Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szentkorona-tan – "mai érvényében"

A Szentkorona-tan, mint a magyar alkotmány máig élő és érvényes alapja, sokszor és sokak által felvetett kísértetként van jelen közgondolkodásunkban, az erről gondolkodók egy nem elhanyagolható csoportja felfogásában. Sokszor és sokat váltottunk erről már szót.1 A magyar alkotmányosság a magyar jogállamiság sarkalatos kérdése. Éppen azok részéről, akik komolyan veszik, kerül megkérdőjelezésre. Ezáltal még távolabbra kerülünk attól, hogy egységes nemzeti közakarattal keressük a megoldást, a demokratikus jogállam megvalósítását. Éppen a gondolatot komolyan vevők táborának egy csapata tagadja meg ebben az együttműködést, tagadja, hogy a kérdés egyáltalán vita tárgyává tehető.
A kérdés tisztázása azért nehéz, mert a történelmi alkotmány érvényességéért harcoló tábor nehezen tudja megfogalmazni, mit is ért Szentkorona-tanon, mit is ért történelmi alkotmányon. Ezért üdvözöltem őszinte örömmel a Magyar Szemle októberi számában megjelent Szabados György 1% metafizika rovatából Kocsis István, A Szent Korona Tanából részletet, amely végre világosan kifejti, mit is ért a történeti alkotmány, a szentkorona-tan érvényességén. Így lehet szót váltani arról, hogy az egyébként tiszteletre méltó célú gondolatsor hol téved, miért nem alkalmazható végkövetkeztetése. (Ha az írás az 1995-ben megjelent tanulmányból való, akkor magamra kell vetnem, mert hiszen hosszú ideje elolvashattam volna – de mindenesetre a sok, a tárgyról szóló, általam olvasott, és hol költői, hol metafizikus elkötelezettséggel, de jogászi pontosság nélkül írott, a történelmi alkotmány érvényességét vitató és megkérdőjelezhetetlenségét valló írás között eddig ilyen tömör megfogalmazással én nem találkoztam.)
Nos, most van mire válaszolni. A gondolatsor abból indít, hogy „a hatalom eredetileg a nemzeté (a Szentkorona-tan meghatározta államjogi rendszerben).
Egyetértek a szerzővel abban, hogy a hatalom – a szuverenitás – a nemzeté. Persze indokolatlan a lehatárolás: „nem csak a Szentkorona-tan meghatározta államjogi rendszerben, hiszen „eredetileg – ez kitűnik a levezetésből –, ez az államjogi rendszer nem létezett. A hatalom hordozója, a szuverén nemzet hozta létre. Minden társadalomban a szuverén nemzet hordoz hatalmat, saját sorsának, rendjének, társadalmi és államszervezetének meghatározására szóló hatalmat.
A nemzet fogalmának – bár a szerző az általam vallott értelemben használja – érdemes itt egy kitérőt szentelni. Nemzet az a társadalmi csoport, amely együttesen, közösen, más csoportoknak alávetettség nélkül határoz saját sorsa felett, gyakorolja a hatalmat, a szuverenitást, független más nemzetektől vagy hatalmaktól. Döntési lehetőségét szabadságnak, más hasonló társadalmi csoportoktól független voltát szuverenitásnak nevezzük: a nemzet mindkét vonatkozásban ezen adottságok természetes hordozója. A nemzet tagjai mindazok akik (legalább potenciálisan) a nemzet közös ügyeire ráhatással, azokba beleszólási lehetőséggel bírnak. A nemzet alkot saját függetlenségének megőrzésére, saját belső együttműködési rendjének alakítására és fenntartására államot, szabja meg az általa alkotott államszervezet formáit és hatalmának határait, valamint a nemzet tagjainak egymás és az államszervezet által is tiszteletben tartandó szabadságait, mégpedig törvényekben és törvényes szokásokban, esetleg ezek alapját képező alkotmányos rend megfogalmazásával. Az állam ezen átruházott hatalommal szolgálja a nemzetet, annak érdekeit, szabadságát. Az államalkotó nemzet tagjai az államnak polgárai.
Mit jelent a hatalom törvényes gyakorlása? (Ami, ha nem lehetséges, visszaszáll a nemzetre?)
A hatalom akkor törvényes, ha törvényes formában került átadásra (legalitás) és legalábbis a nemzet többségének egyetértésével (legitimitás) működik törvény szabta keretek között. Megszüntethető, ellehetetleníthető ez a törvényes átruházott hatalomgyakorlás akár idegen hatalom kényszere által (a függetlenség elvesztése), akár a nemzeten belül valamely kisebbség erőszakos, törvényellenes hatalomra jutása (diktatúra) révén (a belső szabadság elvesztése). Ilyenkor, ha megszűnik a folytonosság a hatalom gyakorlásában, a törvényes hatalom gyakorlásának helyreállítása valóban össznemzeti együttműködéssel oldható meg (amelyben az együttműködésnek legalább az egyetértés szintjén potenciálisan meg kell lennie ahhoz, hogy a váltás legitim legyen). Ezt az együttműködést nevezi a szerző nemzetgyűlésnek.
Hogy ez a nemzetgyűlés miért „ideiglenes megoldást kell, hogy keressen, előttem nem világos. Ha a volt alkotmányos hatalom megszűnt létezni, akkor azt létre kell újra hozni. Lehet ideiglenesen is, addig, míg végleges, teljes egyetértés nem hozható létre, de ez nem szükségszerű.
Ám máris kiderül, hogy miért is ideiglenes a nemzet teljhatalmának jogköre: a szerző szerint azért, mert a magyar nemzet e függetlenségéről, ezen alapvető természetes teljhatalmáról valamikor örök időre lemondott, és ezen az utódok már nem változtathatnak. „A nemzet teljhatalmat többé senkire sem ruházhat – nyilván azért, mert már nincs neki! „Tiszteletben kell tartania a Szentkorona-tan legfőbb alaptételét, mely szerint csak a Szent Korona bírhatja a hatalom teljességét.! „Magát a főhatalmat ugyanis a magyar nemzet örökérvényűen a Szent Koronára, mint legfőbb személyiségre, ruházta.”2
Egyetértek azzal, hogy teljhatalom csak a politikai nemzet összességét illeti meg. Ám kérdem, kikből áll ma a politikai nemzet összessége? Nyilván a magyar állam polgárainak összességéből. A ma élő magyar állampolgárok összességéből. Nem kétséges, hogy ez az összesség eszmei összesség, abban sok egymástól elkülönülő, egyénileg szabad és döntésképes egyén akarata nyilatkozhat meg, s ezen akaratok valamilyen formalizált módon történő összegzése (vektora) a politikai nemzet közakarata.
Ami azonban mindebből nem következik, amin az egész levezetés igazsága vagy tévedése múlik, hogy a valahai politikai nemzet lemondott-e, egyáltalán lemondhatott-e utódai nevében örök időre a maga hatalmáról, szuverenitásáról, függetlenségéről. (Most mellékes, hogy milyen feltételekkel, kinek javára.)
Példálózhatnánk a jogtörténetből vett olyan példákkal, amelyek szerint léteztek leges sacratae, szentnek, megváltoztathatatlannak hirdetett törvények, amelyekhez a legális törvényhozás sem nyúlhat. Nem kétséges azonban, mélyebb vizsgálat alapján, hogy e szentnek vallott törvények tartalma is azért kötelez nemzedékről nemzedékre, mert az újabb-újabb nemzedékek azokat, legalább hallgatólagosan, elfogadják. A „szent és örök törvény jogi érvényességét is mindig az éppen azt hordozó, éppen létező társadalom közakarata adja. Lehet, hogy magát a szuverén közösséget befolyásolja a történelmi folytonosság, elődeinek tisztelete, ám ez mindig az éppen élő nemzedék tudatos elfogadásán fog múlni – a motívumokra tekintet nélkül. (A jogilag kifejezett akarat független annak indítékaitól, mert az ember belső világát a jog nem vizsgálja – és ez az akarat kifejezett változtatási szándék nélkül ugyan folyamatos, de annak viszont alá van vetve.) Elvitatjuk például a francia rendi gyűlés döntésének érvényességét a polgári rendszer mellett? Úgy véljük, hogy Franciaországgal nemzetközi kapcsolat csak a nemlétező francia király személyén keresztül létesíthető a „l’état c’est moi elv alapján? Gondolom, ez abszurdum.
Még a legszélsőségesebb legalitást vallók részéről is elismerhető, felismerhető: a hatalom teljességével felruházott Szent Korona – a király és a nemzet együtt – ezt a hatalmi teljességet átadhatja, visszaadhatja annak, akitől eredetileg származott, a nemzetnek. 1918-ban megtörtént, hogy a király lemondott a maga részéről a politikai hatalomról, s ezt a nemzet utóbb legális formában tudomásul vette. Előbb csak a király személyére, de ez is azt jelentette, hogy nem lesz új király, csak a nemzet akaratából. A nemzet szuverenitása teljessé vált a király lemondásával, és a maga hatalomgyakorlási formáját szabadon választhatta, választhatja meg. (Érdekes, hogy ezt a jogot a vizsgált írás elfogadni látszik.)
Vitatkozhatunk azon történetileg, hogy 1945-ben a köztársasági államforma mellett a nemzet többsége nyilatkozott-e meg. Megkérdőjelezhető akár a döntés legalitása is, még inkább legitimitása. Ami nem kérdőjelezhető meg, hogy a nemzetnek hatalma volt a maga hatalma gyakorlásának formája, szervezete kialakítására. A kérdés legfeljebb az, hogy adott történelmi pillanatban e hatalmat tudta-e szuverén módon, szabadon és függetlenül gyakorolni.
Formailag mindenesetre megváltozott a magyar nemzet hatalomgyakorlásának mind szervezete, mind tartalma 1945 után. Ezt a formai változást elismerték a világ szuverén nemzetei, mikor hazánkat felvették az Egyesült Nemzetek szervezetébe, közösségébe. Amikor a színleges függetlenséget valódi függetlenség váltotta fel 1989-ben (vagy 1990-ben, az időponton lehet vitatkozni), nem nyilatkozott meg olyan nemzeti közakarat, amely a régi politikai formát, a Szent Korona uralmának nevezett alkotmányos monarchiát vissza kívánta volna hozni.
Az 1989-ben kihirdetett és alkotmánynak nevezett alaptörvény kimondta: Magyarország köztársaság, mint ilyen, független demokratikus jogállam, amelyben minden hatalom (szuverenitás) a népé. (Ez a meghatározás fentiek szerint téves: a nép etnikai fogalom, a magyar néphez számosan tartoznak más államok polgárai is – a szövegben „nemzetnek kellene állnia – népszuverenitás = a nemzet szuverenitása.)
Nem kétséges, hogy az a parlament, amely az 1949. évi, XX. (alkotmánynak csak csúfolt) törvény módosítását megszavazta, nem volt legitim képviselete a nemzetnek, talán legális sem a tartalmat illetőn. Az is volt a kifejezett szándék, hogy a szabadon választott, legitim „népképviselet alkosson ezen ideiglenesnek szánt alkotmány helyett újat, immár legitimet.
Az azonban egyértelműnek tűnik, hogy az új választásokkor a nemzet (legalábbis annak jelentős többsége) nem kívánt királyságot létrehozni. Ezt a gondolatot a közösség már nem hordozta. Lehet az okait kutatni, lehet az eredményen szomorkodni, de elvitatni aligha lehet.
Azóta négy választás volt Magyarországon, de egyik után sem alakult ki olyan alkotmányozási akarat, amely a nemzet közakaratával az ideiglenesnek szánt alkotmány által létrehozott államformán és berendezésen, vagy az ezen alkotmány által biztosított szabadságjogokon változtatni kívánt, változtatott volna. Úgy vélem, ezt a megnyilatkozó negatív szándékot bizonnyal elfogadhatjuk a közakarat megnyilvánulásának. Az ideiglenes alkotmányt tizenöt év közakarata elfogadta, legitimálta Alkotmányként.
Ha pedig a ma élő nemzetnek nincs arra irányuló közakarata, hogy valaha szentnek tartott formákhoz visszatérjen és amúgy is nehezen összehozható közakaratát terméketlen közjogi vitákban őrölje fel ismét,3 akkor volt nemzedékek döntése erre nem kötelezheti. Amint a római jog világosan megfogalmazta, az a jog, a ius, amit a nemzet utoljára, most, a jelenben parancsol. Őseinknek tisztelettel tartozunk, de nem állunk hatalmuk alatt, önjogúak, szabad személyek vagyunk, politikai vonatkozásban is.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Engedtessék meg, hogy saját, írásban is rögzített álláspontom eddigi megjelenéseit itt idézzem: A Szentkorona-eszme és története, in: A magyar szent korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón, szerk. Tóth Zoltán József, Bp 1999. 7–34., Történeti alkotmányunk fejlődése, in: Magyar Szemle 2002. 3–4., 5–6. 28–50., 88–103., Die Krone als Symbol der freiheit – Die Freiheit als Sinn des Rechtes, in: Ius unum, lex multiplex, Péteri Z. ek. Bp. 2005. 437–456.

2 Nem ironizálni akarok, mikor megkérdem: mikor mondott le? Melyik az a történelmi pillanat? Ebben az elvet vallók gondolkodása is eltér.

3 Mint szerencsétlenségünkre a kiegyezés után tette.


« vissza