Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Deportáltak az Alföldön

1950-ben Magyarország kommunista leigázása látszólag elérte a mélypontot: a szovjet megszállók és hazai csatlósaik totális hatalma alapján a közállapotokat az egyéni szabadságjogoktól és a politikai önrendelkezéstől való teljes megfosztottság, a szellemi és a gazdasági önállóság maradéktalan elvesztése és az ország és lakóinak teljes bezártsága jellemezte. És mégis, még ez alá a mélypont alá is süllyedt több ezer, minden normális megítélés szerint ártatlan ember sorsa.
Kik voltak ezek a még az ország többi lakosához képest is erősen diszkriminált emberek, és mi volt a sorsuk? Erre keresi és adja meg a választ ez a Saád József, az ELTE jeles szociológusa által szerkesztett terjedelmes kötet, mely számos tanulmány, feljegyzés önéletírás, korabeli és újabb fénykép, vázlat és térkép segítségével igyekszik a lehető leghűbb képet adni egy tömeges létállapotról, melyről azokban az években nyilvánosan még beszélni sem lehetett. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy még egyébként kiváló újabb történeti munkákban sem találni említést erről a tragikus eseménysorozatról, amelyről 1989 után máig is csak töredékek kerültek elszórtan nyilvánosságra. A szerkesztő egyik legfőbb érdeme, hogy szerkesztőtársaival, továbbá a kötet valamennyi önkéntes munkatársával együtt szellemi – és feltehetőleg anyagi – energiát, alapos és kitartó kutatást nem kímélve rekonstruálta történelmünknek egy teljes homály által fedett igencsak sötét részét – egy olyan időben, amikor a kort megélt legfiatalabb tanúk is már eltávozóban vannak.
Az itt telepeseknek nevezettek az általános titoktartás értelmében annak idején hivatalosan sohasem kaptak általános elnevezést, bár sok helyen telepesként emlékeznek rájuk. E közös elnevezést már az is indokolja, hogy e személyeket, illetve csoportokat (családokat) egy jó előre központilag elhatározott stratégia alapján 1950. június 23-án az egész országban egyöntetűen azonnal hatályba lépő végzéssel kitiltották otthonukból. Az ÁVH irányítása mellett, a rendőrség és a helyi párt- és államigazgatás segédletével haladéktalanul és csak minimális felszerelést engedélyezve vasúton és gépkocsikon elszállították őket a Hortobágyon és a Nagy-Kunságon kijelölt új lakhelyükre. E deportálás alaposságára már az is jellemző, hogy akit az elszállítás pillanatában nem találtak a helyén, azt szigorúan megkeresték, és utána vitték a többieknek, illetve a kitelepítés pillanatában a helyszínen talált egyéb személyeket is elhurcolták a kitelepítettekkel együtt. Így előfordult, hogy a kitelepítési határozat által nem érintett, de jelenlévő és a búcsúzkodást befejezni nem képes nagymamát is elvitték. Viszont az is megtörtént, hogy egy otthon nem talált és utána is hiába keresett családtag addig kutatott szerettei után, amíg megtalálta őket és önként vállalta sorsukat.
Saád József előszava után Kiss László ad áttekintést a tárgyról. Tanulmányából tudjuk meg többek között azt is, hogy minden gondos kutatás ellenére sem lehetett a táborlakók összlétszámát megállapítani. Számuk az évek folyamán pótlólagos kitelepítések által nőtt, viszont voltak folyamatos elbocsátások is (pl. gyerekek). Ezt figyelembe véve a telepesek összlétszáma 7300 és 7900 között mozgott. A deportálás sorsára kerülteket két-három csoportba lehet osztani. A vonatkozó határozat talán leginkább a fogalom széles értelmében vett határsávban sújtott, köztük elsősorban olyanokat, akik a jugoszláv és az osztrák határ közelében éltek, továbbá nem magyar származásúakat és olyan családokat, illetve személyeket, akik odaátról települtek a határon innenre, sőt akiknek rokonaik éltek a határon túl. A másik kategóriába „osztályellenségeket soroltak, elsősorban „kulákokat (sokszor önkényes minősítéssel), volt katonatiszteket, csendőröket, rendőröket, a régi rendszer vezető tisztviselőit és volt helyi politikai vezetőket, így „áruló szocdemeket. Sokszor döntő volt lakások felszabadítása, így a gyors iparosítás miatt lakáshiányban szenvedő városokban, elsősorban Budapesten. De emberek sokaságának áttelepítése a Kunságba szerepet játszott a kormányzatnak az Alföldre vonatkozó „természetátalakító terveiben is.
A telepeseket tizenkét táborban koncentrálták. A kutatóknak gondos munkával 417 település nevét és helyét sikerült azonosítaniuk. A kötetben az olvasó öt tábor részletes leírását találja. A fellelhető dokumentumok, térképek, fényképek és sokszor gyermekrajzok száma és minősége miatt az egyes táborokról különböző részletességű kép tárul elénk, elsősorban azért, mert a felkutatható okiratok és egyéb írásbeli anyagok, rekonstruálható ábrák és nem utolsósorban még visszaemlékezni képes tanúk száma és az így nyert mindennemű információ helyszínenként erősen változékony volt. Nem egy esetben a tábori élet leírása idős emberek önéletírásszerű, elmúlt évtizedekre is visszapillantó krónikáján alapul. A megmentett korabeli, több esetben gyerekrajzokat is meg kell említenünk. De tömör és ízes, eleven sodrású helytörténeti monográfiát is olvashatunk. Így írja le például évszázadokra visszatekintve Kalocsa helyzetét Landauer Attila, aki mint térkép- és képszerkesztő is méltatást érdemel (például számos, a táborokat ábrázoló és azonosításukat elősegítő akkori katonai légi felvétel közreadásáért). A kötet anyaga azonban mind az öt tábor esetében alapos, hiteles és főleg igen szemléltető is. Sőt a mű a jó szerkesztés további előnyeként – nem habozunk ezt a tárgy nyomasztó és komor volta ellenére kimondani – gördülékeny és olvasmányos is.
Ha az időközben eltelt fél évszázad és a múlt mai alapos felderítésére való eredményes törekvés éppen az időbeli távolság jóvoltából több helyen lehetővé is tesz egy olvasmányossághoz vezető hangvételt, maguknak az érintetteknek az akkori életét éppen a kötetben olvasottak alapján is sok esetben kilátástalannak kell nevezni. Amit lakóhelynek kell minősítenünk, sok esetben nem volt egyéb pajtánál, amit a kitelepítettek itt-ott önerőből lakhatóbbá tettek, és ahol sokszor családok közössége egymástól elkülönítetlenül élt egy fedél alatt. Sokszor hiányzott a munkaalkalom és a bevásárlási lehetőség, már csak a mozgási korlátozások miatt is. Nem is szólva az iskola, orvos és újság, a lelki gondozás lehetőségétől való megfosztottságról.
De talán a telepes-élet kilátástalansága volt a legelkeserítőbb. A száműzöttek sokszor nem csak el voltak szigetelve, hanem sokszor éreztették is velük kiszolgáltatottságukat. A hatóságok emberei ezt alpári beszéddel, tettlegességgel és fegyverükkel való életveszélyes fenyegetésekkel is demonstrálták. A deportáltak a kitelepítettséget életfogytiglanig tartó sorsnak tekintették, hiszen a kitelepítés azonnali hatályával vele járt annak időbeli korlátozatlansága is. Nyilvánvalóan a legtöbb deportált úgy érezte, hogy ennek az „életnek soha sem lesz vége, még ha nem is mindenkinek kiáltotta egy ávós kitelepítése órájában oda, hogy: „Ott fogsz te megdögleni!
De volt a segítőkészségre is példa, és ilyeneket is felkutattak a szerkesztők, ha nem is túl nagy számban. Az egyik telepnek az volt a kivételes szerencséje, hogy oda volt száműzve egy orvostanhallgató is, aki ott belenőtt a „doki bácsi szerepébe. Egy helyen akadt ki nem képzett lelkész, másutt egy volt apáca-tanárnő tartott imaórákat és adott megnyugvást és vigasztalást.
Volt, hogy a karácsonyt is kellően meg tudták ünnepelni. De a hétköznapi élethez is volt több helyütt táboron belüli segítség. Tapasztalt emberek részt vállaltak a közösségi élet megszervezésében és irányításában. Egy helyen a beszerzést is intéző volt kisgazdapárti képviselő nem csak a közösség bizalmát élvezte, hanem a rendőrök is másként néztek rá. A legnehezebb a táborból majd onnan hozzátartozókhoz való szökés volt, ilyenről a könyvben csak egy-két esetben olvashatunk, és már a kijutás utáni első döntő lépéseknél szükség volt civilek segítségére vagy jóindulatú elnézésére. Itt-ott nem főbenjáró ügyekben rendőrök is segítettek. Érdekes az egyik tábor lakóinak a változó helyi őrszemélyzet egyes tagjaira vonatkozó minősítése.
Egyszer azonban ez a soha meg nem szűnni látszó állapot is véget ért. Már Sztálin halálát követően itt-ott enyhült a légkör, majd Nagy Imre kormányra lépése és az általa kezdeményezett jelentős reformok keretében a párt 1953. június 27–28-ai ülésének határozata értelmében az egész ország területén feloldották a kényszerlakhelyhez kötöttséget. Sok helyen azonban még hónapokig tartott a telepes sorsból való tényleges szabadulás, mert a pártot nem Nagy Imre, hanem változatlanul Rákosi irányította, és az ő emberei sok helyen hónapokig akadályozták a deportáltak távozásának engedélyezését. A kötetben több „szabadulólevelet olvashatunk. De e határozattal csak a kényszerlakhelyhez kötöttség szűnt meg, a telepeseknek azonban kifejezetten tiltva volt az eredeti lakóhelyükre való visszatérés. Életükre így továbbra is árnyék vetődött. (Sorsuk csak további három év múlva hozott számukra – akárcsak az egész ország lakossága számára – egzisztenciális változást: a forradalom következtében számos családnak sikerült jobb lakást szereznie, így például a sokak által visszavágyott Budapesten, ahol nem egy disszidens átjátszotta lakását volt telepes ismerőseinek.)
Itt nem csak egy alapos és a tárgyban hiányt pótló munkát kapunk kézhez, hanem egyúttal egész legújabb kori történelmünk egy fontos és elhanyagolt részletéről is szó van. – A kötetet Saád József alapos társadalomtudományi elemzése, valamint összehasonlításként Kiss Dénes tanulmánya az 1951-es romániai kitelepítésekről zárja. – A kötet általános színvonalának megfelel a válogatott bibliográfia, a képanyag és a települések jegyzéke is.
(Telepessors. Szerkesztette Saád József. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.)



« vissza