Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A következmények országa

Következmények nélküli ország” – szokás utalni egy politológus közismert passzusára, ha valami olyan cselekedet marad minden retorzió nélkül, amelyet bejáratott demokráciákban, valóságos jogállamokban nem hagynak megtorlatlanul. A kifejezés ma már nem számít idézetnek, inkább szólás, amit tehetetlenségükben használnak azok, akik ilyenkor talán már nem is érzik a tehetetlenség szégyenét. Mert megalázó az, ahogyan az elemi jogszerűség és igazságérzet követelte folytatás elmarad, s nyilvánvaló bűnöket nem büntetés, hanem a vétkesek diadala követ. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az idézett kifejezés csak a felszínt érinti, s amikor megszégyenüléseink idején ezzel próbáljuk leírni állapotainkat, akkor nem az adott történet (illetve a mögötte vagy mélyén rejtőző mechanizmus) lényegére utalunk.
A helyzet alighanem sokkal rosszabb annál, mintsem ennyivel elintézhetnénk. Lehet, sőt bizonyos, hogy botrányos eseteknek nincs következménye, és ez persze ijesztő, de az már szinte tragikus, hogy mindez következmény. És tragikus az is, hogy e kérdésre nem születik válasz.
De Magyarország nem egyszerűen következmények nélküli, hanem „következmény-ország”. Olyan torz társadalmi és tudati szerkezeteket hordoz, amelyek korlátozzák kibontakozását, amelyek megakadályozzák sikeres működését, lehetetlenné teszik, hogy valamennyi lakójának hazája, és ne csak lakóhelye legyen.
Ha csak ezt az állapotot érzékeljük, már látnunk kell: valami ijesztő torzulás határozza meg mindennapjainkat. Hogy a helyzet még rosszabb legyen: e torzulást sem természetében, sem kiterjedésében nem ismerjük. Gyakori ugyan a siránkozó visszamutogatás, a magyar sors, a fátum emlegetése, a nemzeti önsajnálat – de okait az utóbbi évtizedekben nem vizsgálta jószerével senki. 1990 előtt, amikor tilos volt ilyesmivel foglalkozni, még történtek erre kísérletek (Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Jászi Oszkár művére, örökségére utalva, és a határon túli magyarok sorsán gondolkozva), de a rendszerváltáshoz fűzött remények, a demokráciával, a szovjet megszállók kivonulásával kapcsolatos eufória elnyomta a kételyeket, egy új illuzionizmus nyomán a nemzeti sorskérdések kiestek a közgondolkodás témái közül. Ha előkerültek: legföljebb pártpolitikai összefüggésben esett szó róluk. A korábbi reményekkel szemben pártpolitikában az értelmiségi szerepek értelmezhetetlenné váltak, míg az értelmiség elvesztette politikai szuverenitását, bárhogyan is igyekeznek néhányan a maguk függetlenségét bizonygatni. (A kialakult függőségi viszony nemcsak az értelmiség, hanem a politika, a pártok számára is káros.)
Függetlenül politizáló értelmiség nélkül nincs szuverén politizálás sem. Ha nincsenek olyan független ideológia-, eszme-, stratégiaformáló centrumok, amelyek a társadalom egésze számára gondolatokat kínálnak, lehetővé teszik a tájékozódását, azt, hogy napi orientációs kérdéseiket a nemzet és az állam sorsának folyamatába illesztve próbálja megvalósítani, akkor a közpolitika reménytelenül elposványosodik. Valahol itt tartunk most, és változatlanul hiányzik az, hogy szembenézzünk e helyzet kialakulásának okaival. A négyévente sorra kerülő választások előtt és után legalább egy-egy évig készülődünk, triumfálunk vagy dühöngünk – a két köztes évben pedig nemcsak azt az időt nézzük, amelyben élünk, hanem ezt a két évet csócsáljuk újra. Így aztán permanens választási kampányban élünk másfél évtizede, s nem látjuk a pártpolitika fáitól Magyarország sorsának erdejét.
Tehetetlenség? Közöny? Rövidlátás? A hétköznapi gondok szorításából kitekinteni nem tudás? Szinte mindegy, mindegyikből van benne valamennyi. A magunk káros determinációival azonban menthetetlenül szembe kell néznünk, még akkor is, ha ezáltal nem feltétlenül emelkedhetünk föléjük.
A következmények országa vagyunk, s emiatt lettünk következmények nélküli ország. Magyarország 20. századi történelme összeomlások és megújulási kísérletek sorozata. De a társadalom tudatában és szerkezetében a tragikus fordulatok többet pusztítottak, mint amennyit a rekonstrukciós kísérletek építettek. Trianonnal, világgazdasági válsággal, náci lerohanással, kommunista gyarmatosítással szemben kevés volt a gazdasági újjáépítés, kevés az értelmiség európai humanizmusa és kevés a tevékeny ellenállás. Kevés volt 1956 forradalma, kevés a befelé forduló, önátmentő ellenállás. Az ország nem tudta kiheverni, hogy értelmiségét rendszeresen fizikai és szellemi értelemben megtizedelték, hogy legtevékenyebb, legnagyobb alkotóerejű emberanyagát elszakította és elüldözte a történelem, s hogy amennyi itthon maradt ebből, az sem kapott lehetőséget képességei kibontakoztatására.
Azt jelentené ez, hogy végleg elvesztettük a sorsunk fölötti uralmat? Igen, azt – ezt mondatná velünk a logika. Az élet azonban nem logikus jelenség, a nemzet élete sem. Új generációk, új esélyek jelentkeznek, tabula rasa ugyan nem kínálkozik, de a logika törvényeivel szemben valahogy mindig van annyi hely a régi, elkoszolt lapon, hogy új fejezeteket lehessen ráírni. De azért ne kerteljünk: a sorsunk fölötti teljes uralom visszaszerzésére nincs esélyünk, a középkori magyar államiság szuverenitásához hasonló magyar gloire már nem térhet vissza, és nemcsak azért, mert a világ megváltozott. (Ezt próbálta Deák Ferenc másfél századdal ezelőtt, éppen a nemzeti újjászületés fénykorában elmagyarázni. Inkább ráhagyták, mintsem végiggondolják és el is higgyék neki.)
De egy nemzet szuverenitásvesztése sohasem teljes körű, ahogyan a hatalmasok önrendelkezése sem végtelen. Kölcsönös egymásrautaltságban, függésben élünk, s ez a viszonyrendszer akkor is működik, ha aszimmetrikus. Vagyis egyeseknek – legyenek hatalmak, nemzetek, emberek – több, másoknak kevesebb szabadságuk van. Vannak nagyhatalmak és kis nemzetek, gazdag és szegény országok és emberek. De nemcsak az élethez, a gondolkodáshoz, az igazsághoz való joguk is egyforma. És akármilyen helyzetből indulnak felé, ugyanúgy meg kell küzdeniük azért, hogy lehetőségeikkel éljenek.
Kétségtelen, hogy nincs könnyű dolga annak, aki erre a tájékra született. Olyan determinációk örököse, amelyek abban is akadályozzák, talán még korlátozzák is, hogy nem túlságosan fényes esélyével éljen. Ezt a helyzetet hol indulatosan, hol szorongva éli meg. „Aki magyar, velünk tart! kiabálta a nemzetként mozduló tömeg 1956-ban. „Tartani nemcsak valamilyen cél felé lehet, hanem valamitől is: a szó jelenthet szorongást, félelmet is. Ezért tartok attól, hogy ha valaki ma ezt az egykori, a néphangulatot kifejező harci kiáltást idézi, akaratától függetlenül inkább az utóbbi értelemben találja el a közhangulatot…
A választások küszöbén ennek a közéleti neurózisnak egyik okára különösen érdemes figyelnünk. A megegyezéses forradalom, ahogyan a diktatúráról demokráciára váltást okkal nevezni szokás, olyasféle paradoxont tartalmaz, ami egy költői képben elfogadható, fogalmilag azonban tükrözi azt a zavart, ami a fordulatot jellemezte. Olyan ez, mintha azt mondanánk: evulóciós revolúció. A megegyezés folyamatosságot jelent, a forradalom ugrásszerű változást. Egymást kizáró fogalmak kerültek tehát egymás mellé, s ez a feszültség máig ható következményekkel járt. Képzeljük el egy pillanatra, hogy milyen lett volna egy olyan kiegyezés 1867-ben, amely mögött nem áll 1848–49 emléke és – részben hatályon kívül helyezett – közjogi tényei! A kiegyezéshez, nagyjából azokban az években, amikor megköttetett, az kellett, hogy a történelem egésze az adott irányba mozduljon, így lényegében elkerülhetetlen volt. De ha nem állt volna mögötte a forradalom és a szabadságharc, lett volna ebből dualista rendszer? Aligha: Magyarországnak vélhetően olyasféle jogai lettek volna valamiféle korlátozott autonómiára, mint a birodalom örökös tartományainak. (NB. lehet, hogy aztán ezzel jártunk volna jobban…)
1989–1990 „megegyezéses forradalma kiegyezés volt, forradalom nélkül. Az átalakulás forgatókönyvét a leköszönő diktatúra emberei írták, a rendszerváltóknak nem volt más választásuk, mint az, hogy elfogadják. (A részletekben való eredményeik inkább csak szimbolikus jelentést kaphattak.) A megegyezés elfogadása miatt elmaradt haszon nem volt felmérhető, az elutasítás kockázata igen: utólag azonban világosan látható, hogy túlzott volt az ezzel kapcsolatos félelem. A megegyezéssel végül elmaradt a társadalmat mélyen megrázó, katartikus politikai fordulat. Nemcsak a „győztes demokrácia erői nem érezték meg erejüket (mert nem volt), hanem a „vesztes pártállam működtetői, a diktatúra haszonélvezői sem érezték legyőzve magukat (mert az átalakulás feltételeit ők diktálták). Eközben a legszélesebb közvélemény szemében nem vált világossá, hogy az állam életében nemcsak „a rendszer kérdése sorsdöntő, hanem a hatalomé is: hogy a kulcspozíciókat kik, milyen erőcsoportok birtokolják.
A magyar társadalom többségében nem tudatosult, hogy a rendszerváltás nem jelentett igazi hatalomváltást. És mert ezt nem tudja, esélye sincs arra, hogy földolgozza az ebből következő ellentmondásrendszert. Azok pedig, akiknek lehetőségük volna ezt elmondani, a közgondolkodást e kérdés föltárása felé mozdítani, nem teszik. Részben nem akarják, részben nem tudják, mert roppant érdekek fűződnek ahhoz, hogy mindez rejtve maradjon. Politikailag ma már aligha vethető fel ez a kérdés, hiszen négy demokratikus választás akkor is legitimálja a kialakult viszonyokat, ha azok kezdetét rendkívül súlyos demokratikus deficit jellemezte.
Az egyetlen percig sem volt vitás, hogy az egykori megegyezés, a békés átmenet a világpolitika meghatározó tényezőinek alapvető érdeke volt, hiszen tudjuk: nem sokkal korábban a Kissinger-doktrínában is kifejeződő stabilitás-mítoszba a régió nemzeteinek teljes és végleges szovjetizálása is belefért. A nagyhatalmak játszmájában a régió stabilitásának megőrzéséért semmilyen ár nem volt drága, feltéve, hogy azt nem nekik kellett kifizetni. Így a Nyugat számára elegendő volt az, hogy Magyarország és a régió más országai kiszakadtak a szovjet tömbből. A globális hatalmi rendben fontosabb, hogy megbízható katonai szövetségesei és üzleti partnerei vezessenek egy országot, mint az, hogy az ott élők mennyire elégedettek hazájuk sorsának alakulásával. Így tehát a mi demokratikus rendszerünk sem volt igazán szívügyük, s megannyi példáját láthattuk annak, hogy az ország külső partnerei mennyire örültek annak, hogy a rendszer változása utáni tárgyalásaikon is régi ismerősökkel találkozhattak. (Ezt a helyzetet erősítette a rendszerváltó pártok káderhiánya.)
A hatalmi viszonyok rendezetlensége azonban ma is jelen van a magyar közéletben, s a politikai élet meghatározó tényezője. Sajátos módon azonban nem illendő e téma fölvetése: mintha az egykori „megegyezés e kérdéskör tabuként kezelését is tartalmazta volna. Aligha van így, de a hatalmi harc tényének bevallása, a demokrácia keretei közötti fölemlegetése sokak szemében ijesztőnek tűnik, akik valósággal megrémülnek, ha a hatalom megszerzésének kérdéséről esik szó, mert azt hiszik, hogy az a demokrácia megdöntését jelenti. Nem tudják, hogy a demokrácia vége nem az, ha valaki megszerzi és gyakorolja a hatalmat, hanem az, amikor attól nem lehet megfosztani, és nem lehet ellenőrizni.
Ha ezt a magyar választópolgár tudná, és a pártharcok során erre az ismeretére építeni lehetne, akkor… – de ezt a sóhajtást nem is lett volna szabad elkezdeni. Mert nemhogy a választópolgár nem tudja, a politikusai se nagyon, és ha mégis, nem beszélnek róla. Aki megszegi a hallgatás parancsát, azt ízekre szedi a sajtó (mint azt Kövér László példája mutatja). A hatalmi harc azonban akkor is folyik, ha nem beszélünk róla. Ettől aztán valóban antidemokratikus. Nem is lehet más, mert demokráciánk fogantatásáról nem szabad beszélni, a viktoriánus kor prüdériájának tiltásai és elfojtásai teszik lehetetlenné az erről folytatandó diskurzust.
Hogy az elfojtás milyen negatív hatású az egyén lelkiéletére, azt Freud és tanítványai annak idején már régen föltárták, kiváló társadalomtudósok írták le, hogy a társadalom lelkületében is hasonló folyamatok mehetnek végbe (a magyar történelmet illetően Németh László és Bibó István történelemképére utalhatunk). Sajnos, a 20. század második felének meghatározó folyamatait hozzájuk méltó mélységgel ez idáig nem tárta fel senki, ezért még a politikailag tudatos közvélemény sincs igazán tisztában azzal, hogy miféle démonok határozzák meg életünket. És ennek ijesztő következményei vannak.
Így az is, hogy a társadalom egésze, miközben elszenvedi a választási harcok feszültségét és durvaságát, nem tudja, hogy valójában milyen játszma részese, s mindaz, amit oly nehezen visel, miért szakad rá.
Nem tudják ezt még azok a generációk sem, melyeknek bőséges tapasztalatuk van a pártállami időszak mindennapjairól. Honnan is tudhatnák? Ha a választások küszöbén az egykori szavazásokra gondol, talán nincs is mire emlékeznie. Ha véletlenül rémlik neki valami a fellazult kádárizmus éveiből, az aligha segítheti a mai lecke értelmezésében. A „kettős jelölés bevezetése után – amikor két egyforma jelölt „versengett a mandátumért – az áldemokrácia látszólagos választásai formálisan már alig különböztek egy tényleges demokrácia valódi választásaitól, hiszen pontosan e látszat kialakítása volt e „reform kiötlőinek a célja.
Olyan „igazi választásokra, amelyek ténylegesen kifejezték a hatalom kérdésébe való társadalmi beavatkozás lehetőségét, jószerével csak a pártállam végnapjaiban került sor, amikor az ellenzéki mozgalmak fellépésével visszahívott kormányhű képviselők helyére kellett a „régi országgyűlésbe újakat küldeni. Ehhez képest már az első demokratikus választás tétje is csökkent: hiszen a parlamentáris demokrácia és a többpártrendszer már magának a választásnak ilyen szabályok szerinti meghirdetésével megvalósult. Legalábbis minden ok megvolt arra, hogy valamennyien ezt hihessük.
Pedig a hatalmi harc csak ezután kezdődött, és ma is tart. A demokratikus választás lehetőségét a magyar társadalom nem maga vívta ki, nem voltak olyan elemi erejű tömegmozgalmak, amelyek egy természetes belső („szerves) fejlődés eredményeként kikényszerítették volna azt. Ezért a demokrácia belső legitimitása annak ellenére fogyatékos, hogy ma jószerével mindenki elfogadja, bár inkább csak tudomásul veszi, és nem igazán akarja, s főként a tudatos és aktív társadalmi cselekvés, közéleti aktivitás hiányzik mögüle.
Ez a rendszerváltás legsúlyosabb tehertétele, a magyar demokrácia kinőhetetlennek látszó deficitje. Kockázatát csak növeli, hogy nem tud róla, tán nem is akarja tudni, de a választások, illetve a választási kampányok idején mégis szembe kell néznie vele. Olyankor tehát, amikor a legkevésbé nyílik módja a probléma végiggondolására és feldolgozására.
Ekkor ugyanis látnia kell, hogy hatalmi harc pedig van, mert a választás nem csupán a kormányzás jogáról, még csak nem is a költségvetési pénzek elosztásában megmutatkozó gazdasági hatalmi pozíciókról hoz döntést, hanem egyes olyan közhatalmi pozíciók betöltéséről, amelyeknek ehhez mérhető, esetleg ezt meghaladó szerepük van. A forradalmat elimináló megegyezés ugyanis nem garantálta a diktatúra működését biztosító, annak ismert szerveit is jelentős részben felügyelő titkos hatalmi pozíciók teljes körben megvalósuló demokratikus ellenőrzését. Azok informálisan, így ellenőrizetlenül tovább működhettek, és működnek is. Szerepük rendszeresen tetten érhető a tényleges demokrácia működésének akadályozásában, a jogállamiság és a piacgazdaság első pillanatra gyermekbetegségnek tekintett, valójában határozott célt szolgáló működési zavaraiban (a taxispuccstól a brókerbotrányig). Olyan ügyekben, amelyek aztán a normális ésszel várható következmények nélkül maradnak.
E jelenségek sorát a magyar választópolgár érzékeli, s keserűen legyint, gengszterváltásról, elmaradt rendszerváltásról beszél, gyakran differenciálatlanul valamennyi politikai erőt egyetemlegesen tartja felelősnek e helyzetért. Mások valamelyik pártot, annak egyes politikusait ítélik el – esetenként a gyűlölködés vagy a hisztéria szintjéig jutva. Az okok azonban nem tárulnak fel, marad a legyintés: „következmények nélküli ország. Ilyen körülmények közt tévedés vagy megtévesztés azt mondani, hogy a magyar politikai pártok tökéletesen és csereszabatosan demokratikus pártok, hogy a választás csak értékekről, javaslatokról, programokról dönt. Nálunk és a régióban sokfelé jóval többről van szó. A választás a hatalom szerkezetét is alapvetően befolyásolja, a demokrácia tartalmi kérdéseit érinti. Itt tehát jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott, stabil, nyugati demokráciákban, amelyekben egyszerűen el sem tudnak képzelni olyasmit, aminek itt nap nap után a tanúi lehetünk. A politikai versenyfutás tétje még ma is az előző korszak végső lezárása, a közintézményekben, a gazdaságban, megannyi viszonylag könnyen vizsgálható összefüggésrendszerben, és a lelkekben. Ezzel a képződménnyel a nyugati elemző (ha úgy tetszik: Európa) nem tud sokat kezdeni, elemeit olyan koordináták közé illeszti, ami felőlünk nézve doktrinerségnek és/vagy tájékozatlanságnak tűnik. Mindenesetre olyasvalami ez, amit – immár uniós tagként – érdemes, sőt kötelező figyelembe vennünk. Igaz, ez – ugyanígy tagállam voltunkból következően – az uniónak is érdeke és feladata. (Abban azonban ne nagyon reménykedjünk, hogy valóban meg is teszi.)
Eközben a magyar demokrácia bizonytalansága, szerkezeti instabilitása a választások felfokozott feszültségében fejeződik ki. (És abban is, hogy a kormányzás helyére másfél évtizede a korábbi hatalom politikai, gazdasági, kulturális „elitjének önátmentésével vagy leváltásával kapcsolatos harc került.) Eközben, s különösen az elmúlt négy évben (ezeken az oldalakon is többször esett erről szó) az amúgy is hagyományosan alacsony szintű politikai kultúra hanyatlása egyre gyorsult, pedig sohasem lehetett nemzeti büszkeségünk tárgya. Kemény Zsigmond anno „bunkókráciáról” értekezett, ő a kortes-botra utalt kifejezésével. A szó ma legtöbbször nem a valahai első jelentésében használatos, inkább annak ellentéteként, amit az úriemberség kifejezéssel jelölhetünk. Nem illendő, ha kimondjuk, hiszen érintettek sokaságát sérti, de mégis le kell írni: mára nemzeti sorskérdéssé vált a közélet és a politika elbunkósodása. Félreértés ne essék: ez nem az aluliskolázottak privilégiuma. Tudomásul kell venni, hogy mindenkinek módja van arra, hogy a maga szintjén, a maga normái szerint bunkósodjon, bár természetesen mást jelent ez egy funkcionális analfabéta, mint egy nyelveket beszélő diplomás esetében. Alapvetően a saját lehetőségek alatti teljesítmény belső elfogadása, az alulteljesítés normává válása határozza meg.
Utalni rá a politikai korrektség automatikus kétségbevonásának kockázatát jelentette, hiszen a bunkósodó vagy már kiforrott bunkó semmire sem olyan kényes, mint arra, hogy ne nézzék annak, ami. És semmiért sem olyan hálás, mint ha udvarolnak neki. Biztos a dolgában: elvégre választó és választható.
Ez a tudatlanság és manipulálhatóság következmény. A hatalmi harcok eldöntésében ma már döntő szerepe van. Így a választási kampány színvonalától sok jót nem várhatunk, már csak azért sem, mert négy éve bebizonyosodott: alkalmas technikákkal a választások eredménye ellentétes is lehet a társadalmi akarattal.
Ne higgyük ugyanis, hogy 2002-ben valamennyi közvéleménykutató egyszerre mondott volna csődöt. A választásokat követő közhangulat is tükrözte, hogy a többség akkor a jobbközép koalíció további kormányzását tartotta kívánatosnak – csak éppen elmulasztotta megszavazni. Ami azt jelenti, hogy a demokrácia működhet antidemokratikusan is. Ez éppen elegendő magyarázata a politika szellemi süllyedésének, és elegendő ahhoz, hogy az igazság és az igazságérzet szempontja kikerüljön a napi politikát meghatározó tényezők közül.
Ezen a most heveny szakaszába lépő kampány sem változtat. Súlyos következmény ez is, mégsem következhet más. Részben azért, mert bármilyen fájó, tudomásul kell vennünk: a választás a hatalomról szól, a hatalom működhet értékek jegyében vagy azok nélkül. A választók túlnyomó többsége azt szeretné, hogy ne legyünk következmények nélküli ország. Fricz Tamás kifejezése a büntetlenül maradt bűnökre vonatkozik. De a következmény okozatot is jelent. Hogy azt megértsük, az okokat is ismernünk kell. A választásokig vezető út és a választások majdani eredményének megértéséhez ezt a történetet egészében végig kell gondolnunk, akármi is legyen e drámai történet végkifejlete. Választás nem szavazás. E lap olvasóinak túlnyomó többsége bizonyosan tudja, hogy a mai ellenzékre fog szavazni. Nem azért, mert az tökéletes, hanem mert a magyar történelem folyamatában gyökeredző, s a rendszerváltoztatásban rehabilitált értékeket ez a hatalom hívebben képviseli.



« vissza