Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Produktív szociálpolitika" a visszacsatolt északi és keleti területeken 1. rész

 

Paradigmaváltás a magyar szociálpolitikában 1938–1940-ben

 

1938-ban a Darányi miniszterelnök elmozdítása után a kormány élére álló Imrédy Béla és belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc radikális szociál-, sőt társadalompolitikai irányváltás előkészítését határozták el. Ennek érdekében a vármegyékhez, az alispán mellé szociálpolitikai tanácsadókat neveztek ki, akik a belügy alkalmazottai voltak. Feladatuk sem a helybeli tanácsadás volt. Sok alispán alighanem meg sem hallgatta volna véleményüket: a törvényhatósági bizottságok többsége – ha ugyan nem valamennyi – eleve elzárkózott minden nagyobb szabású társadalompolitikai reformtól. A szociálpolitikai előadók hatásköre éppen ezért más volt: adatokat kellett gyűjteniük a nép életviszonyairól, és azt bizalmas úton az őket kinevező belügyminiszter és miniszterelnök elé terjeszteniük.
A magyar állam vezetőinek addig példa nélkül álló szembesülési kísérlete az állampolgárok életkörülményeivel megrendítő hatással volt a kormányfőre. Imrédy, aki különben a népi írók és szociográfusok egy részével is kapcsolatot tartott, kénytelen volt hinni kiküldöttjei jelentéseinek, hiszen azok szakmailag többé-kevésbé (hazai szociológiai képzés híján inkább kevésbé) felkészült szakemberek voltak, akiknek az államigazgatásban, oktatásban, vagy akár a cserkészetben töltött múltja garantálta, hogy az általuk megrajzolt kép „szociálisan elkötelezett, de nem túlzó lesz. Ez pedig nem kevesebbet árult el, mint hogy a nép nyomora legalább akkora, ha ugyan nem nagyobb, mint amilyenről Illyés, Féja, Kovács Imre és társaik könyveiben olvasni lehetett, továbbá azok az általuk leírt lelki folyamatok, reménytelenség, csodavárás vagy éppen már csodára sem várás is általánosak. Az 1919 óta vissza-visszatérő fenyegetés, újabb forradalom lehetősége, melyre a politikai közbeszédben húsz éve soha nem felejtettek el utalni a megszólalók – akár oly módon, hogy emiatt kell minden „felforgató társadalmi kísérlettől elzárkózni, akár oly módon, hogy éppen a fenyegetettség miatt kell a társadalom szövetében jelentős változtatásokat eszközölni –, a miniszterelnök szemében valós esélynek tűnhetett.
Az 1938-as év eseményei azonban nem csak fenyegetést jelentettek, hanem átmenetileg kitörési pontot is kínáltak Imrédy számára, méghozzá két területen is: egyszerre látszott keresztülvihetőnek a külső, területi, és a belső, társadalmi revízió. Ennek lehetősége valószínűleg elkápráztatta a miniszterelnököt, hiszen a harmincas évek végének legnagyobb vitái nagyrészt éppen a két revíziós cél sorrendiségéről szólt. A belső revízió Imrédy terveiben a földkérdésnek az 1920-as Nagyatádi-féle földreformnál és a gömbösi telepítési törvénynél sokkal radikálisabb megoldását, az agrárnépesség, különösen a legszegényebb rétegek életszínvonalának emelését, a gazdasági „őrségváltást (azaz a zsidókérdés törvényi rendezését) és a magyar politikai intézményrendszernek, benne az érdekképviseleteknek és a politika alapstruktúrájának gyökeres megváltoztatását jelentette volna, a hagyományos demokrácia addigi – amúgy sem túl tág – kereteinek kiiktatását, és helyükbe korporatív szervezetek állítását. A kettős, külső és belső revízió együttes végrehajtása, összekapcsolása kérdésében Imrédy külföldi „biztatást is kapott: a berlini külügyi adminisztráció többször utalt arra, hogy a radikális belpolitikai változtatások előfeltételei annak, hogy Németország támogassa a magyar törekvéseket a Felvidék egészének vagy egy részének visszacsatolása kérdésében.
Az I. bécsi döntést megelőző tárgyalások során a magyar álláspont egy darabig a népszavazás felé hajlott. Ez kimondottan kedvezett Imrédy terveinek. A Felvidék általános szociális helyzetképe ugyan sokat romlott 1938-ban, de az életszínvonal érzékelhetően magasabb volt, mint Magyarországon. Fontos különbségnek számított az is, hogy a húszas évek eleji csehszlovák földreform bár szolgált hasonló nemzetpolitikai célokat, mint a romániai és jugoszláviai, azonban sokkal kevesebb kirívó igazságtalanság történt a magyar lakosság rovására, és különösen a parasztság legszegényebb rétegeiből talált a magyarok között is számos haszonélvezőre. Csehszlovákia emellett már 1918-ban jogrendjébe iktatta a munkanélküli-segély intézményét is, amit Magyarországon az ínségmunkák rendszere csak úgy-ahogy, alacsonyabb színvonalon és ami ennél is lényegesebb, gyakorta megalázó körülmények között volt képes pótolni. A különbségek okai egyfelől a két gazdaság Prága javára eltérő adottságaiból fakadtak, másfelől szemléletbeli okok is felfedezhetőek voltak a háttérben (a csehszlovák szociális jogalkotás sokkal inkább hajlamos volt jogosultságokat meghatározni, és eltérni a rászorultsági elvtől, nem csak a munkanélküli-ellátás kérdésében, hanem más területeken is). Mindezen körülmények, párosulva a magyar politikai elit meghatározó részének szívós ellenállásával a reformokkal szemben, vállalhatatlanná tette volna a népszavazást, hiszen Budapest számára megalázó vereséget jelentett volna, ha színmagyar vagy magyar többségű községekben, járásokban a visszacsatolást ellenzők jelentős számú szavazatot nyertek volna el. Erre pedig komoly esély látszott: a baloldali pártok, különösen a Magyarországon betiltott kommunista párt, továbbá néhány zsidó szervezet aktív propagandát fejtett ki a határ Magyarország javára történő módosítása ellen. Imrédy éppen ezért lényegében választás elé állította politikájának konzervatív-liberális ellenzőit: vagy elfogadják az általa felvázolt „menetrendet (amelyben a kormánynak a reformokra adott lehető legszélesebb körű felhatalmazás és egyes intézkedések azonnali megtétele megelőzte volna a népszavazást) – vagy kiváltságaik őrzése érdekében szembeköpik húszéves politikai működésüket, amelyben rendre anatémát kiáltottak Trianonra, minden alkalommal hangoztatva, hogy bármilyen áldozatra hajlandóak a békediktátum eltörlése érdekében.
Mint közismert, végül nem népszavazásra került sor, hanem döntőbíráskodásra. Imrédy számára evvel elveszett a lehetőség politikai ellenfeleinek gyors legyőzésére. A miniszterelnök bukásáig, sőt azon is túl tartó politikai „ámokfutása” (ahogy azt több történész előszeretettel beállítja), vagy sokkal inkább keserű szembefordulása a politikai elittel és rendszerrel, amely elvezetett 1944-es szerepvállalásához és későbbi kivégzéséhez is, nézetünk szerint nagyrészt ezzel magyarázható. Tárgyunk szempontjából azonban fontosabb, hogy az 1938 novemberében visszanyert területeket Imrédy egyfajta kísérleti terepnek is tekintette, ahol az egész országban bevezethető szociálpolitikai modell kipróbálható.
Nagyjából a bel- és külpolitika itt vázolt eseménysora idején Pécsett a szociális tanácsadók konferenciát rendeztek, ahol az új magyar szociálpolitikával szembeni elvárásaikat, terveiket és javaslataikat összegezték. Szatmár vármegyében Streicher Andor alispán és Pécs törvényhatósági jogú városban Esztergár Lajos alpolgármester vezetésével pedig a gyakorlatban is kísérletet tettek ennek az új, elveiben lassan tisztázódó szociálpolitikának a bevezetésére. Az eleinte Szatmári Normának, később „produktív szociálpolitikának nevezett szociális rendszer legfontosabb alapgondolata a hagyományos segélyezéssel való szakítás és a szociálpedagógiának a szociálpolitikával való szerves összekapcsolása voltak. A segélyezés elleni kifogások legfontosabbika az volt, hogy a közteherviselő képességéből fakadóan szükségszerűen csekély összege miatt csak a segélyből élők újjátermelésére, a segélyigény állandósítására képes, és az átmenetileg nehéz helyzetbe került családok kivételével azonban alkalmatlan arra, hogy az érintettek sorsán változtasson. Az új elgondolás éppen ezért két, addig nem, vagy nem így alkalmazott elemet emelt be a szociálpolitikai rendszerbe. A karitatív segélyeket kölcsönökkel váltották fel, de ennél fontosabb volt, hogy a ráutaltak (részben a kölcsön jogi következményei által kikényszerített) együttműködésével kapcsolták össze. Gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a leszakadt – vagy eleve periférikus helyzetű – családok egy nagyobb összegű természetbeni juttatást nyertek el, azonban életvitelüket, mely magában foglalta a munkakészségüktől kezdve a főzési szokásokon és gyermeknevelésen át egészen a vallásosságukig, szomszédokhoz való viszonyukig, sőt akár gyermekvállalási hajlamukig tartó szokás- és mentalitásrendszerüket, alárendelik a juttatást nyújtó közt képviselő személyeknek. Másfelől azonban ez a nevelés nem csak az érintett, juttatásban részesült családokra szorítkozott: nevelni szándékoztak az érintett község vagy város egész lakosságát a juttatottak be- és elfogadására, továbbá a helyi elitet és főleg annak női hozzátartozóit a „szociális érzékenységre, és arra, hogy a helyi Nép- és Családvédelmi Bizottságokon keresztül az említett nevelési folyamatnak aktív részeseivé (irányítóivá, mintaadóivá) tegyék őket. Aligha tévedünk, ha mindebben a 19. század német konzervatív társadalomreformereinek és magyar követőiknek a szegény (és gyakorta periférikus) rétegek „el-alsó-középosztályosítására tett kísérleteinek és annak elvi megalapozásának késői utózöngéjét fedezzük fel (a rendszernek végső soron egy új társadalmi réteget kellett volna „produkálnia a proletariátus soraiból). Éppen a német és magyar előzmények miatt nem meglepő, hogy különösen a lakásügyet és a családi kertesotthon-juttatást helyezték a középpontba, bár gyakorlati és anyagi okok miatt Szatmárban ezt megelőzték a különféle állatakciók. Ugyanakkor az egész elképzelés nagyjában-egészében egybevágott Imrédy és fő társadalompolitikai tanácsadója, Kovrig Béla professzor terveivel is: egy, legalábbis részeiben új életformájú és mentalitású magyarságot eredményező, nagyszabású társadalmi reformfolyamat szabályozott-fegyelmezett, ráadásul az össztársadalmi haszon mellett készpénzben is (részben) visszatérülő megoldását kínálta fel a rendszer, melyet csakhamar „produktív szociálpolitika néven kezdtek emlegetni, és Szatmár, illetve Pécs után elsőnek a Felvidéken szándékoztak bevezetni.

 

A magyar szociálpolitika kezdetei a visszacsatolt Felvidéken

 

A magyar közigazgatás – eleinte katonai közigazgatás – berendezkedése a visszacsatolt vármegyékben az azonnali beavatkozást igénylő hiányok felmérésével kezdődött. A magyar–szlovák tárgyalások idején a határon átjutó hírek arról szóltak, hogy a felvidéki hatóságok és csapatok nagyarányú kiürítésekbe kezdtek a számításaik szerint esetleg visszacsatolásra kerülő területen: közintézmények berendezését szerelték le, teljes bútorzatukat vonatra rakták, iskolákat, egészségügyi létesítményeket költöztettek el. A lakosság közellátása is komoly sérelmeket szenvedett. Az áruhiány mellett nagymértékű munkanélküliség is jelentkezett, mert a gyárak a bizonytalan helyzet miatt egymás után álltak le.
Budapesten a problémák kezelésére és a „produktív szociálpolitika megkezdésére pénzalap létesítését határozta el a kormányzat. Fedezetül nem az államkassza, hanem társadalmi gyűjtés szolgált. Úgy Imrédy, mint bizalmasa, Kovrig Béla professzor azt várták ettől, hogy az egyfelől az anyaország szolidaritását fejezi majd ki a Felvidék népe iránt, másfelől alkalmat ad az ország belső kohéziójának erősítésére is. A visszacsatolt területek megsegítésére alapított szervezet neve Magyar a Magyarért Mozgalom lett. Élére formailag Imrédy Béla felesége állott, azonban a tényleges szervezőmunkát Kovrig Béla vezette. A Magyar a Magyarért gyűjtése igyekezett az egész társadalmat átfogni. Ennek érdekében az országos hálózattal rendelkező szövetkezeteket, a Hangyát és a Futurát felkérték arra, hogy a kisebb-nagyobb természetbeni adományokat is gyűjtsék össze. A cserkészettel, egyházakkal és a Vöröskereszttel a ruha-, cipő- és élelemadományok összegyűjtésében működtek közre. Különösen számítottak a közalkalmazottakra: esetükben egyszeri megajánlás után – ahol a lelkesedésnek és a különféle, elsősorban informális presszióknak a vegyüléke érvényesült – az illetményhivatal havonta automatikusan vonta le a fizetésekből a felajánlott összeget. Részben a gyűjtés ürügyén elindított bel- és külföldi propaganda a további revíziós célok megvalósulását is szolgálta, ugyanakkor igyekeztek a várakozásokat a közeljövőre nézve lehűteni, elkerülendő egy háborús konfliktust akár Romániával, akár Jugoszláviával, vagy éppen Kárpátalja vissza nem csatolt területei miatt a maradék Csehszlovákiával. Ebben a propagandatevékenységben – különösen belföldre szánt változatában – különösen nagy szerep jutott a Kovrig Béla vezette miniszterelnökségi Társadalompolitikai Osztálynak (mely voltaképpen egy titkos propagandaminisztérium volt). Kovrig a Felvidék visszacsatolását és a gyűjtést Imrédy politikai bázisának, egy széles körű támogatottságnak a kiépítésére akarta felhasználni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A gyűjtés zárómérlege ugyanakkor tekintélyes eredményt mutatott: 1938. december 31-ig 6 880 750 pengő 42 fillért adtak össze magánosok és közületek (az akció 1939-ben is folytatódott, de eredményeiről csak töredékes adataink vannak). Az összeg nagyságának érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy az anyaország legnagyobb, évente visszatérően megszervezett szociálpolitikai akciójára, az ínségmunkákra 4 millió pengőt fordított a költségvetés.
A Magyar a Magyarért Mozgalom természetesen nem csak az anyaországban építette ki szervezetét. A visszacsatolt területeken, részben a szatmári és pécsi rendszer, részben Magyary Zoltán Tata környéki és bizonyos vonatkozásaiban Komárom vármegye egészére kiterjesztett közigazgatási kísérlete nyomán a szociális rendszer alapegységének nem a megyét és a községet, hanem a járást tekintették. A katonai járási parancsnokok mellé kiküldött 41 szociális megbízott kiválasztása alapvetően más elvek szerint történt, mint korábban az anyaországi szociális tanácsadók esetében: a Magyar a Magyarért Mozgalom igyekezett olyan munkaerőket foglalkoztatni, akik korábban a szegényügyben, a társadalomszervezésben gyakorlatot szereztek. Különösen feltűnő volt a nemi megoszlás alapvető eltérése: míg a szociális tanácsadók kivétel nélkül férfiak voltak, a felvidéki járási tanácsadók kizárólag a nők közül kerültek ki. Ezt csak részben indokolta az, hogy karitatív munkákkal a két világháború között Magyarországon zömmel nők foglalkoztak. A döntésben komoly szerepet játszott, hogy Kovrig Béla a helyi, a járási megbízottakat segítő községi bizottságok megalakulásakor a lelkészkedő papság mellett különösen a helyi elit tagjainak feleségeire számított, akiknek mozgósításában sokkal eredményesebbnek tűnt azonos neműek alkalmazása. Úgy vélték ugyanis, hogy ezek a vezető rétegek nőtagjai kellő szabadidővel rendelkeznek ahhoz, hogy a falu vagy város szegényeit ne csak számba vegyék, hanem folyamatos nyomonkövetéssel neveljék is azokat. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy rajtuk keresztül férjeiket is el akarták érni, és megnyerni az új társadalompolitika, továbbiakban pedig általában az Imrédy-kormány politikája számára.
A mozgalom vezetőinek várakozásaival ellentétben a katonák és a járási szociális tanácsadók közti összeütközések kezdettől napirenden voltak, különösen a nemzeti problémák kezelésében. A szociális közigazgatás női alkalmazottai elé ugyanis az irányítást végző Központi Iroda azt az irányelvet tűzte ki, hogy a szociális megsegítés esetében – a Szent István-i állameszme értelmében – semmiképpen sem szabad a nemzetiségeket háttérbe szorítani; egyesületeikkel és különösen papjaikkal pedig a legnagyobb előzékenységgel kell bánni. Ezen utasítás azonban sok esetben egyáltalán nem egyezett meg a felálló katonai közigazgatás parancsnokainak véleményével.
A Magyar a Magyarért Mozgalom gyűjtése mellett a kormányzat a közellátás megszervezése érdekében a Hangya Szövetkezetnek is széles körű felhatalmazásokat adott. A magyar szövetkezeti mozgalom a Trianonban elcsatolt északi területeken a húszas évek elején ugyan átmenetileg ellankadt, de az évtized végére Hanza néven újult erőre kelt. A budapesti elképzelések szerint a visszacsatolt területek szövetkezeteinek újra csatlakozni kellett a budapesti központhoz, és annak irányítása mellett a közellátás főszereplőjévé kellett válniuk. Ennek érdekében a Hangya vezetése hosszas tárgyalások után vállalta, hogy fél év alatt 2270 vagon (!) élelmet és közszükségleti cikket juttat el a visszacsatolt területek lakosságához. Ezzel a Hangya nem csak a közellátás legnagyobb tényezőjévé vált, de a „gazdasági őrségváltás – azaz jelen esetben az áruellátás nélkül maradt zsidó szatócsok kiszorításának – feladatát is ellátta.
A rászorulók ellátása azonban nem várt nehézségekbe is ütközött. A Magyar a Magyarért Mozgalom vezetése a bevonulás előtt kb. 7, legfeljebb 10%-ra becsülte a központilag ellátatlanok számát. A magyar közigazgatás megszervezése után azonban napok alatt kiderült, hogy ez az arány minden szigor ellenére helyenként, különösen a városokban a 15–17%-ot is eléri. Az is világossá vált, hogy a munkanélküliek számát is alábecsülték.
Az első néhány hét folyamán az említett nehézségek miatt a mozgalom leginkább tűzoltó tevékenységre vállalkozhatott. Jellemző módon e tevékenység során az addig kialakult magyarországi elveket alkalmazták: a segélyek döntő többségét természetben utalták ki, a készpénzsegélyezést – szemben a csehszlovák gyakorlattal – amennyire lehet, igyekeztek elkerülni. Ebben csak részben játszott szerepet az áruhiány és a nyomába lépő drágaság. Sokkal inkább az munkált a háttérben, hogy a magyar szociális munkában a rászorulókat csaknem mindig úgy tekintették, mint akik többé-kevésbé felelősek sorsuk alakulásáért, s a köz segélyére szorulásukkal világosan bizonyítják, hogy nem alkalmasak ügyeik vitelére, különösen pedig fogyasztásuk összetételének meghatározására. Ennek az elképzelésnek a jogosultságát az anyaországi szegény rétegek viszonylatában lehet vitatni vagy igazolni – ám a Felvidéken a segélyezettek jelentős hányadukban a főhatalom megváltozását kísérő gazdasági jelenségek, munkanélküliség, vagy éppen a családfő besorozása miatt vesztették el korábbi megélhetésüket. Ez a későbbi „produktív szociálpolitika bevezetéséhez megkívánt igen részletes környezettanulmányok felvétele során általában világossá is vált. A katonai közigazgatás és a szociális megbízottak között ebben a kérdéskörben is sor került ellentétekre: a családokkal közvetlenül érintkező megbízottak ugyanis több ízben határozottan állást foglaltak a csehszlovák idők készpénzes munkanélküli-segélyének átmeneti fenntartása érdekében. Ezt részben az anyaországihoz hasonló ínségmunkák megszervezésének elhúzódásával indokolták, de a javaslatokban egyre gyakrabban jelent meg a felvidéki lakosság romló hangulatára, csalódottságára való utalás is. A budapesti hivatalos körök megrökönyödésére a kritikákhoz nemcsak a Népszava csatlakozott, de néhány felvidéki magyar lap is határozottan bírálta a szociális ellátórendszer hiányosságait.
Imrédy a Felvidéken mutatkozó tagadhatatlan gazdasági, szociális, közellátási és közigazgatási nehézségeket igyekezett saját céljai érdekében kihasználni. 1938. november elején benyújtotta a képviselőházban a Felvidéki Törvény tervezetét, mely a visszacsatolt területeken szinte korlátlan felhatalmazást adott volna a kormánynak a polgári közigazgatás bevezetése után is. A magyar politikai életet alaposan felforgatta a terv, mely a Magyary-iskola által régóta sürgetett közigazgatási reformot, a vármegyei és városi tisztviselői kar állami kinevezési rendszerét is tartalmazta a Felvidék vonatkozásában. Sokan attól tartottak, hogy a miniszterelnök egy általános felhatalmazási törvény próbájának tekinti a javaslatot, ami hatalmas lépés lett volna egy diktatórikus államvezetés bevezetése felé. A törvényjavaslatból ugyan jogszabály lett, de csak a behívott felvidéki képviselők támogatásával. Mindez azt eredményezte, hogy a kormánypárt konzervatív-liberális része, mely határozottan szembefordult Imrédy politikájával, egyre inkább tehertételnek érezte mindazt, ami a Felvidéken történik. A Magyar a Magyarért Mozgalmat és a felvidéki szociális közigazgatást pedig Imrédy társadalomépítő és önnépszerűsítő tevékenységének letéteményeseként, egy drága, hatásaiban inkább „fölösleges jogokat ébresztő, emiatt veszélyes intézménynek kezdték tekinteni.
A Felvidéki Törvény megszületése után a Felvidéken érvényes csehszlovák jogszabályokat fokozott tempóban kezdték hozzáigazítani az anyaországban érvényes törvényekhez és rendeletekhez. Az egységesítési folyamat annak ellenére érintette a szociális rendelkezéseket is, hogy a járási szociális megbízottak több értekezletükön a leghatározottabban kérték: e területtel tegyenek kivételt, s legalább átmenetileg tartsák fenn a csehszlovák időszak magasabb nívójú rendelkezéseit. Az egységesítés azonban Jaross Andor tárca nélküli felvidéki miniszternek a tiltakozása ellenére e kérdésekben is megtörtént. Mindez számos zavar forrása volt. A napszám-minimálbérek bevezetése elsősorban a földbirtokosok felzúdulását váltotta ki, mert munkaerőhiányt idézett elő egyes helyeken. Sokkal nagyobb gondok mutatkoztak az ínségmunkák terén. Erre az állam egymillió, a Magyar a Magyarért Mozgalom pedig 1 179 667,45 pengőt utalt át, de ez a pénz annak ellenére nagyon kevésnek bizonyult, hogy az anyaország teljes erre szánt költségkerete – ahogy már említettük – 4 millió pengőben volt megszabva. Az ínségmunkák napszámbérét általában az anyaországihoz képest 20–25%-kal magasabban határozták meg, azonban még ez az összeg is jelentősen alacsonyabb volt a csehszlovák időkben folyósított munkanélküli-segélynél. A nehézségekkel szemben komoly eredménynek számított, hogy – elsősorban a Hangya tevékenységének köszönhetően – 1939 elejére a közellátási nehézségek a legtöbb helyen megszűntek, az árak pedig a korábbinál valamivel magasabb szinten ugyan, de kb. ugyanerre az időre stabilizálódtak. Sikerült kiépíteni a magyar rendszerű, állami kézben lévő, általános egészségvédelemmel foglalkozó Zöldkereszt szervezetét. Helybeli gyűjtésből és részben a Magyar a Magyarért Mozgalom támogatásával rövid idő alatt 39 falusi egészségházat adtak át. A városokban mindenütt bevezették a magyar norma-rendszerű szegénygondozást, azonban szemben az azt kötelezővé tévő 172 000/1936. BM. rendelet előírásaival, javarészt nem a társadalom önkéntes megajánlásaiból, hanem a városi költségvetésből tartották fenn.
1939 folyamán a felvidéki járási és városi szociális megbízottak a legtöbb helyen összeállították a Szatmárban és Pécsett kidolgozott módszer alapján a megsegítésre szoruló és arra alkalmas családok listáit, konkrét javaslattal a kölcsön tárgyára nézve is. 1939 elején megkezdődtek a juttatások, eleinte állat- és gépkölcsönök formájában (ezt a csehszlovák rekvirálások külön indokolták). A kölcsönök megítélésénél a szatmári modellt követve általában a gyerekszámra, a családfő „nevelhetésére, együttműködési és munkakészségére” voltak tekintettel. Már ezeket a kölcsönöket is, de különösen az év közepén megkezdett házépítéseket igyekeztek járásonként lehetőleg viszonylag kisszámú faluban koncentrálni, ami az érintettek ellenőrzését, illetve egymás kölcsönös megsegítését tette lehetővé. A Magyar a Magyarért Mozgalom igyekezett kivenni a részét a földjuttatásokból is, de e téren a Földművelésügyi Minisztérium heves ellenállásába ütköztek. Tekintettel arra, hogy az újonnan létrehozott vármegyei Közjóléti Alapok csak csekély helyi bevétellel rendelkeztek, elsősorban a Magyar a Magyarért költségvetéséből eszközölték a juttatásokat. Csaknem minden községben megszervezték a Nép- és Családvédelmi Bizottságokat. E tekintetben nem voltak kivételek a szlovák lakosságú falvak sem. A bizottságok megszervezése és különösen komoly munkára való serkentésük sokkal könnyebben ment, mint később az anyaországban. A jelenség hátterében egyszerre szerepeltek a korábbi tapasztalatok (az államhatalom nemzetiségi nyomásával szembeni védekezés és nyomában a társadalmi „összezárkózás), a visszacsatolást követő eufória és az, hogy a járási szociális megbízottak viszonylag kis területért voltak felelősek, amit a mozgalomtól elnyert útiátalány révén gyakorta be is tudtak járni.
Az 1939. március 15-én katonai erővel visszacsatolt Kárpátalján a szociális szervezet hasonló elvek alapján épült fel, mint a Felvidéken, feladatai azonban, ha lehet, még nagyobbak voltak. A hagyományosan szegény vidéken, melyet a prágai politika meglehetősen elhanyagolt, a járási megbízottaknak fokozottan kellett képviselni a Szent István-i állameszmét, és a kormányzat számára a szövetségesnek tekintett ruszinság hűségét biztosítani. A területfejlesztés érdekében a század eleji Egán-akcióhoz – más nevén Hegyvidéki Akcióhoz – hasonló, nagyszabású beruházási program és szövetkezeti mozgalom elindítását is tervezték, azonban ebből eleinte leginkább a Hangya gyors és sikeres terjeszkedése valósult meg. A szövetkezeti mozgalomnak Kárpátalján sajátos, másutt – legalábbis az 1930-as, negyvenes években – már nem jellemző társadalomszervező szerepet is szántak. Az itteni Hangya-fiókok nagyon sok esetben alkoholkimérési jogot is kaptak, amivel párhuzamosan a zsidó kocsmárosok hasonló jogosítványát bevonták. A Hangya-boltok és Hangya-borkimérések feladata korántsem merült ki a közellátás javításában: hálózatuknak azt a szerepet is szánta a miniszterelnök és a vele jó kapcsolatban lévő Wünscher Frigyes Hangya-igazgató, hogy egyfelől átformálják a hegyvidék parasztságának fogyasztási (különösen alkoholfogyasztási) szokásait, a helyben főzött pálinka helyett a magyar borra szoktatva őket, másfelől a magyar állam gondoskodását szemléltetve a ruszinságot megnyerik a Szent István-i állameszmének. Minderre nemcsak az tűnt kellő garanciának, hogy a három „vármegye-pótlék (közigazgatási kirendeltség) tisztikarában és a tartományi közigazgatásban is jelentős szerepet vitt a ruszin értelmiség, ami páratlan volt az ismét soknemzetiségűvé váló Magyarországon, hanem az is, hogy a helyi szövetkezeti csoportok vezetői általában a falu elitjéből kerültek ki (bírók, jegyzők, de különösen a földbirtokosok), és ők többnyire a magyar állameszme iránt lojális személyek voltak. Éppen ezért a kárpátaljai szociálpolitikai tevékenység hordozója a Hangya Szövetkezet lett.
1940 közepére-végére a felvidéki és részben kárpátaljai szociálpolitikára a fokozatos ellaposodás volt a jellemző. 1939 nyarán a Magyar a Magyarért Mozgalom befejezte működését, maradék pénzkészletét átadta a Belügyminisztériumnak. A városok és vármegyék – talán Kassa kivételével, ahol az Újpestről odahelyezett Pohl Sándor igyekezett a munkanélküliség teljes felszámolása érdekében minél nagyobb szabású közmunkákat beindítani – lényegében teljesen igazodtak az anyaországi szociálpolitikai gyakorlathoz. Változást az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot létesítő 1940-es XXIII. törvénycikk és az annak nyomán megszervezett vármegyei Közjóléti Szövetkezetek jelentettek. Ezek az említett alapból folyósított állami folyószámlahiteleik révén számos kölcsönt helyezhettek ki, és ellátták a gyermekvédelem feladatainak nagy részét is (nyári vagy egész éves napköziket, konyhákat létesítettek és tartottak fönn). Felvidéki és részben kárpátaljai működésük megkezdése sokkal zökkenőmentesebb volt az anyaországinál, mert itt egy már meglévő társadalmi szervezetre és korábban begyakorlott eljárásokra támaszkodhattak.
A „megélhetésében veszélyeztetett családok száma és az összlakossághoz viszonyított arányuk vegyes képet mutatott a visszacsatolt északi területek esetén. Az országos sorrendet a beregi és máramarosi közigazgatási kirendeltség területe vezette: itt 10 000 lakosra számítva 548, illetve 542 ilyen, „juttatásra alkalmas család élt. (A két közigazgatási kirendeltség területén összlétszámban is a legtöbb ilyen családot mutattak ki 1941-ben; az átlagos gyermekszámban is első és hatodik helyen szerepeltek, 5,13 és 4,98 kiskorú gyermekkel családonként.) Ugyanakkor a nyugatabbra lévő, az északi résszel kiegészült Esztergom vármegye „mindössze 8227 családjával (ami 10 000 lakosra 188 családot jelentett) a sorrendben országosan a negyvenedik helyet foglalta el, Bars és Hont megyénél kevesebb szegény nagycsaládot pedig csak az egykéző Somogyban, Tolnában és Baranyában találtak. A vármegyei szociálpolitikai költségvetéseket áttanulmányozva azonban úgy tűnik, hogy az alapot irányító Országos Szociális Felügyelőség (OSZF) csak részben vette figyelembe a különbségeket: az egy rászoruló családra jutó állami költségvetési kiutalás többszörös eltéréseket mutatott vármegyénként, s lényegében csak a három kárpátaljai közigazgatási kirendeltség esetén lehet arányosságot találni. Ennek oka részben az egyes vármegyék és városok eltérő érdekérvényesítő képességében volt kereshető, részben abban, hogy az OSZF nagyobb beruházást, különösen házépítést csak ott engedélyezett, ahol az előfeltételek maradéktalanul megvoltak, az építőanyaghiány és a kötött gazdálkodás nehézségei pedig már 1942 folyamán jelentkeztek. A szociális juttatásokban megfigyelhető volt a kampányszerűség is, aminek főleg rentabilitási okai voltak, de amely jelenség egyik előidézője volt a megyék közti jelentős különbségeknek is. Mindez az anyaország legtöbb vármegyéjében is tapasztalható volt, így a Felvidék e tekintetben nem számított kivételnek. Az ONCSA felvidéki működése során számottevő eltérést nem mutatott az anyaországi megyékéhez képest: a rászoruló, „megélhetésében veszélyeztetett, négy vagy annál több gyermekkel bíró családoknak” adott juttatások struktúrája (házépítésre, házvásárlásra, kis- és nagyállatra, munkaeszközre, kiskereskedelmi és kisipari tevékenységre, mezőgazdasági beruházásra folyósított kölcsönök) tekintetében az itteni vármegyék az átlagot képviselték. Kárpátalján ezzel szemben – a nagyobb nyomorból fakadóan – sokkal gyakoribbak voltak a tehén és kecske („szegény ember tehene) juttatások.
(Folytatjuk)



« vissza