Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hol vannak a botrányfilmek?

A 37. Magyar Filmszemlén, a „nagy kép mutatás” seregszemléjén ezúttal a képmutatásé volt a főszerep. Csak néztem (mint a moziban), hogy ezt lehet. Hogy ezt felnőtt, magukat művészeknek nevező emberek játsszák egymással, egymásnak. Mert más, félreértés ne essék, azért ezt nem veszi be.
Néztem Grunwalsky Ferencet, aki egy sztahanovista elszántságával és rezzenéstelen arcával sorolta az „eredményeket. Néztem Janisch Attilát, ahogy egy évzárót rendező iskolaigazgató buzgalmával féltette az ünnepet az igazságtól. Filmszemlék derengtek messziről, ahol úgy tűnik – de lehet, hogy nem más ez sem mint „fényes csalatás – az igazság volt az ünnep. Szavak értelmébe próbáltam kapaszkodni; bűn és bűnhődés. Hány éve is, hogy épp Grunwalskynak írtam egy nyílt levélben, hogy le kellene mosni a szavakat is egy erős vízsugárral, mint Csernobil után a teherautókat.
Néztem a Máriássy-osztály egyszerre szánalmas és arrogáns igyekezetét, vártam az egyetlen helyénvaló szót, ami nem hangzott el. Nem véletlenül. Mert hogyan is írja Hamvas Béla A bűn bűn marad és létrontás, és azt elkenni nem lehet és nem szabad. De a bűn által ütött seb a létezés testén a jóvátétellel meggyógyítható. Egyetlen egy esetet kivéve… s amit úgy lehetne meghatározni, hogy ez a lét elárulása, jónak tüntetni fel a rosszat, vonzónak az ocsmányat, igazságosnak az igazságtalant, a mi esetünkben azt a tényt, hogy a két kéz ölt, rabolt, a nyelv hazudott, de az ember ezt a társadalmi berendezkedés igazságtalanságára hárítja.
Ráadásul hányszor idézték az urak drága mesterüket, akitől elsőként és mindenekelőtt azt tanulták, hogy nem muszáj minden áron filmet csinálni. Hát most kiderült, hogy minden áron csináltak filmet.
Ennél lényegesen több szót érdemel, hogy a dokumentumfilmes vitán, némiképp megtörve a szakma feszítő problémáiról szóló monológokat, egyszer csak Muhi Klára filmkritikus azt kérdezte: hol vannak a botrányfilmek? Mert helyben járást tapasztal: évről évre látjuk a szegényeket, a cigányokat, a drogosokat stb., de sok mindent nem látunk. Próbáltam emlékeztetni, hogy tavaly az előzsűri két egészen rendkívüli teljesítményt egy mozdulattal söpört le a pályáról, mert hiszen tudjuk, hogy ami nem kerül be a Filmszemle versenyébe, az jószerével nem kap nyilvánosságot sem, az a film nincs.
Az idén különösen élesen látszott, hogy a szakma szó nélkül hagyta diadalmaskodni a dilettantizmust, amikor nem emelt szót Jelenczki István botrányosan szép, a teljességet megcélzó József Attila filmjéért és Tóth Péter Pál Számvetéséért. Kétségtelen, hogy egyikük sem a Máriássy-osztály tagja.
Több, mint sajnálatos, hogy a filmszakma, amely a rendszerváltozás előtt partnere volt az alkotóknak a kimondhatóság határainak tágításában, ma legfeljebb klikkérdekek képviseletére vállalkozik. Ami a diktatúrának nem sikerült, az sikerült a demokráciának. A művészértelmiség önként és dalolva adta föl egyetlen fegyverét, a szolidaritást. Koncért marakodó kutyákhoz lett hasonlatos. Minden hatalom ilyen értelmiségről álmodik. Természetes, hogy egy ilyen közegben a nyilvánosságnak nincs, nem lehet ereje.
Losonczi Ágnes a dokumentumfilmes kuratórium elnökeként majd tíz esztendeje mondta: „Itt ma is látszattájékoztatás van. Nagyon felhangosodott a társadalmi tér, ami lényegében a politikát erősíti fel, minden politikai mezben jelenik meg. De a valóban lényeges társadalmi kérdésekről nem esik szó, vagy nem úgy, ahogyan egy komoly, felelős tájékoztatásban szó kellene essék. Tehát sokakkal ellentétben, akik azt mondják, hogy mára megszűnt a társadalomfeltáró dokumentumfilm funkciója, s ez fokozza a tapasztalható zavart, én azt mondom, hogy nem igaz, nem szűnt meg. Most is sok minden nem látszik, sok minden a mélyben, a háttérben folyik és arra vár, hogy feltárják, megmutassák. Ebben a rendkívül megkavarodott, harsány, színes térben, hangos nyilvánosságban változatlanul nem arról van szó, ami fontos, ami sokak számára érdekes és lényeges volna. Sőt: az egész inkább arra szolgál, hogy elfedje a lényeget. Hogy úgy tegyünk, mintha megbeszélnénk a dolgokat, de semmi lényeges ne derüljön ki arról, melyek azok az erők, amelyek mozgatják egy-egy ügy szereplőit, s hogy kik a tényleges alakítói a szituációknak. A dokumentumfilm szerepe tehát abban állna, hogy ne csak a botrányt mutassa föl, de hozza elő a valóságot az alól a nagyon vastag „információs „réteg alól, amelyik éppenséggel dezorientál.
Igen, Losonczi Ágnes majd egy évtizedes gondolatát is szerettem volna felidézni ott a vitán. Hozzátenni, hogy a pályázati rendszer tökéletesen alkalmatlan oknyomozó, folyamatkövető dokumentumfilmek készítésének ösztönzésére. Továbbá el kellett volna mondjam, hogy mennyire hiányoznak a műhelyek, közülük is legjobban a „szabadság gettója a Balázs Béla Stúdió. Mert ha ma lenne a dokumentumfilmeseknek egy stúdiója, ahol az állami dotációt bemutatási kötelezettség nélkül lehetne felhasználni, akkor talán már készülne is egy film, mondjuk a Máriássy-osztályról. (De mert ilyen stúdió nincs, előbb készül el a hollywoodi mese Szabó István hősiességéről.) Aztán elmondtam volna még, hogy televíziós szerkesztőként lassan egyik legfontosabb munkaeszközöm, a büntető törvénykönyv, amelynek kívülről fújom a paragrafusait, különös tekintettel a rágalmazásra, becsületsértésre, a jó hírnév megsértésére stb. Gondoltuk volna például, hogy a szamizdatos éveket – Gulyás Jánosnak a Beszélő történetét feldolgozó dokumentumfilmjét – amelyet az előzsűri 2004-ben természetesen nem engedett versenybe, a demokratikus ellenzék egyik kiválósága még a képernyőről is leparancsolja majd? Gulyás a közkatonák nézőpontjából dolgozza föl a történetet, s én nem mondom, hogy ez nem szokatlan megközelítés az elitizmushoz szokott értelmiség számára, de hát ne tetszettek volna demokráciát csinálni. Mert a demokráciának vannak rizikófaktorai, például a vélemények pluralitása. S az azért kicsit snassz, hogy ilyenkor úgy szaladunk a bíróságra, mint régen a pártközpontba.
Tekintsük véletlennek, hogy az idén Gulyás János Ismeretlenek című, az Inconnu csoportot bemutató filmje ismét kimaradt a versenyből? A film arról a cáfolhatatlan tényről szól, szűkszavúan, dokumentárisan, hogy az Inconnu kezdeményezésére 1988-ban egy, majd később még háromszáz kopjafát faragtak és állítottak az addig jeltelen sírokban fekvő 1956-os hősök emlékére. Miközben a névtelenek az ősi kategorikus imperativusnak engedelmeskedve – „jogunk van megemlékezni a mártírokról – fúrtak-faragtak, cipekedtek, felgyorsult a politika gépezete, s megkezdődött a versenyfutás Nagy Imre és összességében az 1956-os forradalom kisajátításáért. „Hazugság lenne azt állítani, hogy sejtettük, hogy mi lesz itt egy év múlva, hogy forradalmi hangulat volt. A zömében reformkommunisták által alapított TIB tagjai ellenezték az Inconnu akcióját. Anarchistának tartották őket, amely szerintük nem egyeztethető össze 1956 szellemiségével. S végül, ahogy az lenni szokott, a közkatonákat be sem engedték a temetésre. Az Ismeretlenek fájdalmas pontossággal láttatja a rendszerváltás kulisszatitkait, az alkukat, amelyek a háttérben köttetnek „a társadalmi megbékélésért, s hogy az újratemetés, amely az erkölcsi világrend helyreállítását célozza, végül is „egyike a szelepeknek, ahol a hatalom kiengedte a gőzt. A nagy jubileumi esztendőben vajon lesz-e televízió, ami bemutatja Gulyás dermesztően illúziótlan, de a forradalom emlékéhez igazmondása miatt méltó filmjét?
Szegény Perczel Tamás, a Számvetés hőse, elég okos volt hozzá, hogy lássa, hiába próbálja ő átugrani a saját árnyékát, hiába próbálja, erőt merítve a halál katartikus közelségétől elmondani, mi is történt vele, mi is történt Fenyő Jánossal, mi is történt a hatalom és az értelmiség között az elmúlt tizenöt évben. Nem lesz televízió, ami bemutassa – mondta.
A demokratikus nyilvánosság állapotát tükrözi az is, hogy durván másfél órával a vetítés kezdete előtt közölte a Szemle-bizottság elnöke Dárday Istvánnal, hogy a Falurombolás című filmet nem lehet levetíteni, mert a posta igazgatója nem járul hozzá. Értsd meg, nem tudok mit tenni, faxolt az ügyvédje. Dárday kicsit elképed, máshoz van szokva, a Filmfőigazgatóság annak idején azért előbb szólt, ha rendre kivágatta például az elhunyt SZKP-titkárok temetését a filmjeikből. Sosem értette, miért is, talán ettől remélték a birodalom halhatatlanságát, ki tudja. Telefonok a rendezőtársnak, Szalai Györgyinek, a vágónak. Gyors döntés, hogy kivágják a posta igazgatóját, mert hát ki az a Szabó? Az ő baja, ha nem vállalja a saját véleményét. Neki nincs szüksége a nyilvánosságra, de mégiscsak fontosabb, hogy akik kétszáz kilométert utaznak, hogy lássák a róluk, értük szóló filmet, ne fáradjanak hiába. Különben is, már rég nem a kisposták bezárásáról van szó, az csak jelkép, az esélyegyenlőtlenség szimbóluma. A lényege ennek a harmadik éve készülő, a hallatlan eredményeket produkáló (MMK-tól például egy fillérrel sem támogatott) filmnek talán az, amit a vetítést követő beszélgetésen úgy foglalt össze egy hozzászóló: „Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket ütik le a kis falut.
Obersovszky Péter Kulcsár és a haverok című filmjét, amely amerikai típusú oknyomozó filmkészítést játszik – nagyon rosszul –, abból a szempontból érdemes megemlíteni, hogy politika és média összefonódása itt is feketén-fehéren megjelenik. Beszélhetünk róla, de nem a választások előtt hat-hét hónappal– mondja az SZDSZ képviselője széles mosollyal. Egy filmet azonban, amelyben Havas Henrik beszél az újságírás morális és etikai normáiról, amúgy nehéz lenne komolyan venni.
Akadnak, léteznek azért ma is filmek, amelyek – visszatérve Losonczi Ágnes alapgondolatához – nemcsak a botrányt mutatják föl, de előhozzák a valóságot a nagyon vastag „információs réteg alól, ami éppenséggel dezorientál.
Ezek a filmek azonban rendre nem jutnak el a nyilvánossághoz, azon egyszerű oknál fogva, mert nincs nyilvánosság. Pontosabban Lányi András gondolatát idézve – végletesen megosztott országunkban két nyilvánosság van, de ahol a két nyilvánosság között semmiféle átjárás nincs, ott marad a süketek hangos párbeszéde. Emberi kommunikációra némi esélyt a civil szerveződések jelentenének, azoknak viszont nincs pénzük dokumentumfilmek mecenálására.



« vissza