Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Emelkedő politika?

Van-e izgalmasabb téma bármiféle politikai elemzés írója számára, mint egy választás alakulása? E szónoki kérdésre csak egy válasz lehetséges: az, hogy nincs. Azt gondolom azonban, hogy mégis van. Mert a kérdésben nem politológusról, belpolitikai újságíróról volt szó, hanem elemzőről, aki esetenként nem csekély önhittséggel úgy véli, hogy nem a jelenségekre, hanem az azokat meghatározó mélyebb folyamatokra, változásokra kíváncsi. Bármennyire is sorsdöntő a választás eredménye, bármennyire is mindennapjainkat meghatározó, életünk kereteit eldöntő, magánéletünket, közérzetünket is befolyásoló tényező, hogy milyen kormánya lesz Magyarországnak, még egy ideálisan demokratikus választás sem igazán szabad, éppen a legfontosabb, egzisztenciális értelemben. A választás szabadsága legföljebb bizonyos politikai-jogi értelemben valósulhat meg, de a sorsunkról döntő múltról, a nagyvilág erőinek hazánk életét befolyásoló túlhatalmáról sohasem szavazhatunk. Demokratikus szabadságjogaink csak ahhoz elegendőek, hogy lehetőségünk nyílik bizonyos értékek iránti rokonszenvünket kinyilvánítani, s ezzel az azokhoz legközelebb állónak tartott politikai erőket ügyeink intézésére feljogosítani. És ha ezt igazából szabadságnak nem is tekinthetjük, mégis rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk neki, mert ebben az összefüggésben ennél többre nem számíthatunk.
E sorok írásakor még nem tudhatjuk, hogy miként alakulnak a 2006-os választások, a szavazók kegyelméből milyen erő kap mandátumot a kormányalakításra. Előzetes esélylatolgatásnak ma már nincs értelme, és nemcsak azért, mert az esélyek roppant kiegyenlítettek. 2002-ben kemény lecke volt a veszteseknek, hogy a választásokat nem a kormányzati teljesítményt elismerő társadalmi támogatottság döntötte el, hanem az, hogy melyik párt alkalmazott hatékonyabb szavazatszerző módszereket és eszközöket, ki volt eredményesebb a mozgósításban, kinek volt fejlettebb logisztikai háttere. Érdemes eszünkbe idézni azt az akkori MSZP-s véleményt, hogy a párt sikerében meghatározó szerepet kapott a Fideszénél egy generációval fejlettebb számítástechnikai rendszer. Hogy az akkor emlegetett illegális adatkezelés, vagy éppen a nagy nyilvánosság előtt, látványosan megsemmisített elektronikus címlista létrehozása milyen jogi problémákat vet fel, arról már akkor sem volt érdemes beszélni, ma pedig végképp fölösleges. A jogellenes adatkezelés amúgy is csak kivételesen bizonyítható: hiszen ma annyiféle név- és címlista van mindenfelé használatban, s azok összekapcsolása technikailag oly egyszerű, hogy a közvetett bizonyítékok semmit sem érnek. (Ráadásul a büntetési tétel nyilvánvalóan jelentéktelen az esetleges sikerhez, a kormányzati hatalom megszerzéséhez képest.)
De nemcsak azt érdemes fölidéznünk, hogy az MSZP-t támogató aktivisták okszerű mobiltelefon-használattal s fölöttébb vitatható (utóbb jogellenesnek minősült) módszerekkel olyan választókat is a szavazófülkékbe vittek, akik 1990 óta nem vettek részt a voksolásban. Gondolnunk kell arra is, ahogyan a későn ocsúdó jobboldal a két választási forduló között fölfedezte az SMS láncok használatát, a telefonok hívószámlistáinak természetes összekapcsolhatóságában rejlő, példátlan tömegmozgásokat előkészítő mozgósító eszközt. Akkor ez spontán módon alakult ki. Ugyanez a hálózat azonban így, vagy még sikeresebben működik akkor is, ha tudatos, ha tudatosan használják. Ezért a mai technikai szinten nincs már szükség tiltott adatbázisokra, azokat tökéletesen pótolja a legális regiszterek természetes kapcsolatainak működtetése. Ezért nem lehet kétségünk az iránt, hogy ezt az eszközt minden olyan politikai erő igénybe is fogja venni, amelyik technikailag erre képes. Ilyen körülmények között a választások kimenetelének előrejelzésében ugyanolyan fontos lehet egy adott párt szimpatizánsainak mobiltelefon-használatára vonatkozó kutatások eredménye, mint a pártszimpátiák és szavazási hajlandóság fölmérése. Erre vonatkozó kutatási eredményekről a politológusok tudomásom szerint még nem szóltak, s különösebb értelme nem is nagyon van olyan fölmérésnek, amelynek tárgya egy még sohasem látott jelenség, így fölmérésére nem is rendelkeznek megfelelő eszközökkel. A választások eredményéről tehát ma minden előzetes feltételezés csak több-kevesebb előzetes ismeret jegyében való tipp, és csak részben (megkockáztatom: kisebb részben) azért, mert az utolsó hetek, sőt napok még nagy döntő elmozdulásokat hozhatnak az elsődleges preferenciákat tekintve is.
Az utóbbi évek néhány választását látva feltűnő, hogy szerte a világban olykor meghökkentően kiegyensúlyozott eredmények születtek. Vagyis nemcsak Magyarországon, ahol már 1998-ban is ez történt, igaz, az akkori politikai tagoltság miatt jóval kevésbé szembeötlő formában. Esetünkben ezernyi, nyilván sok elemében meggyőző és helytálló magyarázatunk lehet erre, számtalan múltbeli és jelenlegi, „politikai hungarikumnak minősülő tényt és folyamatot sorolhatunk föl okai között. Hasonlóan sok egyedi, esetenként véletlenszerű motívum játszott közre abban, hogy a közelmúltban olyan vezető demokráciákban alakult hasonlóan a helyzet, mint az Egyesült Államok és Németország. A jelenség tendenciának tekintéséhez nincs megfelelő távlatunk, s ez a néhány példa igencsak kevés, megalapozott teóriákat tehát aligha fogalmazhatunk meg az 50% körüli választási eredmények születésének szindrómájára.
Az említett esetek kis száma tehát önmagában még aligha bizonyítja, hogy új korszak kezdődött a modern tömegdemokráciák egyetemes történetében. Mégis: indokoltnak látszik, hogy elgondolkodjunk ezeken a jelzéseken. A látottak alapján ugyanis az a gyanú mindenképp megalapozottnak tűnik, hogy többről van szó, mint néhány véletlenről.
Okai közt meg kell említenünk a tudományosan kidolgozott elméleti alapokra épülő kommunikációs technikák használatát. Ennél is fontosabb az, hogy az elemi tények feldolgozhatatlan tömegének és az azokat számára értelmezhető információkká alakító tudatformáló-iparnak kiszolgáltatott egyén politikai tudata egyre csökevényesebb. A választó ma már nem elsősorban polgár, hanem inkább fogyasztó, aki előtt a politika is mint egy speciális áruféleség jelenik meg. És kiváló marketing szakemberek buzgólkodnak azon, hogy ezt az árut sikeresen el is adják.
Nincs is nagyon nehéz dolguk. A választó életének mind nagyobb részét tölti a virtuális világban. Ennek élményei a valódi létezés tapasztalataival keverednek, bizonyos, kevésbé átlátható, nehezebben megélhető területeken – mint a politika is – akár túlsúlyba is kerülhetnek. Az egyén mind nagyobb személyes szabadsága is egyre inkább virtuálissá válik, egyre kevésbé valóságos, hiszen csak a mozgása szabad, de mozgásterében ezernyi előírás rögzíti a mozgásához szükséges eszközök, a tájékozódás szabályait. Sajátos paradoxona ennek a szabályozottságnak, hogy mindez alapjában véve a polgárok szabadságát és biztonságát van hivatva biztosítani. De ahogyan a túlvédett gyermek is kiszolgáltatott, úgy az agyonvédett polgár is elszigetelődik saját világától. Ennek következményeként politikai választásaiban mind kisebb szerepet kapnak saját tapasztalatai, döntéseiben egyre kisebb szerepet kap autentikus véleménye, hiszen a személyisége is mind kevésbé az övé. Így a választási harcokban is egyre több az érzelem, mert a világ átláthatatlanabbá válása idején az ember még mindig inkább a sajátjának hiszi az érzelmeit és ösztöneit, mint a gondolatait.
A választói gondolkodásmód átalakulásában kiemelkedő szerepe van a posztmodern piaci módszereknek. A reklám, marketingtechnikák sikeresen benyomulása a korábban magát e szint fölé pozicionáló politika meghatározó elemei közé. A választási kampányokban, általában a politikai marketingben az ezekben használatos eszközök nélkül nem lehet eredményesen szerepelni, de használatukkal a hagyományos, szűkebb értelemben felfogott politika (legalábbis az a része, ami látható belőle) pozíciókat vesztett.
A „csak most, „csak Önnek, „szuperakció, „új, hatékonyabb kivitel, „kettőt fizet, hármat kap, „szakmai szervezetek jóváhagyásával, „klinikailag tesztelt és ezekhez hasonló címkékkel gazdagított kommunikációban mind kevesebb a tartalmi, és mind több a figyelemfelhívó elem. E változásra épül a négyévenkénti voksvadászati szezon jelen szakaszában az, ahogyan – a kifejezés valódi jelentésére fittyet hányva – oly lelkesen populistáznak le olyan politikusokat, akiknek valaha legfeljebb azt lehetett a szemükre hányni, hogy nem átallnak a demagógia eszközéhez folyamodni. (De be kell látnunk, akár a „mi politikusunk teszi ezt, akár az „övék, ha a mai körülmények közt nem ezt tennék, akkor – szakmájuk szabályai szerint – még nagyobbat hibáznának)
A politikai pártharcokban az egymásnak feszülő erők mindegyike kitűnően felkészült kampányszakértőket alkalmaz. Tudományosan megalapozott vizsgálatokra építik stratégiájuk és taktikájuk minden elemét. A kampányban, különösen a finisben az értékrend, az ideológia háttérbe szorul: csak a siker számít. A célba vett politikafogyasztók többsége mindennapjaiban máskülönben sem árut vesz, mert azt általában nem ismeri, hanem a csomagolás alapján dönt, s választásában a reklámnak döntő szerepe van. Lelke mélyén esetleg sejti, hogy nemcsak a reklámkampányok hasonlóak, hanem egyre gyakrabban a termékek is. Gondoljunk arra, hogy látszólagos piaci ellenfelek egyazon gyárban, egyazon műszaki paraméterekkel állítanak elő különbözően adjusztált és más emblémával ékesített autókat, vagy pl. arra, ahogyan saját telefonos díjcsomagja ellenében kínál egy másikat egy szolgáltató. E jelenségek némelyikével párhuzamos jelenségeket már a politikában is láthatunk (az SZDSZ–MSZP rivalizálás már 1994 óta tartalmában ilyennek látszik). Ha tehát a választó csak a számára fölkínált információk alapján dönt, zavarba ejtően könnyen előfordulhat, hogy valójában kellő ismeret nélkül, a lényeget tekintve esetenként teljes tudatlanságban szavaz. Ez pedig már nemcsak a korábban említett egzisztenciális értelemben nem választás, hanem a mai politikai berendezkedést megalapozó alkotmányfilozófiai és ideológiai elképzelések szerint sem az.
A megnyerni akart állampolgár ízléséről, vágyairól, fizető- és hitelképességéről a marketing szakemberei többet tudnak, mint ő maga. A kegyéért versengők egymást is töviről hegyire ismerik. Ha valamelyik előnyhöz jut, a másik változtat, az esélyek kiegyenlítődnek. Részletezhetnénk ezt a folyamatot tovább, de itt csak arra van tér, hogy leszögezzük: a parlamenti választásokat tekintve az esélyek a politika mai eszközhasználatával tényleges programoktól, tényleges teljesítményektől függetlenül is kiegyenlítődnek.
Ez a pragmatizmus azonban a politika tartalmait is fokozatosan megváltoztatja. A pártok nem pusztán a maguk eszmei alapvetéseinek megfelelő módon politizálnak, a pragmatizmus gyakran erősebben hat a programokra, mint az eredeti értékrend és ideológia. Egyre nehezebben határozhatók meg azok az elemek, amelyek alapján a pártok jellege definiálható. A jelenség persze nem új, hiszen „tisztán ideológiai pártok tán sosem voltak, s az I. világháborút követően drámaian felgyorsult a jobb- és baloldali, konzervatív, liberális, szocialisztikus elemek keveredése. Így a valaha határozott jelentésű, pártok identitását meghatározó műszavak ma már csak hajdani események föltárásával foglalkozó történész munkáiban bírnak valóságos tartalommal. A mai politikai közvélemény jobbára számonkérésekben, esetenként szitokszóként, vagy kispártok ideológusainak doktrinerségében és a zugpolitológia címkehasználatában találkozik velük, de arra még e kontextusokban is alig akad példa, hogy ténylegesen, eredeti tartalmuknak megfelelően, valóságos kérdések megközelítésében definiálják is tartalmukat.
A kifejezések – e bizonytalanságtól független – gyakori használata azonban azt a látszatot kelti, mintha mögöttük ma is érvényesen húzódnának meg egykori tartalmak. De például a címke-baloldaliság mögött a nagytőke érdekképviselete jelenik meg, a liberalizmus már nem valódi szabadságjogokért, hanem a kisebbség a többség ellenében érvényesített jogaiért harcol, a konzervatívok legfőbb célkitűzése a szociális érdekvédelem. Mindezt persze nagyon finoman és fellengzősen is meg lehet fogalmazni, lehet fennkölten értekezni e változásról, lehet a tényeket harci bunkóként használni, vagy éppen apologetikusan magyarázni. Ezek a tudományos finomságok azonban a választási kampányokban nem kaphatnak helyet. Ez a teoretikus kuszaság, értékkeveredés a modern tudományosság eszközeit felhasználó politikai marketinggel már-már nemcsak lehetővé, hanem szinte törvényszerűvé is teszi, hogy a választások eredménye roppant kiegyensúlyozott legyen.
A szavazatok megszerzéséhez használatos eszközök finomulása ugyanakkor a politikum leegyszerűsödését, durvulását, s hogy korunk közkedvelt esztétikai műszavával éljek, dekonstrukcióját jelenti. Ami az elmúlt években e hasábokon rendszeresen panaszolt jelenséget, az amúgy is alacsony szintű politikai kultúra hanyatlását (sportnyelven szólva: a gyenge kezdés utáni erős visszaesést) illeti, hátterében ezt a változást is kell látnunk.
Annál is inkább, mert az állapotainkkal való elégedetlenség, gyakran az önmagunkkal szembeni szellemi agresszióba csap át, s ez a tehetetlenség és kétségbeesés is hozzájárul helyzetünk romlásához. A magyar defetizmus gyakori tünete és gerjesztője az a szemlélet, mely szerint botrányos dolgok „csak nálunk fordulhatnak elő, hogy a világ minden pontján hétköznapi negatív jelenségeket nemzeti bűnnek szokás feltüntetni. Hirtelen két közismert és megrendítő példát idéznék erre. Az egyik Teleki Pál drámai búcsúlevele, melyben a magyarságot a „legpocsékabb nemzet”-nek nevezi, a másik Németh László híres, 1956-os cikke, a címében sokat (többnyire olvashatatlanul) idézett Emelkedő nemzet. Ebben minden történelmi alap nélkül írja, hogy a Gestapo Magyarországon kapta a legtöbb feljelentést. Sem Teleki, sem Németh László nem akarta gyalázni a nemzetet, de morális kétségbeesésük természetes kifejezést nyert a költői túlzás eszközével. A magyar múlt üzeneteiből én mégis inkább Zrínyit ajánlanám, nagyobb szükségünk van „az egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak hitére, mint az önmarcangolásra. (Nem utolsósorban azért, mert a kétségbeesésben való lubickolás és az önostorozás után jönnek a széttárt karok: ugyan bűnösök vagyunk, de más is az, mi azonban bevalljuk, és vezeklünk, más pedig megátalkodott a bűnben, így végeredményben a mi tisztaságunkkal szemben ott áll a gonosz világ…)
A „mi és a „mások viszonyát illetően azonban ma talán változik a helyzet. Az uniós tagság ugyan a közpolitika hétköznapjaiban sok változást nem hozott, de az unió parlamentjének pártjaiban működő magyar képviselők a nyugat pártformációinak világában egy olyan európai politikai diszciplína titkaival találkozhatnak, amelyhez a honi politizálásnak is illeszkednie kell. Ez a kényszer ellehetetlenít bizonyos szélsőséges megoldásokat, kiegyenlítettebbé teszi a politikai viselkedést. (Nem véd meg azonban a butaságtól, álszentségtől, közéleti hazudozástól stb.) A magyar pártok betagolódása egy európai struktúrába sok pozitív következménnyel jár. Így volt ez már a rendszerváltás kezdetén is, most azonban a minta nem valami külső képlet, hanem olyasmi, amiben pártjaink képviselve vannak. Bent lenni más, mint igazodni: az EU a maga bürokratikus kényszereivel és kötelező viselkedésmintáival megköveteli, hogy a magyar közélet szereplői új ismereteket tanuljanak.
Mindez a választási kampány idején kevéssé látszik. Sőt, a folyamat maga szinte ijesztő: a vaskos magyar valóság, az öröklött determinációk bizarr formákban keverednek a kifinomult módszerek, a fennkölten demokratikus szólamok világával. Az eredmény: mintha füstölt szalonna zsírján pirított hagymával gazdagítanánk a ráksalátát. Ilyenkor eszembe jutnak azok a nyugati értelmiségi megjegyzések a kilencvenes évek elejéről, melyekben a hanyatlás tüneteire érzékeny alkotók hangot adtak irigységüknek amiatt, hogy a vasfüggönytől keletre, a diktatúra által befagyasztott változások negatív hatásai nem romboltak le bizonyos hagyományos értékeket. Így utólag nehéz meghatározni, hogy ők voltak-e naivabbak, frissen föltornyosuló illúziók rabjai, vagy mi, a frissen felszabadulók…
Amit látunk: a rendszerváltó értelmiség köztéri bukását a rendszerváltó pártok semmibe hullása követte. És mert egy házat néhány másodperc alatt föl lehet robbantani, de a leggyorsabb kivitelezés esetén is hónapok kellenek a fölépítéséhez, a valahai értékek pusztulását egyelőre nem látszik követni a megújult politikai kultúra kiépítése. A választásokat ugyanis nem a biztos pártválasztók, nem az értékek jegyében szavazók döntik el, hanem azok, akiknek nincs határozott prioritásuk. Ugyanakkor ezt az aluliskolázott, a mai szofisztikált ismereteket követelő politikai világban eligazodni nem képes tömeget Európa nemigen érintette meg. És a nagy pártok az ő szavazatukért harcolnak!
Az ember, minden tapasztalata ellenére és racionális megfontolásai dacára, genetikusan optimista lény. (Másként aligha viselhetné el végessége tudatát.) Ezért bízunk abban, hogy a választások lezárása után, egy új kormányzati ciklus megkezdésével nemcsak a kampány zárul le, hanem lehetőség nyílik arra, hogy elkezdődjön egy új politikai kultúra felépítésének korszaka. Ez talán még a választás eredményénél is fontosabb. Történeti és tartalmi szempontból a jobb- és a baloldaliság ugyan nehezen definiálható, a politika napi gyakorlatában azonban világos a képlet. Megint csak arra utalhatok: úgy vélem (az óhajtott kormányzati szereptől vagy ijesztő kilátásokkal fenyegető ellenzékben maradásától függetlenül) ennek az új magyar politikai gondolkodásnak, politizálásnak, politikai gyakorlatnak kimunkálásában a jobboldal felelőssége a nagyobb. A 2002–2006 közötti jobboldali politizálás kényszerpályán alakult, egy sikeres ciklus lezárását nem követte hosszabbítás, a baloldali hatalom 2002–2006 között a kormányzati hibák halmozásától és a katasztrófával fenyegető örökségével kap történelmi súlyt. Ugyanakkor a valóságos folyamatokra cáfoló népszerűségi mutatók alapján korántsem zárható ki, hogy ez a kurzus folytatódik. Azt tehát már tudjuk, hogy az úgynevezett megújult baloldal milyen teljesítményre képes, míg a jobboldaliság „új generációja még meg sem formálódott.
Az előzőekből talán látszik: nagy a választások tétje, de hosszú távon ennél jóval fontosabb, hogy akár kormányon, akár ellenzékben, a hagyományos értékek fontosságát valló, magát bárhogyan nevező, bármilyen kísérő ideológiákkal társuló erők képesek legyenek újjáépíteni, újrafogalmazni, új politikai rendszerré formálni magukat.



« vissza