Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy év - egy élet

Ha kiderül, hogy egy férfi másfél évig élt halott édesanyjával egy házban, az eset a bulvárlapok címoldalára és a kereskedelmi televíziók híradójába kerül. Ha egy ember megfagy az utcán, legfeljebb néhány sorra számíthat. Ha valaki elégtelenül táplálkozik – de hol a határ az éhezés és az elégtelen táplálkozás között? –, az csak számadat lesz egy statisztikában. Karácsony előtt aztán rendre megszaporodnak a tudósítások a médiában az elesettekről, a szociális hálón kihullókról. Ilyenkor megnő a társadalmi buzgóság, a lelkiismeret-furdalásból származó igyekezet. Összecsomagoljuk a fölösleges holmit, mélyebben nyúlunk a zsebünkbe, ha koldust látunk. Talán még a szegénységről tudósító filmeket is türelmesebben nézzük, pedig van belőlük elég évközben is. A rendszerváltás óta a magyar dokumentumfilmek zöme a hajléktalanokról, a cigányokról, a munkanélküliekről, a peremlétről szól. S mégis, alig tudunk valamit róluk…

Felszínes és töredékes tudásunkra világított rá Zsigmond Dezső Élik az életüket című munkája. Akár a mesében, három testvér története a film, akik az örökségül kapott szülői házban élnek egy kárpátaljai kis faluban. Olyan közel a magyar határhoz, hogy ide-oda futnak a szálak, sokszor nem is tudjuk: ez a valahai férj vagy elbitangolt gyermek most akkor „Magyarba” vagy odaát van-e.

Hiába, a nyomorúság dramaturgiája egyforma. A valaha jómódú szülők halála után már nincs, ami összetartsa a családot. Az anyai szó még hazaparancsolta a 17 évesen férjhez menő és korán teherbe eső Katit iszákos, semmirekellő férje mellől, de huszonkét évesen, amikor a határ túloldala, Tiszacsécse még az ígéret földje az Ukrajnában élőknek, az asszony férjhez megy Magyarországra. Laci ritka jó ember volt – mondja Kati. „Nem ivott, nem dohányzott, nem is csapott meg soha… csak hát nem volt szerelem, csak szeretet.” Elváltak, visszament a kislányával Ukrajnába, mert nem akarta egyedül hagyni húgát – Nórit – sem, aki szintén magára maradt egy csecsemővel. Otthon, a közös házban már csak Imre, a családjából iszákossága miatt szintén kiszakadt bátyjuk él.

A három testvér egész élete oda-vissza lepereg az egy év alatt forgatott másfél órás filmben. Mi tagadás, vannak ilyen évek, amikor valahogy felpörög az élet, és csak szakad, szakad ránk a baj. A film elején még együtt élnek a tágas családi házban. Igaz, már kikapcsolták a villanyt, már fólia borítja az ablakot üveg helyett, s a vízzel is spórolni kell. Néha még akad munka a szőlőhegyen, bár a munkabér még a tartozásra sem elég a boltosnak. De még pislákolnak az álmok, remények. Ha Imre, aki az alkoholisták valamennyi betegségét hordozza, elmenne a kórházba, ha Nóri kislánya hazakerülhetne az intézetből, ha lenne munka a varrodában, akkor talán meg tudnának kapaszkodni. Aztán kiderül, hogy Kati élettársát, Bélát elszerette Nóri, s most Béla házába költöznek. Kati fájdalma határtalan, csak a slágerek bölcsessége enyhíti. Életük Imrével pokollá válik. Kati menekül kislányával a hideg elől, a brutalitás elől, s hová mehetne, mint Nóriékhoz, ahol legalább egy szobát fűtenek, s legalább nem bántják. Imre azonban már képtelen az önálló életre, egy reggel a templom kerítésébe kapaszkodva, megfagyva találják. Kati tovább menekül, Beregszászba, az alkoholhoz és Vologyához. Elanyátlanodott, a felnőttek zűrzavaros világában kétségbeesetten tébláboló, jobbra vágyó lányát már a szomszédasszony akarja örökbe fogadni.

El akarják adni a házat, amelyen mindannyiuk szerint átok ül, de kinek kell egy pusztuló, határszéli ház, amelynek mindkét oldalán a nincs az úr? S ha elkelne is a ház, ugyan mire futná az árából? Néhány mámoros estére a beregszászi kocsmában, egy-két divatos holmira a kislánynak a kínai piacról, s természetesen Nórinak is jutna ajándék. Mert Kati szereti a családját vakon, önpusztítóan.

Mi kell ahhoz, hogy egy család – mit egy család, egy egész falu! – élje az életét a kamera előtt úgy, ahogy mások talán még önmaguk előtt sem? Ezt a kérdést Zsigmond Dezső utóbbi dokumentumfilmjeit (Aranykalyiba, Csigavár) nézve is föltehettük. A Csigavárban különösen közel került a rendező az intim szférához, az udvarlók között válogató, egyre inkább magányba szoruló falusi lány akár egy Németh László-regény lapjairól is kerülhetett volna a képernyőre. De a Csigavár finom pasztellkép, könnyed lélekrajz az Élik az életüket sokszor vad, parttalan indulatokat hordozó drámájához képest. A gyimesi hegyek közötti faluban csikorogva bár, de még tartanak az élet eresztékei. Beregszászon azonban Kati már napról napra, sőt óráról órára él, túl az íratlan törvényeken. Sorsa harminckét évesen lezárulni látszik. Megrendítő, amikor a néző szembesül a szeme előtt, egy év alatt tönkremenő asszony életkorával. Már-már a 15 éves Szabina visel gondot anyjára, ő töri fejét a jövőn. De megmentheti-e a kislány az anyját? Megfordulhatnak-e a szerepek? A film egyik legdrámaibb jelenete, amikor Szabina anyja fejére olvassa életét, s Kati, bár hárít, mint mindig, mintha megértené: lánya nélkül nincs jövője. De mit hordoz Szabina számára az élet anyjával, ha az nem képes lemondani az alkoholról? A film, amelyet nézve néha szívesen eltakarnánk az arcunkat, szinte illetéktelennek érezve magunkat mások életében kutakodva, valószínűleg valamilyen „metodikai gátlástalansággal” követi szereplőinek életét, és minden bizonnyal tagadhatatlanul eszkalálja is a konfliktusokat. Kíméletlen kérdésekkel, kételyekkel marad magára a néző a film után. És kicsit megkönnyebbül, amikor meghallja, hogy Kati hét hónapja nem iszik, és együtt van lányával.

De hány Kati, Imre, Nóra és Szabina éli az életét körülöttünk? Jönnek az utcán, kinyújtják tenyerüket, mi beletesszük az aprót, és megyünk tovább, megszaporázva lépteinket.

(Élik az életüket, rendezte Zsigmond Dezső)



« vissza