlen állítások alapfeltétele; nem bohémikus, de tudós természetük, kiérlelt vélekedésük, és gondolataik következetes vállalása; a természet szeretete és csodálata; hit és meggyőződés egy fundamentális és örök erkölcsiségben, s a végtelen szorgalom, amely rendkívüli adottságaik mellett mindkettőjüket jellemezte, hozta össze, rögvest baráti közelségbe őket. S a még élő hagyomány, amely körülvette fiatalságukat.

Bartók volt a gyorsabb mozgású, szenvedélyesebb és lobbanékonyabb, Kodály a fegyelmezettebb, mint aki lényével mindig valamit következetesen képvisel. Életükre így visszatekintve s műveiket felidézve is nyilvánvaló Bartók kalandozó, változtató kedve és ereje; az a mindent újrafogalmazó, újjászülő munka, amit a hagyományok természetközegéhez való hűségben végez. Nála ez a hangsúlyosabb. A megújulás, a megújítás. S a rendkívül nyitott szellemű Kodály szinte érzéki hűsége ugyanakkor az isteni értelem és látás eligazító magasához, a fenntartó, láthatatlan és örök szellemi fundamentumhoz. Az éltetőhöz, a Harmóniához. Kodály egész lényében és tudatosan keresztényi ember. A középkor zenitjéről néz, s mint művész, annak transzparenciájával szemléli és láttatja a dolgokat. Sokirányú munkásságának és gazdag zenei világának ez az attitűd a legfőbb jellemzője. Bartók viszont a kereszténységben megbúvó pogány szakralitáshoz áll közel, és korán megtanulja, hogy miközben a világ gyémánttengelyen forog, e földön csupán az ember a rontás cinkosa.

Mindkettőjük gondolkodása zárt rendszerű, mert a kipróbált szellemi hagyomány és a csodált természet ezt sugallta nekik. Ez adta tájékozódásuk és megítélésük bizonyosságát, s adta erkölcsi megingathatatlanságukat is. S ez nagy tanulság.

Ahhoz azonban, hogy ez a bontakozó barátság – mint utóbb kiderül – egy örökkévaló, példaszerűen szép és nagy barátság legyen, és tevékenységük révén az egyetemes emberi kultúra folyamatosságának egyik tartópillérévé váljon – minthogy azzá is lett –, a felvállalt nagy közös munka beavató keze kellett. A népzenei hagyomány csodálata, számbavétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Barátságuk szellemük hasonlóságában fogant, de a közösen vállalt sors ütötte rá az örökkévalóság pecsétjét.

Ez a sorsszerűség nagyrészt a történelmi helyzetből is fakadt. Életük, küzdelmes működésük és egymást segítő barátságuk útraindító szűkebb terepét a századforduló, nemzetközi erőkkel letepert, szabadságharcát még ki sem hevert, háborús végzetű monarchikus Magyarországa, és egy mesterségesen strukturált, feloldhatatlan ellentétekkel terhessé tett új Kelet-Európa adják, amely immáron maga is Európán túlra is figyel. Ez a Kelet-Európa-centrikus meghatározottság és kitekintés végigkíséri egész életüket. Panasz nélkül ég bennük egymásba öltve az élet hite, a szolgálat és az immanenssé vált fenyegetettség. (Ez a fenyegetettségélmény lesz Hirosima után uralkodóvá világszerte, jellemezve a nagyléptékű folyamatot. Kelet-Európa nemcsak a modern fizika és matematika, de a legújabb kori egyetemes fenyegetettségélmény bölcsője is.)

A művészi és szellemi rokonság felett a magyarság háborús végzetű történelmi sorsa, az ország szemük előtt történt értelmetlen feldarabolása emelte hallgatólagos lelki szövetséggé ifjú éveikben indult barátságukat. A tiszteletre méltóan tragikus közérzet az I. világháború után. S a mély aggodalom e művelet irgalmatlansága és sekélyes szándékai miatt. A döbbenet és az ocsúdás. Ez a film meghatározó atmoszférája, lelkiállapotuk kivetülésében. Az I. világháború és következményei világossá tették mindkettőjükben, hogy Európa már nem a szellem világosságának a terepe. Hogy itten Lear király drámája kezdődött el. A részek, egy rossz lelkiismeretű szellem gyermekei, egymás torkának ugrottak, és nincs jelen transzcendens erő, amely visszafogná a feltámadt hajlamot, amely megsemmisítésre tör. A nagyobb szellemek ezt megérezték. Hogy itten fenntartásra, mentésre, védelemre kell berendezkedni. Hogy a mind „látványosabb”, modernebb horizont alatt a kornak ez a legmélyebb s legnyilvánvalóbb életparancsa. Hogy ennek vészterhes megjelenése próbára tesz minden kultúrát és átéget minden embert. A bartóki disszonancia és a kodályi könyörgés majd ettől hangzik oly égbe kiáltónak, oly hitelesnek. Embernek kor, kornak ember nekifeszül. Szépnek csak Isten és a csillagok maradnak, mint a népmesékben.

Egyik döntő közös lépésük az ún. Tanácsköztársaságban vállalt, politikailag nem jelentős, de életükre és bizonyos értelemben a magyar zenei élet további alakulására nagy hatással bíró szerepük volt. Egy, a korra oly jellemző történet. A szégyenteljes I. világháború utolsó stádiuma Magyarországra a Tanácsköztársaság pár hónapos hatalmi rendszerét hozta, amely tabula rasát akart csinálni az életnek szinte minden területén. A régi potens, monarchikus és erős német befolyást gyakorló szellemi erőket eltakarították, a lakosságot terrorisztikus eszközökkel megfélemlítették, a szegénységet sodró erőként használták fel egy könyörtelennek mutatkozott és rendkívül radikális ideológiát képviselő új idegen hatalom érdekében, amelynek sem a néphez, sem kultúrájához, sem a természetes észjáráshoz, sem magas szellemiséghez, de az alapvető erkölcsiséghez sem volt semmi köze. Egyetlen eszköze a csupasz hatalom volt, a maga materiális mivoltában. Egyetlen haszna pedig ez a nagy belső átalakulás. Ennek az ismét egy idegen hatalmat szolgáló erőnek sikerült szinte teljesen feldúlni a magyar társadalmi viszonyokat, és ezáltal ellehetetleníteni az addigi politikai és szellemi elitet, amely már jó ideje képtelennek bizonyult az ország vezetésére.

A hatalomba csöppent szovjet – a korlátoltságnak palackból kiengedett e kisszerű történelmi szelleme – ún. direktóriumok révén irányította a kulturális életet is. Kodály és Bartók, akik már negyvenévesek ekkor, felismervén a történelmi pillanatot, a zenei direktórium tagjai lettek, s ez az elsőre karrierisztikusnak tűnő, ám jól meggondolt lépés kettős következménnyel járt. Egyrészt bekerültek a baloldali (később antifasiszta) világmozgalom figyelmének a körébe, amely aztán a még szorítóbb, ellehetetlenítő időkben potenciálisan a segítségükre lett. Másrészt e mozdulattal mint szellemi erők megjelentek a kultúrában is mind beavatkozóbb és meghatározóbb politika színpadán, képviselvén, sőt hallatlan erővel jelenítve meg az addig érdektelennek tartott s a társadalom televényszintjére leszorított zenei és kultikus magyar hagyományt, amelynek értéke s szépsége egyetemes. Lépésük, a megnyíló térnek e kihasználása tehát logikus, bár kockázatos vállalkozás volt, hiszen független és elkötelezett szellemiségüket is fenyegette. Az igazak és áldozatosak jó ösztönére vall, hogy ezt a lépésüket később is csupán az egzisztenciájuk sínylette meg, s inkább Kodályt hátráltatta. A célt, a teljes magyar zenei hagyomány talajából nőtt új zenének a magyar zenei életet meghatározó dominanciáját, s ezáltal is a magyar parasztságnak, e hatalmas ősi tudást őrző néprétegnek a beemelését a művészi, szellemi és politikus köztudatba – egyszer s mindenkorra – elérték. Hódító zeneművészetük nagyszerűsége mellett valószínűleg ez a következmény életük legfontosabb tette, amely nagy hatással volt a század kulturális szemléletére is.

Ezenközben mindketten élénken figyelték a párizsi és berlini szellemi mozgalmakat és művészeti divatokat, és korán meglátták (Kodály előbb) ezek színét és fonákját. Az újdonságot, az aktualitást és a korszerűséget, de már a bennük megnyilatkozó szellem csonkaságát is. Ugyanakkor elemi kíváncsisággal figyelték az Európa-szerte egzotikumként kezelt kultuszokat. Csodálták Debussy zenéjét, s Debussy zenéjén át a Távol-Keletet. És különösen Bartók a feketék zenéjét, a jazzt, amit szeretett, amit az általa alkotott fogalom, a „zenei őstenger” egy kései megszólalásának hallott, s amelynek megítélésében is tökéletesen működött zenei ízlése. Csak azt a dzsesszt tartotta lényeges, egyenrangú zenének, amely kultikus megszólalás volt. „Nekünk nincs szükségünk dzsesszre – mondja –, van gyönyörű népzenénk, felesleges, hogy a dzsessz karjaiba vessük magunkat.” A megítélésnek e szempontjai lettek jellemzőek a szemléletükre.

Korszerű és teljességigényű válaszként gyermekkoruk világa tűnt elő. Az átélt és melengető. A nyitás, a lényegi megújulás esélyét a zene révén, ennek a letűnő világnak a felkarolásában vélték megadni. A kulturális kolonializáció ellenében a belső megváltásban hittek. A hatalmas történelmi, társadalmi, kulturális és életproblémák, a gyötrelmes időkbe szorult e nagy kérdések megoldására, a korfolyamat szellemi kihívásaira a maguk részéről az egyetlen méltó választ a múlt nagy örökségében, a paraszti világban és művészetben, annak felnyitásában látták. Egy kortalan, analóg és élő minőségben, amit felsőbbrendűnek vélt idők magára hagytak, feledésre vetettek. Életük tán legfontosabb és igen kedvelt terepévé egyszerre a falu természeti világa vált. A paraszti környezet, amely hanyatló állapotában is, minden mozdulatában még a szakralitásban és az archéban élt. Az élet napi, heti, időtlen folyása ebben telt, az élet és a halál, az öröm és a bánat, a nappal, az éjszaka, s közte minden tevékenység ebben az eredeti átitatottságban élt; egy érzékeny és árnyalt belső differenciáltságban. Ez a szinte sallangtalan funkcionalitás egyben tiszta esztétikumot is jelentett, amely lényegében a szakralitás pompázatos és jelképes megjelenítése volt. Világiasságában is szent kultusza a Titkos Nagy Egésznek, s az Oknak, amely az okozatban, a Természet rendjében mutatkozik. Ennek a világnak a kozmikus otthonossága – minden történelmi és szociális nyomorúsága ellenére – szinte paradicsomi volt, folyam, melynek végtelenből való partjai a végtelenbe vezettek.

Nemcsak a nép dalait gyűjtötték (felosztván egymás közt a magyar nyelvterületet), hanem a gondolkodását, a viszonyulásait, a magatartását is magukba itták. Ez aztán áthatotta egész lényüket és a műveiket. Át kell itassa majd a film hangulatát is. Kodály zenéjének, irodalmának, nevelési elképzeléseinek a mélyén szinte hangról hangra, mondatról mondatra ez a paraszti világ őrizte ősi eszmélkedés és ártatlan tiszta lelkület van jelen, hogy gyermekről gyermekre, korról korra szálljon. Azt támasztja fel lelkületünkben, ez zenéjének szellemi ethosza. Bartók s a bartóki zene ettől csak drámai attitűdjében különbözik, nem szellemében. Az ökonomikusság és az aszkézis nála is: természettörvények. Miként életet mozdító ritmikája és gyakran bizony a nosztalgia is, az ideák megidézésére. Egész életében mindig a falvak világába, a természet közelségébe, a parasztok közé vágyott vissza, ott érezte boldognak, egyedül ott érezte otthon magát. „Kedves parasztjaim”-nak emlegette őket. A holland zenetudós, Denijs Dille, aki végigjárta utóbb Bartók helyszíneit, a hiteles kései tanúja annak, milyen titkos vágy és csodálat éghetett benne egy-egy felhőtlen tekintetű, erős szépségű és szemérmes parasztlány iránt – miként ezt elmesélték neki –, milyen rejtett odamenekülés a világtól.

Bartók és Kodály válasza egy teljesebb válasz volt. Igazabb és erkölcsösebb. Magasabb rendű. Nem felforgató, nem önös, hanem helyreállító. „A zenében nincs és nem is lesz fejlődés, csak változás” – mondja Bartók 1933-ban. S ez még ma is anakronizmusnak tűnik, pedig bölcsesség a dolgok végső természetéről. Egy értékrend egyik alapszabálya, amelynél az emberi szellem és tapasztalat átfogóbb realitást nem ismer. A benne működő egyetemes erkölcsiség mindig ugyanaz. Mert nem a Világ hanyatlik, az ember válik gyakorta méltatlanná. S ez a kultúrák és civilizációk belső veszélye.


 

Sors


 

Bartók és Kodály barátsága tehát szellemi fogantatású, de a közös sors vállalása ütötte rá a pecsétet. S ez a pecsét, amely kívülről egy szép, küzdelmes „ikerpár”-i viszony, odabent egy rendkívül tudatosan, fegyelmezetten és szolgáló értelemben vett, funkcionálisan élt zsenialitás.

Amelynek magánéleti mélységei alig követhetőek. Ebbe egyikük sem engedett bepillantást. Bartók még zeneszerzői módszereit is magántitokként kezelte. Amúgy mindketten szerényen, csupán a nyugodt munkát lehetővé tévő feltételek közepette éltek. Egyszerű eleganciával öltözködtek, a kor divatja szerint. Szerették a parasztbútorokat és tárgyakat. És sokat betegeskedtek.

Gyakran fordultak meg a társasági életben, de mindig a céljaiknak megfelelően. S ez a régi Magyarország feltörekvő középosztályának kedvelt helye volt. A szalon. Mint Erkelnek a sakk, úgy nekik a zenén és a zenetudományon, az olvasáson és a szellemi életre való kitekintésen kívül más szenvedélyes időtöltésük nemigen volt. Kodály tanítani és a hegyekben járni szeretett, gyakori erdei sétáin jobbára mezítláb (mint pl. Galyatetőn, amely egyik kedvelt tartózkodási helye volt). Legyen itt egy jellemző levél, amelyet – már összetegeződésük után – 1908-ban írt Bartóknak Németországból, a híres gyógyszanatóriumból.

Az itteni élet formájában sok van, ami az én életideámhoz kell, ami hiányzik (tenger, nagy természet) elszenvedek, avval a tudattal, hogy majd lesz abból is. Az emberek rondák és sokak, de nem kell velük törődnöm. Mikor köztük járok, illetve átmegyek, csodálkozva nézik előbb a fejem, aztán a lábam, egyiken csak szandál van ti., a másikon még annyi sincs. Mit csinálunk itt? Fürdünk vízben, levegőben, napon, tornázunk közbe [sic!] nagyokat eszünk (az ember étvágya megduplázódik), és nyakig merülünk a gyümölcsbe és főzelékbe, ha néha eszembe jut, hogy zeneakadémia van a világon, mint valami fura álom, úgy siklik tovább ez a vízió. – Tornázás közben rájön az ember, hogy sejtelme sincs saját magáról, és elkezd érdeklődni anatómia, izmok stb. iránt. Szóval ennyire elfelejteni saját magamat még tán sohasem tudtam. És ha egypár hétig sikerül így tartani magam, biztosan óriási haszna lesz. Nem is beszélek a faházról, majdnem olyan, mintha a szabadban hálna az ember. És ami a fő, kezdek tájékozódni, a világon ti. egy csomó ilyen hely van még, lehet, hogy jobb is. Siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegőfürdőzést, mert művészet az, óvatosan kell kezdeni. Ölts szandált, dobd el a kalapot és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön. Otthon is terjeszteni kell a meztelenség igéjét. Nagy dolog lesz még ebből! És sok gyönyörűség. A betegség belátható idő múlva kipusztul.”

Hetente egyszer s mindig azonos időben görög nyelvvel és filozófiával foglalkozott, és rendszeresen járt úszni a budai Lukács fürdőbe.

Bartók szintén nagy kiránduló volt, amely egyben botanikai és rovartani érdeklődését is hivatott volt kielégíteni. De ő sokat utazott vidékre és külföldre hangversenyezni, kevesebb ideje volt ilyesmire. Utazni sokkal jobban szeretett, mint tanítani. A fiatalkori gyűjtőutak, nagyobb járások, séták lehettek számukra gondolataik legmeghittebb, legotthonosabb helyszínei. Meditálós helyek és alkalmak. A mezők csillagboltozata, az erdők katedrálisa. S hozzá a friss élmények egy történelem alatti világról. E kinnlétből pillantva vissza még nagyobb látószögben mutatkozhattak meg a dolgok. A természet csendje, s a csendben megszólaló hangok és hangzatok egy muzsikus számára a legfelszabadítóbb, legtágasabb közeg. A természet rend és romantika – egyben. Példázat és erőtér.

Mindazonáltal külföldi útjaik, különösen a koncertező s így többet utazó Bartókéi, ha csak lehetett, egyben mindig a múzeumok, a városok, a helyi szokások, helyi kultuszok, az ottani nép és kultúra megfigyelésének útjai is voltak. A rácsodálkozásé és összehasonlításé, a szellem tájékozódásáé. Levelezéseik erről bőven tanúskodnak.

Kodály volt testileg szívósabb és edzettebb. Bartók (aki kamaszkorában tüdőfertőzésen is átesett) alig bírta fizikummal szellemének iramlásait, vállalásait. Gyűjtőútjai, koncertkörútjai sokszor igen megterhelték. Fizikuma karbantartásával azonban kevesebbet törődött, s gondoskodásra szorult. Mindketten feladatuk megszállottai voltak, természetük szerint.

Amíg Kodálynak két harmonikusnak ismert házassága volt: egy ifjúkori és egy időskori, s ezek betöltötték magánéletét, Bartók érzelmi élete keresőbb volt és szenvedélyesebb. Meghatározó nyomokat hagyott műveiben is Geyer Stefihez, a kitűnő tehetségű ifjú hegedűművésznőhöz fűződő nagy szerelme, amely mindvégig reménytelen volt, és ez életre szólóan megviselte. Két arckép című műve tanúskodik erről, s A kékszakállú herceg várában megfogalmazott súlyos magány. Mivel ez a szerelem egy sikertelen nemzetközi zeneszerzői és zongoraművész-verseny (Rubinstein verseny, 1905) utáni mély depressziójához kapcsolódott, érthető, miért mondta erről Kodály, hogy ez a szerelmi csalódás „a nemlét szélére” juttatta.

S nem sokra rá barátságuk próbatétele lett a kiváló műveltségű és magas zenei képzettségű Sándor Emmához fűződő viszonyuk, akit mindketten tanítottak, s akinek lakásában – még mint Gruber Henrikné – afféle szellemi szalon működött. Sok kiváló fiatal művész találkozóhelye volt ez a szalon. Nála ismerkedtek meg személyesen 1905. március 18-án. Csodálták őt, s a náluknál jóval idősebb, nem különösen szép, de annál megnyerőbb, rendkívül pozitív szellemiségű, empatikus asszonynak mindketten udvaroltak. Sándor Emma jól tudta, érezte, és tévedhetetlenül meglátta a két ember rendkívüliségét. Végül Kodályt választotta, elvált, hozzáment feleségül, és példás, szerető, együttműködő társas viszonyban éltek. Kodállyal – de a saját akaratából is – mindig segítették Bartókot, a nagyrabecsült barátot. Partitúrák, kéziratok tanúskodnak erről, és szép levelek. Bartók pedig örökre elzárta magába ezt a második fiaskót. A dráma, ami közben a mélyben történhetett, sohasem uralta el kettejük életét. Bartók expresszívebb zenéje még csak utalhat rá a ritka beavatottnak, Kodály azonban sohsem engedi meg, hogy akár zenében magánproblémáiról szóljon. Levelei viszont, amelyeket feleségéhez írt, éppoly szépek, magasrendűek és tiszták, mint ő maga, s mint amilyen Sándor Emmához fűződő különös, szerelmes, hálás szeretete volt. Kodály nem élt vissza lelkileg soha szerencsésnek is mondható „győzelmével”, nem is tekintette annak. Annál jobban szerette, becsülte és értette barátját, és az olykor fatális szerelmi dramaturgiát. És tudhatta azt is, hogy mindezt Bartók is tudja, s hogy csupán ez az egyetlen méltó és elviselhető magatartás, mely barátságukat illetheti. Bartók hamarosan megnősül (1909. Ziegler Márta) s ő is mindig és minden módon igyekezett Kodály zenéjét népszerűsíteni, érvényesülését segíteni. Saját és Beethoven művei után a legtöbbet Kodály-műveket játszott a hangversenyein. A Tanácsköztársaság bukása utáni időben pedig, amikor Kodály ellen fegyelmit indítottak és hosszú ideig akadályozták működését – holott ő is érintve volt –, minden fórumon kiállt mellette. A Bartók család, amely rövidesen három főre szaporodott, egy ideig Kodályéknál is lakott az első világháborút követő nehéz hónapokban.

Ez a történet szinte metaforája további sorsuknak. Kodály tekintélye az évtizedekkel egyre nő, Bartók élete pedig – nagy hírneve ellenére – mind küzdelmesebb lesz, egészen korai haláláig.

Igazi nagy közös esemény volt életükben – és a magyar zene történetében is – az a hangverseny, amit Buda és Pest egyesítésének 50. évfordulóján, 1923 tavaszán tartottak, s amelyen mindketten egy eredeti és nagy művel jelentkeztek. Kodály Psalmus Hungaricusa és Bartók Táncszvitje ekkor indult el világhódító útjára. S vele az a hatás, amit ez a két zenész a civilizált világ műzenéjére gyakorolt. Már e művek is világosan mutatják zenei és szellemi rokonságuk egyik fő különbségét, hogy míg Kodály saját kultúrájának belátható mélységeibe tekint térben és időben, s arra a keresztény (magyar) középkor lelkületére építkezik, addig Bartók az emberi világ mély azonosságát „kutatja”, Törökországban és Észak-Afrikában gyűjt, a „zenei őstenger” tartja izgalomban, és döbbenti rá újra és újra a magyar zene időtlen értékeire. Kodály lassan a kóruszene nagy apostola lesz, a modern kor egyik nagy szakrális zeneszerzője, Bartók pedig a zenekultúra alapjait kutatva megerősödik panteisztikus szemléletében, majd vállal titkos szívkapocsként hitbeli közösséget az erdélyi unitárius egyház tanításaival.

Sorsuk azonban, bár külön utakra viszi őket, mindinkább a korlátok nélküli hatalomnak alávetett ember sorsává válik. A német fasizmus hatalomra kerülése és a várakozó, fenyegető bolsevik hatalom Kodályban tovább erősíti a túlélésre ösztönző, közösségi hajlamot, Bartók azonban alkuvatlanabb természet. Ő nyílt harcokba bonyolódik, épp művei okán, s épp német partnereivel. Nehezen viselik a mind félelmetkeltőbb eseményeket, a középszerűség eluralkodó arroganciáját, amely majd – a II. világháború után, a kommunista Magyarországon – Kodály és a magyar szellemi élet magába zárt terepe lesz. Kodály, egy meghatározó szellem felelősségével, a népéért, Bartók, hasonló aggodalommal a „szörny” ellen harcol, amelynek két feje és sok millió katonája van. S mint utóbb kiderül, csak egyik feje hullik le a förtelmes háborúban.

Jellemző, hogy a méltatlanok szintjére nem lealacsonyodó Kodálytól eltérően Bartók olykor szinte provokatív magatartást tanúsított. Például 1936-ban, amikor Goebbels Düsseldorfban egy kiállítást szervezett Degenerált zene címmel, s ezen Stravinsky, Schönberg, Milhaud és más zeneszerzők társaságában ő nem szerepelt, levelet írt a német külügyminisztériumnak, erélyesen tiltakozván amiatt, hogy őt kihagyták.

Kodály konzervatívabb, konkrétabb és hitesebb, Bartók médium és áldozat egy személyben. Bartók élete a háborúval véget ér, s továbbra Kodályra hárul a feladat egésze, amit ő a gyermekek beavatása révén próbál majd a jövőnek átmenteni. Az iskolai énektanítás rendszerének bevezetése és magas színvonala ezért is volt tökéletes gondolat és nagy tette életének.

Kodályt még a német fasizmus által kirobbantott világháború sem tudta országa elhagyására kényszeríteni, pedig jól tudta, mi a tét és mekkora a veszély. Ám tudta a vállalt feladat szerepéből fakadó végletes követelményeket is. Bartók, aki 1932-ben új házasságot kötött tanítványával, Pásztory Dittával, a világháború kitörésének második évében, 1940-ben, egy szűk körű, emlékezetes zeneakadémiai hangversenyen elbúcsúzott Magyarországtól. Bízva a hírnevében, a nemzetközi zenei életben kivívott elismertségében – előzetes helyszíni tájékozódás után – Amerikába ment a családjával: New Yorkba, az újvilág Mekkájába, amely kívül volt a háborús őrületen, s ahol – úgy vélte –, még lehet élni, és nem kell félnie. Bartók szellemi és fizikai alkatánál fogva is félt attól a könyörtelen és szűkös világtól, természetellenes erőtől és önkényes logikától, amit a német fasizmus és az orosz bolsevizmus jelentett. A materialista gondolkodás e kétfejű, kétarcú háborús fantomjától, amely nem ismer bizalmat és harmóniát. Ifjú fejjel pedig átélt már egy szörnyű élményű világháborút és összeomlást. „Én egy háborúban bombatalálat nélkül is tönkrementem volna” – írta. Így is tönkrement. A fehérvérűség, amely már korábban megtámadta – s amely a szervezet önvédelmi betegsége –, ott sem enyhült. Ideig-óráig voltak csak jobb állapotai. És ezen lelkiállapotát csak tetézte, hogy a senkiföldjére került. Érezte – miként Doráti Antal tanúként elmondta később –, hogy azt a fészket, azt a televényt vesztette el maga alól, ami a műveit, a gondolkodását, életének lényegét inspirálta. Amiért élt és dolgozott. Szellemi-lelki otthonát, az éltető paraszti világ hátterét. Ez a belső hiány volt valószínűleg a kegyelemdöfés, ami az életét lassan kioltotta. S valószínűleg ezért sem tudott (tidomásom szerint) egy sort sem írni Kodálynak, miután Amerikába vándorolt, majd’ öt éven át. Pedig készült rá, húzta-halasztotta. Hogy majd egy részletes, hosszú levelet fog írni. A Concerto vészterhes világa után, a III. Zongoraverseny lett végül is ez a hosszú levél, amit feleségének, Pásztory Dittának ajánlott, de ami ide szólt, a kedves hazának, s benne a barátnak is.

Kodály, aki feleségével szerencsésen, és sok baráti segítséggel – például svéd védelem alatt – a helyszínen vészelte át a világháborút, a „véres hányást”, ahogyan József Attila mondta, a német megszállást, a szovjet lerohanást, – újólag megtapasztalhatta a simára gyalult Európában, hogy hol tart, hová is jutott az emberi szellem. Ezek után azt is meg kellett majd élnie e mezítlábas erdőmező-járónak, hogy a szörnynek csupán az egyik feje hullott le. Hogy az istentelen önhittség hódító, romboló, önző szelleme tovább él, csinosítja skatulyáit, s egyelőre – rejtélyes, közös akaratból – legyőzhetetlen. Hogy a krónikus általános bajokból semmi sem oldódott meg, sem a nagyvilágban, sem a keletre szorult Magyarországon. Hogy a békességre és harmóniára hajló építő, fenntartó szellemnek továbbra is és mind gyötrelmesebben védelemre kell berendezkednie a hatalom élvezkedőivel és mindentudóival szemben. A Hadak Útján végképp meggyalázott országból ezután a bolsevista nagyhatalom mennyiségelvű, nyerészkedő szocializmusa lett, egy csatlós állammaradék negyven éven át, parancsuralommal a kultúrában, a szellemi életben is. Kodály ritka példája annak, hogyan tud az emberi szellem ura maradni mégis a lehetetlen külső feltételeknek, egy magasztosabb, nemesebb cél szolgálatában. Új műveket mindazonáltal alig alkotott. Minden erejével a folytonosságot szolgálta: a gyűjtött népdalkincs értelmezését és rendezését, s a talán legfontosabbat: az ifjúság beavatását a magas szellembe és ízlésbe a hagyomány, a tradíció által. Az immár csupán általa képviselt nagy ideát őrizte, a tényleges és nem a hazug valóság hitét és szellemét. S amíg élt, e hitet fenn is tudta tartani közösségében.

Felesége halála (aki a legenda szerint „Vigyázz, Zoltán, melletted egy kommunista ül!” – harsogta egyszer zengő aggodalommal máshol ülő férjének egy színházi előadáson, nem kis lenézéssel az újdonsült hatalom iránt) – igen megviselte. Később is rendszeresen eljárt sétálni a kórház környékére, ahol szeretett asszonya az ő jelenlétében örökre lehunyta a szemét. Kodály 1967-ben halt meg, 81 évesen, mondhatni magához szólította a Teremtő, hiszen betegség nem gyötörte. Nem ébredt fel egy reggelen. Egy egész nép temette el testét a földbe, és szellemét örök emlékezetébe.

Bartók hamvait, tartásának és jelentőségének megfelelően, az óceánon és végig Európán át a fiai hozták haza a rendszerváltozás után. Mindketten Budán, a Farkasréti temetőben pihennek.



Jegyzet:


 

1„Kodály és én Kelet és Nyugat szintézisét akartuk megvalósítani. Fajunk és földrajzi helyzetünk folytán joggal pályáztunk erre…” – nyilatkozta Serge Moreux-nak 1939-ben, s ez egy teljes élő képlet és ajánlat volt s lett a bomladozó Európában. Szellemi üzenet, következetes élettel és egy barátság hűségpecsétjével. Vajon játékfilmnek ma már nem túl „komoly”-e egy ilyen, egykor még felfogható történet egy emlékezetét vesztő, hitetlen, kisszerű Európában, s egy megtiport reményű, szétesett, hűtlen és buta „vezetőkkel” teli Magyarországon?



« vissza