Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Közérzet és közgyűjtemények

Néhány hónapja Budapestről Berlinbe érkezve, a repülőtéri útlevél-ellenőrzésnél a szokásosnál lassabban haladt a dolog, pár perces várakozást okozó sorok keletkeztek a határőrséget ellátó német szövetségi rendőrség üvegkalickái előtt. Mint kiderült, a szokásos három rendőr helyett csak kettő volt szolgálatban. Egy erős magyar akcentussal németül beszélő „úr”, aki már a repülőgépen is önmaga által feltehetően elmésnek tartott harsány megjegyzésekkel tűnt fel, hangoskodni kezdett. „Mit fontoskodnak azok a hülye zsaruk, talán azt hiszik, hogy kitüntetés az, ha beengednek ebbe az értékes országba?” – körülbelül ennek megfelelőjét ordította németül. Mellette egy középkorú, jól öltözött német hölgy állt a sorban – tekintetét a zajforrásra fordította, én pedig gondolatban behúztam a nyakamat, arra számítva, hogy most szigorú dörgedelem következik, melyben a hölgy kikéri magának az ilyen viselkedést, és felszólítja az illetőt szája befogására. Ehelyett a hölgy elnézően mosolygott és csak annyit mondott: „Tudja, egyszerűen hiányzik a harmadik rendőr.”

Miért hozakodom elő ezzel a történettel? Azért, mert magam is német honfitársaim klisészerűen ledorongoló, „csend és rend”-típusú reakciójára számítottam, holott az efféle helyzetben a mindennapok Németországában sokkal inkább a toleráns, sőt többnyire udvarias reakció a szokásos. A poroszos renddel kapcsolatos sztereotípiák lassan átadják helyüket a tapasztalatnak: 2006 nyarán ország-világ láthatta az ellentétet, az indokoltan erős biztonsági intézkedések által korántsem zavart, sőt oldott, derűs hangulatban lezajlott futball-világbajnokságot – a város és az ország talán soha ilyen jó fényben nem szerepelt a világ előtt, mint ezen a pár héten.

Németország kezdi tartósan jól és fesztelenül érezni magát, és ez egész Európának, sőt a világnak jó hír, mert ennek ellentéte köztudomásúlag katasztrofálisan végződött. Hogyan látja önmagát az ország? Ennek aktuális példáiból szeretnék egyet kiragadni: Matthias Matussek Wir Deutschen című, nagy sikerű könyvét.

Matthias Matussek a Der Spiegel kulturális rovatának vezetője, tudósítóként hosszú időt töltött külföldön, és ott két dologra jött rá: az egyik, hogy a külföldiek többnyire jobbnak látják Németországot, mint a német közvélemény-formáló multiplikátorok, a másik, hogy olyan konzervatív, sőt előszeretettel reakciósnak bélyegzett értékeknek, mint haza, család, klasszikus műveltség, megvan a maguk értelme és társadalmi szerepe. „Született” konzervatívnak mindez persze egyáltalán nem újdonság. A felismeréseket az teszi érdekessé, hogy Matussek könyve voltaképpen egy konvertita vallomása: az 1954-ben született publicista ifjúkorában maoista nézeteket vallott. Németországban a baloldali liberális konformisták szemében különösen a haza fogalmának még említése is „fasizmusgyanús” volt, itt pedig a baloldali liberális sajtó „zászlóshajójának” egyik kormányosa vallja magát hazafinak. Szerinte Németország több mint ötvenéves töretlen demokratikus és jogállami fejlődése tudatában nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját nemzeti identitásával ne legyen tisztában. A futball-világbajnokságon a nemzeti zászló szinte elemi erővel kitörő „kultusza”, éppoly spontán, mint ártatlan lengetése, a fekete-vörös-arany színek fesztelen vegyülése a francia, az olasz trikolórral (bármennyire is fájdalmas volt az olaszoktól elszenvedett vereség…) és sok más színnel, a tömegrendezvények hangulata megmutatta a fanyalgó entellektueleknek: igenis van olyan nemzeti lelkesedés, amely nem kizáró jellegű és nem fajul vad nacionalizmusba. Pedig a meteorológiailag is forró hangulat és a bőséges alkoholfogyasztás minden alkalmat megadott volna erre – mégsem került rá sor. Matussek szerint a jelenlegi német közérzet lényege: a nemzeti tudat liberális és toleráns szellemben történő spontán előtérbe kerülése, bárki kizárása vagy fenyegetése nélkül.

Egy ponton Matusseket kissé mégis elkapja a „furor teutonicus”: kedvenc ellenfelei az angolok, mégpedig a társadalom széles skálája az arisztokráciától a bulvársajtóig. Ez utóbbinak nem alaptalanul azt veti szemére, hogy a mai Németországról még mindig primitív ellenségképet ápol, a német társadalmat alig leplezetten nácinak beállítva. Az előbbiről pedig kis történetet mond el: a londoni német nagykövetség egyik fogadásán egy arisztokrata hölgy megkérdezte, mi a véleménye az európai alkotmány tervezetéről. Árnyalt válaszkísérlete után ő is feltette fel a kérdést – a hölgy pedig fagyosan azt válaszolta: talán az olyan fiatal nemzeteknek, mint a németnek, kell az európai alkotmány, Angliának viszont nem, mert itt már csaknem évezredes jogállam van! Matussek szerint nem ártana egy kicsit alább adni a késő koloniális önteltséget, már csak azért sem, mert „ezen az esőáztatta kis szigeten” (sic!) se a vasút, se a kórházak nem működnek… Hozzáteszem: Nagy-Britannia nagy jogállami tradícióit, a „rule of law” eszményét természetesen józan ember nem vitatja el. Ugyanakkor évtizedeken át képtelen volt megbirkózni az észak-írországi polgárháborús helyzettel, a helyi önkormányzatokat, a „fűgyökér-demokrácia” alapjait pedig a kormányváltások függvényében az utóbbi évtizedekben állandóan felforgatták, rengeteg választónak kedvét szegve, a helyi közügyekkel való azonosulást gyakran csírájában elfojtva.

Németország fővárosának kulturális vonzereje tavaly – a Deutsches Historisches Museum állandó kiállításának megnyitása után, melyről a Magyar Szemlében már beszámoltam – még egy attrakcióval gyarapodott: kiteljesedéséhez újabb lépéssel közelebb került a Museumsinsel a Bode-Museum 2006. októberi megnyitásával. Ernst von Ihne neobarokk és neoreneszánsz közt oszcilláló épülete önmagában is bravúr, mert a természeti adottságok szabta viszonylag szűk helyen meglepően nagyvonalú belső tereket kreált. Mint II. Vilmos császár kedvelt építésze, Ihne később az építésztársadalomban afféle „damnatio memoriae” áldozata lett, Berlin tényleges fővárosi szerepének visszanyerése óta viszont valóságos reneszánszt él meg. Néhány éve az Akademie der Künste lényegében új, a Brandenburgi kapuval rézsútosan szemben elhelyezkedő épületébe integrálták az Ihne által tervezett régi épület háborút túlélő néhány kiállítótermét. A háború után sebtében renovált termeket részben az akadémia, részben – közvetlenül a „Fal” melletti fekvésük miatt – bizarr módon az NDK határőrsége használta. A Bode Museum belső tereit két egybefonódó, első pillantásra semmi összefüggést nem mutató koncepció határozza meg. Az egyik vezérelv II. Vilmos reprezentációs igénye, két kupolaterem közé szerkesztett, „bazilika” elnevezésű hosszú tér segítségével a „nagy választó” lovas szobrával az egyik, Nagy Frigyes és tábornokai szobraival a másik kupolateremben a Hohenzollern-dinasztia apoteózisává formálja az épületet.

A másik koncepció a névadóvá vált, alapító múzeumigazgató, Wilhelm von Bode „korszakhelyiség”-elképzelése volt, mely Bode kedvenc korszakánál, az olasz reneszánsznál érte el tetőpontját – festmények, szobrok, bútorok, szőnyegek, sőt beépített ajtókeretek vagy egyéb spóliák együttesével. Itt találkozott a két vezérelv, és ily módon érezhette magát Vilmos császár a művészetpártoló reneszánsz fejedelem szerepében – ami a komoly anyagi ráfordítást, a nagyvonalúságot illeti, valóban némi joggal.

E koncepciónak vetett véget a műtárgyak kihelyezése a második világháborúban. Egy részük közvetlenül a harci cselekmények csitulta után két, máig is nem egészen tisztázott körülmények közt kitört tűzvész áldozatává vált. Heinz Tesar osztrák építész óvatos helyreállítási koncepciója mégis lehetővé tette festmények és szobrok párbeszédét. Az ókeresztény kortól a klasszicizmusig terjedő múzeumi anyag ismertetése messze meghaladná e kereteket. Mindössze két, teljesen önkényesen kiragadott alkotást szeretnék említeni, ami spontán módon megragadott. Francesco di Valdambrino Sienában az 1400-as években készített, kezében könyvet tartó, lendületes tartású Mária-szobra, gazdagon redőzött ruhájának élénk, csaknem narancsos árnyalatú okker színével valamiféle szakrális hatás helyett inkább elegáns, életvidám ifjú hölgy benyomását kelti. Bűbájosan naiv a 15. században Dél-Németországban készült, virágvasárnapi körmeneteken használatos, mintegy háromnegyed életnagyságú, fából faragott csacsi, hegyes, elálló füleivel. Enyhe malíciával a mai Németország jelképének is tekinthetjük: egyrészt kissé csökönyös, nem mindig tudja elhatározni magát a továbblépésre, mint a jelenleg kormányzó nagykoalíció, másrészt ha ő is akarja, alapvetően barátságos, teherbíró és teljesítőképes, akárcsak a társadalom derékhada.



« vissza