Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Major-kormányok és az Európai Unió

 

Thatcher nyomdokain?


 

John Majornek az európai integrációval kapcsolatos politikáját jelentős mértékben meghatározta a thatcheri örökség, amelynek alakításában 1989 júliusától előbb külügy-, majd pénzügyminiszterként, maga is tevőlegesen részt vett. Ennek az örökségnek a megítélése a szakirodalomban meglehetősen vegyes. Abban azonban szinte minden elemző egyetért, hogy Thatcher bukásában fontos tényező volt az a makacsság, amellyel kitartott a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) megakadályozását célzó diplomácia mellett, akkor is, amikor annak kudarca nyilvánvalóvá vált – országa elszigetelődését kiváltva. A választási vereség rémképét felvillantó, rendkívül népszerűtlen „fejadó” mellett ez a kérdés osztotta meg leginkább a Konzervatív Pártot és tömörítette egységfrontba a politikus asszony ellenfeleit.

A tizenegy év mérlegének pozitív oldalán a brit érdekek következetes védelmét, a Közösség gazdálkodásának igazságosabbá, átláthatóbbá és racionálisabbá tételét elősegítő erőfeszítéseket, a nagyobb versenyt eredményező, és az integrációnak új lendületet adó egységes belső piac kialakításához való meghatározó hozzájárulást szokás kiemelni. John W. Young idesorolja azt is, hogy Thatcher sose fenyegetőzött a kilépéssel, a tagságot végérvényesnek tekintve; valamint hogy kezdeményező szerepet vállalt a lélektani szempontból is határkőnek számító csatornaalagút megépítésében.1 Miniszterelnöksége alatt, írja Stephen George: Nagy-Britannia az EGK „normális” résztvevője lett.2 A Thatcher Közös Piac-politikáját összességében elmarasztalók, például Eric Evans, úgy érvelnek, hogy az eredményeket meghaladják az elmulasztott lehetőségekből adódó veszteségek, amelyek a fölöslegesen agresszív politika számlájára írhatók. A szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy kevésbé kombattáns modorral többet el lehetett volna érni. Evans szerint a többi tagállamnál régibb és szilárdabb demokratikus hagyományok, a korábbi, világhatalmi pozícióból adódó tapasztalatok és az északi-tengeri olaj kedvező gazdasági hatása nagyobb befolyáshoz, netán vezető szerephez kellett volna, hogy juttassa Nagy-Britanniát.3 A vezető szerep, mint lehetőség felvetése azonban figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a brit mozgásteret a föderációellenes hazai közvélemény és pártok, az ország gazdasági ereje és a stratégiai francia–német szövetség eleve behatárolták. Utóbbi megbontására kevés esély volt, amelyre jó például szolgál Thatchernek az az elvetélt próbálkozása, amikor a német újraegyesítés megtorpedózásához, illetve lefékezéséhez Mitterrand segítségét kérte.4 A duónak London bevonásával trióvá való bővítésének csak akkor lett volna realitása, ha Párizsban és Berlinben úgy látják, hogy érdekeik további érvényesítése enélkül nem megy. Az Olaszországgal és a Benelux államokkal történő ellensúly kialakítását pedig az nehezítette, hogy ezek az országok a francia–német dominanciát a közösségi intézmények jogosítványainak a folyamatos erősítésével képzelték el kompenzálni – amit London a fentebb említett belpolitikai okok miatt nemigen támogathatott. Az is egyértelmű, hogy az adott erőviszonyokból és a későbbi csatlakozásból következően az Egyesült Királyságnak kevésbé volt módja arra, hogy saját prioritásait csendes háttérdiplomáciával juttassa érvényre.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Thatcher sokszor látványosan konfrontatív tárgyalási stílusa volt mindig a legkiválóbb módszer a kívánt célok elérésére. E ponton azonban figyelembe veendő Anthony Hartley más véleményekkel is egybecsengő megállapítása arra vonatkozóan, hogy a harcias diplomácia rendszerint kompromisszumos megoldásokat eredményezett – legalábbis a nyolcvanas évek legvégéig –, ami miatt a politikus asszony a „realista” jelzőt is kiérdemelte a szerzőtől.5 Ugyanakkor némelykor maguk a kitűzött célok sem mutattak egy irányba. A leggyakrabban emlegetett ellentmondás e tekintetben az Egységokmány megalkotásában és végrehajtásában való meghatározó brit részvétel és a nemzeti szuverenitás védelmének a jelszavával az integráció további elmélyítése, mindenekelőtt a föderáció előszobájának tekintett közös valutával szembeni elkeseredett ellenállás között feszült. Hiszen az Egységokmánnyal, amelyet Anthony Bevins „a nemzeti önrendelkezést érintő legnagyobb horderejű változásként” említ a brit történelemben, a londoni kormány lemondott jogosítványainak egy részéről, átruházva azokat a többségi szavazás gyakorlatát bővülő körben megvalósító Miniszterek Tanácsára.6 Az egységes belső piacból pedig természetszerűleg következett az egységes (nyugat-)európai fizetőeszköz iránti igény. Összességében elmondható, hogy Thatcher az általa helyesnek ítélt integrációs folyamatokat számottevően elősegítette, a nem kívántakat viszont nem tudta meggátolni, ezért ez irányú politikája a végeredmény felől nem minősíthető destruktívnak. Más kérdés, hogy a saját és országa érdekeinek szempontjából mi értelme volt olyasmi ellen hadakozni, amelynek a megakadályozására láthatóan nem kínálkozott esély. Hiszen a közös valutából való kimaradás jogát, az ún. „opt-out”-ot rugalmasabb, más ügyeket, hazája presztízsét és pártja egységét kevésbé hátrányosan befolyásoló magatartással is ki lehetett volna vívni. Az új kormányfőnek mindenesetre módja volt kipróbálni, hogy nehéz fajsúlyú elődje árnyékából kilépve, a külpolitika eszköztárát finomítva növelhető-e Nagy-Britannia játéktere az Európai Unióban.

Ennek a kísérletnek a kimenetele egyszersmind hozzájárulhatott annak az előzőekben már érintett, a történeti irodalmat máig izgató kérdésnek a megválaszolásához, hogy a Heath utáni brit hozzáállás maga nem volt-e alapvető oka annak, hogy az Egyesült Királyság nem tudott nagyobb befolyáshoz jutni az Európai Gazdasági Közösségen belül. Amit Young úgy fogalmaz meg, hogy „…Nagy-Britannia azért nem lett kulcsjátékos a Közösségben, mert politikusai az EGK-tagságot praktikus haszonnal járó lépésként adták el a társadalomnak, amely az eredményeket is ezen a szemüvegen keresztül nézte. Az ország nem osztja más tagállamok idealizmusát, és ez meghatározza boldogulását e területen”7. Major alapvetően egyetértett Thatcherrel abban, hogy Európa föderalizálása nem kívánatos, de szakított az ezzel kapcsolatos ellenérzéseket már-már irracionális formában megfogalmazó, különösen 1988 után felerősödő thatcheri retorikával, amelyet lemondásakor, 1990 novemberében elmondott híres beszédében a korábbi harcostárs, Geoffrey Howe így jellemzett: „…Tiszteletreméltó Barátom… időnként olyannak látja az európai szárazföldet, amely hemzseg a rosszindulatú emberektől, akiknek az a szándéka, hogy, idézem »elfojtsa a demokráciát«, »semmibe vegye nemzeti identitásunkat«, és »a hátsó ajtón egy föderalista Európába vezessen minket«.”8 A miniszterelnök helyzetét bonyolította pártjának a már említett megosztottsága, a „bruges-i csoport”-nak nevezett, Thatcher támogatását élvező, növekvő befolyású euroszkeptikusok és a „heathista”-ként emlegetett Európa-barátok szembenállása, amelyet a két éven belül esedékes választásokra tekintettel valahogy kezelni kellett. A Munkáspárt pedig, amely ekkorra már szakított korábbi integrációellenes álláspontjával, készen állt arra, hogy a konzervatívok megosztottságából politikai tőkét kovácsoljon.9


 

Major nem sokkal hivatalba lépése után jelezte, hogy kormánya határozott, pozitív elképzelésekkel kíván hozzájárulni a közös ügyek viteléhez. Többek között annak a régóta hangoztatott brit óhajnak az újbóli megerősítésével, hogy a Közösség kifelé nyitottabb legyen. Ennek jegyében szorgalmazta, hogy a világkereskedelem könnyítését célzó GATT-tárgyalások sikere érdekében a Tizenkettek járuljanak hozzá az EGK-ba irányuló agrártermékek vámtételeinek a csökkentéséhez. Ez lefelé nyomná az élelmiszerárakat, segítené a fejlődő országok gazdaságát, és – nem utolsósorban – javítaná az Egyesült Államokkal való, London számára továbbra is kulcsfontosságú viszonyt. A másik, ugyancsak a külső nyitást szolgáló, és egyúttal a föderalista tendenciákat, illetve a francia–német tandem befolyását ellensúlyozni hivatott indítvány a szervezet bővítése volt – egyelőre a jelentkező EFTA-országokkal, később pedig a hasonló terveket melengető volt kommunista államokkal.10 A politikai és monetáris unió tárgyában tartott kormányközi konferenciákon 1990 decemberében, illetve 1991 januárjában, majd ezt követően az Európai Uniós Szerződés kidolgozásakor, a módosuló brit taktikához igazodó nyelvhasználatban egyre gyakrabban került elő a szubszidiaritás fogalma.11 A kereszténydemokráciától kölcsönvett megjelölés használata arra utalt, hogy immár a Foreign Office-ban sem restellik alapvetőnek tekintett érdekek communautaire nyelven történő megjelenítését. A szubszidiaritás – az az elv, hogy a döntések lehetőleg olyan szinten szülessenek, ahol majd érvényesülnek – olyan általános elvárást fogalmazott meg, amely remek hivatkozási alapnak kínálkozott a nemzeti érdekek védelmét szolgáló konkrét ügyeknél is, anélkül, hogy az így érvelőt a partikuláris nemzeti önzés vádja érhette volna.

Az 1991 decemberében tartott maastrichti csúcstalál­kozóig a brit diplomácia különösen a szociális törvények harmonizációja, a monetáris unió és a közös kül- és biztonságpolitikát is felölelő politikai unió kérdésköreire összpontosította figyelmét. Noha az 1989 végi strasbourgi Tanács ülésén Nagy-Britannia nem írta alá a Szociális Chartát, a Szociális Ügyek Bizottsága által előterjesztett direktívák többségét – részben még Thatcher alatt – elfogadta. Bizonyos javaslatokat azonban továbbra is elutasított, például azt, amelyik a munkaidők hosszának egységes szabályozását irányozta elő. Hasonlóképpen elzárkózott a Major-kormány attól, hogy a szociális ügyek általában többségi szavazás alá essenek.12 A kül- és biztonságpolitikák összehangolása hagyományos, bár ellentmondásosan megvalósuló brit törekvés volt, amely mögött a nagyhatalmi szerep megőrzésének az igénye állt. A brit nukleáris erő, az ország gazdasági súlyánál jelentősebb, a nyugat-európai átlagnál magasabb ráfordításokból fedezett, és világviszonylatban is számottevő hagyományos haderő, a biztonsági tanácsbeli állandó tagság, a birodalmi múltból és az Egyesült Államokkal való különleges viszonyból adódó globális külpolitikai kapcsolatrendszer és tapasztalat kétségtelen tényei álltak ezen ambíciók mögött. Az említett ellentmondás abban állt, hogy London egyfelől valóban szorgalmazta közös kül- és biztonságpolitika kialakítását, másfelől viszont ellenezte annak tényleges elmélyítését, ami óhatatlanul Nyugat-Európa védelmi erejének és külpolitikájának bizonyos fokú önállósulását, az amerikai kapcsolat lazulását jelentette volna. Különösen Thatcher óvott attól például, hogy az 1984-ben tett francia indítvány nyomán újjáéleszteni kívánt Nyugat-európai Unió a NATO-nak valamiféle alternatívája legyen.13 Douglas Hurd külügyminiszter 1991 februárjában tett nyilatkozata e téren inkább csak a frazeológiában mutatott némi elmozdulást a korábbi állásponthoz képest. Hurd azt mondta, hogy a NYEU „…híd lehet a Tizenkettek… és a NATO között”, de a NATO lényegében változatlan formában történő fenntartása nem kérdőjeleződött meg.14

A monetáris unió előkészítését szolgáló tárgyalásokon a brit delegációk abból indulhattak ki, hogy az Európai Tanács 1990. októberi, a Delors-terv második fázisának 1994. január elsejei életbelépését eldöntő, Thatcher által nem megszavazott határozata után kiadott kommünikében a brit fél kinyilvánította, hogy kész a Delors-terv második és harmadik fázisát elfogadni, noha a tartalmi kérdéseket nem tekintette lezártnak. Erre joggal lehetett hivatkozni a közös valutát egyre elszántabban ellenző thatcheristák felé. A pénzügyminiszterek 1991. májusi találkozóján Delors, a Bizottság elnöke a brit igényeket figyelembe veendő egy olyan paragrafust indítványozott a készülő új szerződésbe, amely lehetővé teszi, hogy valamely tagállam elhalaszthassa a csatlakozást a közös valutához addig, amíg a feltételek meg nem érnek. Ez tulajdonképpen megfelelt Majornek, aki 1990 tavasza óta hasonló megoldásban látta a kiutat. Amikor a téma az Alsóház elé került novemberben, Margaret Thatcher felszólalásában sürgette, hogy a pénzügyi unióban való részvételről tartsanak népszavazást. Major tettetett naivitással úgy értelmezte a felvetést, hogy az a népszavazást a tényleges belépéskor képzeli, amiről majd akkor lehet beszélni.15

A politikai unióról folytatott megbeszélések viszonylag kedvezően alakultak a brit kívánalmak szerint. Az Európai Unió második és harmadik pillérének, a közös kül- és biztonságpolitikának, illetve a bel- és igazságügyi együttműködésnek a formálódó elképzelések szerint döntően kormányközi együttműködésen kellett alapulnia. Ez némileg ellensúlyozhatta a Miniszteri Tanácsban a többségi szavazás tervezett további kiterjesztését és az Európai Parlament hatáskörének bővítését. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a kül- és belpolitikák szorosabb koordinációjának igényét nyilvánvalóan megnövelte a második világháború után kialakult Pax Sovietica összeomlása nyomán a kontinens nyugati felében kialakult bizonytalanságérzet, valamint a német újraegyesítés következtében feltámadt negatív történelmi reflexiók. Utóbbiak, helyenként enyhén paranoid jelleggel, a legélesebben talán éppen Margaret Thatchernél és tanácsadói egy részénél voltak tetten érhetők. A politikus asszony George Urban visszaemlékezése szerint a nyolcvanas évek közepén kifejtette, ellenzi a német újraegyesítést, mert „ha a németek újra egyesülnek, megint uralni fogják egész Európát”.16 1989 decemberében külpolitikai tanácsadók előtt azt mondta, nem akarja, hogy a század ugyanazzal a német kérdéssel fejeződjön be, amelyikkel elkezdődött.17 Nicholas Ridley kereskedelmi és ipari miniszter 1990 júliusában a Spectatornak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy a pénzügyi unió valójában nem más, mint „német furfang az egész Európa feletti uralom megteremtése céljából.”18 Major egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése éppen az volt, hogy az előbbiekben említett, és más esetek miatt is jócskán megromlott brit–német kapcsolatokat megjavítsa. De ennél többet is akart: új dimenziót kívánt adni nekik, azzal a Whitehallban régóta dédelgetett óhajjal, hogy országának Franciaország és Németország mellett vezető szerepet biztosítson Európában; továbbá, hogy rávegye a volt NDK konszolidálásának terhével szembesülő Németországot az integráció lassítására. Az ennek megfelelően hangszerelt bonni látogatásán 1991 márciusában Kohl kancellár pártja, a CDU előtt mondott beszédében úgy fogalmazott, hogy hazája „Európa szívében” akar lenni, ahova tartozik, hogy a többiekkel együtt építhesse az európai jövőt.19

Az új kormányzat első jelentősebb próbája kül- és belpolitikai szempontból egyaránt az Európai Tanács 1991. decemberi maastrichti ülése volt, ahol véglegesítették az Európai Uniót létrehozó szerződéstervezetet. Az előzetes tárgyalásokon kialkudottaknak megfelelően London megkapta a monetáris unióból való kimaradás, illetve egy későbbi csatlakozás jogát, igaz, a szerződésben ez nem – ahogy Major szerette volna – bármely tagállamot megillető, hanem kimondottan Nagy-Britanniának járó jog, ami újfent kiemelte az ország „különutas” voltát. A brit delegáció, Thatcher nyomdokain járva, elérte, hogy a többi tizenegy tagállam aláírását viselő Szociális Egyezmény csak a Maastrichti Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvbe került be – kiváltva Neal Kinnock munkáspárti vezér heves kritikáját. Végül, Major határozott kívánságára a szövegből kimaradt a „föderális államra”, mint végső célra való utalás, viszont helyet kapott benne a szubszidiaritás fogalma.20 A hazatérő kormányfőt a sajtó egy jelentős része győztesként méltatta, és – ami számára az adott pillanatban a legfontosabb volt – europesszimista pártbeli ellenzéke sem talált lényegi kivetnivalót szereplésében. A legfontosabbnak tartott opt-out terén kivívott engedmény fényében kevésbé tűntek fel a nemzeti kormány és parlament hatáskörét csökkentő döntések: a többségi szavazás kiterjesztése a Miniszterek Tanácsában és az Európai Parlament jogosítványainak növelése. Ez érdekes hasonlóságot mutat az Egységokmány fogadtatásával, ami azt jelezte, hogy az európai integrációs folyamatok reális megítélése még mindig meglehetősen bizonytalan a brit közvéleményben és a közvéleményt befolyásoló tényezőkben, így részben a politikai elitben is.

Major ügyes taktikázásának is köszönhetően Maastricht nem bizonyult tehertételnek a toryknak az 1992 áprilisára kiírt választásokon, amely a közvélemény-kutató intézetek jóslataira rácáfolva, a gazdasági recesszió ellenére – 1991-ben a nemzeti össztermék kismértékben csökkent – a Konzervatív Párt győzelmét hozta.21 Az eredményben fontos szerepet játszott a kormányfő személyes népszerűsége, amihez hozzájárult a népszerűtlen kommunális adó gyors eltörlése (1991 márciusában) és az 1991 elején zajlott Öböl-háborúban mutatott határozott fellépése. A kedvezőtlen gazdasági körülmények közepette elért választási siker jó ómennek látszott a most már saját jogán a miniszterelnöki bársonyszéket elfoglaló John Major számára. Bízni lehetett abban, hogy a recesszióból való kilábalás elkezdődik, aminek első jeleként az infláció 1991 végére 4,5%-ra csökkent az előző évi 10%-ról.22 1993 második felétől a fellendülés kézzelfoghatóvá vált. 1991 és 1995 között a brit GDP növekedésének mértéke 1,3%-os volt, ami megegyezett az EGK és az 1995-ben csatlakozott három ország, Svédország, Finnország, valamint Ausztria átlagával. Ez ugyan rosszabb volt, mint az előző öt év hasonló adatai: 4,7%, illetve 3,6%, de az 1996-ban és 1997-ben meglóduló gazdaság növekedési üteme – mindkét évben 3,6% – nagyobb mértékben haladta meg az Unió GDP-jének a bővülését – 1,9%, illetve 2% –, mint 1985 és 1990 között.23 Ez a tendencia arra utalhatott – és mai tudásunk alapján nyugodtan mondhatjuk, utalt is – hogy a nyolcvanas évek elejének fordulata, az, hogy a brit lemaradás több mint harminc év után felzárkózássá változott, nem átmeneti jelenség. Ahhoz azonban, hogy e történelmi fejlemény első gyümölcseit a konzervatívok arathassák le, meg kellett győzniük a választókat, hogy a kedvező folyamatok fenntartására továbbra is ők a legalkalmasabbak.

Major helyzetét nem könnyítette meg, hogy az Európai Unióval kapcsolatos viták a Konzervatív Pártban az előzőeknél kisebb, huszonegy fős parlamenti többséget eredményező, de mégiscsak győztes választások után nem hagytak alább, sőt inkább fokozódtak. Az 1979 óta kormányon lévő, megfáradni látszó párt elhasználódását mutatták a körülötte megszaporodó korrupciós ügyek. Mindez megmutatkozott a toryk és személy szerint a miniszterelnök népszerűségének gyors hanyatlásában, amit az 1993-as helyhatósági és az 1994-es európai parlamenti választásokon elszenvedett súlyos vereség illusztrált, továbbá az a tény, hogy a kormányzati ciklusban minden pótválasztást elvesztettek, 1997 márciusában kisebbségbe kerülve az Alsóházban.24 Majornek tehát a javuló gazdasági környezet ellenére egyre szűkülő belpolitikai térben kellett manővereznie. Ez jelentős mértékben kihatott külpolitikai mozgásterére is. Másfelől, a külpolitikának bizonyos szegmensei – lényegében az európai integráció problémái – döntően befolyásolták a belpolitikai helyzet alakulását. A közép felé tartó, ha úgy tetszik „polgáriasodó” Munkáspárt 1992 nyarától John Smith vezetésével, majd váratlan halála után, 1994-től Tony Blairrel az élen általában Európa-barátnak mutatkozott – például a Szociá­lis Egyezmény elfogadását követelve –, anélkül, hogy elkötelezte volna magát olyan kényes témákban, mint például a közös valutában való részvétel menetrendje, vagy a brit szuverenitás csökkenése különböző területeken. Ez a politika kifizetődőnek tűnt a számára az 1989-esnél is sikeresebb 1994-es európai parlamenti választások tükrében.

A közös pénz bevezetését legkésőbb 1999. január elsejére előíró, a Tizenkettek által 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés ratifikációja számos országban – így Dániában, Írországban, de még Németországban és Franciaországban is –, nem várt heves ellenállásba ütközött a közvélemény részéről, amelynek artikulálására bizonyos politikai erők késznek mutatkoztak. Stephen George úgy véli, hogy ebben komoly része van Delors-nak, aki Európa-szerte elmondott beszédeiben és a sajtónak tett nyilatkozataiban a szerződést a föderális Európa felé tett jelentős lépésként üdvözölte, ezzel mintegy „riadalmat keltve” több tagállamban.25 Feltételezhető azonban, hogy a háttérben mélyebb okok is meghúzódtak. Az egyik az az EGK fejlődésében megfigyelhető mechanizmus, hogy az integráció felgyorsulását, mintegy ellenhatásként, rendszerint megtorpanás és viták követik. Ennek többek között az a természetes magyarázata, hogy az együttműködés elmélyülésének lényeges állomásait általában a róluk hozott döntések után, hatásaikat érzékelve dolgozta föl az egyes országok közvéleménye, és részben politikaformáló erői. Másrészt, az előzőkből is következően, az érintett társadalmak csak az integráció előrehaladásának egy bizonyos fázisában szembesültek igazán azzal, amit elvileg tudni lehetett: hogy az „egyre szorosabb unió” (Római Szerződés) egy ponton túl növekvő mértékben válthat föderalista jelleget. A folyamat lelassításának, pláne megakasztásának veszélyeit a híres bicikli-hasonlattal lefestők (ha a bicikli megáll, eldől) és a föderalizálódástól ódzkodók egy vonatkozásban megegyeztek – mindkét fél úgy érezte, hogy ha most álláspontját nem sikerül érvényre juttatni, az súlyos, esetleg jóvátehetetlen következményekkel járna az általa helyesnek ítélt modell fejlődésére nézve.

A Maastrichttal szembeni ellenérzések első látványos megnyilvánulása a dán népszavazás volt 1992 júniusában, ahol a szavazók – igaz, kis többséggel, 50,7%-kal – elutasították a szerződést. Az ennek hatására Mitterrand által kiírt szeptemberi francia referendum kis híján majdnem hasonló eredményt hozott: itt az igen szavazatok aránya 50,6%-ot tett ki.26 A Közösségen belül a nemzetállamok jogosítványait védelmezők táborának az erősödése látszólag a brit kormány malmára hajtotta a vizet. Hiszen saját álláspontjának radikális megváltoztatása nélkül úgy remélhetett közelebb kerülni a többiekhez a vonakodó partner szerepét elhagyva, hogy valójában azok közelítenek hozzá. Egyúttal igazolva érezhette magát a tekintetben, hogy nemcsak a saját, hanem más országok polgárainak az érdekeit is képviseli az Európa jövője körül zajló vitákban. E kedvezőnek tűnő diplomáciai helyzet belpolitikai ára azonban túl nagynak bizonyult. A dán és francia népszavazás kimenetelén felbátorodó euroszkeptikusok a sajtóban és a parlamentben egyaránt támadásba lendültek. Hatvannyolc tory képviselő közös nyilatkozatban gyakorlatilag arra szólította fel a kormányt, hogy az év második felében sorra kerülő brit elnökséget kihasználva a Maastrichti Szerződés újratárgyalását szorgalmazza.27 Major határozottan visszautasította a felvetést, akárcsak Margaret Thatcher – most már Lady Thatcher – megismételt követelését népszavazás kiírására. (A szerződést ellenzők egyike, Lord Tonypandy egy évvel korábban egyenesen azt indítványozta, hogy az Egyesült Királyságnak nem a föderalista Európához kéne tartoznia, hanem inkább – 51-dik tagállamként – csatlakoznia kéne az Egyesült Államokhoz, hiszen „közelebb vagyunk hozzájuk, mint ők Honoluluhoz”.)28

A parlamenti ratifikáció során a kezdetben magabiztos, helyenként a maastrichti győző pózában tetszelgő kormánypárt hamarosan a bizonyítványát magyarázó diák pozíciójában találta magát. Az említettek mellett ehhez jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy a rá nehezedő spekulációs nyomás hatására 1992 szeptemberében, belépésének kétéves évfordulója előtt a font, az olasz lírával egyetemben, kilépett az árfolyam-mechanizmusból (ERM). Beigazolódni látszott a kormány pénzügypolitikáját e téren korábban bíráló Thatcher kritikája, ami párton belüli presztízsveszteséget jelentett Majornek – bár az igazi ok a minden javulás ellenére még mindig nem elég szilárd brit gazdaság volt, illetve annak inkább az amerikaihoz, mint az európai partnerekhez igazodó ciklikussága. A font kiválása a majori diplomáciai offenzívában kulcsfontosságúnak tekintett brit–német viszonynak sem tett jót, mivel brit részről rossz néven vették, hogy a Bundesbank a válságos pillanatokban nem az általuk elvárt mértékben támogatta a sterlinget. A thatcheristák további bírálatát váltotta ki az a két eset – a maximálisan 48 órás munkahét és a minimálisan 15%-os VAT elfogadása –, amelyek kapcsán a kormány, a részletekben elért engedményekért cserébe, feladta korábbi álláspontját. Ezek után nem okozott igazi meglepetést, hogy november 4-én mindössze három szavazattal sikerült elhárítani a Maastrichti Szerződés újratárgyalását előíró törvényjavaslatot. A ratifikációs eljárást végül 1993 májusában zárta le a parlament.29

A brit elnökség utolsó hónapjában, 1992 decemberében Edinburghben tartott Európai Tanácsülés nagyjából a brit törekvéseknek megfelelően alakult. A résztvevők határozatot hoztak arról, hogy a csatlakozni szándékozó EFTA-államokkal tárgyalásokat kezdenek a következő év elején; támogatták Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia jövőbeni tagságát; az újabb népszavazás kedvező kimenetele érdekében Dánia is „opt-out”-ot kapott az EMU-t illetően; továbbá megegyezésre jutottak egy kompromisszumos javaslatról az Egyesült Államokkal folytatott vitában a GATT-tárgyalásokon. Az Európai Monetáris Rendszer átmeneti üzemzavarát kihasználva – egyúttal a font kilépésének súlyát csökkentendő – Major arról beszélt 1993 júliusában, hogy „a jelenlegi körülmények között a Gazdasági és Pénzügyi Unió nem valósítható meg”30. Viszonylagos sikert ért el London az 1995-ös bővítéssel összefüggően a Miniszterek Tanácsában módosítandó minősített többségi szavazás ügyében, amelyet az ún. ioanninai kompromisszum rögzített 1994 márciusában.31 Az európai parlamenti választásokon elszenvedett nagy vereség (mindössze 28%-nyi támogatottság, igaz, 36%-os részvételi aránnyal) nem növelte a tory kormány tekintélyét az Unión belül, de közvetlen kihatása nem volt. Az új bizottsági elnök megválasztása körüli júniusi csatározások azonban jelezték a – némi túlzással – régi árut új csomagolással eladni szándékozó majori mosolyoffenzíva határait. Újfent bebizonyosodott, hogy a briteknek tett gesztusok ellenére Németország továbbra is Franciaországot tekinti természetes szövetségesének, és vice versa. A helyzet sajátos fintorát mutatta, hogy Major az elődjét idéző határozott vezető képét csak a saját, önálló arculatát hangsúlyozni hivatott külpolitikai kezdeményezéseinek a zárójelbe tételével jeleníthette meg, amikor a tagállamok közül egyedül megvétózta a közös francia-német jelöltet, a belga Dehaene-t.

Az Unión belül a hatékonyság növelésének és a demokratikus deficit csökkentésének a jelszavával az intézményi reformok továbbvitelét sürgetők és a népakaratot a kormányközi együttműködésen keresztül a nemzeti parlamentek jogosítványainak megőrzésével, illetve növelésével biztosítani kívánók vitáját bonyolította Svédország, Finnország és Ausztria csatlakozása 1995. január elsején, és az újabb, közép- és kelet-európai jelentkezők várható felvétele a következő évtizedben. A „mélyíteni” vagy „szélesíteni” dilemmája mellett megint előkerült Mitterrand 1984-ben megfogalmazott kétsebességű Európa-modellje. 1994. szeptember 7-én, leideni beszédében Major síkraszállt amellett, hogy azoknak a tagállamoknak, amelyek a szorosabb integrációt és gyorsabb előrehaladást szorgalmazzák, módjuk legyen ezt megtenni. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy egyetlen résztvevő se legyen kizárva a szorosabb együttműködésből, akkor sem, ha azt csak valamely részterületen óhajtja kialakítani. Ebből következően elutasította az Uniónak egy belső és egy külső magra osztását, és eszerinti működését.32 Logikusnak látszott, hogy az Európa jövőjéről szóló disputában az antiföderalista hangulat terjedése – amelynek fényében a korábban retrográdnak minősített brit magatartás egyszeriben korszerűnek tűnhetett – és az integráció küszöbönálló, majd folytatódó bővítésének perspektívája hosszabb távon növeli egy Londonnak viszonylag kedvező forgatókönyv esélyeit.

Ez persze kevéssé vigasztalta a rövid távon is boldogulni kényszerülő brit kormányfőt, akinek a korábban már említett, folyamatosan romló belpolitikai pozíciója nem tette lehetővé, hogy látványos eredményeket ígérő, jelentősebb diplomáciai kezdeményezésekkel rukkoljon elő. Az Európa-politika mentén a Konzervatív Pártban létrejött megosztottság elmélyülése, és a párt, valamint a kormány népszerűségének ebből is következő további csökkenése látványosan befolyásolta az egyik legforróbb témával, a közös valutával kapcsolatos brit álláspont alakulását. Az 1992–93-as EMR-válság elmúltával Nagy-Britannia igyekezett konstruktív magatartást tanúsítani: e vonal fő képviselője, Kenneth Clarke pénzügyminiszter 1995 februárjában jelezte, hogy országa a neki biztosított opt-out ellenére kész kivenni részét a közös valuta előkészítésében. Ugyanakkor a pártbéli ellenzék és a közvéleményre apelláló sajtó egy része egyre hangosabban követelte, hogy a kormány foglaljon végre állást az ügyben, és írjon ki népszavazást. Major végül – 1996-ban – beadta a derekát, és közölte, hogy egyetért a referendummal, de fenntartotta azt az álláspontját, hogy az ország érdekeit szolgálja, ha nyitva marad a lehetőség az euró későbbi bevezetésére.33 Kevesebb belpolitikai viharral fenyegetett a közös kül- és biztonságpolitika formálása, ahol a brit diplomácia a német opció csendes elhalása után – bár mérsékeltebb ambíciókkal – a francia kapcsolat felé tapogatódzott. Ez részben arra alapozódott, hogy Franciaországnak az integrációhoz való viszonyában bizonyos változás következett be a kilencvenes évek elején-közepén. Németország (ahogy Thatcher írja: a „német Gulliver”) megkötése az integráció elmélyítésén keresztül elsőrendű prioritása maradt a francia külpolitikának, de két új fejlemény árnyalta a képet.34 Az egyik a Maastrichtről való népszavazás volt, amellyel a francia társadalom fele azt üzente politikusainak, hogy nem óhajtja a nemzetállam további gyengítését. De a de gaulle-i tradíciót sosem szem elől tévesztő francia politikai elit maga is nagyobb óvatossággal kezelte, hogy milyen újabb funkciókról mondjon le az Ötödik Köztársaság az európai közösségi intézmények javára. Annál is inkább, mivel – az előző évtizedek gyakorlatától eltérően – a bővülő Uniót kevésbé lehetett a francia érdekek szolgálatába állítani.

Érdekes módon az 1995 májusában elnökké választott gaulle-ista Jacques Chirac nem ragaszkodott elődje nézeteihez a NYEU-nak az Európai Unióba történő integrálásáról, ami közeledést jelentett a brit állásponthoz. Malcolm Rifkind hadügyminiszter 1995 márciusában a NYEU 1992-es ún. Petersbergi Nyilatkozat nyomán felvetette, hogy a NYEU-t alkalmassá kéne tenni arra, hogy a NATO-infrastruktúrát felhasználva békefenntartó és humanitárius tevékenységet folytasson békeidőben.35 Chirac októberi londoni látogatásán a két vezető a stratégiai kérdésekben, különösképp a nukleáris együttműködés terén országaik közötti növekvő egyetértést emelte ki. Nagy-Britannia 1996 novemberében csatlakozott a francia–német támogatással létrehozott közös fegyverbeszerzési ügynökséghez, amelynek bevallott célja az amerikai konkurenciával szemben az európai hadiipar erősítése volt. Az entente cordiale és a hagyományos hatalmi politika szellemét idéző, Németország ellenében formálódó brit–francia konszenzus Jugoszlávia felbomlásával kapcsolatban azt közvetíthette az európai vezető szerepre igényt tartó brit diplomáciának, hogy ha áttöréssel nem is lehet számolni e tekintetben, lassú elmozdulás azért érzékelhető.

A fent említett diplomáciai erőfeszítések és az otthoni publikumnak szánt üzenet sajátos keverékét alkotta a Maastrichti Szerződés megvalósulását áttekinteni hivatott, 1996 márciusában Torinóban megnyílt, több mint egy évig tartó kormányközi konferencia előtt kiadott Fehér Könyv. A brit kormány EU-politikájának fő irányvonalát rögzítő dokumentum egyebek mellett a szubszidiaritás elvének kiterjesztését, kevesebb közösségi jogalkotást, a nemzeti parlamentek befolyásának növelését szorgalmazta, elutasítván a maastrichti második és harmadik pilléren belül a többségi szavazást, és korlátozott jogkört szánt az Európai Bíróságnak.36 Ugyancsak márciusban, a kormányközi konferencia és a következő évi választások szempontjából a lehető legkedvezőtlenebb pillanatban tört ki az ún. kergemarhakór-botrány. Ekkor vált ismertté az illetékes brit egészségügyi hatóság vizsgálata, mely szerint azokban, akik a szivacsos agyvelőgyulladásban szenvedő marhák húsából ettek, elvileg kifejlődhet a halálos Creutzfeld–Jacobs-kór. A kialakult pánikhangulatban az uniós tagállamok egy része – anélkül, hogy erről közös döntés született volna – egyoldalú importtilalmat jelentett be a Nagy-Britanniából származó marhákra, amit aztán a többiek is követtek. Válaszképpen Major májusban bejelentette, hogy ameddig a tilalmat fel nem függesztik, kormánya minden egyöntetű szavazást igénylő döntést meg fog vétózni, a kormányközi konferencia munkáját pedig lassítani fogják. Végül a júniusi firenzei Európai Tanács-ülésen sikerült rendezni a problémát, de ezzel a London és Brüsszel közti bizalmi válság nem oldódott meg. A miniszterelnököt az Unióban azzal vádolták, hogy magatartása kétértelmű volt, otthon pedig – szokás szerint – azt rótták fel neki, hogy nem védte eléggé az ország érdekeit.

Az 1997. május elsejére kiírt választások előestéjén a toryk népszerűtlensége rekordokat döntött, a vezetés euroszkeptikus ellenzéke minden korábbinál erősebb volt. Több mint száz képviselő utasította el a párt hivatalos vonalát, amely a jövőbeli fejlemények alakulásától tette függővé a fontnak a közös valutában való részvételéről szóló döntést, és egyértelműen a nemzeti fizetőeszköz megőrzésének az álláspontjára helyezkedett. Noha a kampányt a belpolitikai témák uralták, a konzervatívok belső vitái az Unióval kapcsolatban nagymértékben rontották a róluk a közvéleményben kialakult képet, még ha a lakosság nagyobb része maga is ellenezte az integráció gyorsítását, beleértve a font feladását.37 A Munkáspárt elsöprő győzelme nemcsak John Major politikai karrierjének vetett véget, hanem a tizennyolc évig tartó tory kormányzásnak is, amelyhez hasonló időtartamra az előző százötven évben nem volt példa.

Major Európa-politikájának értékelésekor gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy az „Európa szívét” megcélzó ígéretes kezdet után a politikus a hatalomból távozva ugyanolyan elszigetelődve találta magát az uniós színtéren, ahogy az elődjével történt. E kijelentés igazságtartalmát nehéz vitatni, de nyilvánvaló, hogy a brit pozíciók egészének szempontjából a kép jóval árnyaltabb. Egyrészt, azáltal, hogy a Munkáspárt – fenntartva a mérlegelés jogát a közös pénzt és a szuverenitást érintő döntéseket illetően – nagyjából integrációbarát álláspontra helyezkedett, az Európáról szóló éles vitát mintegy az ellenzékre hagyva, megkímélte egyelőre magát és az irányítása alá került külügyeket annak ódiumától. Azért is tehette meg ezt, mert a közvélemény – azon belül elsősorban a jövőt képviselő ifjabb generá­ciók – ekkorra már „hozzászoktak” az EU-tagsághoz, annak a mindennapok valóságában is érzékelhető következményeivel együtt. (Az a tény például, hogy 2000-ben az export 57%-a, az import 51%-a bonyolódott az Európai Unióval, egyértelműen érzékelhető volt a fogyasztói szokásokban.)38 A brit társadalomban az uniós tagság növekvő elfogadottsága és a föderalizációtól való idegenkedés sajátos módon fonódott egybe. Másfelől, Nagy-Britannia összességében közelebb volt a társtagállamokhoz 1997-ben, mint 1990-ben, amikor Major beköltözött a Downing Street 10-be – ami a hasonló tendenciát mutató Thatcher-korszakkal való kontinuitásra utal. Az egységes fizetőeszköz fontos problémakörétől eltekintve, ahol a különutas attitűd látványosan nyilvánult meg, a közeledés többnyire kölcsönös mozgás eredménye volt. Néhány alapvető fontosságú területen pedig inkább a kontinens „idomult” a szigetországhoz, mint fordítva. Ebben az összefüggésben utaltam már a föderalizmusellenesség terjedésére, de itt említendő a gazdasági stratégiák sarkalatos kérdése is. Egyet lehet érteni Stephen George-dzsal, aki úgy fogalmaz, hogy az intervencionalista francia–német modellhez képest a gazdasági liberalizmust képviselő brit álláspont teret nyert az Unióban a Major-kormányok alatt.39

Abban, hogy Majornek nem sikerült pártját jobban megreguláznia Európa-politikája, de részben más ügyek kapcsán sem, közrejátszhatott a vezetői erély hiánya is. Az ezzel igazán nem vádolható Thatcher példája azt mutatja azonban, hogy itt elsődlegesen a konzervatívok belső önmozgásáról volt szó, amit büntetlenül a vezetőik sem hagyhattak figyelmen kívül. Major elődjénél rugalmasabb, „lágyabb” diplomáciai stílusa nemcsak azért nem hozott alapvető változást a brit pozíciók tekintetében, mert e politikát gyenge hátországa miatt nem tudta végigvinni, hanem alapvetően azért, mert a Nagy-Britannia mozgásterét meghatározó egyéb faktorok – mindenekelőtt az ország gazdasági ereje és az Unión belüli hatalmi-diplomáciai viszonyok – Londonnak kedvező módosulása hosszabb időt vett igénybe. A kilencvenes évek és az azóta eltelt idő történései alapján látható, hogy a Thatcher által kívánatosnak gondolt Európa-kép, amit a legkifejezőbben talán a brugges-i beszédben fejtett ki, és amit nagyjából utódja is magáénak vallott, korántsem sajátosan „brit” igény, amilyennek akkor sokaknak tűnt. A nemzetállam lebontása egy bizonyos ponton túl, úgy látszik, nemcsak a csatorna másik oldalán kelt riadalmat, hanem az innensőn is.


 

Jegyzetek

 

1 John W. Young: Britain and European Unity, 1945–1992. Macmillan, London. 1993., 160.

2 In: Young 161.

3 Eric I. Evans: Thatcher and Thatherism. Routledge, London and New York, 1998., 88.

4 Margaret Thatcher: The Downing Street Years. HarperCollins, London, 1993., 798.

5. Anthony Hartley: After the Thatcher Decade. Foreign Affairs, New York, Winter 1989/90., 110.

6 In: Ken Cosgrave: The Odd Man Out: The United Kingdom’s Semi-detached Relationship with Community Europe. International Relations, Volume XI, Number 3, London, 1992, Dec. 276.

7 Young 178.

8 Cosgrave  277.

9 Cosgrave  282.

10 Young  162.

11 Cosgrave  277.

12 Stephen George: An Awkward Partner. Oxford University Press, 1998., 241.

13 Thatcher  745.

14 George  239.

15 George   243.

16 George Urban: Diplomacy and Disillusion at the Court of Margaret Tha­tcher. I. B. Tauris Publisher, London, New York. 1996. 83.

17 Urban 105.

18 John Campbell: Margaret Thatcher. Volume Two: The Iron Lady. Pimlico, London, 2004., 635.

19 George   240.

20 Cosgrave   277.

21 Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. Aula, 1998., 486.

22 George   235.

23 No 6/2003 European Economy. European Comission Director-General For Economic And Financial Affairs.

24 George 237.

25 George 245.

26 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés, 1999., 33.

27 George 247.

28 Cosgrave 274.

29 George 253.

30 George 255. 

31 Horváth 47.

32 George 263.

33 Bill Jones and Dennis Kavanagh: British Politics Today. Manchester Univ. Press, Manchester, 2003., 246.

34 Thatcher 814.

35 Horváth 105.

36 George 265.

37 Jones & Kavanagh 246.

38 UK Datafile 2002 36.

39 George 273.



« vissza